Történelmi fordulat előtt: Törökország és Örményország megbékél

Átrajzolódnak a geopolitikai térképek

Minden jel szerint Törökország és Örményország kölcsönösen törekszik arra, hogy már a közeljövőben megkísérelje lezárni a majdnem egy évszázados ádáz ellenségeskedését; készek arra, hogy diplomáciai képviseleteket nyissak egymás fővárosaiban és fölnyíljanak a sorompók a két ország közös határán. Ezzel - állapítja meg a Stratfor elemzése - Törökország annak a geopolitikai csatározásnak a kellős közepén találja majd magát, ami épp most van kibontakozóban Oroszország és az Egyesül Államok között.

A tanulmány szerint a nyilvánosságot még nem értesítették a tervezett bejelentés időpontjáról, de aligha lepődhet majd meg a világ, ha arra Barack Obama április 6-i ankarai látogatását használják majd fel. Ez is arra utal, hogy a két nemzet megbékélése túlmutat az eddig helyi konfliktusnak számító nacionalista vitán, és fontosságot nyer globális szinten is.

Törökország ébredezik a kilencven éven át tartó geopolitikai kómából, és igyekszik újra felfedezni önmaga számára régi befolyási övezeteit mind a Közel-Keleten, mind pedig a Balkánon, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban is. Ez számos opciót kínál fel Ankarának, ám a mai török vezetés is tudja, hogy sikert akkor érhet el, ha tisztázza önmaga számára a prioritásokat. Minthogy az amerikaiak épp kivonulóban vannak Irakból, Irán felemelkedése pedig egyre fenyegetőbb az arab szomszédság számára, a Stratfor szerint aligha kérdéses, hogy a török kormány prioritásai között a Közel-Kelet lesz a legfontosabb. Ráadásul az Európai Unió gyors előretörése a Balkánon, továbbá Közép-Ázsia agresszív újrabekebelezése az oroszok által aligha hagy helyet Törökországnak e két utóbbi térségben.

Viszont egy nyitás a Kaukázus felé már csak azért sem tűnik célszerűtlennek, mert ott, a hagyományos amerikai-orosz geopolitikai küzdelem ismét kiújulóban van. Azzal, hogy Oroszország stratégiai célként jelölte meg befolyásának visszaszerzését a volt szovjet perifériákon, illetve, hogy Amerika kezdi egyre komolyabban venni Moszkva visszaszorításának szükségszerűségét az eurázsiai térségben, a Kaukázus a potenciális ütközések egyik fő színhelyévé vált a két nagyhatalom között. A múlt augusztusi dél-oszét konfliktus, illetve az abban játszott orosz szerep jól jelzi ezt, miként Washington azon terve is, hogy besegítse Grúziát a NATO-ba, azaz, hogy a NATO határait kiterjessze a déli orosz befolyási határokig.

A törökök számára sem kellemes élmény a kaukázusi orosz előretörés - írja az elemzés -, illetve az a tény, hogy határaiktól pár mérföldre orosz tankok állomásozzanak. De épp ily kevéssé vonzó ötlet számukra az, hogy Irán befolyása nőjön a térségben. Hogy ebben megakadályozza őket, Ankara úgy reagál, hogy saját befolyási övezetet igyekszik tágítani, melyhez egyik hídfőt természetes módon az a kaukázusi Azerbajdzsán szolgáltatta eddig, amelyet türk etnikumú és kultúrájú lakosság népesít be, és az országnak mindig is Törökország jelentette a biztonságos partnert és a fő szövetségest. A másik hídfő Grúzia, melynek területén át jut el az olaj a Fekete-tengeri Ceyhanba (Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték).

Az idők változásával azonban Örményország szerepe is felértékelődött a térségben. Az egyre virulensebb orosz-amerikai nézeteltérések közepette, ha e lehetőséget Ankara elszalasztja, akkor könnyen kívül találhatja magát az érdekeiket globális szinten is érvényesíteni tudók körén, illetve defenzívába szorulhat Oroszországgal szemben.

Oroszország grúziai akciója ráébresztette Törökországot, hogy Moszkva ismét képes sikeres katonai fellépésre a térségben, vagyis elvághatja azokat az energia-utakat - miként történt az múlt nyár végén a Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték esetében is -, melyek megkerülhetik Oroszországot. Ankara ebből azt az - egyébként nagyon helyes - következtetést vonta le, hogy számára nélkülözhetetlen Örményország, ha meg akarja őrizni kulcspozícióját a Nyugatra irányuló kaukázusi és közép-ázsiai olaj, illetve gáz továbbításában. Ha Törökországnak sikerül újra megnyitni közös határait Örményországgal - ezeket 1993-ban zárta le, amikor Jereván felszabadította a zömében örmények által lakott, de Moszkva által még a sztálini időszakban Azerbajdzsánnak juttatott Hegyi-Karabahot -, akkor lehetővé válik számára, hogy közvetlenül, biztonságos távolságban a moszkvai katonai jelenléttől, hozzájusson az azeri olajhoz, illetve a közép-ázsiai gázhoz.

