Az NDK-s múlt utóélete
Hogyan él tovább az NDK az emberek fejében 19 évvel a fal leomlása után? - ezt vizsgálja írásában Ines Langelüddecke,
aki úgy élte le a gyermekkorát egy három oldalról kerítéssel körülzárt
faluban, hogy a szülei valósággal láthatatlanná tették számára a
rendőrállamot, pedig ezt éppenséggel nem könnyítette meg számukra a
diktatúra.
„Azoknak a skizofréniájával nőttem fel - írja a Die Zeitben
-, akik egy boldog világot igyekeztek berendezni maguknak, miközben
odakint gépfegyveres katonák jártak. Hiszen ki akart volna félelemben
és fenyegetettségben élni, szemben a mindenható államhatalommal, ha
egyszer ez megengedte neki, hogy csinosan ellakhat kiskerttel körülvett
otthonában. Ki akart állandó erőfeszítéseket tenni, hogy elviselje a
létező szocializmus paradoxonát, hogy belenézzen békés, ugyanakkor
fenyegető ábrázatába!"
Olyan volt az egész, mint a bordázott kép: ha így fordítjuk, csinos
leányt, ha úgy nézzük, vén boszorkányt mutat, és ennek a mentális
következményeit azok is elszenvedik, akik csak 1989 után lettek
felnőttek.
A cikket jegyző fiatal történész gyerekkori példákat hoz arra, milyen
nehéz volt gyerekként eltalálnia a megfelelő viselkedést, amellyel a
szüleit is megörvendezteti és jó állampolgárnak is bizonyul a határ
menti faluban. „Érvényesek-e vajon az udvariassági szabályok az utcán
szembejövő katonákkal szemben, kell-e köszönni nekik? Amikor erről
kérdeztem anyában, azt a felfoghatatlan dolgot tanácsolta, hogy
köszönés nélkül haladjak el mellettük. Nem az ellenállás jeleként,
hanem egyszerűen azért, mert a katona egy párhuzamos világ része volt,
amelynek számomra nem kell léteznie. A katona épp olyan láthatatlan
volt számomra, mint én az ő szemében. Ez csak később derült ki, amikor
a testvéremmel csak azért is kiköszöntünk a kertből a katonáknak. Nem
köszöntek vissza, mert tilos volt szóba állniuk a falubeliekkel."
Tulajdonképpen nem is lakhattak volna abban a faluban - írja Ines
Langelüddecke, aki az elfojtás kényszerét az akkori idők
alapproblémájának látja -, hiszen az NDK vezetői arra törekedtek, hogy
minél kevesebben éljenek a kerítés közelében, amelyet nem volt szabad
érzékelnie a lakosságnak. Csak a lakásínség akadályozta meg az emberek
tömeges elköltöztetését.
Az elfojtásnak azonban megvolt az ára: szabaddá tett, de feszültséggel
töltötte el az embereket, amit a szerző csak utólag, visszatekintve
érzékelt. „Ha egy nép nyaranta kollektíven lemeztelenedett a nudista
strandokon, akkor ennek a napfürdő örömén kívül más oka is volt:
felszabadulni, egyszer egy évben megszabadulni mindentől, ami egyébként
ránehezedik az állampolgárokra a hatalom keze által." Ugyanezt
szolgálták a viccek, az alkohol, a nyugtatók.
A nyolcvanas évek végén hosszasan elhúzódott a szocializmus
felmorzsolódása, ami csak megerősítette a skizofrén közhangulatot. „A
régi világrend felbomlott, csak nálunk - félúton Vlagyivosztok és
Washington között - ugattak az őrkutyák hossza, bele az éjszakába." A
fal leomlása után eltartott egy ideig, mire felismerte magán a cikk
1976-ban született szerzője a múlt nyomait. „Hova tűnt a kettős -
magán- és hivatalos - élet képessége? Mi lett a benne élő NDK-ból? Hol
van a megszokott skizofrénia?" Nem értette, hogyan élhet az egykori
határ menti faluban békésen egymás szomszédságában a volt határőr-tiszt
és a poltikai fogoly, a Stasi-besúgó és a nyugati beköltöző.
Ines Langelüddecke szerint az emberek ugyanúgy eltakarják a szemük elől
a valóságot, mint a kelet-német időkben. Hogy a szomszéd besúgó,
azelőtt is gyanítani lehetett, és most sem tudni biztosat. Jobb
barátságosan köszönteni egymást, hiszen az új világ épp eléggé fagyos.
„Az 1989. november 9. (a fal leomlása) és 1990. október 3. (az
újraegyesülés) közötti eufóriában az NDK sok polgára számára egy rövid
időre összeforrt a belső és a külső világ, hogy aztán ismét
különváljon. Most történetesen a szabad piacgazdaság keménysége
kényszerít visszavonulásra a családi körbe. Sokan, akik nem is éltek
már az NDK-ban, most a szüleik világát védelmezik, mert jobban kötődnek
a gyökereikhez, mint amekkora a kíváncsiságuk saját jövőjükkel
szemben."
Az írás Hamburgban élő szerzője szerencsésnek látja magát, és ezt azzal
magyarázza, hogy a szüleitől olyan értékeket vehetett át, amelyek még
az NDK előtti időkből valók: a polgári lét maradványait, a protestáns
jámborságot. Ezek csak fokozták a kelet-német idők skizofrén jellegét,
viszont kapcsolódási pontokat kínáltak a fordulat utáni élethez, mert
olyan belső függetlenséget adtak, amelyhez nem férhetett hozzá
semmiféle Ulbricht vagy Honecker.
http://www.zeit.de/2008/46/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése