2012. október 12., péntek

A Muzulmán Testvérek dzsihádra hívják fel az iszlamistákat

Egyiptomban Muhammad Badie, a Muzulmán Testvérek iszlám mozgalom vezetője dzsihádra hívta fel a muzulmánokat az iszlám szent helyei, Jeruzsálem és az ott levő al-Aksza mecset visszafoglalása érdekében.
„A jeruzsálemi iszlám szent helyek visszaadását nem lehet az Egyesült Nemzetek Szervezetében elérni, avagy tárgyalások útján, mert Izrael csak az erő módszereit ismeri el” – jelentette ki Badie.
Szerinte, az izraeliek nem adják vissza az iszlám szent helyeit, ha „nem csapnak a kezükre”.Badia szerint a visszaszerzés „csak dzsihád útján lehetséges”.
(ruvr.ru)

Hogyan lettem katolikus? – egy egykori protestáns vall megtéréséről

A hit évéhez kapcsolódóan néhány személyes megtérés történetét ismertetjük, egykori ateisták, újpogányok, buddhisták, muzulmánok, zsidók, protestánsok interneten közzétett tanúságtételei alapján.
Renée Lin

Metodista vallásban nevelkedtem, később pünkösdi, szabadkeresztény, evangélikus, presbiteriánus és baptista gyülekezetekbe jártam. Úgy gondoltam, a kereszténység drágakő, és a protestáns egyházak e drágakő csiszolt oldalai. 

Az 1990-es években egy vasárnap baptista lelkészünk kijelentette: mi mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk. Elgondolkoztam, mert eszembe jutott néhány kivétel. Például az apostolok senkinek sem mondták, hogy fogadja szívébe Jézust mint személyes Urát és Megváltóját, hanem azt, hogy tartson bűnbánatot és keresztelkedjen meg. Persze ezt a mai kor megváltozott körülményei indokolhatják. Ám eszembe jutott egy általánosan elfogadott hitbeli meggyőződés, amit nem tudtam igével alátámasztani: az, hogy ha egy kisgyermek meghal, a mennyországba kerül. Akárhogyan kerestem, ennek nem találtam a bibliai alapját. Eltöprengtem... itt a gyülekezetben biztosak vagyunk benne, hogy mindent közvetlenül az Írás alapján hiszünk és teszünk – miközben nincs rá bizonyíték.

Lelki Richter-skálámon ez csak kisebb, 1,8-as rengést jelentett. Voltak azonban erősebbek, már korábban is. Az 1980-as években Tajvanon angolt tanítottam egy keresztény iskolában. Bibliakört is tartottam a diákoknak. A szenvedésről beszélgetve a kolosszei levél 1,24-hez értünk: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Megrökönyödve hallgattam el, mert ez a mondat ellentétben áll a protestáns teológiával. Egy protestáns egyszerűen nem mondhatja, hogy amikor szenved, kiegészíti, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből. Pedig a Bibliában egyértelműen ez áll. Haladékot kértem a diákoktól, hogy utánanézhessek. Hosszasan kutattam a könyvtárban, mérvadó protestáns teológusok írásaiban, hogyan kell értelmezni ezt a mondatot, de nem kaptam választ. Be kellett ismernem a diákoknak, hogy nem tudom, mit jelent ez a mondat. Újabb teológiai földmozgás, ezúttal 4,3-as.

Később Amerikában találkoztam Jehova tanúival. Elhatároztam, hogy elbeszélgetek velük. Tudtam, hogy tagadják Krisztus istenségét, ezért úgy gondoltam, ha bizonyítani tudom nekik az Írásból a Szentháromság tanát, kénytelenek lesznek elfogadni a keresztény hitrendszert. Sorolni kezdtem azokat a szentírási helyeket, amelyek arról szólnak, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. A két hölgy türelmesen várt, majd ők is idézni kezdték a Szentírást: „Jézust az Atya küldte” (Jn 17,3; Jn 8,17). Elmagyarázták, hogy ha Isten küldte Jézust, akkor Jézus nem lehet Isten, hiszen csak egy Isten van, itt pedig két különböző lényről van szó. Hiába mondtam, hogy két külön Személy, de egyetlen Istenség... már idézték is 1Timóteus 1,17-et: „a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké” – ami szerintük cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Jézus nem lehet Isten, hiszen nem halhatatlan és nem láthatatlan. Erre kétségbeesetten csak annyit mondtam: 1János 5,7! – Mire ők: Márk 10,18! – Én: Titusz 2,13! – Ők: János 14,28! – Én: János 10,30! – Ők: 1Korintus 8,6! – Én: Máté 28,19!! – Ők: 1Korintus 11,3!! – Én: János 5,18!!! – Ők, kórusban: Filippi 2,5–11!!!

