A kínzás és a titkosszolgálatok összefonódása a nyugati demokráciákban

Az eredményesség is erősen kérdéses

A kihallgatások során alkalmazott kínzás az ún. „terrorellenes háború" egyik legvitatottabb aspektusa. A 2001. szeptember 11-i támadások után az Egyesült Államok számos „új" módszert vezetett be a globális terrorizmus elleni harcában. Egyesek azzal érvelnek, hogy ebben a konfliktusban Amerikát nem hátráltathatja a nemzetközi jog. Az amerikaiak számára elsőrendűen fontos a gyanús elemek elfogása és kihallgatása, mutat rá Calder Walton, a titkosszolgálatok történetével foglalkozó brit kutató a History & Policy hasábjain. Az amerikai kormány úgy érvel, hogy mivel az elfogott terroristák a nemzetközi jog szerint nem számítanak hadviselő félnek, a rájuk vonatkozó szabályok is mások. A kínzást már csak azért is tartják elfogadhatónak, mert ezáltal civilek életét megmentő információkhoz lehet jutni. Egyesek szerint extrém körülmények között a kínzást lehetővé kellene tenni.

Az utóbbi években bebizonyosodott, hogy az amerikaiak számos terroristagyanús őrizetest megkínoztak. A guantánamói bázist emiatt széleskörű kritika érte. Az iraki Abu Graib börtönben történtek miatt kirobbant botrány is felhívta a figyelmet az amerikai kihallgatási módszerek szabályozatlanságára. Azóta a hadseregnél változott valamit a helyzet, de a CIA módszerei még ellentmondásosabbak. Ehhez járul még az a gyakorlat, hogy az elfogott terroristagyanús egyént olyan harmadik országba szállítják, ahol az emberi jogok kevéssé érvényesülnek, s ahol minden bizonnyal megkínozzák az illetőt.

Az amerikai média is egyre inkább úgy állítja be a kínzást, mint a kihallgatási folyamat „normális részét". Ezt sugallják az olyan népszerű televíziós sorozatok is, mint a 24 vagy az Alias: a „jó fiúk rossz fiúk" ellen vívott harcában a fizikai kényszer fontos információkhoz juttathat.

Nos, a történelem nem igazolja ezt, a valóság ugyanis azt mutatja, hogy a kínzás a leggyakrabban nem vezetett el szavahihető információkhoz, legalábbis hosszú távon. Az az érv is nehezen védhető, hogy a terroristákat a kínzás során alkalmazott erőszak „elrettenti" a merénylet elkövetésétől, hiszen egy ideológiailag elkötelezett öngyilkos merénylőt mindez nemigen befolyásol. A kínzás hívei nem ismerik a történelmet. Walton szerint a mai „kínzók" nem új hibákat követnek el, hanem „megismétlik a régieket".

A második világháború alatt a brit biztonsági szolgálat, az MI5 az elfogott német ügynököket egy dél-londoni elmegyógyintézetben hallgatta ki. A művelet fedőneve Camp 020 volt. Az elfogott embereket elvágták a külvilágtól, megfosztották őket a jogaiktól, hiszen nem tekintették őket hadifoglyoknak, akikre a genfi konvenció vonatkozott volna. A Camp 020-at Robert Stephens ezredes vezette, aki még a legkeményebb ügynököket is meg tudta törni „lelki, mentális nyomást" alkalmazva. Hamis újsághíreket juttattak el hozzájuk, beépített ügynököt ültettek melléjük a cellába, lehallgató készülékeket helyeztek el, alvásmegvonást alkalmaztak, dezorientálták az illetőt. Sokat segített, hogy a kódfejtők 1940 végén megfejtették a titkos német rádiókódokat, amit az őrizeteseknek is elárultak azt sugallva, hogy mindent tudnak a küldetésükről. Azt mondták nekik, hogy az egyik társuk árulta el őket.

