Az afgán békéhez az út Kasmíron át vezet
London Review of Books
1948 óta gyakorlatilag permanens háború zajlik Pakisztán és India között – állapítja meg Garaham Usher a London Review of Books
legutóbbi számában közölt tanulmánya. Helyi csatákat váltogatnak
békésebb periódusok, de az egész folyamatot végigkísérte a kasmíri
gerillatevékenység. 2004 óta óvatos közeledés mutatkozott a két fél
között, és felvillant a megegyezés lehetősége is, de ahelyett, hogy a
konfliktus alábbhagyott volna, az csak nyugatabbra vonult az északi
indiai-pakisztáni határról a pakisztáni-afganisztáni határ törzsi
területeire.
E terület a tálib és az al-Kaida csoportok „biztos
menedéke”, mely ugyanakkor a legtöbb frusztrációt okozza a Nyugat
számára, ugyanis a pakisztáni hadsereg és a biztonsági szervek nem az
ottani tálibokat és az al-Kaidát tekintik fő ellenségüknek, hanem
továbbra is Indiát. Például a Badzsaur törzsi területen ugyan a
pakisztáni hadsereg komoly harcokat folytat a Baitullah Mehszud vezette
tálib erőkkel, de nem azért, mert az az al-Kaida támogatója, hanem mert
az Belső-Pakisztánban is aktív, több merénylet kapcsolható hozzá,
egyebek mellett Benazir Bhutto meggyilkolása is. Ráadásul soraiban több
olyan afgán lázadó is harcol, akiket – pakisztáni megítélés szerint –
már rég beszervezett az indiai titkosszolgálat.
Míg
Badzsaurban a tálibok Iszlamabad ellenségének számítanak, a másik két
csoportosulás – melyeknek fő fészke Dél-, illetve Észak-Vazirisztán –
kifejezetten baráti kapcsolatokat ápol a pakisztáni hatóságokkal, és
nem csak elnézik nekik, hogy állandó támadás alatt tartják a
kelet-afganisztáni amerikai és NATO-erőket, rendszeresen elvágva
Pakisztánon áthaladó utánpótlási vonalaikat, de védelmet is nyújtanak a
számukra. Ugyanilyen biztonsági garanciákat élvez a pakisztáni
titkosszolgálattól, az ISI-től Omar mullah, az al-Kaida Quettában
székelő kulcsembere is. A magyarázat nagyon egyszerű: ők csak Pakisztán
szövetségesei, az USA és a NATO ellen harcolnak Afganisztánban, de nem
ártják magukat az ország belső politikai ügyeibe, egyben távolról sem
vádolhatók India-szimpátiával. Ráadásul ők lehetnek majd a helyzet
urai, ha egyszer a nyugati erők elhagyni kényszerülnek Afganisztánt,
sőt egyedül ők akadályozhatják meg azt, hogy az indiai befolyás e
térségi területeken megerősödjön.
A 2001. novemberében,
Bonnban megtartott Afganisztán jövőjével foglalkozó ENSZ-konferencia
óra Pakisztán egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli a fejleményeket.
iszlamabadi politikai körök ezt a nemzetközi találkozót tekintik a
Nyugat első, Pakisztánnal szembeni árulásának, ugyanis ott India
garanciákat kapott arra, hogy növelje afganisztáni befolyását, miközben
Pakisztánt vagy a tálib csoportosulások vezetőit meg sem hívták.
Egyértelmű üzenet volt ez arra vonatkozóan, hogy a 2001. szeptember
11-e utáni afganisztáni események főszereplője Hamid Karzai lesz,
ráadásul a mögötte álló – egyébként India, Irán és Oroszország által
szintén támogatott – Északi Szövetség kap majd esélyt az ország
vezetésére, a Pakisztánhoz húzó tálibokat pedig nem csak kiszorítják az
országból, de mindent elkövetnek megsemmisítésük érdekében is.
