2008. november 9., vasárnap

Az őrkutyák ugatása

Az NDK-s múlt utóélete
 Hogyan él tovább az NDK az emberek fejében 19 évvel a fal leomlása után? - ezt vizsgálja írásában Ines Langelüddecke, aki úgy élte le a gyermekkorát egy három oldalról kerítéssel körülzárt faluban, hogy a szülei valósággal láthatatlanná tették számára a rendőrállamot, pedig ezt éppenséggel nem könnyítette meg számukra a diktatúra.
„Azoknak a skizofréniájával nőttem fel - írja a Die Zeitben -, akik egy boldog világot igyekeztek berendezni maguknak, miközben odakint gépfegyveres katonák jártak. Hiszen ki akart volna félelemben és fenyegetettségben élni, szemben a mindenható államhatalommal, ha egyszer ez megengedte neki, hogy csinosan ellakhat kiskerttel körülvett otthonában. Ki akart állandó erőfeszítéseket tenni, hogy elviselje a létező szocializmus paradoxonát, hogy belenézzen békés, ugyanakkor fenyegető ábrázatába!"
Olyan volt az egész, mint a bordázott kép: ha így fordítjuk, csinos leányt, ha úgy nézzük, vén boszorkányt mutat, és ennek a mentális következményeit azok is elszenvedik, akik csak 1989 után lettek felnőttek.
A cikket jegyző fiatal történész gyerekkori példákat hoz arra, milyen nehéz volt gyerekként eltalálnia a megfelelő viselkedést, amellyel a szüleit is megörvendezteti és jó állampolgárnak is bizonyul a határ menti faluban. „Érvényesek-e vajon az udvariassági szabályok az utcán szembejövő katonákkal szemben, kell-e köszönni nekik? Amikor erről kérdeztem anyában, azt a felfoghatatlan dolgot tanácsolta, hogy köszönés nélkül haladjak el mellettük. Nem az ellenállás jeleként, hanem egyszerűen azért, mert a katona egy párhuzamos világ része volt, amelynek számomra nem kell léteznie. A katona épp olyan láthatatlan volt számomra, mint én az ő szemében. Ez csak később derült ki, amikor a testvéremmel csak azért is kiköszöntünk a kertből a katonáknak. Nem köszöntek vissza, mert tilos volt szóba állniuk a falubeliekkel."
Tulajdonképpen nem is lakhattak volna abban a faluban - írja Ines Langelüddecke, aki az elfojtás kényszerét az akkori idők alapproblémájának látja -, hiszen az NDK vezetői arra törekedtek, hogy minél kevesebben éljenek a kerítés közelében, amelyet nem volt szabad érzékelnie a lakosságnak. Csak a lakásínség akadályozta meg az emberek tömeges elköltöztetését.
Az elfojtásnak azonban megvolt az ára: szabaddá tett, de feszültséggel töltötte el az embereket, amit a szerző csak utólag, visszatekintve érzékelt. „Ha egy nép nyaranta kollektíven lemeztelenedett a nudista strandokon, akkor ennek a napfürdő örömén kívül más oka is volt: felszabadulni, egyszer egy évben megszabadulni mindentől, ami egyébként ránehezedik az állampolgárokra a hatalom keze által." Ugyanezt szolgálták a viccek, az alkohol, a nyugtatók.
A nyolcvanas évek végén hosszasan elhúzódott a szocializmus felmorzsolódása, ami csak megerősítette a skizofrén közhangulatot. „A régi világrend felbomlott, csak nálunk - félúton Vlagyivosztok és Washington között - ugattak az őrkutyák hossza, bele az éjszakába." A fal leomlása után eltartott egy ideig, mire felismerte magán a cikk 1976-ban született szerzője a múlt nyomait. „Hova tűnt a kettős - magán- és hivatalos - élet képessége? Mi lett a benne élő NDK-ból? Hol van a megszokott skizofrénia?" Nem értette, hogyan élhet az egykori határ menti faluban békésen egymás szomszédságában a volt határőr-tiszt és a poltikai fogoly, a Stasi-besúgó és a nyugati beköltöző.
Ines Langelüddecke szerint az emberek ugyanúgy eltakarják a szemük elől a valóságot, mint a kelet-német időkben. Hogy a szomszéd besúgó, azelőtt is gyanítani lehetett, és most sem tudni biztosat. Jobb barátságosan köszönteni egymást, hiszen az új világ épp eléggé fagyos. „Az 1989. november 9. (a fal leomlása) és 1990. október 3. (az újraegyesülés) közötti eufóriában az NDK sok polgára számára egy rövid időre összeforrt a belső és a külső világ, hogy aztán ismét különváljon. Most történetesen a szabad piacgazdaság keménysége kényszerít visszavonulásra a családi körbe. Sokan, akik nem is éltek már az NDK-ban, most a szüleik világát védelmezik, mert jobban kötődnek a gyökereikhez, mint amekkora a kíváncsiságuk saját jövőjükkel szemben."
Az írás Hamburgban élő szerzője szerencsésnek látja magát, és ezt azzal magyarázza, hogy a szüleitől olyan értékeket vehetett át, amelyek még az NDK előtti időkből valók: a polgári lét maradványait, a protestáns jámborságot. Ezek csak fokozták a kelet-német idők skizofrén jellegét, viszont kapcsolódási pontokat kínáltak a fordulat utáni élethez, mert olyan belső függetlenséget adtak, amelyhez nem férhetett hozzá semmiféle Ulbricht vagy Honecker.