A 21. század elején a „mentális nyomás" és a fizikai nyomás" megkülönböztetése sokkal ambivalensebb dolog. A nemzetközi humanitárius jog fejlődésével a kínzást főleg a fizikai bántalmazásra értették. A tortúra (torture) szó a latin torquere igéből származik, mely azt jelenti, kicsavar, elfordít, vagyis fizikailag kiszedik a vallomást a gyanúsítottból. Ma már a nemzetközi humanitárius jog szerint a mentális nyomás (pl. alvásmegvonás) is a kínzás része. Stephens a Camp 020-ban amennyire lehetett, kerülte a fizikai erőszakot, mert úgy vélte, ha egy kihallgató elkezdi verni a rabot, akkor az általa adott információ megbízhatatlan lesz. A háború alatt mindössze 14 német ügynököt végeztek ki a Camp 020-ban. Ezt a gyakorlatot Guy Liddell, az MI5 kémelhárítási részlegének főnöke is megerősítette: „a Gestapo-módszerek hosszútávon nem kifizetődők". Még 1940 vészterhes nyarán, a várható német invázió előtti felfokozott, feszült hangulatban sem alkalmaztak fizikai erőszakot, pedig akkor a gyors információszerzés tényleg élet-halál kérdése volt az angolok számára. Különösen nagy sikert értek el azzal, hogy minden Nagy-Britanniában tevékenykedő német ügynököt elfogtak, jelentős részüket pedig kettős ügynökké tudták tenni. A háború után részt vettek a náci háborús bűnösök kihallgatásában is, az információkat pedig átadták a nürnbergi bíróságnak. Stephens módszerét egyébként más kihallgató tisztek is megerősítették, például az amerikai Sherwood F. Moran őrnagy, aki a legsikeresebb kihallgató volt a csendes-óceáni fronton. Moran is azt állította, hogy az ideológiailag rendkívül elkötelezett japán foglyokkal szemben az erőszakkal semmire sem ment.

A háború alatt az angolok több német ügynököt fogtak el a birodalom különböző részein, akiket Londonba szállítottak kihallgatásra. Ez a gyakorlat erősen emlékeztet az Egyesült Államoknak arra a politikájára, hogy a terroristagyanús foglyokat harmadik országba viszi kihallgatásra. Van azonban egy nagy különbség: a német ügynököket azért vitték Angliába, hogy fizikai kényszer nélkül, szakszerűen szedjék ki belőlük az információkat, míg az amerikaiak azért viszik harmadik országba a foglyaikat, hogy - minden valószínűség szerint - fizikailag kínozzák meg őket.

A Camp 020 sikereivel szemben fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a német ügynökök rosszul voltak kiképezve, és ideológiailag sem mindig voltak elkötelezettek. A módszereik így a mai, ideológiailag elkötelezett terroristák ellen nem hatékonyak. Ennek azonban ellentmond, hogy a hidegháborúban az angolok a jól képzett, ideológiailag elkötelezett szovjet ügynökökkel szemben is kiváló eredményeket értek el. A hidegháború elején William „Jim" Skardon a szovjet „atomkémeket" szintén nem fizikai módszerekkel hallgatta ki, jó eredményekkel.

Még a francia hadsereg algériai hadjáratai is, amelyeket sokan a kínzás hasznossága jó példájának állítanak be, a valóságban azt igazolják, hogy a fizikai erőszak visszaüt. Algériában az 1950-es években a felkelőkkel vívott harcai során a francia hadsereg lett a modern demokratikus államok hadseregei közül az első, mely kimondottan a kínzás alkalmazásához folyamodott. Kétségtelen, hogy a franciák képesek voltak értékes információkat kicsikarni a kínzásnak köszönhetően, de csak rövidtávon. A háború története azt bizonyítja, hogy a kínzás alkalmazása kontraproduktív. A kínzást eredetileg „szélsőséges körülmények" esetén engedélyezték, csakhogy az alkalmazása később mégis elterjedt, végül mindennapossá vált. A kínzások rövidesen súlyos csapást mértek a franciák „szívére és lelkére", a muszlim lakosság jelentős részét elidegenítették a franciáktól. Évtizedekkel később a francia hadműveletek egyik parancsnoka, Jacques Massu tábornok bevallotta, hogy a valóságban a kínzás elhanyagolható katonai hasznot hajtott.

Walton szerint a több mint félévszázados brit tapasztalatok ma is megszívlelendők a kormányok és a titkosszolgálatok számára. Az angol tapasztalatokat más országokéi is alátámasztják. Manapság az erőszakot alkalmazó államok tanúbizonyságot tesznek titkosszolgálataik katasztrofális bukásáról. Ráadásul ez a gyakorlat újabb tagokat toboroz a terrorszervezetek számára és radikalizálja őket.

http://www.historyandpolicy.org/papers/policy-paper-78.html