2002. március 19., kedd

Olaszország Vörös Brigádok (Red Brigades, Brigate Rose, BR)

Az olasz Vörös Brigádokat (Red Brigades, Brigate Rose, BR) 1969-ben Renato Curcio és felesége, Margherita Cagol alapította, akik terrorista pályafutásukat a trentói egyetem hallgatóiként kezdték. Akcióikat leginkább az iparosodott északon követték el, amelyek révén a forradalmi marxista állam megteremtését kívánták kivívni, akár a fegyveres harc árán is. Olaszországot meg akarták tisztítani a nyugati befolyástól, a kapitalizmustól, az amerikanizálódástól és a NATO-tól is. A Magyar Virtuális Enciklopédia megfogalmazásával élve Tagjai lelkesedtek a forradalom eszméjéért, a parla­men­táris demokráciát csak álarcnak tartották, amely mögött zavarta­lanul folyik a kizsákmányolás és az elnyomás. Céljuk az állam meggyengítése és a prole­tár­forradalom kirobbantása volt. Ezt gyújtogatások, robbantások, ember­rablások, gyilkosságok útján akarták elérni. A szervezettől különösen az újságíróknak, a kereszténydemokrata politikusoknak és a gyárosoknak kellett rettegniük. Az volt a megkülönböztető jelük, hogy áldozataik lábába mindig belelőttek. Az első akciójukat 1970-ben követték el, egy milánói elektronikai cég felrobbantása révén. Az első halálos áldozatokat is követelő merényletüket pedig 1974-ben hajtották végre, amikor is az Olasz Szociális Mozgalom (Italian Social Movement, Movimento Sociale Italiano, MSI) nevű újfasiszta szervezet két tagját támadták és ölték meg Paduában. Ezeket az akciókat számtalan emberrablás és gyilkosság követte, amelyeknek az áldozatai jellemzően a fenti hármasból kerültek ki. A szervezet fejét, Renato Curciót ezért 1976 végén letartóztatták és 50 év börtönbüntetésre ítélték. A vezető nélkül maradt csoport megtorló akciókba kezdett, ami miatt a közben folyó bírósági tárgyalást kétszer is el kellett halasztani (1976. júniusában Francesco Coco államügyészt, 1977. áprilisában pedig Fulvio Crocét, a torinói ügyvédi kamara elnökét gyilkolták meg). A BR élére új vezető, Prospero Gallinari került, akinek a révén a szervezet akciói sokkal erőszakosabbá, ugyanakkor sokkal hatékonyabbá is váltak. Az európai terrorizmus-történet talán leghíresebb és leghírhedtebb merényletét kétség kívül a BR követte el, 1978. március 16-án. Azon a napon ugyanis Rómában fényes nappal tőrbe csalták és elrabolták Aldo Morót, Olaszország korábbi (1963-68 és 1974-76 között) miniszterelnökét, az azóta (1994-ben) felbomlott Kereszténydemokrata Párt (Christian Democratic Party, Democrazia Cristiana, DC) elnökét és a köztársasági elnöki poszt leendő várományosát, a gépkocsijában utazó öt testőrét pedig megölték. Aldo Moro ezek mellett még arról is híres volt, hogy ő volt az a jobboldali vezető politikus, aki 1976-ban a Kommunista Párt (Italian Communist Party, Partito Comunista Italiano, PCI) elnökével, Enrico Berlinguerrel megkötötte a társadalmi megbékélés jegyében a Történelmi Kiegyezés (Historical Compromise,Compromesso Storico) nevű megállapodást. A támadást jól időzítették, ugyanis közvetlenül azelőtt követték el, hogy a hivatalát március 13-án elfoglaló és a kommunisták által támogatott Giulio Andreotti új kereszténydemokrata kormányának parlamenti bizalmi szavazása megkezdődött volna. Ez feltehetően jelzés volt mindkét párt számára. A terroristák elfogása és a túsz kiszabadítása érdekében hatalmas hajtóvadászat indult, de nem sikerült a nyomukra akadni. Ugyanakkor a BR közleményt adott ki, amely szerint Aldo Moro felett a nép bírósága ítélkezett és őt halálra ítélte. A kormány visszautasított minden tárgyalást a terroristákkal, akik a volt miniszterelnök elengedéséért cserébe bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték. Aldo Moro szitává lőtt holttestére végül is május 9-én Róma központjában, egy gépkocsi csomagtartójában találtak rá, nem messze a kereszténydemokrata, illetve a kommunista párt székházától. A BR célja ezzel a merénylettel valószínűleg egy fasiszta puccs kiprovokálása volt, amelynek a hatására az általuk megalkuvónak titulált kommunisták visszatértek volna a korábbi forradalmi útra és polgárháború tört volna ki, amely elvezetett volna a baloldal teljes diadalához. A hatóságok sem maradtak tétlenek és ezután szinte azonnal megkezdődött a hajsza a bűnösök kézre kerítésére. 