2008. október 29., szerda

Pozitív diszkriminációval a fehér britek esélyegyenlőségéért

The Guardian
A kormánynak mindent meg kell tennie a gazdasági válság igazi veszteseinek, a fehér, bérből és fizetésből élő britek problémáinak enyhítése érdekében, különben nőhet az idegenellenesség - idézi a londoni napilap Trevor Phillips az Esélyegyenlőségi és Emberi Jogi Bizottság elnökének szavait.
A guyanai származású, fekete munkáspárti politikus szerint olyan pozitív diszkriminációs intézkedésekre van szükség, amelyek segítik az iskolában rosszul teljesítő fehér tanulók felzárkózását. Máskülönben a jó munkahelyekért folytatott versenyben alul maradnak a tanulásban eredményesebb bevándorlókkal, és nem lesz esélyük a jobb állások megszerzésére, ami pedig az idegenesség és a bevándorlókkal szembeni előítéletek erősödéséhez vezet.
„Olyan különleges intézkedéseket kell hoznunk, amelyeket korábban az etnikai kisebbségek támogatása érdekében vezettünk be" - idézi a lap Phillips kedden elhangzott előadását. Az esélyegyenlőségi bizottság elnöke hosszan ecsetelte, hogy milyen könnyen előítéletessé válhat az az egyedülálló és képzetlen angol anyuka, aki helyett egy okos, egyetemet végzett, nyelveket beszélő lett vagy litvánt vesznek fel.
Az idegenellenességet fokozhatja az is, hogy statisztikák szerint a bevándorlók gyerekei jobban teljesítenek az iskolában. Míg a kínai tanulók kétharmada, az indiai diákok 60 százaléka, a szegényebb családból származó fehér tanulóknak mindössze 15 százaléka érettségizik jelesre.
A The Guardian kérdésére Phillips kifejtette, hogy célszerű lenne a fehér jelentkezők számára fenntartott ösztöndíjakat létrehozni, hogy a fehér diákok könnyebben bejuthassanak azokra az egyetemekre, ahol a felvett diákok többsége bevándorló.

