2009. április 2., csütörtök

India felemelkedése és Pakisztán hanyatlása

Az afgán békéhez az út Kasmíron át vezet
London Review of Books

1948 óta gyakorlatilag permanens háború zajlik Pakisztán és India között – állapítja meg Garaham Usher a London Review of Books legutóbbi számában közölt tanulmánya. Helyi csatákat váltogatnak békésebb periódusok, de az egész folyamatot végigkísérte a kasmíri gerillatevékenység. 2004 óta óvatos közeledés mutatkozott a két fél között, és felvillant a megegyezés lehetősége is, de ahelyett, hogy a konfliktus alábbhagyott volna, az csak nyugatabbra vonult az északi indiai-pakisztáni határról a pakisztáni-afganisztáni határ törzsi területeire.
E terület a tálib és az al-Kaida csoportok „biztos menedéke”, mely ugyanakkor a legtöbb frusztrációt okozza a Nyugat számára, ugyanis a pakisztáni hadsereg és a biztonsági szervek nem az ottani tálibokat és az al-Kaidát tekintik fő ellenségüknek, hanem továbbra is Indiát. Például a Badzsaur törzsi területen ugyan a pakisztáni hadsereg komoly harcokat folytat a Baitullah Mehszud vezette tálib erőkkel, de nem azért, mert az az al-Kaida támogatója, hanem mert az Belső-Pakisztánban is aktív, több merénylet kapcsolható hozzá, egyebek mellett Benazir Bhutto meggyilkolása is. Ráadásul soraiban több olyan afgán lázadó is harcol, akiket – pakisztáni megítélés szerint – már rég beszervezett az indiai titkosszolgálat.
Míg Badzsaurban a tálibok Iszlamabad ellenségének számítanak, a másik két csoportosulás – melyeknek fő fészke Dél-, illetve Észak-Vazirisztán – kifejezetten baráti kapcsolatokat ápol a pakisztáni hatóságokkal, és nem csak elnézik nekik, hogy állandó támadás alatt tartják a kelet-afganisztáni amerikai és NATO-erőket, rendszeresen elvágva Pakisztánon áthaladó utánpótlási vonalaikat, de védelmet is nyújtanak a számukra. Ugyanilyen biztonsági garanciákat élvez a pakisztáni titkosszolgálattól, az ISI-től Omar mullah, az al-Kaida Quettában székelő kulcsembere is. A magyarázat nagyon egyszerű: ők csak Pakisztán szövetségesei, az USA és a NATO ellen harcolnak Afganisztánban, de nem ártják magukat az ország belső politikai ügyeibe, egyben távolról sem vádolhatók India-szimpátiával. Ráadásul ők lehetnek majd a helyzet urai, ha egyszer a nyugati erők elhagyni kényszerülnek Afganisztánt, sőt egyedül ők akadályozhatják meg azt, hogy az indiai befolyás e térségi területeken megerősödjön.
A 2001. novemberében, Bonnban megtartott Afganisztán jövőjével foglalkozó ENSZ-konferencia óra Pakisztán egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli a fejleményeket. iszlamabadi politikai körök ezt a nemzetközi találkozót tekintik a Nyugat első, Pakisztánnal szembeni árulásának, ugyanis ott India garanciákat kapott arra, hogy növelje afganisztáni befolyását, miközben Pakisztánt vagy a tálib csoportosulások vezetőit meg sem hívták. Egyértelmű üzenet volt ez arra vonatkozóan, hogy a 2001. szeptember 11-e utáni afganisztáni események főszereplője Hamid Karzai lesz, ráadásul a mögötte álló – egyébként India, Irán és Oroszország által szintén támogatott – Északi Szövetség kap majd esélyt az ország vezetésére, a Pakisztánhoz húzó tálibokat pedig nem csak kiszorítják az országból, de mindent elkövetnek megsemmisítésük érdekében is.