India
egyike Hamid Karzai kevés, biztos támogatóinak, egyszerűen azon oknál
fogva, mert Delhi egy ideje Afganisztánra is úgy tekint, mint befolyási
szférájának fontos területére. Nem véletlen, hogy 1,2 milliárd
dollárral szállt be az ottani újjáépítési projektekbe, teljes egészében
indiai pénzekből építették fel az új parlament épületét, illetve a
kabuli kancelláriát, és indiai tisztek nagy számban vesznek részt az
afgán hadsereg kiképzésében. Nagy szó ez, ha azt vesszük figyelembe,
hogy mégiscsak egy 99 százalékban muszlimok által lakott országról van
szó. India legambiciózusabb – és Pakisztán számára nyilvánvalóan a
legnyugtalanítóbb – terve, hogy részt vállaljon a legújabb afgán
nagyberuházásban is, azaz annak az autósztrádának a megépítésében, mely
Kabult összekötné az iráni Chabaharral. Ennek létrejötte nem csak azt
jelenti, hogy Afganisztán ezután már nem szorul rá a pakisztáni
kikötőkre, de azt is, hogy India szoros szövetséget lesz képes
kialakítani Iránnal a nyugat-afganisztáni területeken érvényesülő közös
befolyás tekintetében, ami nyilvánvalóan semlegesítheti Pakisztán
eddigi, kelet-afganisztáni befolyását. Az új út Iszlamabadból szemlélve
nem más, mint egy régi háború folytatása új eszközökkel, melyben új
meghatározó tényező India és Irán szövetsége, és ráadásul erre nem más,
mint Pakisztán eddigi fő stratégiai szövetségese, Washington adja az
áldást.
Washington térségi politikájának változása 2004 óta
fokozatosan nyomon követhető; az indiai piac növekedését ugyan úgy nem
hagyhatták az amerikai érdekek érvényesítésekor figyelmen kívül, mint
azt a stratégiai ellensúlyt, amit India jelenthet Kínával szemben, mely
viszont Pakisztán térégbeli fő támogatója. A múlt évben Washington és
Delhi aláírt egy megállapodást, mely engedélyezi ez utóbbi számára,
hogy civil célokat szolgáló atomtechnológiára tehessen szert, és
közvetlenül amerikai forrásokból megvásárolhassa a szükséges nukleáris
fűtőelemeket is, annak dacára, hogy India nem hajlandó aláírni az
atomfegyverkezést tiltó nemzetközi szerződéseket. Mindeközben az
Egyesült Államok állandó erőteljes kritikával illeti Pakisztánt, amiért
az nem hajlandó lemondani atomprogramjáról.
A New York-i
ikertornyok elleni támadást követően Washington Pakisztánt egyfajta
zsoldosként használta az afgán akciókban. Évente egymilliárd dollárt
juttatott a hadserege számára, egyrészt, hogy az biztosítsa a
NATO-utánpótlásokat, illetve, hogy maga tegyen rendet a tálibok,
illetve az al-Kaida által uralt határvidéken. Pakisztán szívesen
vállalkozott a szerepre, mert úgy vélte: érdekeit majd messzemenően
figyelembe veszik az inváziót követően. Ugyanakkor azt kellett
tapasztalnia, hogy a kabuli kormány megalakításakor véleményére senki
sem tartott igényt, szemben Indiával és Iránnal. A végső leszámolást az
illúziókkal George W. Bush múlt év júliusi döntése jelentette, mellyel
elrendelte a tálibok és az al-Kaida által ellenőrzött nyugat-pakisztáni
területek bombázását, anélkül, hogy kérte volna ehhez Iszlamabad
hozzájárulását.
Pakisztán egyértelműen Indiát – illetve az
indiai befolyás növekedését – látja abban, hogy az amerikai vezetés, a
hadsereg és az ISI-vel egyre kritikusabb CIA újkeletű ellenségességgel
viszonyul az ország katonai és politikai vezetéséhez. De nem csak
Delhinek jön jól az Észak- és Dél-Vazirisztán vidékén megerősödött
tálib ellenállás és az azt követő közvetlen amerikai beavatkozás. Ezt a
pástúk által lakott területet Kabul már rég magának követeli, és a
pacifikálás jelszavával – illetve amerikai segédlettel – akár még meg
is szállhatják azt. Egy ilyen fordulat messzemenően beleillik az indiai
forgatókönyvekbe – állítják iszlamabadi hírszerzői források –, mert
nyitánya lehet egy olyan folyamatnak, mely akár Pakisztán szétesését is
eredményezheti.