Mindez természetesen az örményektől is függ, akiknek elég okuk van gyanakvással figyelmi minden ankarai akciót. Nem csak a világban szétszóródott örmény diaszpóra tagjai, de Örményország valamennyi mai polgára számára komoly trauma ma is az 1915-ös mészárlás, amikor is a törökök - akik mindezt természetesen tagadják - másfél millió örményt mészároltak le. De az elmúlt tizenöt év során a lezárt déli határok Jerevánt arra késztették, hogy prioritást váltson, azaz tárgyalásokba kezdjen déli szomszédjával. Az ország túl szegény és túl magára hagyatott ahhoz, hogy ne mérlegelje hideg fejjel lehetőségeit, és ne tegyen meg mindent, hogy ne legyen kiszolgáltatva azoknak az - Oroszország, Törökország vagy épp Irán által keltett - konfliktusoknak, amelyeknek könnyen áldozatává válhat.

Nem titok, Örményország ma erősen függ Oroszországtól, így aztán annak a kockázatával is tisztában van, hogy Moszkva jóindulatát könnyen elveszítheti, ha közeledik Ankarához. Ugyanakkor az elmúlt években látniuk kellett, hogyan gazdagodik meg ellenséges szomszédjuk, Azerbajdzsán a nyugati olajszállítmányokból, miközben azok a segélyek, amelyek - részben az örmény diaszpórának is hála - Amerikából csordogáltak, lassan elapadnak. Az örmény gazdaság az összeomlás szélére került, melynek összes kockázatát tovább növeli a gazdasági világálság, így nyilvánvalóan egyre vonzóbb az a perspektíva, mely energia-tranzitországként megnyílhat előtte, annak minden anyagi - és nem kis részben geopolitikai - hozadékával együtt.

Moszkva persze mindezt aligha fogja jó szemmel nézni, másrészt viszont a törökök által kinyújtott kéz ma nagyobb csáberővel bír, mint az a segítség, amit az oroszok felajánlhatnak. Ankara ugyanis egy pillanatig sem fog habozni, hogy - erejének függvényében - kitöltse azt a regionális geopolitikai űrt, amit Amerika maga mögött hagy azzal, hogy kivonul Irakból, illetve hogy a közeljövőben figyelmét elsősorban a gazdasági krízis kezelésére fogja fordítani. Törökország felértékelődött, és egyértelmű, milyen irányba mozdul el: nem véletlen, hogy lehetővé tette a NATO-erőknek, hogy közvetlenül a grúziai konfliktust követően felvonuljanak a Fekete-tengeren, és ott is maradjanak, sakkban tartva Oroszországot. A Boszporuszt ellenőrző Ankara baráti jóváhagyása nélkül ez nem történhetett volna meg.

Bizonyos értelemben Moszkva ma ki van szolgáltatva Ankarának, másként fogalmazva: maga is érdekelt a normalizált szomszédsági viszonyokban. Ez a bilaterális kapcsolatokban messzemenően tükröződik. Így aligha tehet más, mint jó képet vág majd a fejleményekhez, minthogy fő prioritása, Amerika távoltartása az eurázsiai térégtől ezt írja elő számára.

Ám az is igaz, hogy nem feltétlenül kockáztat túl sokat ezzel, minthogy ügyes diplomáciával már a kezdetektől biztosította befolyásos jelenlétét a folyamatokban. Diplomatáit már az elején bevonták a török-örmény titkos tárgyalásokba, ugyanakkor az utóbbi egy évben alkalma volt megerősíteni katonai jelenlétét Örményországban. A Stratfor információi szerint a gjumri támaszponton az eddigi 3500 fős orosz kontingens létszámát 5000-re emelték. Jelentős mennyiségű fegyvert adtak át az örmény hadseregnek, ami egyéként az azeriak tiltakozását is kiváltotta. Ezek között szerepelnek T-72-es tankok, páncélozott lövegek és szállítóeszközök, tüzérségi ágyúk és modern kézifegyverek. Ráadásul még érvényben van az az orosz-örmény megállapodás, melynek értelmében az orosz csapatok ellenőrizhetik az örmény határszakaszokat.

Más kérdés, hogy ezeket az eseményeket miként szemléli majd Azerbajdzsán, mely eddig Törökország fő szövetségese volt a kaukázusi térségben, és hosszú ideje Baku legfőbb reménye, hogy egyszer visszaszerezze Hegyi Karabahot. A fejleményekkel kapcsolatos aggodalmak máris megfogalmazódtak azeri részről.

Ankarának tehát jó oka van, hogy ne provokálja Moszkvát, és Törökországra vonatkozóan ez Moszkváról is elmondható: vagyis a török-örmény közeledés megvalósítható olyan formában, hogy az rendkívül előnyös legyen a törököknek, ugyanakkor ne legyen túl hátrányos Moszkva számára sem.

A mai, Obama által vezetett Amerika számára pedig az új helyzet szintén jelent majd kihívást, bár nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy célszerű óvatosnak lennie, és nem gyakorolni nyomást a törökökre. Ráadásul Ankara jelenlétének növelése a térségben, befolyásának gyarapítása kifejezetten előnyös Washingtonnak, elvégre - ha csak Irakra gondolunk - számos tehertől szabadíthatja ez meg az amerikai vezetést.

http://www.stratfor.com/