Az eredményesség is erősen kérdéses
A
kihallgatások során alkalmazott kínzás az ún. „terrorellenes háború"
egyik legvitatottabb aspektusa. A 2001. szeptember 11-i támadások után
az Egyesült Államok számos „új" módszert vezetett be a globális
terrorizmus elleni harcában. Egyesek azzal érvelnek, hogy ebben a
konfliktusban Amerikát nem hátráltathatja a nemzetközi jog. Az
amerikaiak számára elsőrendűen fontos a gyanús elemek elfogása és
kihallgatása, mutat rá
Calder Walton, a titkosszolgálatok történetével foglalkozó brit kutató a
History & Policy
hasábjain. Az amerikai kormány úgy érvel, hogy mivel az elfogott
terroristák a nemzetközi jog szerint nem számítanak hadviselő félnek, a
rájuk vonatkozó szabályok is mások. A kínzást már csak azért is tartják
elfogadhatónak, mert ezáltal civilek életét megmentő információkhoz
lehet jutni. Egyesek szerint extrém körülmények között a kínzást
lehetővé kellene tenni.
Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy az
amerikaiak számos terroristagyanús őrizetest megkínoztak. A guantánamói
bázist emiatt széleskörű kritika érte. Az iraki Abu Graib börtönben
történtek miatt kirobbant botrány is felhívta a figyelmet az amerikai
kihallgatási módszerek szabályozatlanságára. Azóta a hadseregnél
változott valamit a helyzet, de a CIA módszerei még
ellentmondásosabbak. Ehhez járul még az a gyakorlat, hogy az elfogott
terroristagyanús egyént olyan harmadik országba szállítják, ahol az
emberi jogok kevéssé érvényesülnek, s ahol minden bizonnyal megkínozzák
az illetőt.
Az amerikai média is egyre inkább úgy állítja be a
kínzást, mint a kihallgatási folyamat „normális részét". Ezt sugallják
az olyan népszerű televíziós sorozatok is, mint a 24 vagy az Alias: a „jó fiúk rossz fiúk" ellen vívott harcában a fizikai kényszer fontos információkhoz juttathat.
Nos,
a történelem nem igazolja ezt, a valóság ugyanis azt mutatja, hogy a
kínzás a leggyakrabban nem vezetett el szavahihető információkhoz,
legalábbis hosszú távon. Az az érv is nehezen védhető, hogy a
terroristákat a kínzás során alkalmazott erőszak „elrettenti" a
merénylet elkövetésétől, hiszen egy ideológiailag elkötelezett
öngyilkos merénylőt mindez nemigen befolyásol. A kínzás hívei nem
ismerik a történelmet. Walton szerint a mai „kínzók" nem új hibákat
követnek el, hanem „megismétlik a régieket".
A második
világháború alatt a brit biztonsági szolgálat, az MI5 az elfogott német
ügynököket egy dél-londoni elmegyógyintézetben hallgatta ki. A művelet
fedőneve Camp 020 volt. Az elfogott embereket elvágták a külvilágtól,
megfosztották őket a jogaiktól, hiszen nem tekintették őket
hadifoglyoknak, akikre a genfi konvenció vonatkozott volna. A Camp
020-at Robert Stephens ezredes vezette, aki még a legkeményebb
ügynököket is meg tudta törni „lelki, mentális nyomást" alkalmazva.
Hamis újsághíreket juttattak el hozzájuk, beépített ügynököt ültettek
melléjük a cellába, lehallgató készülékeket helyeztek el,
alvásmegvonást alkalmaztak, dezorientálták az illetőt. Sokat segített,
hogy a kódfejtők 1940 végén megfejtették a titkos német rádiókódokat,
amit az őrizeteseknek is elárultak azt sugallva, hogy mindent tudnak a
küldetésükről. Azt mondták nekik, hogy az egyik társuk árulta el őket.
A
21. század elején a „mentális nyomás" és a fizikai nyomás"
megkülönböztetése sokkal ambivalensebb dolog. A nemzetközi humanitárius
jog fejlődésével a kínzást főleg a fizikai bántalmazásra értették. A
tortúra (torture) szó a latin torquere igéből származik, mely
azt jelenti, kicsavar, elfordít, vagyis fizikailag kiszedik a vallomást
a gyanúsítottból. Ma már a nemzetközi humanitárius jog szerint a
mentális nyomás (pl. alvásmegvonás) is a kínzás része. Stephens a Camp
020-ban amennyire lehetett, kerülte a fizikai erőszakot, mert úgy
vélte, ha egy kihallgató elkezdi verni a rabot, akkor az általa adott
információ megbízhatatlan lesz. A háború alatt mindössze 14 német
ügynököt végeztek ki a Camp 020-ban. Ezt a gyakorlatot Guy Liddell, az
MI5 kémelhárítási részlegének főnöke is megerősítette: „a
Gestapo-módszerek hosszútávon nem kifizetődők". Még 1940 vészterhes
nyarán, a várható német invázió előtti felfokozott, feszült hangulatban
sem alkalmaztak fizikai erőszakot, pedig akkor a gyors
információszerzés tényleg élet-halál kérdése volt az angolok számára.
Különösen nagy sikert értek el azzal, hogy minden Nagy-Britanniában
tevékenykedő német ügynököt elfogtak, jelentős részüket pedig kettős
ügynökké tudták tenni. A háború után részt vettek a náci háborús
bűnösök kihallgatásában is, az információkat pedig átadták a nürnbergi
bíróságnak. Stephens módszerét egyébként más kihallgató tisztek is
megerősítették, például az amerikai Sherwood F. Moran őrnagy, aki a
legsikeresebb kihallgató volt a csendes-óceáni fronton. Moran is azt
állította, hogy az ideológiailag rendkívül elkötelezett japán
foglyokkal szemben az erőszakkal semmire sem ment.
A háború alatt
az angolok több német ügynököt fogtak el a birodalom különböző részein,
akiket Londonba szállítottak kihallgatásra. Ez a gyakorlat erősen
emlékeztet az Egyesült Államoknak arra a politikájára, hogy a
terroristagyanús foglyokat harmadik országba viszi kihallgatásra. Van
azonban egy nagy különbség: a német ügynököket azért vitték Angliába,
hogy fizikai kényszer nélkül, szakszerűen szedjék ki belőlük az
információkat, míg az amerikaiak azért viszik harmadik országba a
foglyaikat, hogy - minden valószínűség szerint - fizikailag kínozzák
meg őket.
A Camp 020 sikereivel szemben fel lehet hozni azt az
ellenérvet, hogy a német ügynökök rosszul voltak kiképezve, és
ideológiailag sem mindig voltak elkötelezettek. A módszereik így a mai,
ideológiailag elkötelezett terroristák ellen nem hatékonyak. Ennek
azonban ellentmond, hogy a hidegháborúban az angolok a jól képzett,
ideológiailag elkötelezett szovjet ügynökökkel szemben is kiváló
eredményeket értek el. A hidegháború elején William „Jim" Skardon a
szovjet „atomkémeket" szintén nem fizikai módszerekkel hallgatta ki, jó
eredményekkel.
Még a francia hadsereg algériai hadjáratai is,
amelyeket sokan a kínzás hasznossága jó példájának állítanak be, a
valóságban azt igazolják, hogy a fizikai erőszak visszaüt. Algériában
az 1950-es években a felkelőkkel vívott harcai során a francia hadsereg
lett a modern demokratikus államok hadseregei közül az első, mely
kimondottan a kínzás alkalmazásához folyamodott. Kétségtelen, hogy a
franciák képesek voltak értékes információkat kicsikarni a kínzásnak
köszönhetően, de csak rövidtávon. A háború története azt bizonyítja,
hogy a kínzás alkalmazása kontraproduktív. A kínzást eredetileg
„szélsőséges körülmények" esetén engedélyezték, csakhogy az alkalmazása
később mégis elterjedt, végül mindennapossá vált. A kínzások rövidesen
súlyos csapást mértek a franciák „szívére és lelkére", a muszlim
lakosság jelentős részét elidegenítették a franciáktól. Évtizedekkel
később a francia hadműveletek egyik parancsnoka, Jacques Massu tábornok
bevallotta, hogy a valóságban a kínzás elhanyagolható katonai hasznot
hajtott.
Walton szerint a több mint félévszázados brit
tapasztalatok ma is megszívlelendők a kormányok és a titkosszolgálatok
számára. Az angol tapasztalatokat más országokéi is alátámasztják.
Manapság az erőszakot alkalmazó államok tanúbizonyságot tesznek
titkosszolgálataik katasztrofális bukásáról. Ráadásul ez a gyakorlat
újabb tagokat toboroz a terrorszervezetek számára és radikalizálja
őket.
http://www.historyandpolicy.org/papers/policy-paper-78.html