http://www.zeit.de/2008/46/Wachhunde?page=1

Mit tehet a fejlett világ a fejlődőkért?


Ahol valóban globális a válság

  Az amerikai Yale egyetem globalizációelemző központjának internetes kiadványa, a YaleGlobal cikksorozatot indított, amelyben a fejlődő országok támogatásának jelenlegi elveit és gyakorlatát, valamint a szükséges változtatásokat járják körbe. Az első két részben Gustav Ranis közgazdász és Edward Friedman politológus fejti ki véleményét.
A pénzügyi világválság közepette - mutatja be Ranis - a segélyező államok vezetése és közgazdászai egyre többet vitatkoznak arról, hogy - nemcsak humanitárius szempontokat, hanem az egyes országok jól felfogott érdekét is figyelembe véve - hogyan kellene fellépni a globális szegénység ellen. Néhányan már jó ideje megkérdőjelezik a segélyezés hatékonyságát, ráadásul a 2001. szeptemberi terrortámadások a szegénység és a biztonság összefüggéseire is felhívták a figyelmet. Az Egyesült Államok 2002-ben elfogadott biztonságpolitikai stratégiájában az amerikai külpolitika három pillérének egyike a terrorizmus elleni fellépés fontos eszköze, a fejlődő országok támogatása.
A segélyezés hatékonyságát ma több okból is kétségbe vonják. Ezek egyike az, hogy bár a segélynyújtás feltétele általában a strukturális átalakítás, a segélyezők végül akkor sem tagadják meg a támogatást, ha a feltételek nem teljesülnek, amit a segélyezettek ki is használnak. Másrészt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap 1999 óta közösen bevezetett szegénységenyhítő programjai nem igazodnak az egyes segélyezett országok szükségleteihez, helyzetéhez. Harmadrészt hiába határozzák meg a teljesítendő kritériumokat a segélyező szervezetek, ha a változtatási szándékot nem, csak a már végrehajtott intézkedéseket díjazzák támogatással. A fejlesztési támogatásokért felelős amerikai kormányzati szervezetnek a külügyminisztériumba olvasztása pedig azt sugallja, hogy a rövid távú külpolitikai érdekek fontosabbá válnak, mint a szegénységenyhítés. A segélyezés úgynevezett „holland kórt" okozhat: egyfelől felértékelődik a segélyezett ország valutája, ami rontja az exportlehetőségeket, másfelől hozzájárulhat a hibás politika fennmaradásához, elejét veheti a reformoknak. Az is baj, hogy a segélyezési folyamat bonyolult, sokszereplős, és kézen-közön elfolynak a támogatások.
Az új amerikai adminisztrációnak jelentős változtatásokat kell majd végrehajtania a fejlesztési célú segélyezésben, de nem szakíthat teljesen a jelenlegi gyakorlattal. Ezért a Világbank és az Európai Unió kínálhatna új támogatásokat, de ezeket számos feltételhez kell kötni: 1. a szegénységenyhítő program a támogatott ország egészének kedvezzen, annak növekedését segítse; 2. a programot a helyi szereplőkkel közösen készítsék; 3. a reformcsomag kidolgozását, a támogatások folyósítását célszerű alapítványokra, nem kormányzati szervezetekre bízni; 4. a segélykérő országok maguk határozzák meg, hogy milyen feltételeket tudnak teljesíteni három-öt éven belül, de a támogatók se kényszerüljenek passzív szerepbe, hanem a bankokhoz hasonlóan egyezzenek meg a támogatottakkal a feltételekről, és függesszék fel a támogatást, ha a közösen meghatározott kritériumok nem teljesülnek.
