Túl gazdagok a szupergazdagok! Most már nemcsak szélsőbaloldali
egyetemi tanárok vagy parkokban doboló hippik mondják ezt, hanem a
világgazdaság legtekintélyesebb intézményei, és egy teljesen szokatlan
bestseller gazdaságtörténeti könyv is. Hirtelen mindenki úgy érzi, hogy a
vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségről kell beszélni. De meddig ússzák
meg a világ legesleggazdagabbjai új adók nélkül, miután most mindenki az
ő zsebükben akar turkálni?
Egyre inkább úgy tűnik, a világ legvagyonosabb lakói egy másik
világban élnek, mint ahol mi, közemberek. A globális legfelső 0,1
százalék a jelek szerint egy teljesen új, tértől és anyagi korlátoktól
független szubkultúrában él, a bolygó átlagos lakói életszínvonalától és
életmódjától egyre nagyobb távolságban. A túlnyomó többség munkabérből
tartja el magát, folyamatos létbizonytalansággal küzd, miközben a
járadékból élők szűk tábora egyre messzebb kerül tőlük.
Vagyon vagy jövedelem?
Mi a gazdagság igazi mércéje, a korábban felhalmozott vagyon, vagy a
folyamatosan beérkező jövedelem? Mindkét szempontnak vannak előnyei és
hátrányai. A jövedelmet viszonylag pontosan lehet mérni, míg a vagyont
nem (vannak például vagyonelemek, amiknek nincs piaca, ezért nehéz az
árat megállapítani). Ha mondjuk valaki egy eladhatatlan, de
felbecsülhetetlen értékű kastélyban él, de arra sincs pénze, hogy
fizesse az áramot, elég bizonytalan, hogy mennyire számít gazdagnak.
Összességében viszont a vagyon fontosabb lehet. Egy gazdag örökös
hiába nem keres semmi pénzt a tőkejövedelmeken túl, mégis kényelmesebb
vagyoni helyzetben lehet, mint egy bármilyen jól kereső bérből élő.
Jövedelem szempontjából gyakran változhat az emberek helye a többiekhez
képest, de a vagyon szempontjából sokkal állandóbb a rangsor. Persze az
is igaz, hogy akinek sokáig (mondjuk két-három évtizedig) magas a
jövedelme, annak előbb-utóbb a vagyona is elég masszív lesz.
Az egyre növekvő távolság nemcsak sokak szubjektív érzése, az adatok
is alátámasztják ezt. Hasonló tendenciát olvashatunk ki a két nagy
svájci bank, a UBS és Credit Suisse felméréseiből (ők rájuk építik az
egész üzleti modelljüket, így a kérdés igazi szakértői). Az egyikből
kiderül, hogy csak 2012 és 2013 között 6,3 százalékkal nőtt 199 ezerre
azok száma, akiknek 30 millió dollárnál nagyobb vagyunk van.
(Magyarországon a UBS becslése szerint 400 ilyen, 7,5 milliárd forintnál
vagyonosabb ember él.) Ez a kétszázezer ember összesen 27 ezermilliárd
dolláron üldögél. A másik felmérés szerint világ teljes vagyonának 38
százaléka a legvagyonosabb fél százalék kezében van.
Ez persze nem újdonság. Ami viszont tényleg új, az az, hogy ez a
kérdés már olyan helyeken is megoldandó problémaként merül fel, ahol
eddig nem. Az, hogy a római pápa és az USA elnöke az egyenlőtlenséget
tartják "korunk legnagyobb kihívásának", nem sokakat lep meg az ő
politikai hátterüket ismerve. Annál érdekesebb, hogy az IMF, az OECD
vagy a davosi találkozókat szervező Világgazdasági Fórum – három,
baloldali elhajlással korábban nem vádolható szervezet – is az
egyenlőtlenség mérséklésének fontosságáról, és az újraelosztás
előnyeiről ad ki tanulmányokat.
Az Egyesült Államokban pedig egy olyan könyv kapott dicséretet
egészen meglepő helyekről, ami egyenesen azt mondja ki: a kapitalizmus a
gazdagok megadóztatása nélkül egyszerűen nem működik, alapjáraton a
szegények elnyomorodásához és a gazdagok szélsőséges dorbézolásához
vezet.
Miért jött be ennyire az élet a szupergazdagoknak?
