Noha Nelson Mandela tavaly december 5-én távozott az élők sorából,
majd' egy hónap távlatából is szükségesnek látjuk, hogy néhány
keresetlen szóval mi is "méltassuk" politikai-történelmi mérlegét.
Mindenekelőtt azért, mert az Új Világrend egyik konszenzuális
kultuszfigurája valójában alig hasonlított arra a kegyes képre, amelyet a
politikai korrektség korifeusai manapság festenek róla - reményeik
szerint örökre szóló érvénnyel.
A xhosa arisztokrácia tagjaként mindennek mondható, csak "szegény
elnyomott" feketének nem. Miután metodista misszionáriusoktól európai
oktatást kapott, felső iskoláit a fekete elit gyermekei számára
fenntartott Fort Hare Egyetemen kezdte, majd a johannesburgi
Witwatersrand Egyetemen, a búr régió egyik legszínvonalasabb oktatási
intézményében fejezte be. Ezután Johannesburgban folytatott ügyvédi
praxist.
Egyáltalán nem volt az az ártalmatlan reformer, aki a média
terjesztette hagiográfiája jóvoltából a "béke apostolának" szerepében
tetszeleghetett, mint egy új Gandhi. Nelson Mandela ugyanis valójában és
elsősorban forradalmár, harcos, politikai katona volt, aki az eszméiért
nem habozott vért ontani és az életét kockáztatni. Az Afrikai Nemzeti
Kongresszus (ANC) katonai szárnyának számító Umkhonto we Sizwe (A nemzet
lándzsahegye) egyik alapítójaként, amelyet Joe Slovo litvániai zsidó
származású kommunista felforgatóval és ez utóbbi Goldberg, Wolpe és
Goldreich névre hallgató hitsorsosaival együtt irányított, több mint 200
bombamerényletet és szabotázst tervelt ki és koordinált. Őt mindezekért
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, Slovo pedig külföldre
szökött.
Ellentétben az alakja köré szőtt legendával, nem ő volt az, aki
lehetővé tette a hatalom békés átadását a fehér kisebbség kezéből a
fekete többségébe, és így elkerülni a vérfürdőt. Az igazság az, hogy a
Dél-Afrikai Köztársaság utolsó fehér elnöke, F.W. De Klerk emelte be a
hatalomba, szó szerint végrehajtva a dél-afrikai kérdés rendezésére
Washingtonban írt forgatókönyvet. Elárulván a saját, vagyis búr népének
tett összes ígéretét, ez utóbbi szétbomlasztotta a dél-afrikai
hadsereget, amellyel az ANC képtelen volt szembeszállni; megakadályozta
egy decentralizált többfajú állam létrehozását, amely föderalista
alternatívát jelenthetett volna az ANC dogmatikus és marxista
jakobinizmusával szemben; megtorpedózta Thabo Mbeki mérsékelt fekete
vezető és a dél-afrikai tábornoki kar titkos tárgyalásait, amelyeket
annak érdekében folytattak, hogy az ANC ismerjen el egy búr
nemzetállamot (Volkstaat) Constand Viljoen tábornok katonai opciójának
elkerülése ellenében.
Nelson Mandela nem tette lehetővé azt sem, hogy az új Dél-Afrikai
Köztársaság tejjel-mézzel folyó kánaánná váljon, éppen ellenkezőleg: az
ország gazdasági kudarca mára totálissá vált. Az ENSZ Afrikai Gazdasági
Bizottsága és az Afrikai Unió tavaly közzétett és a 2008-2012 időszakra
vonatkozó gazdasági jelentése szerint Dél-Afrika az éves átlagos
növekedés alapján immár a fekete kontinens 5 "legkevésbé hatékony"
országa közé tartozik, alig előzve meg a Comores-szigeteket,
Madagaszkárt, Szudánt és Szváziföldet. Hivatalos statisztikák szerint
2013. második negyedévében a munkaképes lakosság 25,6 százalékának nem
volt munkája, a tényleges munkanélküliségi ráta azonban 40 százalékosra
tehető. Ami a fekete lakosság legszegényebb rétegeinek a jövedelmét
illeti, mára felére esett ahhoz viszonyítva, amekkora a fehér uralom
idején 1994 előtt (vagyis majd' két évtizede !) volt. Tavaly az 51
milliós lakosságból 17 millió fekete csak a létminimumot biztosító
szociális segélyeknek köszönhetően tudta magát fenntartani.
Nelson Mandela politikailag is megbukott, mert az ANC-t
szétrobbanással fenyegetik a súlyos belső feszültségek xhosák és zuluk,
posztmarxista doktrinerek és neoliberális technokraták, ortodox
afrikanisták és opportunista "multikulturálisok" között. Mindennek a
tetejébe még nemzedéki ellentét is szembeállítja a "fekete angolokból"
álló régi gárdát a "faji felszabadítás" szlogenjével kampányoló ifjú
radikálisokkal.
Mandela természetesen nem tudta pacifikálni Dél-Afrikát, ahol ma a
dzsungel törvényei uralkodnak, napi átlagban 43 gyilkossággal, ahogyan a
fajközi kapcsolatokat sem sikerült harmonikusabbá tennie. Éppen
ellenkezőleg: 1970 és 1994 között, amikor az ANC háborút viselt az
apartheid rezsim ellen, 60 fehér farmert gyilkoltak meg. 1994 áprilisa,
vagyis Nelson Mandela hatalomra kerülése óta több mint kétezret
mészároltak le - a nyugati média legteljesebb közönye mellett. Az ország
most megosztottabb, mint valaha, ami világosan kiderül minden választás
alkalmával, mivel a feketék rendre az ANC-nek, a fehérek és a meszticek
pedig a Demokratikus Szövetségnek adják szavazatukat.
Két évtized alatt Nelson Mandela, aki 1994 és 1999 között töltötte be
az elnöki hivatalt, majd utódai, Thabo Mbeki (1999-2008) és Jacob Zuma
(2009 óta) azt az országot, amely valaha Európa meghosszabbodása volt az
afrikai földrész déli csücskén, egy harmadik világbeli
banánköztársasággá változtatták, a nélkülözés, a korrupció, a társadalmi
nyomor és erőszak tengerével. Ezt a valóságot csak alig fedi el néhány
változatlanul hatékony, de egyre zsugorodó - és persze szinte kizárólag
fehérek által irányított - gazdasági ágazat teljesítménye.
De vajon történhetett-e ez másként, amikor a hivatalos ideológia a
valóság elutasításán alapul? A "szivárvány nemzet" mítosza mint a
nyugati képmutatás kielégítésére szánt délibáb ugyanis lehetetlenné
teszi, hogy annak lássuk Dél-Afrikát, ami valójában: előbb a brit
gyarmatosítók, majd a "nemzetközi közösség" által erőszakkal egy akolba
terelt civilizált és vademberek együttélésének, amely törvényszerűen
csak egyetlen módon végződhet, és ezen semmi sem változtathat.
Legkevésbé azok a dicshimnuszok, amelyeket opportunista politikusok és
műveletlen újságírók zengtek bálványuk halála alkalmából.
MD 2014. I. 1.