India egyike Hamid Karzai kevés, biztos támogatóinak, egyszerűen azon oknál fogva, mert Delhi egy ideje Afganisztánra is úgy tekint, mint befolyási szférájának fontos területére. Nem véletlen, hogy 1,2 milliárd dollárral szállt be az ottani újjáépítési projektekbe, teljes egészében indiai pénzekből építették fel az új parlament épületét, illetve a kabuli kancelláriát, és indiai tisztek nagy számban vesznek részt az afgán hadsereg kiképzésében. Nagy szó ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy mégiscsak egy 99 százalékban muszlimok által lakott országról van szó. India legambiciózusabb – és Pakisztán számára nyilvánvalóan a legnyugtalanítóbb – terve, hogy részt vállaljon a legújabb afgán nagyberuházásban is, azaz annak az autósztrádának a megépítésében, mely Kabult összekötné az iráni Chabaharral. Ennek létrejötte nem csak azt jelenti, hogy Afganisztán ezután már nem szorul rá a pakisztáni kikötőkre, de azt is, hogy India szoros szövetséget lesz képes kialakítani Iránnal a nyugat-afganisztáni területeken érvényesülő közös befolyás tekintetében, ami nyilvánvalóan semlegesítheti Pakisztán eddigi, kelet-afganisztáni befolyását. Az új út Iszlamabadból szemlélve nem más, mint egy régi háború folytatása új eszközökkel, melyben új meghatározó tényező India és Irán szövetsége, és ráadásul erre nem más, mint Pakisztán eddigi fő stratégiai szövetségese, Washington adja az áldást.
Washington térségi politikájának változása 2004 óta fokozatosan nyomon követhető; az indiai piac növekedését ugyan úgy nem hagyhatták az amerikai érdekek érvényesítésekor figyelmen kívül, mint azt a stratégiai ellensúlyt, amit India jelenthet Kínával szemben, mely viszont Pakisztán térégbeli fő támogatója. A múlt évben Washington és Delhi aláírt egy megállapodást, mely engedélyezi ez utóbbi számára, hogy civil célokat szolgáló atomtechnológiára tehessen szert, és közvetlenül amerikai forrásokból megvásárolhassa a szükséges nukleáris fűtőelemeket is, annak dacára, hogy India nem hajlandó aláírni az atomfegyverkezést tiltó nemzetközi szerződéseket. Mindeközben az Egyesült Államok állandó erőteljes kritikával illeti Pakisztánt, amiért az nem hajlandó lemondani atomprogramjáról.
A New York-i ikertornyok elleni támadást követően Washington Pakisztánt egyfajta zsoldosként használta az afgán akciókban. Évente egymilliárd dollárt juttatott a hadserege számára, egyrészt, hogy az biztosítsa a NATO-utánpótlásokat, illetve, hogy maga tegyen rendet a tálibok, illetve az al-Kaida által uralt határvidéken. Pakisztán szívesen vállalkozott a szerepre, mert úgy vélte: érdekeit majd messzemenően figyelembe veszik az inváziót követően. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnia, hogy a kabuli kormány megalakításakor véleményére senki sem tartott igényt, szemben Indiával és Iránnal. A végső leszámolást az illúziókkal George W. Bush múlt év júliusi döntése jelentette, mellyel elrendelte a tálibok és az al-Kaida által ellenőrzött nyugat-pakisztáni területek bombázását, anélkül, hogy kérte volna ehhez Iszlamabad hozzájárulását.
Pakisztán egyértelműen Indiát – illetve az indiai befolyás növekedését – látja abban, hogy az amerikai vezetés, a hadsereg és az ISI-vel egyre kritikusabb CIA újkeletű ellenségességgel viszonyul az ország katonai és politikai vezetéséhez. De nem csak Delhinek jön jól az Észak- és Dél-Vazirisztán vidékén megerősödött tálib ellenállás és az azt követő közvetlen amerikai beavatkozás. Ezt a pástúk által lakott területet Kabul már rég magának követeli, és a pacifikálás jelszavával – illetve amerikai segédlettel – akár még meg is szállhatják azt. Egy ilyen fordulat messzemenően beleillik az indiai forgatókönyvekbe – állítják iszlamabadi hírszerzői források –, mert nyitánya lehet egy olyan folyamatnak, mely akár Pakisztán szétesését is eredményezheti.
Az nyilvánvaló, Washington rémálmainak egyike, hogy a pakisztáni atomfegyverek esetleg az al-Kaida kezébe kerülnek, és vannak információk azzal kapcsolatban, mit is tenne a Pentagon, ha az arzenált efféle veszély fenyegetné. E téren Washington és Delhi érdekei messzemenően megegyeznek, ez utóbbi tehát érdekelt abban, hogy a zavaros helyzet a washingtoni félelmeket tovább fokozza. Minden bizonnyal ez inspirálja az ISI azon állandó vádjait is, hogy az afgán-pakisztáni határvidéken tapasztal nyugtalanságért főként India a felelős.