Sok minden megváltozott az utóbbi évtizedekben a világgazdaság
szerkezetében, és valahogy mind az egyenlőtlenség növekedésének
kedvezett. Elkezdték kiszervezni az egyszerűbb iparágakat a fejlett
országokból, hatalmas technológiai előrelépések voltak, és a gazdaságban
sokszorosan fontosabb szerepet játszanak az értékpapírok. Ezekkel ugyan
a fejlett országok vállalatai sokkal nyereségesebbek tudtak lenni, de
ez inkább az osztalékokat bezsebelő tulajdonosaiknak kedvezett, a
leépített hazai munkavállalóknak nyilván kevésbé. (Igaz, hogy eközben a a
világ ténylegesen legszegényebbjei is jobb életszínvonalat érhettek
el.)
A globalizációval az adóelkerülés lehetőségei is megsokszorozódtak,
az adóparadicsomoktól kezdve a banktitkot az adóhivatalok elől őrző
országokon át a "kedvező adóföldrajzi mixet" összeállító vállalatokig.
A 2008-as pénzügyi válsággal sokak szerint megint csak a
leggazdagabbak jártak jól. Az ő megtakarításaiknak nagyobb része van
értékpapírokban (részvényekben vagy kötvényekben), még a szegényebbeknél
inkább az ingatlantulajdon teszi ki a vagyon legnagyobb részét.
Márpedig a részvény- és kötvénypiacok már hosszú ideje új történelmi
csúcsokat ostromolnak, nagyrészt a jegybankok tevékenységének
köszönhetően. Eközben az ingatlanárak továbbra is szenvednek
világszerte, és messze vannak 2006-2007-es csúcsaiktól (kivéve néhány
helyet, például London globális szupergazdagok által kedvelt negyedeit).
Mit mond Piketty?
A francia Thomas Piketty nagyjából másfél évtizede kutatja a fejlett
országok leggazdagabbjai vagyonának alakulását, és elég váratlan volt,
hogy a könyve ekkora sikert aratott idén az Egyesült Államokban. Még az
Amazon bestseller listáját is vezette ez az egyébként elég száraz
hangvételű szakkönyv, ami korábban a franciaországi megjelenése idején
még szinte semmi visszhangot nem kapott. (Piketty-ügyben fejlemény, hogy
a Financial Times közgazdasági ügyekben felelős szerkesztője, Chris
Giles súlyos módszertani hibákat vélt találni Piketty gondolatmenetében.
A francia szerző viszont kíméletlenül visszaszólt az FT-nek, apró
darabokra szedve Giles állításait, ami nem meglepő, hiszen maga nyilván
elég jól ismeri az adatait. A vita most épp úgy áll, hogy Giles félig
visszakozott a kritikával.)
Piketty mindenesetre úgy gondolja, hogy a kapitalizmus egyszerűen
ilyen magától, igaz, ő is elismeri, hogy reformmal úrra lehet lehetne
lenni ezeken a kedvezőtlen tendenciákon. És mi lenne ez a reform? Nem
más, mint a globális vagyonadó.
De miért baj az, hogy valaki nagyon sikeres?
A sikerrel önmagában nincs baj. A most tapasztalható egyenlőtlenség
mégis több oldalról is iszonyú ártalmas. Nyilván nem segít egy
társadalomnak, ha valakik szinte mindent birtokolnak, amit csak lehet, a
többiek pedig reménytelenül dolgoznak nekik. Ezek a helyzetek ritkán
vezetnek tartható társadalmi rendhez (emiatt aggódik például a
Világgazdasági Fórum).
Ennél is nagyobb baj lehet az egyenlőtlenség gazdasági hatásaiból. A
jövedelmek és a vagyonok egyenlőtlensége azt jelenti, hogy kialakul egy
réteg, amelyik már el sem tudja költeni a pénzét, és egy jóval nagyobb
másik, amelyiknek a közvetlen kiadásokra sincs elég. Ha az előbbiek
jövedelme nő, akkor az a megtakarításokat hizlalja, ha viszont az
utóbbiaké, akkor a fogyasztás fog lendületet kapni. Nagyjából ez az az
összefüggés, ami miatt az IMF és az OECD is úgy gondolja mostanában,
hogy az egyenlőtlenség fékezi a növekedést.
A gazdagok kezén felhalmozódó hatalmas mennyiségű elköltetlen pénz
(megtakarítás) ráadásul a pénzügyi rendszert is bizonytalanná teszi. A
befektetők nyilván azt szeretnék, ha a vagyonuk folyamatosan pénzt
fialna, ezért folyamatosan keresik az egyre nagyobb hozamú befektetési
lehetőségeket. Mivel viszont éppen az egyre súlyosabb egyenlőtlenség
miatt korlátozott a fogyasztás, ezért a legtöbb vállalat nem tudja olyan
ütemben növelni az árbevételét, hogy megtermelje az elvárt hozamot. Ez a
nagy mohó tőketöbblet aztán hozzájárul ahhoz, hogy buborékok
alakuljanak ki.