Ekkor – szerencsére – lejárt az idő, menniük kellett. A beszélgetés legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy a Szentháromság tana az Írásból alátámasztható, ám az Írásból nem bizonyítható. A Jehova tanúi által idézett mondatok ésszerűnek tűnő alternatívát kínáltak. Megdöbbentem. A keresztény hitnek sarkalatos tétele a Szentháromság tana – hogyan lehetséges, hogy egyedül az Írás alapján nem bizonyítható? Ez már 7,9-es rengés volt a teológiai Richter-skálámon. 

Rövidesen kezembe akadt egy könyv Jehova tanúiról. A szerző rámutatott: „A Biblia sokszor nehezen érthető mondatait könnyű szövegkörnyezetükből kiragadva félreértelmezni és valamely felfogás 'bizonyítására' felhasználni. Charles Russell követői mesterien értettek ehhez. ...Az egyházatyák azonban világosan kifejtették, hogy Krisztus istensége a keresztény hit alaptétele. Az ő írásaikat sokkal nehezebb úgy elferdíteni, hogy tévtanokat lehessen velük alátámasztani.”

Siettem a könyvesboltba, és beszereztem az apostoli atyák kötetnyi írását. Nagy örömömre Antióchiai Szent Ignácnál számos utalást találtam Krisztus istenségére. Alig vártam, hogy felfedezésemet megosszam Jehova tanúival. Ám a két hölgy által használt nyomtatott anyagban az állt, hogy Ignác, amikor igent ír, valójában nemet gondol, és fordítva. Nagyjából ekkor vetettem véget a kapcsolatnak Jehova tanúival.

Egyszer egy hatodikos gyerek megkérdezte tőlem, mit hisznek a katolikusok. Fogalmam sem volt; azt motyogtam, hogy sok olyasmit, ami nincs benne a Bibliában, ami nem jó, mert mindent közvetlenül az Írás alapján kell hinnünk és tennünk. Tudatlanságomat elszégyellve azonnal megvettem egy katolicizmusról szóló könyvet.

Az Eucharisztiáról szóló fejezetnél biztos voltam benne, hogy a katolikus szerző az ige elferdítésével fogja alátámasztani a téves tanítást. Elővettem hát a Bibliámat, és olvasni kezdtem a János-evangélium hatodik fejezetét. Többször elolvastam, mindhiába: nem találtam a ferdítést. Jézus világosan azt mondja, hogy együk az ő testét és igyuk az ő vérét. De hát akkor milyen alapon mondhatja bárki, hogy ezt jelképesen kell értenünk? Ismertem a protestáns értelmezést, amely szerint az „enni és inni” itt annyit jelent, mint „Jézusban hinni” vagy „Isten igéjét ünnepelni” – ám ez a magyarázat egyszerre nagyon gyengének tűnt. Csak nem ugyanazt tesszük mi, evangéliumi protestánsok, mint amivel a nálunk liberálisabb felekezeteket vádoljuk: jogot formálunk arra, hogy jelképesen értelmezzük azokat a bibliai részeket, amelyekben nem hiszünk? – Ez a földrengés minden korábbit felülmúlt. Elhatároztam: olyan egyházhoz akarok tartozni, amelyik szó szerint veszi János 6. fejezetét.  

