Valaha,
amikor az embert még nem szakította ki a teremtés rendjéből a saját
maga által teremtett művilág, a diót még mindenütt isteni, szent faként
tisztelték.
Bölcsőt
és koporsót készítettek belőle. De nem csak asztalosmunkával, hanem
életet termő szertartással is! Ha gyermek született, diót ültettek a
tiszteletére. Ha meghalt egy szeretetre méltó ember, diót ültettek a
sírjára. A dióhéjból a gyermekek játékbölcsőt is készítettek. A
dióhéjba kanócot téve és méhviaszt öntve diómécsest kapunk, amit
meggyújtottak a megemlékezés napján a sírokon, ablakokban, ligetekben,
berkekben, forrásoknál, szikláknál.
A zöld
diólevélből gyógyfőzetet készítettek, vagy éppen bolhaűzésre
használták. A frissen lehullott sárga diólomb gyönyörködtette a szemet,
hempereghettek benne a gyerekek, és megbújhattak alatta az Élet
kerekét forgató szorgos kis élőlények. És még nem is szóltam a
dióbélről, ami a mogyoróval együtt megkoronázott minden eledelt, amihez
fogyasztották. Egy egész könyv is kevés lenne felidézni, hány szálon
kapcsolódott az emberek élete ehhez a tiszteletreméltó fához.
Hová
tűnt mindez? Az emberek többsége ma nem ültet diót sem születéskor, sem
temetéskor. A gyerekek fröccsöntött műanyaggal játszanak, vagy
képernyőt bámulnak. A betonsírokkal rideggé tett temetőkbe halottak
napján alumíniumhüvelybe öntött paraffinmécsest viszünk, az ablakokban a
tévé fénye villog, odakünn pedig a fákon fennakadt műanyag zacskókat
zörgeti a szél.
Gyógyfőzetek
helyett a vegyipar termékeit veszik már azok is, akik még ismerik a
régi gyógymódokat. A lehullott diólombot gondosan szemeteszsákba rakják
az emberek, és még rémmesét is költenek hozzá saját lelkiismeretük és
ősemlékezetük elaltatására. Azt sulykolják egymás fejébe, hogy „a dió
avarja tönkreteszi a talajt, még komposztálni sem lehet”. A dióbél és a
mogyoróbél pedig annyira sem érdekli a mesterséges arommákkal
elrontott ízlésű gyerekeket, hogy felszedjék a földről ezt az értékes
ajándékot.
A
felnőttek pedig, ha ültetnek még egyáltalán diófát, a kereskedelemből
vesznek megbízhatónak vélt oltványt, magról eszükbe sem jut ültetni.
Sőt, a diólomb rágalmazásához hasonlóan a magról kelt diókról is
rémmeséket költenek. Azt mondják, hogy „elfajzik, értéktelen termést
hoz majd”.
Márpedig
a dió sorsát és a mi sorsunkat különösen erős kapocs fűzi össze! Nem
is lehet másképp, hisz évszázadokon, vagy tán évezredeken át együtt
éltünk a dióval bölcsőtől koporsóig, koporsótól bölcsőig. Mert élet a
születés előtt is van és a halál után is. Az Élet fájára szüksége van
az evilági embernek is, és a túlviláginak is.
Ezért
komoly kéréssel fordulok minden magyar és nem magyar testvéremhez.
Adjuk vissza a dió minden részének, még a lehullott lombjának is azt a
tiszteletet, ami valaha megillette! Ne higgyük el, hogy a talaj
védelmezője, a földet betakaró avar árthat a földnek! Ne higgyük el,
hogy a magról kelt dió értéktelenebb, mint az oltvány! Később fordul
ugyan termőre, de tovább is él, és a szemet is jobban gyönyörködteti.
Helyezzük vissza a diót evilági életünk mindkét kapujába őrnek, a két
kapu között pedig oltalmazónknak, hisz a legnagyobb melegben is védi a
talajt a kiszáradástól, az embert pedig a nap hevétől! Amikor esszük a
dióbelet, adjon hálát ki-ki hite szerint azért az eledelért, ami a
jelenlegi nagy tékozlás, természetpusztítás utáni ínséges időkben még
sokakat menthet meg az éhhaláltól!
Tóth Ferenc