A múlt novemberi bombayi merényletet követően, mely mögött pakisztáni al-kaidás elkövetők sejlettek fel, India már nem is csinál titkot abból az érdekeltségből, mely az afgán-pakisztáni határon zajló háborúskodásokhoz fűzi. Amerika pedig mindeközben megváltoztatta eddigi katonai stratégiáját, aminek elsődleges oka, hogy – egyes értesülések szerint – a quettai Omar mullahnak sikerült egyességet kialkudnia a három, pakisztáni területen működő tálib törzs között, közös ellenségként megnevezve Barack Obamát, Aszif Ali Zardari pakisztáni és Hamid Karzai afgán elnököt. Vagyis nagy valószínűséggel a pakisztáni belügyekbe eddig nem avatkozó tálibok is harcot hirdetnek majd a jelenlegi politikai establishment ellen.
Mindennek ellensúlyozására az amerikaiak növelni fogják a Pakisztánnak nyújtott polgári segítséget, a 21.000 fős afganisztáni amerikai csapatok tevékenységét pedig elsősorban a pakisztáni határvidékre koncentrálják, és megsokszorozzák a pakisztáni területen, immáron Beludzsisztánra, Oman mullah hátországára is kiterjedő katonai, elsősorban légi csapásokat. Ugyanennek a politikának a részeként Barack Obama nemrég kijelentette: Amerika India-politikáját – és ezen belül a pakisztáni-indiai konfliktust hetven éve megjelenítő kasmíri kérdést – elválasztják a Pakisztánnal és Afganisztánnal kapcsolatos washingtoni politika kialakításától. A kasmíri kérdés „kiemelése” az eddigi amerikai politikai érvrendszerből szintén India amerikai befolyásának növekedését szemlélteti; ezzel egybehangzó Obama elnök minapi kijelentése is, miszerint Washington azt szeretné, ha Pakisztán figyelmét nem az Indiával fennálló konfliktusa és hagyományos sérelmi politikája kötné le, hanem az a háború, mely nyugati határövezetiben zajlik.
Mindez sokkolta a pakisztáni politikai – főként katonai – elitet, bár a meghatározó tényezők négyszemközt ott is beismerik: az indiai-pakisztáni és különösen a kasmíri kérdés sokkal jobban kezelhető bilaterálisan, mintha abba harmadik felet is bevonnának. Mindazonáltal azzal is tisztában vannak – és szemrehányásként e tények gyakran hangzanak el az amerikai-pakisztáni tárgyalásokon –, hogy míg a békefolyamat keretében Iszlamabad a Kasmírral határos területeken korábban felhalmozott fegyverarzenáljának 95 százalékát leszerelte, bezárt minden ottani katonai kiképzőtábort, addig az indiai katonai jelenlét Kasmírban minden eddiginél erősebb, és az indiai fél továbbra is elutasítja, hogy tárgyaljon a kérdésről.
Az mindenesetre biztos, hogy Kasmírban ma nyugodtabb a helyzet, mint bármikor az elmúlt húsz év során, az afgán-pakisztáni határon pedig hevesebb háború zajlik, mint bármikor. Ezzel együtt, az afgán béke – mind India, mind pedig Pakisztán involváltsága okán – e két ország kapcsolatának függvénye, így az indiai-pakisztáni északi határon tapasztalható békésebb állapotok dacára az afgán normalizálódáshoz az út mégiscsak Kasmíron át vezet.

http://www.lrb.co.uk/v31/n07/ushe01_.html

Történelmi fordulat előtt: Törökország és Örményország megbékél

Átrajzolódnak a geopolitikai térképek
Minden jel szerint Törökország és Örményország kölcsönösen törekszik arra, hogy már a közeljövőben megkísérelje lezárni a majdnem egy évszázados ádáz ellenségeskedését; készek arra, hogy diplomáciai képviseleteket nyissak egymás fővárosaiban és fölnyíljanak a sorompók a két ország közös határán. Ezzel - állapítja meg a Stratfor elemzése - Törökország annak a geopolitikai csatározásnak a kellős közepén találja majd magát, ami épp most van kibontakozóban Oroszország és az Egyesül Államok között.
A tanulmány szerint a nyilvánosságot még nem értesítették a tervezett bejelentés időpontjáról, de aligha lepődhet majd meg a világ, ha arra Barack Obama április 6-i ankarai látogatását használják majd fel. Ez is arra utal, hogy a két nemzet megbékélése túlmutat az eddig helyi konfliktusnak számító nacionalista vitán, és fontosságot nyer globális szinten is.