Adóztasson már meg minket valaki!
Tény, hogy a két legnagyobb tekintélyű gazdasági nemzetközi szervezet
egyként kezdi sulykolni, hogy az újraelosztás növelésére van szükség,
és hogy a politikai közeg is ebbe az irányba mozdult. Ennek ellenére is
meglepő, hogy maguk az érintettek is átértékelnék a jövedelmeket és
vagyont sújtó adók kérdését. A CNBC közelmúltbeli felméréséből is éppen
ez derült ki.
Eszerint az amerikai dollármilliomosok (az egymillió dollárnál
nagyobb vagyonnal rendelkező háztartások, tehát az amerikai felső 8
százalék) 64 százaléka (!) támogatja a gazdagabbak magasabb adóterheit.
Bár volt pár hangosabb amerikai gazdag, akik hosszú ideje hasonló
véleményeket fogalmaztak meg (Warren Buffett, Soros György vagy rengeteg
hollywoodi színész), mégis meglepő, hogy ilyen erős, szinte
konszenzusos támogatottsága lett az ügynek.
A vagyonadó vagy az ingatlanadó egyébként nem teljesen abszurd dolog,
Franciaországban például nagy hagyománya van mindkét adónemnek.
Olaszországban olyat is csináltak a kilencvenes évek elején, hogy
egyszerűen, egyik napról a másikra leszívták a bankszámlákról a pénz 0,6
százalékát, Cipruson pedig másfél éve követtek el hasonlót (az
adóztatásnak ez a típusa elég ijesztő, hiszen inkább az elkobzáshoz
hasonlít). Az Egyesült Államokban viszont annyira alacsony a
tőkejövedelmeket terhelő adó, hogy a nagyrészt járadékból élő
ultragazdagok aránylag lényegesen kevesebb adót fizetnek, mint a bérből
élők.
Váratlan támogatói is vannak a vagyonadónak. Vannak olyan konzervatív
közgazdászok, akik szerint gazdaságilag is racionális lenne
megadóztatni az üresen álló, vagy máshogyan nem produktív
vagyonelemeket, például az üresen álló telkeket. Ez arra ösztönözné a
tulajdonosokat, hogy vagy maguk valósítsanak meg értelmes beruházásokat,
vagy passzolják el valakinek, aki képes erre.
Persze az, hogy egy felmérés szerint a milliomosok is támogatják az
őket megkurtító adót, még nem dönti el az amerikai vagyonadó kérdését.
Például azok a milliomosok-milliárdosok, akik ellenzik az ügyet,
továbbra is támogathatják az adóemelést ellenző képviselőket,
lobbistákat.
És egyébként is van egy alapvető nehézség a milliárdosokat sújtó
adókkal: a célcsoport sokkal rugalmasabb, mint az államapparátusok.
Sokkal hamarabb megtalálják az adózási kiskapukat, és pillanatok alatt
külföldre menekítik a pénzüket, ha azt valamelyik országban fenyegetné
valami (ez történt például Franciaországban is). Ezért minimum
valamilyen globális konszenzusra lenne szükség a globális elit vagyoni
adójához – és még ezzel sem biztos, hogy megoldódna az egyenlőtlenség
problémája. De azért a folyamat láthatóan erre tart.
És nálunk mi a helyzet?
A legnagyobb probléma a magyar "szuperelit" kutatásával kapcsolatban
az, hogy nincsenek megbízható adatok a legfelső 0,1 százalékról. Az
Eurostat honlapjából ugyan idegőrlő munkával ki lehet nyerni a legfelső
1-2-5-10 százalék jövedelmi adatait 2005-től kezdve, de ez önmagában
kevés; vagyon alapján vagy a fogyasztási szokások szempontjából például
alig vannak adatok.
A jövedelmek szempontból egyébként az utóbbi években nőtt a
leggazdagabbak része, ami a számukra kedvező adózási változások
(áfa-emeléssel finanszírozott szja-csökkentés) után érthető is.
Így aztán adatok híján olyan, többé-kevésbé anekdotikus forrásokra
kell támaszkodnunk, mint a Napi.hu "100 leggazdagabb" sorozata, vagy a
Kolosi Tamás és Szelényi Iván "Hogyan legyünk milliomosok" című
könyvében elmesélt történetek. Ezekre viszont nehéz lenne bármilyen
alaposabb elemzést építeni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem lenne
érdemes a tőkejövedelmek vagy a vagyon megadóztatásáról elgondolkodni.
(
Kasnyik Márton index)