Renée LinMetodista
vallásban nevelkedtem, később pünkösdi, szabadkeresztény, evangélikus,
presbiteriánus és baptista gyülekezetekbe jártam. Úgy gondoltam, a
kereszténység drágakő, és a protestáns egyházak e drágakő csiszolt
oldalai.
Az 1990-es években egy vasárnap baptista lelkészünk
kijelentette: mi mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk.
Elgondolkoztam, mert eszembe jutott néhány kivétel. Például az
apostolok senkinek sem mondták, hogy fogadja szívébe Jézust mint
személyes Urát és Megváltóját, hanem azt, hogy tartson bűnbánatot és
keresztelkedjen meg. Persze ezt a mai kor megváltozott körülményei
indokolhatják. Ám eszembe jutott egy általánosan elfogadott hitbeli
meggyőződés, amit nem tudtam igével alátámasztani: az, hogy ha egy
kisgyermek meghal, a mennyországba kerül. Akárhogyan kerestem, ennek nem
találtam a bibliai alapját. Eltöprengtem... itt a gyülekezetben
biztosak vagyunk benne, hogy mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk
és teszünk – miközben nincs rá bizonyíték.
Lelki
Richter-skálámon ez csak kisebb, 1,8-as rengést jelentett. Voltak
azonban erősebbek, már korábban is. Az 1980-as években Tajvanon angolt
tanítottam egy keresztény iskolában. Bibliakört is tartottam a
diákoknak. A szenvedésről beszélgetve a kolosszei levél 1,24-hez értünk:
„Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus
szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Megrökönyödve
hallgattam el, mert ez a mondat ellentétben áll a protestáns
teológiával. Egy protestáns egyszerűen nem mondhatja, hogy amikor
szenved, kiegészíti, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből. Pedig a
Bibliában egyértelműen ez áll. Haladékot kértem a diákoktól, hogy
utánanézhessek. Hosszasan kutattam a könyvtárban, mérvadó protestáns
teológusok írásaiban, hogyan kell értelmezni ezt a mondatot, de nem
kaptam választ. Be kellett ismernem a diákoknak, hogy nem tudom, mit
jelent ez a mondat. Újabb teológiai földmozgás, ezúttal 4,3-as.
Később
Amerikában találkoztam Jehova tanúival. Elhatároztam, hogy
elbeszélgetek velük. Tudtam, hogy tagadják Krisztus istenségét, ezért
úgy gondoltam, ha bizonyítani tudom nekik az Írásból a Szentháromság
tanát, kénytelenek lesznek elfogadni a keresztény hitrendszert. Sorolni
kezdtem azokat a szentírási helyeket, amelyek arról szólnak, hogy Isten
Atya, Fiú és Szentlélek. A két hölgy türelmesen várt, majd ők is idézni
kezdték a Szentírást: „Jézust az Atya küldte” (Jn 17,3; Jn 8,17).
Elmagyarázták, hogy ha Isten küldte Jézust, akkor Jézus nem lehet Isten,
hiszen csak egy Isten van, itt pedig két különböző lényről van szó.
Hiába mondtam, hogy két külön Személy, de egyetlen Istenség... már
idézték is 1Timóteus 1,17-et: „a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló
Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” – ami szerintük
cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Jézus nem lehet Isten, hiszen nem
halhatatlan és nem láthatatlan. Erre kétségbeesetten csak annyit
mondtam: 1János 5,7! – Mire ők: Márk 10,18! – Én: Titusz 2,13! – Ők:
János 14,28! – Én: János 10,30! – Ők: 1Korintus 8,6! – Én: Máté 28,19!! –
Ők: 1Korintus 11,3!! – Én: János 5,18!!! – Ők, kórusban: Filippi
2,5–11!!!
Ekkor – szerencsére – lejárt az idő, menniük kellett. A
beszélgetés legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy a Szentháromság
tana az Írásból alátámasztható, ám az Írásból nem bizonyítható. A Jehova
tanúi által idézett mondatok ésszerűnek tűnő alternatívát kínáltak.
Megdöbbentem. A keresztény hitnek sarkalatos tétele a Szentháromság tana
– hogyan lehetséges, hogy egyedül az Írás alapján nem bizonyítható? Ez
már 7,9-es rengés volt a teológiai Richter-skálámon.
Rövidesen
kezembe akadt egy könyv Jehova tanúiról. A szerző rámutatott: „A Biblia
sokszor nehezen érthető mondatait könnyű szövegkörnyezetükből kiragadva
félreértelmezni és valamely felfogás 'bizonyítására' felhasználni.