Törökország ébredezik a kilencven éven át tartó geopolitikai kómából, és igyekszik újra felfedezni önmaga számára régi befolyási övezeteit mind a Közel-Keleten, mind pedig a Balkánon, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban is. Ez számos opciót kínál fel Ankarának, ám a mai török vezetés is tudja, hogy sikert akkor érhet el, ha tisztázza önmaga számára a prioritásokat. Minthogy az amerikaiak épp kivonulóban vannak Irakból, Irán felemelkedése pedig egyre fenyegetőbb az arab szomszédság számára, a Stratfor szerint aligha kérdéses, hogy a török kormány prioritásai között a Közel-Kelet lesz a legfontosabb. Ráadásul az Európai Unió gyors előretörése a Balkánon, továbbá Közép-Ázsia agresszív újrabekebelezése az oroszok által aligha hagy helyet Törökországnak e két utóbbi térségben.
Viszont egy nyitás a Kaukázus felé már csak azért sem tűnik célszerűtlennek, mert ott, a hagyományos amerikai-orosz geopolitikai küzdelem ismét kiújulóban van. Azzal, hogy Oroszország stratégiai célként jelölte meg befolyásának visszaszerzését a volt szovjet perifériákon, illetve, hogy Amerika kezdi egyre komolyabban venni Moszkva visszaszorításának szükségszerűségét az eurázsiai térségben, a Kaukázus a potenciális ütközések egyik fő színhelyévé vált a két nagyhatalom között. A múlt augusztusi dél-oszét konfliktus, illetve az abban játszott orosz szerep jól jelzi ezt, miként Washington azon terve is, hogy besegítse Grúziát a NATO-ba, azaz, hogy a NATO határait kiterjessze a déli orosz befolyási határokig.
A törökök számára sem kellemes élmény a kaukázusi orosz előretörés - írja az elemzés -, illetve az a tény, hogy határaiktól pár mérföldre orosz tankok állomásozzanak. De épp ily kevéssé vonzó ötlet számukra az, hogy Irán befolyása nőjön a térségben. Hogy ebben megakadályozza őket, Ankara úgy reagál, hogy saját befolyási övezetet igyekszik tágítani, melyhez egyik hídfőt természetes módon az a kaukázusi Azerbajdzsán szolgáltatta eddig, amelyet türk etnikumú és kultúrájú lakosság népesít be, és az országnak mindig is Törökország jelentette a biztonságos partnert és a fő szövetségest. A másik hídfő Grúzia, melynek területén át jut el az olaj a Fekete-tengeri Ceyhanba (Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték).
Az idők változásával azonban Örményország szerepe is felértékelődött a térségben. Az egyre virulensebb orosz-amerikai nézeteltérések közepette, ha e lehetőséget Ankara elszalasztja, akkor könnyen kívül találhatja magát az érdekeiket globális szinten is érvényesíteni tudók körén, illetve defenzívába szorulhat Oroszországgal szemben.

Oroszország grúziai akciója ráébresztette Törökországot, hogy Moszkva ismét képes sikeres katonai fellépésre a térségben, vagyis elvághatja azokat az energia-utakat - miként történt az múlt nyár végén a Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték esetében is -, melyek megkerülhetik Oroszországot. Ankara ebből azt az - egyébként nagyon helyes - következtetést vonta le, hogy számára nélkülözhetetlen Örményország, ha meg akarja őrizni kulcspozícióját a Nyugatra irányuló kaukázusi és közép-ázsiai olaj, illetve gáz továbbításában. Ha Törökországnak sikerül újra megnyitni közös határait Örményországgal - ezeket 1993-ban zárta le, amikor Jereván felszabadította a zömében örmények által lakott, de Moszkva által még a sztálini időszakban Azerbajdzsánnak juttatott Hegyi-Karabahot -, akkor lehetővé válik számára, hogy közvetlenül, biztonságos távolságban a moszkvai katonai jelenléttől, hozzájusson az azeri olajhoz, illetve a közép-ázsiai gázhoz.
Mindez természetesen az örményektől is függ, akiknek elég okuk van gyanakvással figyelmi minden ankarai akciót. Nem csak a világban szétszóródott örmény diaszpóra tagjai, de Örményország valamennyi mai polgára számára komoly trauma ma is az 1915-ös mészárlás, amikor is a törökök - akik mindezt természetesen tagadják - másfél millió örményt mészároltak le. De az elmúlt tizenöt év során a lezárt déli határok Jerevánt arra késztették, hogy prioritást váltson, azaz tárgyalásokba kezdjen déli szomszédjával. Az ország túl szegény és túl magára hagyatott ahhoz, hogy ne mérlegelje hideg fejjel lehetőségeit, és ne tegyen meg mindent, hogy ne legyen kiszolgáltatva azoknak az - Oroszország, Törökország vagy épp Irán által keltett - konfliktusoknak, amelyeknek könnyen áldozatává válhat.