A dolog nem volt egyszerű. Hónapokba telt, míg be mertem lépni egy katolikus templomba, és további hónapokba, míg jelentkezni mertem katekumenátusba. A katekumenátus ideje alatt rengeteget tanultam. Ízekre szedtem a katolikus hitrendszert, és mindent összevetettem a protestáns érvekkel. Észrevettem, hogy a katolikus hittételekkel szemben első ránézésre sziklaszilárd a protestáns érvelés, ám ha az ember figyelmesen megvizsgálja az érvre vonatkozó katolikus választ, annak olyan mélysége van, hogy a protestáns gondolatmenet nemegyszer semmivé foszlik.

Rájöttem, hogy a katolicizmussal szembeni protestáns hitvédelmünk alapja az volt, hogy bizonyos dolgokat jelentéktelennek tüntettünk fel: az egyházatyák korántsem protestáns szemléletű írásait; a protestantizmus megosztottságát (mondván, a lényegben egyetértünk); a kérdést, hogy miféle tekintély állapította meg a bibliai kánont. Kisebbítettük a katolikus szentek és konvertiták életének jelentőségét. Eltorzítottuk a katolikus hittételeket, hogy könnyebben cáfolhassuk őket (pl. „Mária-imádat”), így nemlétező rosszal fordítottuk szembe a hívőket. Saját hitrendszerünket biblikusnak tartottuk, a katolikus teológiát nem – pedig a protestáns felfogás rengeteg szentírási részt „megmagyaráz” ahelyett, hogy engedné, hogy azt jelentsék, amit jelentenek. Végül tagadtuk a dogmafejlődést, ami megmagyarázza, miért hiteles apostoli tanítás a szentháromságtan annak ellenére, hogy a Szentírásból nem bizonyítható. Vagyis – állapítottam meg szomorúan – becsaptuk egymást és saját magunkat.

2003 húsvét vigíliáján tértem haza az Egyházba.

Forrás: whyiamcatholic.com
Magyar Kurír (mk)

