2009. március 18., szerda

Washington kész a NATO nélkül is dönteni Afganisztánban

Súlyos kérdéseket várnak az áprilisi NATO-csúcsra
A NATO alapításának hatvanadik évfordulója alkalmából a jövő hónapban esedékes csúcstalálkozó elvben ünneplésre szolgál, de Barack Obama amerikai elnöknek a szövetség jövőjével kapcsolatos nagyon kényelmetlen kérdésekkel kell szembenéznie - írta Judy Dempsey elemző az International Herald Tribune hasábjain.
Elvben van mire büszkének lenni. Az Egyesült Államok által 1949-ben létrehozott szövetség, amelynek célja az volt, hogy megvédelmezze Nyugat-Európát a Szovjetunió katonai erejével szemben, megérte hatvanadik születésnapját. Ez nem kis eredmény egy transzatlanti szervezet számára, hiszen különösen 1991 óta, amikor véget ért a hidegháború, szükségességét ismételten kétségbe vonták.
Az Obama-kormányzat azzal fenyeget, hogy megkerüli a NATO-t Afganisztánban, a szövetség legfontosabb katonai műveletének színhelyén. A különösen az ország déli részén romló katonai és politikai helyzetben Obama úgy döntött, hogy további 17 ezer amerikai katonát küld Afganisztánba. Ha az európaiak nem tesznek hasonló vállalást - és nincs jele, hogy tennének - az Egyesült Államok szép csendben ki fogja szorítani a NATO-t az ottani döntéshozatalból.
Erre a terep már alkalmas. A NATO-vezette Nemzetközi Biztonsági Erő, az ISAF, valamint az OEF (Operation Enduring Freedom) nevű speciális, a lázadók elleni küzdelemre kiképzett egység élén egyaránt amerikai tábornok áll. A NATO szerint két különálló szervezetről van szó. A valóságban az Egyesült Államok vezeti mindkettőt és bármikor kiszoríthatja az európaiakat.
Marcel de Haas, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó, Clingendaelben működő holland intézet biztonsági szakértője szerint nem is lehet elvárni másféle amerikai magatartást. „A NATO megosztott a védelmi kiadások, Oroszország, a további bővítés és az afganisztáni csapaterősítés tekintetében. Obama azzal szembesül, hogy szinte egyetlen európai ország sem kész arra, hogy bármi többet nyújtson az eddiginél Afganisztánban."
Nem ez lenne az első eset, hogy az Egyesült Államok elfordul az általa alapított szövetségtől. Szerbia 1999 évi NATO-bombázása például szörnyű csalódás volt. Az Egyesült Államok - és akkori elnöke, Bill Clinton - számára kiábrándulást okoztak a NATO „bizottságban meghozott döntései" és az, hogy Európa nem rendelkezett az alapvető felszereléssel sem olyan területeken, mint a logisztika és a kommunikáció.
A Bush-kormányzat hasonlóan reagált. A 2001. szeptember 11-i terrorista támadások után a NATO, történetében először, alapokmányának V. cikkelyét idézte, amely kötelezi a tagállamokat a segítségnyújtásra, ha valamelyik tagállamot agresszió éri. Az Egyesült Államok azonban hűvösen elutasította az ajánlatot. A NATO helyzete tovább romlott, amikor Washington, érzékeltetve az Irak megtámadására irányuló amerikai tervek által kiváltott NATO-nézeteltérésekkel kapcsolatos sértődöttségét, az invázió támogatására „az erre önként kész országok koalícióit" hozta létre.
Amikor a NATO 2003-ban átvette Afganisztánban a soknemzetiségű ISAF erők parancsnoki posztját, minden áron be akarta bizonyítani az Egyesült Államoknak, hogy tudja kezelni az új kihívásokat, sőt még „működési területén" kívül, hagyományos európai támaszpontjától távol is képes fellépni. A gond az, hogy miközben a NATO és az Egyesült Államok már 61 900 katonával van jelen Afganisztánban, az európai csapatok még olyan alapvető eszközöknek sincsenek a birtokukban, mint a helikopterek, tábori kórházak, F-16-os vadászgépek és olyan szállító repülőgépek, amelyek tankokat és csapatokat képesek mozgatni az országon belül.
Németországot, amelynek 3600 katonája van a terepen, „nemzeti záradékok" korlátozzák, akárcsak más országokat: katonáik bizonyos órákban nem járőrözhetnek, nem merészkedhetnek túl bizonyos határokon és nem küldhetik őket Délre. Az Egyesült Államok lemondott arról, hogy német csapatok segítségét kérje Dél-Afganisztánban. Németországban ez választási év.
Washington néhány olyan hű szövetségese viselte a harc fő terhét Délen, mint Ausztrália, Nagy-Britannia, Kanada, Dánia, Hollandia és Lengyelország. A „Déli Csoport" nemrég Edinburgh városában vitatta meg az Egyesült Államokkal a követendő stratégiát - több más NATO-tagállam bánatára, amelyek szintén igényt tartottak volna a meghívásra.
Stephen Flanagan, a washingtoni stratégiai és nemzetközi tanulmányi központ (CSIS) rangidős alelnöke szerint „az amerikai kormányzat az atlanti szövetség vonakodó támogatása miatt a NATO helyett egyre inkább a részvételre kész országok koalícióira helyezi a hangsúlyt".  
Ha az európaiak nem hajlandók a részvételre, annak meglesz az ára. Ha a NATO marginalizálódik, elvesztik befolyásukat. Azonban éppen a befolyás biztosítása volt fontos az európaiak számára az 1990-es Balkán-háborúk vége óta. Aztán amiatt panaszkodtak, hogy nekik kell „a tányérokat mosogatni" az amerikai vezetésű katonai akciók nyomán - amin az értendő, hogy nem volt beleszólásuk a háborús döntésekbe, de aztán elvárták tőlük, hogy ők fizessenek az újjáépítésért.
Nagy-Britannia és Franciaország abbeli törekvésétől ösztönözve, hogy megszüntessék ezt az egyensúlyhiányt, Európa saját védelmi képességeket és struktúrákat igyekezett kiépíteni. Csakhogy az európai országok többsége, köztük Németország, Olaszország és Spanyolország, sohasem volt hajlandó a puha erőt - diplomácia, békefenntartó missziók, fejlesztési segély - valódi kemény erővel párosítani, ami haderőt és több védelmi kiadást is jelent. A puha erő alkalmazása is gyakran nyomorúságos volt: az afgán rendőrség német kiképzése kudarcnak bizonyult, de nem ment sokra az olaszok próbálkozása sem az erős afgán igazságszolgáltatás megteremtésére.
Hosszabb távon a NATO peremre szorítása veszélyeztetné azt a biztonsági ernyőt is, amelyet az Egyesült Államok 1949 óta biztosított Európának. „A NATO már leértékelődött" - mondta Jan Techau, a német külkapcsolati tanács biztonsági szakértője. „Egy olyan időpontban, amikor új gondolatokkal kellene előállnunk Oroszország és Afganisztán kezelése, a NATO kiszélesítése és a szövetség új doktrínája tekintetében, az európaiak befelé tekintenek."
Judy Dempsey mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a NATO-nak nem sok ünnepelni valója lesz áprilisi csúcsértekezletén. 

http://www.iht.com/articles/2009/03/18/europe/letter.php