Következésképp változás szükséges a segélyezés és a segélyfelhasználás kultúrájában egyaránt. Egyrészt az OECD-tagoknak engedményeket kell tenniük az átalakítási programok terén, és a támogatók ne rövid távú politikai érdekeiket igyekezzenek érvényesíteni a segélyezésben, másrészt a támogatottaknak is el kell fogadniuk, hogy a támogatás nem a változtatások elodázását segíti, hanem az elkerülhetetlen reformokkal járó nehézségek enyhítésére szolgál.
Az afrikai államok segélyezésében - erről már  Edward Friedman ír -  Amerikánál nagyobb szerepet vállalnak az európai államok, amelyek korábbi gyarmataikat segítik. Az 1990-es években az eladósodottság felett szemet hunyva újabb támogatásokat kínáltak, de ezek feltételéül szabták a korrupció visszaszorítását, a különböző társadalmi csoportok érdekeinek és az emberi jogoknak a tiszteletben tartását. 2006-ban azonban az egyik jelentős olajexportőr, Angola a feltételekhez kötött európai segélyek helyett a feltétel nélküli kínai támogatást választotta. Ugyanakkor a Kínával szemben növekvő kereskedelmi deficit megrendítette Európa jóléti államait, és az európaiak azzal vádolták Kínát, hogy a diktatórikus kormányzást erősíti az afrikai országokban, ezért egyre több afrikai menekül Európába.
Kína gyors gazdasági növekedésével, a pazarló termelési módszerek miatt megnőtt az ország energia- és erőforrás-szükséglete, ugyanakkor az állami vállalatok kamatmentes hitelből az európaiaknál kedvezőbb szerződési feltételeket tudtak ajánlani az afrikai országoknak. A szudáni, kongói, zimbabwei és nigériai autoritárius rezsimek kapva kaptak a kínaiak ajánlatán, akik a befektetést nem kötötték az emberi jogok tiszteletben tartásához. Európa kezdeményezte, hogy közösen próbáljanak politikai-kormányzati változásokat kikényszeríteni, Kína azonban elutasította ezt. Az európaiak ezért mondják, hogy ami most zajlik, az a kizsákmányoló gyarmatosítás új szakasza, és csöppet sem kedvez az afrikaiaknak.
Egyfelől sokaknak épp az nem tetszik, hogy Európa feltételeket szab és beleszólna az afrikai országok irányításába, másfelől a kínaiak valóban nem ismernek határt az erőforrások kiaknázásában. Bár Kínát újfajta gyarmatosítással vádolják, mégis segíthet Afrikának kiemelkedni a szegénységből. A kínai vezetés szerint befektetőik most ugyanúgy „felhúzhatják" a szegény afrikai országokat, ahogyan a második világháború után a kelet- és délkelet-ázsiai országok fejlődhettek Japánt követve. Ezért nekik készítik elő a terepet Afrikában: kialakítanak öt vállalkozástámogató-munkahelyteremtő gazdasági övezetet, amelyekből indulva felpezsdülhet a gazdasági élet. A kínai vállalkozók tömegével települnek Afrikába, hogy az ottani alacsonyabb béreket kihasználva megőrizzék versenyképességüket. Az európaiakhoz hasonlítva jobban meg tudják ragadni a lehetőségeket, kevesebb profittal is megelégszenek, és nagyobb a munkabírásuk.
Mindent összevetve igaz ugyan, hogy Kína kihasználja Afrika természeti kincseit és segíti a korrupt elitek fennmaradását, az afrikaiak azonban úgy érzik, hogy Európa nem tudott rajtuk segíteni, és bíznak abban, hogy kínai támogatással náluk is végbemegy az a fejlődési folyamat, amely mára Ázsiát a világ leggyorsabban növekvő részévé tette.