Hallgatni arany…

Ha az embernek bíróságra kell mennie, mert olyat mondott, avagy írt, amely másnak belegázol a lelki világába, akkor akarva-akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy nem kellett volna-e csendben maradni?
Megéri-e bíróságra, ügyvédhez járni, csak mert a másik fél a jogi útvesztőkben lát megoldást, ahelyett, hogy jó magyar emberek módjára megbeszélnék a történteket.
Kérdés, hogy a leírt, vagy kimondott szavak az igazságot tükrözik-e, avagy minden valóság alap nélküliek.
Tegyük fel, hogy ami a papírra vésődött, az szóról szóra igaz, azonban az (ellen)fél ezekről mit sem tud, és úgy érzi, hogy vérig lett sértve, kapja hát a kalapját, elszalad a bíróságra, és követeli a maga (vélt) igazát. A másik esetben az (ellen)fél nagyon is tisztában van a szavak igazával, de hát vérig lett sértve, hogy ezeket el merték mondani, kapja hát a kalapját, elszalad a bíróságra, és követeli, hogy adják neki az igazságot.
Az első esetben „hősünket” a tudatlanság motiválja, bár ez sem teljesen igaz. Szokták volt mondani, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól, vagyis előbb illene meggyőződni, hol is lakik az igazság. Másfelől pedig, mint már korábban írtam, két jó magyar ember, leül egy jó pohár bor mellé, és megbeszéli a problémáit, és talán még a világ dolgait is, nem pedig az amúgy is leterhelt bíróságokra szaladgál minden apró-cseplő üggyel. Ilyen alapon az életünk felét a Törvényszéken tölthetnénk, hol alperesként, hol felperesként.
A másik esetet vizsgálva sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy az (ellen)fél nagyon is tisztában van, azzal, hogy valaki kimondta, leírta az igazat. Az igazság pedig olykor fájdalmas is lehet, ha lerántják vele a hazugság leplét. Olyan világot élünk, amikor egyre gyakrabban csomagolják kisebb-nagyobb hazugságokba az igazságot. Aki hazudik, annak pedig nagyon nehéz dolga van. A nap 24 órájában arra figyelni, hogy kinek mit hazudott, kinek milyen igazságtalansággal leplezte az igazságot. Legkönnyebb dolga az igazmondónak van, hiszen abban nem lehet mit összekeverni. Az igazság, az igazság volt tegnap is, az ma is, és az lesz a világ végezetéig.
Azonban még tovább súlyosbítja az (ellen)fél helyzetét, ha hazugságait egyfajta bosszúvágy okán próbálja legalizálni. Vérig lehet sértve, ha teszem azt nyilvánosan tükröt tartottak hazugságai elé, melyben megláthatta az igazságot, és még többet volt kénytelen hazudni. Az ilyen hazugságspirál pedig egyenes útja a gonosszal való szövetségnek.
Aki tehát leírja, kimondja az igazat, és az (ellen)félnek ez ilyen-olyan okokból nem tetszik, ráadásul bíróságon keresi az elvesztett igazát, akkor kérdésként merülhet fel, hogy nem lett volna jobb csendben maradni, és megspórolni egy halom herce-hurcát? Nem lett volna okosabb csendben hallgatni? Minden bizonnyal van, amikor eme bölcs közmondást érdemes megfogadni, de nem minden esetben. Mert mi rossz van abban, ha valaki az általa ismert igazságot megosztja embertársaival, elmondja, hogy amit tapasztalt, átélt, az, az igazi igazság, s, nem az amit az (ellen)fél annak mond. Az igazságnak tehát helye van a világban, és abban biztosak lehetünk, hogy előbb, vagy utóbb, de utat tör magának ebben az elferdült világban. Csupán idő kérdése, és végül mindig kiderül az igazság. Az időt pedig sürgetni nem szabad!
Ha tehát az (ellen)fél úgy gondolja, hogy igazságot vesz magának, azzal csupán saját hazugságait sokasítja, míg végül rászakad a hazugságai által összetákolt vára, mely menthetetlenül maga alá temeti. És minél nagyobb hazugsághalmazt hordott össze, annál nagyobb romhalmaz tetején fog üldögélni (elv)társaival, akikkel összetákolták a hazugság várát, mert bár kétségtelenül gyorsabban és magasabbra lehet építeni, mint az igazság várát, de mit sem ér, ha úgy is kérész életű lesz. Úgy tűnik azonban, hogy az (ellen)fél erejéből már csak arra futja, hogy elodázza vára összeomlását, és annyira kapkod, hogy a kihulló köveket már csak vakolattal pótolja.
Talán érdemesebb lett volna inkább az igazság várát építeni, lassan, de biztosan, hittel a szívben, becsületesen…
„Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.”
Petőfi Sándor
Az Úr 2012. esztendejében, Mindszent havában
Holcman László

Böjte Csaba a hit évéről

Böjte Csaba ferences testvér sok kereszténynek és jóakaratú embernek okoz örömet gondolataival, lendületes buzdításaival. Ezúttal a hit évére írott szavait közöljük.
Az Egyház meghirdette a hit évét. Sokan kérdezik, hogy ez mit is jelent? Mit jelent az élő hit, melynek megkeresésére bátorít az Egyház?

Érzékszerveink által kommunikálunk a külvilággal: látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagokat érzünk. Jó dolog érzékszerveink birtokában elindulni, élni, belevetni magunkat a mindennapok forgatagába. Ezek az érzékszervek örömmel, élményekkel töltik meg a napjainkat, általuk bontakozik ki a földi létünk! Nélkülük szegényebbek, fogyatékosok vagyunk, a létezés teljességét sajnos hiányuk miatt nem tapasztalhatjuk meg!

Az emberiség egy részének személyes, boldogító tapasztalata az, hogy birtokunkban van egy érzékszerveinkhez hasonló képesség, melyet hitnek nevezünk, mely által kommunikálhatunk nagy szeretettel, alázattal Istenünkkel. A hitünk az az érzékszerv, mely által a természetfeletti világot át tudjuk ölelni, s mely által ez a világ bennünket megtud szólítani.