Charles Russell követői mesterien értettek ehhez. ...Az egyházatyák
azonban világosan kifejtették, hogy Krisztus istensége a keresztény hit
alaptétele. Az ő írásaikat sokkal nehezebb úgy elferdíteni, hogy
tévtanokat lehessen velük alátámasztani.”
Siettem a
könyvesboltba, és beszereztem az apostoli atyák kötetnyi írását. Nagy
örömömre Antióchiai Szent Ignácnál számos utalást találtam Krisztus
istenségére. Alig vártam, hogy felfedezésemet megosszam Jehova tanúival.
Ám a két hölgy által használt nyomtatott anyagban az állt, hogy Ignác,
amikor igent ír, valójában nemet gondol, és fordítva. Nagyjából ekkor
vetettem véget a kapcsolatnak Jehova tanúival.
Egyszer egy
hatodikos gyerek megkérdezte tőlem, mit hisznek a katolikusok. Fogalmam
sem volt; azt motyogtam, hogy sok olyasmit, ami nincs benne a Bibliában,
ami nem jó, mert mindent közvetlenül az Írás alapján kell hinnünk és
tennünk. Tudatlanságomat elszégyellve azonnal megvettem egy
katolicizmusról szóló könyvet.
Az Eucharisztiáról szóló
fejezetnél biztos voltam benne, hogy a katolikus szerző az ige
elferdítésével fogja alátámasztani a téves tanítást. Elővettem hát a
Bibliámat, és olvasni kezdtem a János-evangélium
hatodik fejezetét.
Többször elolvastam, mindhiába: nem találtam a ferdítést. Jézus
világosan azt mondja, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét. De hát
akkor milyen alapon mondhatja bárki, hogy ezt jelképesen kell értenünk?
Ismertem a protestáns értelmezést, amely szerint az „enni és inni” itt
annyit jelent, mint „Jézusban hinni” vagy „Isten igéjét ünnepelni” – ám
ez a magyarázat egyszerre nagyon gyengének tűnt. Csak nem ugyanazt
tesszük mi, evangéliumi protestánsok, mint amivel a nálunk liberálisabb
felekezeteket vádoljuk: jogot formálunk arra, hogy jelképesen
értelmezzük azokat a bibliai részeket, amelyekben nem hiszünk? – Ez a
földrengés minden korábbit felülmúlt. Elhatároztam: olyan egyházhoz
akarok tartozni, amelyik szó szerint veszi János 6. fejezetét.
A
dolog nem volt egyszerű. Hónapokba telt, míg be mertem lépni egy
katolikus templomba, és további hónapokba, míg jelentkezni mertem
katekumenátusba. A katekumenátus ideje alatt rengeteget tanultam. Ízekre
szedtem a katolikus hitrendszert, és mindent összevetettem a protestáns
érvekkel. Észrevettem, hogy a katolikus hittételekkel szemben első
ránézésre sziklaszilárd a protestáns érvelés, ám ha az ember figyelmesen
megvizsgálja az érvre vonatkozó katolikus választ, annak olyan mélysége
van, hogy a protestáns gondolatmenet nemegyszer semmivé foszlik.
Rájöttem,
hogy a katolicizmussal szembeni protestáns hitvédelmünk alapja az volt,
hogy bizonyos dolgokat jelentéktelennek tüntettünk fel: az egyházatyák
korántsem protestáns szemléletű írásait; a protestantizmus
megosztottságát (mondván, a lényegben egyetértünk); a kérdést, hogy
miféle tekintély állapította meg a bibliai kánont. Kisebbítettük a
katolikus szentek és konvertiták életének jelentőségét. Eltorzítottuk a
katolikus hittételeket, hogy könnyebben cáfolhassuk őket (pl.
„Mária-imádat”), így nemlétező rosszal fordítottuk szembe a hívőket.
Saját hitrendszerünket biblikusnak tartottuk, a katolikus teológiát nem –
pedig a protestáns felfogás
rengeteg szentírási részt
„megmagyaráz” ahelyett, hogy engedné, hogy azt jelentsék, amit
jelentenek. Végül tagadtuk a dogmafejlődést, ami megmagyarázza, miért
hiteles apostoli tanítás a szentháromságtan annak ellenére, hogy a
Szentírásból nem bizonyítható. Vagyis – állapítottam meg szomorúan –
becsaptuk egymást és saját magunkat.
2003 húsvét vigíliáján tértem haza az Egyházba.