A Baltikum államai eltérően reagálnak a válságra


Aripaev
A lett kormány szombati döntése alapján állami kezelésbe vette az Parex Bankot írja az észtországi napilap, az Aripaev. Az egyetlen állami tulajdonban lévő lettországi bank a Jelzálog és Földhitelbank szimbolikusan 2 latért (mindegy 3,5 euróért) vette meg a Parex Bankot. A lépéssel a csődeljárás megindítását kívánták elkerülni, s a legnagyobb betétállománnyal rendelkező, más baltikumi országokban is jelenlévő Parex Bank stabilitását és további működését kívánták elősegíteni. Nemcsak a magas egyéni és vállalati betétállomány miatt folyamodtak e megoldáshoz, hanem az is indokolta a gyors döntést, hogy a Parex hatalmas bankközi kölcsönt halmozott föl, amelyet 2009-ben kellett volna visszafizetnie.
A pánik elkerülése végett folyamodtak a pénzügyi szakemberek e megoldáshoz, mivel a nehézségek hírére számos betétes vette ki pénzét a bankból, és ez súlyos likviditási problémát eredményezett. A bank új vezetése az eddigi Parex bankos folyószámlák és bankkártyák, betétek zavartalan működéséről és garanciájáról biztosítja az ügyfeleket. Az állami segítségnyújtás azonban rontotta Lettország gazdasági besorolását, az elemző cégek szerint pedig a pénzügyi válság súlyosbodott a baltikumi országban.
Az Észt Nemzeti Bank vezető elemzője úgy látja: Észtországban nem kellett hasonló lépéseket tenni, ami az észt pénzügyi helyzet viszonylagos stabilitását mutatja, és ezzel plusz pontokat szerzett a Riga és Tallinn között, a baltikumi pénzügyi és gazdasági vezető szerepért folyó küzdelemben.
Az észt vállalkozók legerősebb lobbycsoportja (Targa Eesti Mõttekoda) a külföldi monetáris tartalékok hazahozatalát és észtországi kereskedelmi bankokban való elhelyezését javasolja a kormánynak – tudható meg az Aripaev egy másik cikkéből. A pénzügyi válság miatt nehéz kölcsönhöz jutni az észt bankokban, amely főleg a vállalkozásokat sújtja, ezért tette meg javaslatát az észt vállalkozókat tömörítő csoport a külföldi tartalékok mozgósítására. Az észt pénzügyi tartalékok háromnegyede külföldön halmozódott föl (25 milliárd koronából 17 milliárd), amelynek észtországi bankokban való elhelyezése a hitelkamatok csökkenését és a hitelek volumenének növekedését eredményezhetné a vállalkozói lobbycsoport szerint.
A javaslatot igen megfontolandónak tarja az Észt Államkincstár vezetője, mivel szerinte a kereskedelmi bankoknak nem kell semmilyen burkolt vagy nyílt állami segítség a válság megoldására. Valamint azt is hozzátette, hogy szerinte a pénz nem érne el közvetlenül a vállalkozásokig, mivel az észtországi kereskedelmi bankok svéd tulajdonban vannak, a pénz tovább áramlana Skandináviába, ezáltal az észt tartalékok esetleges mozgósítása a svéd financiális válság megoldását segítené, amely természetesen nem érdeke a baltikumi országnak.
Az ötletet elveti az Észt Fejlesztési Alap és a Nemzeti Bank vezetősége is, kiegészítve az Államkincstár indokait azzal, hogy a tartalékok megbontása kockázatos lépés, mivel az esetlegesen tovább mélyülő válságban már nem marad más felhasználható forrás. Mivel szerintük nincs likviditási probléma Észtországban, és a lépéssel nem csökkenne jelentősen a hitelkamat, az ötlet nem járulna hozzá pénzügyi stabilitáshoz. Hozzátették még, hogy a válság globális jellegű, ezért a helyi megoldások helyett magasabb szintű orvoslásra van szükség a gazdasági életben. Egyedül a Hansabank (Swedbank) vezetői üdvözölték a vállalkozói lobby javaslatát; szerintük az mindenképpen nagyobb likviditást és gazdasági mozgást eredményezne.