Az nyilvánvaló, Washington rémálmainak
egyike, hogy a pakisztáni atomfegyverek esetleg az al-Kaida kezébe
kerülnek, és vannak információk azzal kapcsolatban, mit is tenne a
Pentagon, ha az arzenált efféle veszély fenyegetné. E téren Washington
és Delhi érdekei messzemenően megegyeznek, ez utóbbi tehát érdekelt
abban, hogy a zavaros helyzet a washingtoni félelmeket tovább fokozza.
Minden bizonnyal ez inspirálja az ISI azon állandó vádjait is, hogy az
afgán-pakisztáni határvidéken tapasztal nyugtalanságért főként India a
felelős.
A múlt novemberi bombayi merényletet követően, mely
mögött pakisztáni al-kaidás elkövetők sejlettek fel, India már nem is
csinál titkot abból az érdekeltségből, mely az afgán-pakisztáni határon
zajló háborúskodásokhoz fűzi. Amerika pedig mindeközben megváltoztatta
eddigi katonai stratégiáját, aminek elsődleges oka, hogy – egyes
értesülések szerint – a quettai Omar mullahnak sikerült egyességet
kialkudnia a három, pakisztáni területen működő tálib törzs között,
közös ellenségként megnevezve Barack Obamát, Aszif Ali Zardari
pakisztáni és Hamid Karzai afgán elnököt. Vagyis nagy valószínűséggel a
pakisztáni belügyekbe eddig nem avatkozó tálibok is harcot hirdetnek
majd a jelenlegi politikai establishment ellen.
Mindennek
ellensúlyozására az amerikaiak növelni fogják a Pakisztánnak nyújtott
polgári segítséget, a 21.000 fős afganisztáni amerikai csapatok
tevékenységét pedig elsősorban a pakisztáni határvidékre koncentrálják,
és megsokszorozzák a pakisztáni területen, immáron Beludzsisztánra,
Oman mullah hátországára is kiterjedő katonai, elsősorban légi
csapásokat. Ugyanennek a politikának a részeként Barack Obama nemrég
kijelentette: Amerika India-politikáját – és ezen belül a
pakisztáni-indiai konfliktust hetven éve megjelenítő kasmíri kérdést –
elválasztják a Pakisztánnal és Afganisztánnal kapcsolatos washingtoni
politika kialakításától. A kasmíri kérdés „kiemelése” az eddigi
amerikai politikai érvrendszerből szintén India amerikai befolyásának
növekedését szemlélteti; ezzel egybehangzó Obama elnök minapi
kijelentése is, miszerint Washington azt szeretné, ha Pakisztán
figyelmét nem az Indiával fennálló konfliktusa és hagyományos sérelmi
politikája kötné le, hanem az a háború, mely nyugati határövezetiben
zajlik.
Mindez sokkolta a pakisztáni politikai – főként
katonai – elitet, bár a meghatározó tényezők négyszemközt ott is
beismerik: az indiai-pakisztáni és különösen a kasmíri kérdés sokkal
jobban kezelhető bilaterálisan, mintha abba harmadik felet is
bevonnának. Mindazonáltal azzal is tisztában vannak – és
szemrehányásként e tények gyakran hangzanak el az amerikai-pakisztáni
tárgyalásokon –, hogy míg a békefolyamat keretében Iszlamabad a
Kasmírral határos területeken korábban felhalmozott fegyverarzenáljának
95 százalékát leszerelte, bezárt minden ottani katonai kiképzőtábort,
addig az indiai katonai jelenlét Kasmírban minden eddiginél erősebb, és
az indiai fél továbbra is elutasítja, hogy tárgyaljon a kérdésről.
Az
mindenesetre biztos, hogy Kasmírban ma nyugodtabb a helyzet, mint
bármikor az elmúlt húsz év során, az afgán-pakisztáni határon pedig
hevesebb háború zajlik, mint bármikor. Ezzel együtt, az afgán béke –
mind India, mind pedig Pakisztán involváltsága okán – e két ország
kapcsolatának függvénye, így az indiai-pakisztáni északi határon
tapasztalható békésebb állapotok dacára az afgán normalizálódáshoz az
út mégiscsak Kasmíron át vezet.
http://www.lrb.co.uk/v31/n07/