Nem titok, Örményország ma erősen függ Oroszországtól, így aztán annak a kockázatával is tisztában van, hogy Moszkva jóindulatát könnyen elveszítheti, ha közeledik Ankarához. Ugyanakkor az elmúlt években látniuk kellett, hogyan gazdagodik meg ellenséges szomszédjuk, Azerbajdzsán a nyugati olajszállítmányokból, miközben azok a segélyek, amelyek - részben az örmény diaszpórának is hála - Amerikából csordogáltak, lassan elapadnak. Az örmény gazdaság az összeomlás szélére került, melynek összes kockázatát tovább növeli a gazdasági világálság, így nyilvánvalóan egyre vonzóbb az a perspektíva, mely energia-tranzitországként megnyílhat előtte, annak minden anyagi - és nem kis részben geopolitikai - hozadékával együtt.
Moszkva persze mindezt aligha fogja jó szemmel nézni, másrészt viszont a törökök által kinyújtott kéz ma nagyobb csáberővel bír, mint az a segítség, amit az oroszok felajánlhatnak. Ankara ugyanis egy pillanatig sem fog habozni, hogy - erejének függvényében - kitöltse azt a regionális geopolitikai űrt, amit Amerika maga mögött hagy azzal, hogy kivonul Irakból, illetve hogy a közeljövőben figyelmét elsősorban a gazdasági krízis kezelésére fogja fordítani. Törökország felértékelődött, és egyértelmű, milyen irányba mozdul el: nem véletlen, hogy lehetővé tette a NATO-erőknek, hogy közvetlenül a grúziai konfliktust követően felvonuljanak a Fekete-tengeren, és ott is maradjanak, sakkban tartva Oroszországot. A Boszporuszt ellenőrző Ankara baráti jóváhagyása nélkül ez nem történhetett volna meg.
Bizonyos értelemben Moszkva ma ki van szolgáltatva Ankarának, másként fogalmazva: maga is érdekelt a normalizált szomszédsági viszonyokban. Ez a bilaterális kapcsolatokban messzemenően tükröződik. Így aligha tehet más, mint jó képet vág majd a fejleményekhez, minthogy fő prioritása, Amerika távoltartása az eurázsiai térégtől ezt írja elő számára.
Ám az is igaz, hogy nem feltétlenül kockáztat túl sokat ezzel, minthogy ügyes diplomáciával már a kezdetektől biztosította befolyásos jelenlétét a folyamatokban. Diplomatáit már az elején bevonták a török-örmény titkos tárgyalásokba, ugyanakkor az utóbbi egy évben alkalma volt megerősíteni katonai jelenlétét Örményországban. A Stratfor információi szerint a gjumri támaszponton az eddigi 3500 fős orosz kontingens létszámát 5000-re emelték. Jelentős mennyiségű fegyvert adtak át az örmény hadseregnek, ami egyéként az azeriak tiltakozását is kiváltotta. Ezek között szerepelnek T-72-es tankok, páncélozott lövegek és szállítóeszközök, tüzérségi ágyúk és modern kézifegyverek. Ráadásul még érvényben van az az orosz-örmény megállapodás, melynek értelmében az orosz csapatok ellenőrizhetik az örmény határszakaszokat.
Más kérdés, hogy ezeket az eseményeket miként szemléli majd Azerbajdzsán, mely eddig Törökország fő szövetségese volt a kaukázusi térségben, és hosszú ideje Baku legfőbb reménye, hogy egyszer visszaszerezze Hegyi Karabahot. A fejleményekkel kapcsolatos aggodalmak máris megfogalmazódtak azeri részről.
Ankarának tehát jó oka van, hogy ne provokálja Moszkvát, és Törökországra vonatkozóan ez Moszkváról is elmondható: vagyis a török-örmény közeledés megvalósítható olyan formában, hogy az rendkívül előnyös legyen a törököknek, ugyanakkor ne legyen túl hátrányos Moszkva számára sem.
A mai, Obama által vezetett Amerika számára pedig az új helyzet szintén jelent majd kihívást, bár nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy célszerű óvatosnak lennie, és nem gyakorolni nyomást a törökökre. Ráadásul Ankara jelenlétének növelése a térségben, befolyásának gyarapítása kifejezetten előnyös Washingtonnak, elvégre - ha csak Irakra gondolunk - számos tehertől szabadíthatja ez meg az amerikai vezetést.
http://www.stratfor.com/