http://www.ap3.ee/Default2.aspx?ArticleID=0b3bfb1b-4204-4517-a15a-ab7ea2df54ea

Javítóintézet terroristáknak

Ideológiai harc a terrorizmus ellen
Ma már elég pontosan meghatározható, hogy miért és hogyan válik valakiből terrorista. De miközben a Nyugat dollármilliárdokat költ a terrorizmus elleni harcra, csak kevesen teszik fel a kérdést, hogy vajon a terroristákat vissza lehet-e programozni normális gondolkozású emberré. A terrorizmus elleni háború a terroristák levadászását jelenti. Katherine Zoepf, a The New York Times publicistájának riportjában a szaúd-arábiai átnevelő táborokról számol be, ahol a dzsihádista szélsőségeseket megpróbálják visszatéríteni a helyes útra.
Szaúd-Arábia megalapításában óriási szerepe volt a dzsihádistáknak, az iszlám szent harcosainak. A királyságot egyesítő al-Szaúd király a szent háború eszméjének felhasználásával egyesítette a térségben elszigetelten élő törzseket. A szaúdi iskolákban történelemórán még mindig a moszlimok és a hitetlenek közötti harc története kapja a legnagyobb hangsúlyt. Azokat a harcosok, akik az 1980-as években afgán testvéreik segítségére siettek, hogy kiűzhessék az országot megszálló orosz katonákat, szenteknek járó tisztelet övezi. Nem csoda hát, ha Szaúd-Arábia számít a terroristák fő exportőrének. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások 19 elkövetője közül 15 a királyságból származott.
Az elmúlt időszakban azonban már a szaúdi kormány is megelégelte a dzsihádot, és elítélte a szeptember 11-i terrortámadásokat, illetve felszólította polgárait, hogy vegyenek részt az iraki robbantásokban. Az iszlám szélsőségesek egy része ezt árulásként értelmezte, és a szent harcot kiterjesztette a moszlimellenesnek ítélt szaúdi kormányra. Egyre többen tartanak tőle, hogy az állammal szembefordult dzsihádista szélsőségesek Szaúd-Arábia létét fenyegetik.
A kormány meglehetősen nehéz helyzetben van. Egyrészt nem tagadhatja meg az államot összetartó szent háború eszmeiségét, másrészt viszont azt sem akarja, hogy a szaúdiak otthon és külföldön elkövetett terrorcselekmények elkövetőivé váljanak. 2004-ben a belügyminisztérium ezért olyan rehabilitációs programot dolgozott ki, amelyben megpróbálja az elfogott terroristákat meggyőzni arról, hogy a terrorizmus ellentétes az iszlámmal. Az elítéltek csoportterápiás foglalkozásokon vesznek részt, ahol volt terroristák és mérsékelt vallási vezetők győzködik őket arról, hogy a terrorizmus Allah akaratának megcsúfolása.