1983-ban Aldo Moro megölése miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Prospero Gallinarit, a BR vezetőjét, és az egészen a napjainkig tartó kutatások eredményeképpen azóta letartóztattak körülbelül további 40 embert, köztük a volt miniszterelnök négy elrablóját is. Többek között e merényletnek is köszönhetően a BR olyan elismerésnek örvendett az olasz baloldali csoportok körében, hogy rövid időn belül övé lett a vezető szerep az összes többi terrorszervezet, mint például a Frontvonal (Front Line, Prima Linea, 1976-80), a Folyamatos Harc (Continous Struggle, Lotta Continua, 1969-76), a Munkáshatalom (Workers� Power, Potere Operaio, 1969-73) és a Munkásautonómia (Workers Autonomy, Autonomia Operaia) között. A BR a sikerein felbuzdulva újabb és újabb akciókba kezdett. 1981. december 17-én Veronában elrabolta első külföldi áldozatát, James Dozier dandártábornokot, az abban az időben Olaszországban állomásozó legmagasabb rangú amerikai NATO parancsnokot, akit csak januárban, 42 napos fogság után szabadítottak ki Paduában az olasz hadsereg antiterrorista egységei. 1984. február 15-én Rómában meggyilkolták Leamon Huntot, a Sinai félszigeten állomásozó nemzetközi békefenntartó alakulatok (Sinai Multinational Force and Observer Group) amerikai parancsnokát. A BR sem kerülhette el azonban az európai terrorszervezetekre olyannyira jellemző fokozatos szétdarabolódást. 1980 decemberében a BR bebörtönzött vezetői A méh és a kommunista (The bee and the communist, L’ape e il comunista) címmel egy hosszú és bonyolult ideológiai fejtegetésekkel tarkított nyilatkozatot adtak ki, amelyben meghirdették a totális osztályharcot mint az egyetlen járható utat. Ezen az ideológiai alapon szerveződött meg és vált ki a BR-ből Giovanni Senzani vezetésével, aki egyébként a kriminológia professzora volt, 1981-ben a szervezet új frakciója, a Városi Proletár Gerilla Pártja (The Guerrilla Party of the Metropolitan Proletariat, Partito-Guerriglia del Proletariato Metropolitano, P-GPM). 1984. márciusában újabb szakadás következett be a BR életében, amely így ismét két különálló csoportra, a Harcoló Kommunista Párta (Communist Combatant Party, Partito Comunista Combattente, BR-PCC), azaz az első pozícióra (first position, prima posizione) és a Harcoló Kommunisták Uniójára (Union of Combatant Communists, Unita Combattenti Comunista, BR-UCC), azaz a második pozícióra (second position, seconda posizione) vált szét. Közülük a nagyobb frakciót, a BR-PCC-t tekintették az eredeti BR ideológia és retorika továbbvivőjének. Ideológiájukban központi szerepet kapott a militarizmus, a fegyveres ellenállás elsődlegessége és a tartós polgárháborúra történő berendezkedés stratégiája. Azonban a tömegeket nem érezték ideológiailag eléggé képzettnek ahhoz, hogy azok magukévá tudják tenni a forradalom eszméjét. A csoport bírálta a mozgalomnak mind a jobbszárnyát, a P-GPM-et, annak idealizmusáért, mind pedig a balszárnyát, a BR-UCC-t, annak tehetetlenségéért. A BR-UCC ezzel szemben szorosabb kapcsolatot hirdetett meg mind a széles tömegekkel, mind pedig a közös forradalomi ügyért harcoló többi társadalmi osztállyal. Elsődleges feladatuknak a proletárforradalom kirobbantását tekintették saját hazájukban, annak megvalósulása után pedig a világforradalom és a proletár internacionalizmus ügyét kívánták győzelemre vinni. Ennek érdekében szolidaritást vállaltak a többi marxista felszabadítási mozgalommal szerte a világon, így különösen a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (Palestine Liberation Organization, PLO) is. Az addig már sokszor és sokak által megszűntnek hitt BR utolsó két híres-hírhedt akcióját 1989-ben, illetve 2002-ben követte el, két munkaügyi minisztériumi hivatalnok likvidálásával. 1999. május 20-án meggyilkolták Massimo d’Antona professzort, Massimo d’Alema miniszterelnök balközép kormányának a tanácsadóját, a CGIL szakszervezeti szövetség jogalkotási bizottságának az elnökét. 2002. március 19-én pedig, ugyanazzal a fegyverrel, amely d�Antona életét oltotta ki, megölték Marco Biaggi professzort, Silvio Berlusconi jobbközép kormányának munkaügyi tanácsadóját, akinek a nevéhez a kormány foglalkoztatáspolitikai reformja fűződött.