Az élő hit, mely által Isten csodaszép arca a sötétben felragyog, engem örömmel, boldogsággal tölt el. Teremtőnk nagy ajándéka, melyet ki felfedez, s kinek mindennapjainak élő részévé válik, az azt igen sokra tartja, hisz általa szépen rendezett, lakott földdé válik a világ. Vívódásunk többé nem tragikus monológ, hanem a holnapot tervező, építő párbeszéd a Végtelennel. Csodálatos megnyílni a hitből fakadó imában Teremtőnk előtt, kicsinységünk és minden bűnünk ellenére belekarolni abba, ki mindenkinél jobban szeret, hagyni, hogy szelíd, nyugtató szavakkal talpra állítson, vezessen, biztos kézzel szép feladatok elvégzésére bátorítson. Az élő hit, – akárcsak a látás a festőnek – értelmet ad az ember bolyongásának, létének itt a földön.

Az imádkozó ember útja soha nem ér véget, mert a hit által nem tudjuk megfogni, bejárni a szelíd Végtelent, de e csodálatos érzékszervünk által sok – sok minden láthatóvá, érthetővé válik napról napra Teremtőnk titkaiból. E kibontakozásnak nincs felső korlátja. A halál csak egy újabb kapu, mert a végtelenre teremtett létünk célja bebarangolni a végtelen Szeretetet, a végtelen Jóságot, a végtelen Bölcsességet, a végtelen Szépséget, az Istent, ki megosztotta velünk a létet! Így életünk a semmibe hulló zuhanásból a hit fényénél az Istenbe torkolló, kibontakozó, örömteli repüléssé válik.

Semmihez nem fogható boldogság a hit fényénél bátran kibontani az ajándékba kapott életünk minden egyes percét. Olyan jó egymás után megcsodálni mindazt a gyönyörű ajándékot, mit Teremtőnk pajkos szeretettel létünkbe elrejtett, melyeket megtalálva, bölcsen használva gazdagabbakká válunk, általuk csodákat tehetünk szeretetből, szelíden testvéreinknek. Nagy öröm Isten ajándékai alatt roskadozva, élő hittel elindulni és látni, ahogyan szorgalmas kezünk alatt a dolgok szépen, egymásból bontakoznak, mind bimbóból a virág mely felfakad. Nem te alkottál, te csak ott vagy, szorgoskodsz szelíden, gyönyörködsz benne. Csodálod a hitedből, két kezed munkájából fakadó feltartóztathatatlan kibontakozást, némán állsz mint édesanya gyermeke mellett, hisz ő szülte, s kinek léte, minden egyes mosolya, pici, puha kacsójának simogatása mégis Isten ajándéka. Álmélkodva leborulsz csodáid előtt, hisz nem vagy varázsló, tudod, hogy nem te teremted kis világodat, és mégis oly sok minden a te botorkáló hitedből született. Olyan vagy, mint a kútásó, ki nem ura a víznek s mégis a víz a munkája által született kútból fakadt. Áhítattal, örömmel leborulsz mindennapi csodáid partjainál, és poharat véve kezedbe magad is oltod szomjadat.

A hit évét hirdette meg anyánk, az Egyház! Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét. Én úgy születtem, hogy nem érzem a szagokat, vak vagyok az illatok világára, de elhiszem testvéreim őszinte örömét, mikor boldogan körbeállják a csodaszép rózsabokrot. Persze, hogy szeretnék részese lenni az örömüknek, ezért újból és újból nekifeszülök a kibontakozásomat visszafogó korlátaimnak, kérve Istentől, hogy nyissa meg ezt az érzékszervemet, hogy általa befogadhassam ajándékait. Várom alázattal, hogy megnyíljon az illatok világa előttem, és addig is bizalommal gyönyörködöm testvéreim örömében. Te, ki nem hiszel, lehet, hogy még nem is próbáltad használni ezt a csodás képességedet. Bizalommal tedd össze kezed, szólítsd meg Megváltódat, ki azt mondja a Szentírásban: „az ajtóban állok, zörgetek, ki megnyitja az ajtót ahhoz bemegyünk......" Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mint nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s e életadó kis forrás vizénél mindaz, mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk, ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot!

Imádkozom, hogy a hit éve számodra a hit megtalálásának az éve legyen!

Kisebb testvéri szeretettel,
Csaba testvér