De az átnevelő táborokban nem csak teológiai kérdésekről esik szó, hanem igyekeznek a terroristák tetteit motiváló pszichológiai és érzelmi okokat is kezelni. És bár a tudósok vitatják, hogy pontosan mekkora a szerepe az ideológiai meggyőződésnek, egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy elsősorban nem a vallási meggyőződés, hanem a pszichológiai és érzelmi frusztráció áll a terroristák tetteinek hátterében. A terrortámadások elkövetőinek zöme ugyanis frusztrált fiatal, akinek a szegénység és a kilátástalanság miatt érzett tehetetlen dühét használják ki a terroristaszervezetek toborzói. „A terroristaszervezetekhez történő csatlakozás kalanddal, izgalmakkal, célok ígéretével és bajtársiassággal kecsegtet, így a fiatalok nehezen tudnak ellenállni a kísértésnek. Az ideológia csak később, a belépés után kap szerepet" - idézi Zoepf John Horgan terrorizmus-szakértőt.
A rehabilitáció részeként gyakran előfordul, hogy a beutalt elítéltnek feleséget szereznek abban a reményben, hogy ő majd visszatartja az erőszaktól. Bár a nemzetközi szervezetek és az emberi jogi aktivisták nem nézik jó szemmel, hogy a szaúdi kormány bírósági ítélet nélkül fogvatart akár évekig, sőt néha a bűncselekményekért csonkítással bünteti a dzsihádista terroristákat, az átnevelő táborok zavartalanul működnek. A terror-elvonókúra általában két hónapig tart, és a végén az átnevelt szélsőségeseknek családfőjük jelenlétében alá kell írniuk egy nyilatkozatot, amelyben kijelentik, hogy felhagynak az erőszakkal. 2007 óta a kormány arra is ügyel, hogy a rehabilitáció nem érjen véget a szabadulással: az átnevelt és szabadon bocsátott szélsőségeseket újabban rövid, vakációval összekötött rehabilitációs gyakorlatra hívják.
A szaúdi átnevelő táborok sikerén felbuzdulva a világ számos pontján indultak hasonló programok. Az elmúlt években Irakban, Egyiptomban, Jordániában, Indonéziában és Nagy-Britanniában olyan rehabilitációs központokat hoztak létre, ahol a szélsőséges terroristaszervezetek elfogott több tízezer tagját igyekeznek meggyőzni arról, hogy az erőszak elfogadhatatlan.
A deradikalizációs program azonban csak tüneti kezelés - figyelmeztet Zoepf. A radikalizmussal csak úgy lehetne leszámolni, ha a tanárok és a vallási vezetők szakítanának a dzsihádista eszmék terjesztésével. Erre azonban nem sok remény van, hiszen a szaúdi kormány nem szállhat teljesen szembe a dzsihád eszmeiségével: már csak azért sem, mert, a radikális dzsihád-ellenességgel magára vonná a szélsőségesek és a vallási vezetők haragját.
Az is kérdéses, hogy vajon az átnevelés hosszú távon is hatásos lehet-e. Az átprogramozott szélsőségesek közül szabadulásuk után sokan visszakerülnek abba a környezetbe, amelyben a terrorizmus támogatója vált belőlük.

http://www.nytimes.com/2008/11/09/magazine/09jihadis-t.html?_r=1