http://www.guardian.co.uk/society/2008/oct/29/social-exclusion-race-immigration

A kínzás és a titkosszolgálatok összefonódása a nyugati demokráciákban

Az eredményesség is erősen kérdéses
A kihallgatások során alkalmazott kínzás az ún. „terrorellenes háború" egyik legvitatottabb aspektusa. A 2001. szeptember 11-i támadások után az Egyesült Államok számos „új" módszert vezetett be a globális terrorizmus elleni harcában. Egyesek azzal érvelnek, hogy ebben a konfliktusban Amerikát nem hátráltathatja a nemzetközi jog. Az amerikaiak számára elsőrendűen fontos a gyanús elemek elfogása és kihallgatása, mutat rá Calder Walton, a titkosszolgálatok történetével foglalkozó brit kutató a History & Policy hasábjain. Az amerikai kormány úgy érvel, hogy mivel az elfogott terroristák a nemzetközi jog szerint nem számítanak hadviselő félnek, a rájuk vonatkozó szabályok is mások. A kínzást már csak azért is tartják elfogadhatónak, mert ezáltal civilek életét megmentő információkhoz lehet jutni. Egyesek szerint extrém körülmények között a kínzást lehetővé kellene tenni.
Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy az amerikaiak számos terroristagyanús őrizetest megkínoztak. A guantánamói bázist emiatt széleskörű kritika érte. Az iraki Abu Graib börtönben történtek miatt kirobbant botrány is felhívta a figyelmet az amerikai kihallgatási módszerek szabályozatlanságára. Azóta a hadseregnél változott valamit a helyzet, de a CIA módszerei még ellentmondásosabbak. Ehhez járul még az a gyakorlat, hogy az elfogott terroristagyanús egyént olyan harmadik országba szállítják, ahol az emberi jogok kevéssé érvényesülnek, s ahol minden bizonnyal megkínozzák az illetőt.
Az amerikai média is egyre inkább úgy állítja be a kínzást, mint a kihallgatási folyamat „normális részét". Ezt sugallják az olyan népszerű televíziós sorozatok is, mint a 24 vagy az Alias: a „jó fiúk rossz fiúk" ellen vívott harcában a fizikai kényszer fontos információkhoz juttathat.
Nos, a történelem nem igazolja ezt, a valóság ugyanis azt mutatja, hogy a kínzás a leggyakrabban nem vezetett el szavahihető információkhoz, legalábbis hosszú távon. Az az érv is nehezen védhető, hogy a terroristákat a kínzás során alkalmazott erőszak „elrettenti" a merénylet elkövetésétől, hiszen egy ideológiailag elkötelezett öngyilkos merénylőt mindez nemigen befolyásol. A kínzás hívei nem ismerik a történelmet. Walton szerint a mai „kínzók" nem új hibákat követnek el, hanem „megismétlik a régieket".
A második világháború alatt a brit biztonsági szolgálat, az MI5 az elfogott német ügynököket egy dél-londoni elmegyógyintézetben hallgatta ki. A művelet fedőneve Camp 020 volt. Az elfogott embereket elvágták a külvilágtól, megfosztották őket a jogaiktól, hiszen nem tekintették őket hadifoglyoknak, akikre a genfi konvenció vonatkozott volna. A Camp 020-at Robert Stephens ezredes vezette, aki még a legkeményebb ügynököket is meg tudta törni „lelki, mentális nyomást" alkalmazva. Hamis újsághíreket juttattak el hozzájuk, beépített ügynököt ültettek melléjük a cellába, lehallgató készülékeket helyeztek el, alvásmegvonást alkalmaztak, dezorientálták az illetőt. Sokat segített, hogy a kódfejtők 1940 végén megfejtették a titkos német rádiókódokat, amit az őrizeteseknek is elárultak azt sugallva, hogy mindent tudnak a küldetésükről. Azt mondták nekik, hogy az egyik társuk árulta el őket.
A 21. század elején a „mentális nyomás" és a fizikai nyomás" megkülönböztetése sokkal ambivalensebb dolog. A nemzetközi humanitárius jog fejlődésével a kínzást főleg a fizikai bántalmazásra értették. A tortúra (torture) szó a latin torquere igéből származik, mely azt jelenti, kicsavar, elfordít, vagyis fizikailag kiszedik a vallomást a gyanúsítottból. Ma már a nemzetközi humanitárius jog szerint a mentális nyomás (pl. alvásmegvonás) is a kínzás része. Stephens a Camp 020-ban amennyire lehetett, kerülte a fizikai erőszakot, mert úgy vélte, ha egy kihallgató elkezdi verni a rabot, akkor az általa adott információ megbízhatatlan lesz. A háború alatt mindössze 14 német ügynököt végeztek ki a Camp 020-ban. Ezt a gyakorlatot Guy Liddell, az MI5 kémelhárítási részlegének főnöke is megerősítette: „a Gestapo-módszerek hosszútávon nem kifizetődők". Még 1940 vészterhes nyarán, a várható német invázió előtti felfokozott, feszült hangulatban sem alkalmaztak fizikai erőszakot, pedig akkor a gyors információszerzés tényleg élet-halál kérdése volt az angolok számára. Különösen nagy sikert értek el azzal, hogy minden Nagy-Britanniában tevékenykedő német ügynököt elfogtak, jelentős részüket pedig kettős ügynökké tudták tenni. A háború után részt vettek a náci háborús bűnösök kihallgatásában is, az információkat pedig átadták a nürnbergi bíróságnak. Stephens módszerét egyébként más kihallgató tisztek is megerősítették, például az amerikai Sherwood F. Moran őrnagy, aki a legsikeresebb kihallgató volt a csendes-óceáni fronton. Moran is azt állította, hogy az ideológiailag rendkívül elkötelezett japán foglyokkal szemben az erőszakkal semmire sem ment.
A háború alatt az angolok több német ügynököt fogtak el a birodalom különböző részein, akiket Londonba szállítottak kihallgatásra. Ez a gyakorlat erősen emlékeztet az Egyesült Államoknak arra a politikájára, hogy a terroristagyanús foglyokat harmadik országba viszi kihallgatásra. Van azonban egy nagy különbség: a német ügynököket azért vitték Angliába, hogy fizikai kényszer nélkül, szakszerűen szedjék ki belőlük az információkat, míg az amerikaiak azért viszik harmadik országba a foglyaikat, hogy - minden valószínűség szerint - fizikailag kínozzák meg őket.
A Camp 020 sikereivel szemben fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a német ügynökök rosszul voltak kiképezve, és ideológiailag sem mindig voltak elkötelezettek. A módszereik így a mai, ideológiailag elkötelezett terroristák ellen nem hatékonyak. Ennek azonban ellentmond, hogy a hidegháborúban az angolok a jól képzett, ideológiailag elkötelezett szovjet ügynökökkel szemben is kiváló eredményeket értek el. A hidegháború elején William „Jim" Skardon a szovjet „atomkémeket" szintén nem fizikai módszerekkel hallgatta ki, jó eredményekkel.
Még a francia hadsereg algériai hadjáratai is, amelyeket sokan a kínzás hasznossága jó példájának állítanak be, a valóságban azt igazolják, hogy a fizikai erőszak visszaüt. Algériában az 1950-es években a felkelőkkel vívott harcai során a francia hadsereg lett a modern demokratikus államok hadseregei közül az első, mely kimondottan a kínzás alkalmazásához folyamodott. Kétségtelen, hogy a franciák képesek voltak értékes információkat kicsikarni a kínzásnak köszönhetően, de csak rövidtávon. A háború története azt bizonyítja, hogy a kínzás alkalmazása kontraproduktív. A kínzást eredetileg „szélsőséges körülmények" esetén engedélyezték, csakhogy az alkalmazása később mégis elterjedt, végül mindennapossá vált. A kínzások rövidesen súlyos csapást mértek a franciák „szívére és lelkére", a muszlim lakosság jelentős részét elidegenítették a franciáktól. Évtizedekkel később a francia hadműveletek egyik parancsnoka, Jacques Massu tábornok bevallotta, hogy a valóságban a kínzás elhanyagolható katonai hasznot hajtott.
Walton szerint a több mint félévszázados brit tapasztalatok ma is megszívlelendők a kormányok és a titkosszolgálatok számára. Az angol tapasztalatokat más országokéi is alátámasztják. Manapság az erőszakot alkalmazó államok tanúbizonyságot tesznek titkosszolgálataik katasztrofális bukásáról. Ráadásul ez a gyakorlat újabb tagokat toboroz a terrorszervezetek számára és radikalizálja őket.
http://www.historyandpolicy.org/papers/policy-paper-78.html