A homoszexualitás „gyógyításának" rövid története
The Gay & Lesbian Review
The Gay & Lesbian Review
Az orvostudomány sokáig betegségnek tekintette, 1952-ben az Amerikai
Pszichiátriai Szövetség egyenesen a szociopata személyiségzavarok
között sorolta fel a homoszexualitást. Sok orvos mindent elkövetett
annak érdekében, hogy „kigyógyítsa" a meleg férfiakat és nőket, illetve
hogy megakadályozza, hogy a gyerekben homoszexuális hajlam alakuljon
ki. Timothy F. Murphy amerikai bioetika professzor a The Gay & Lesbian Review magazinban megjelent írásában áttekinti a homoszexualitás „gyógyításának" kétszáz éves történetét.
A 18. század óta számos a homoszexualitás kialakulását magyarázó
elmélet terjedt el. A különböző elméletek hívei eltérő „gyógymódokat"
ajánlottak a betegségnek tekintett homoszexualitás kezelésére. Sok
orvos sikerekről számolt be, de természetesen egyetlen módszer sem
állta ki a tudományosság próbáját. A homoszexualitás gyógyításába
vetett hit mégsem ingott meg. „Még ma is akadnak olyan terapeuták és
vallási tanácsadók, akik azt állítják, hogy képesek visszavezetni a
férfiakat és a nőket a másik nem iránti vonzalomhoz." Régen előfordult,
hogy a melegeket fizikai kényszer alkalmazásával vetették alá
embertelennél embertelenebb kezelésnek. Ma sok meleg a társadalmi
elvárások és az előítéletek miatt próbálja megváltozatni szexuális
beállítottságát. Hatékony terápiát kínáló sarlatánból pedig nincs
hiány.
1892-ben Graeme M. Hammond amerikai neurológus kerékpározást javallott
homoszexualitás ellen. Azt feltételezte ugyanis, hogy az azonos neműek
iránti vonzalmat az idegkimerültség okozza, és a fizikai terhelés
segíthet visszaállítani a heteroszexuális beállítottságot - kezdi a
felsorolást Murphy.
Denslow Lewis orvos a drasztikusabb megoldások híve volt. 1899-ben azt
írta, hogy az élet értelmetlen az ellenkező nem iránti vonzalom nélkül.
A homoszexualitást az elkényeztetett urak és úrhölgyek nyavalyájának
tekintette, és kokainkúrával, nők esetében a klitorisz eltávolításával
akarta kezelni. Lewis azt állította, hogy a módszer a gyakorlatban is
bevált: két leszbikus páciense családanyává vált, igaz, a szexet soha
többé nem élvezték.
Sigmund Freud is foglalkozott a kérdéssel. 1920-ban egy leszbikus lányt
küldtek hozzá: a szülei azt szerették volna, hogy a neves
pszichoterapeuta „gyógyítsa ki". Freud azon kevesek közé tartozott,
akik tisztábanan voltak vele, hogy a homoszexualitást nem lehet és nem
is kell kezelni. „Egy homoszexuálist nem könnyebb átszoktatni a
heteroszexualitásra, mint fordítva. A különbség csak az, hogy utóbbit
még sosem próbálták."
Egy 1929-ben írt svájci börtönjelentés arról számolt be, hogy az
exhibicionisták és a nemi erőszak elkövetői mellett a homoszexuálisok
is „gyógyíthatók" kasztrációval. Ugyanebben az évben John F. W. Meagher
orvos átfogó elemzésében kifejtette, hogy a meleg férfiak kifinomultak,
művészi hajlamokkal rendelkeznek, szeretik a zenét. Sőt, még azt is
tudni vélte, hogy a melegek rosszul fütyülnek és kedvenc színük a zöld
vagy a piros.
Visszaemlékezésekből tudni lehet, hogy a náci Németországban klinikai
úton, herék beültetésével próbálták kezelni a homoszexualitást.
Az ötvenes években a The British Medical Association tanulmánya szerint
a homoszexualitás az önfegyelem hiányából fakad, de megjegyzi, hogy a
melegek nem mindig gyógyíthatók, és bizonyos esetekben nem is etikus
átneveléssel próbálkozni.
Egy brit orvos 1959-es jelentése szerint veréssel és egyéb módszerekkel
bármelyik meleg „beteget meg tudja gyógyítani" legfeljebb öt napig
tartó „kezeléssel". Egy pszichológus néhány évvel később inkább a
túladagolással próbálkozott: a meleg páciensnek közösülő férfiak
magnetofonra vett nyögéseit kellett hallgatnia vizelettel teli edények
között. A pszichológus szerint ettől a melegek kedve elmegy a
férfiaktól. 1964-ben egy a British Medical Journalben megjelent
tanulmány elektrosokkot ajánlott. A hetvenes években volt olyan orvos,
aki csoportterápiával próbálkozott, mások pszichoterápiával. Gerald C.
Davison viszont már 1976-ban a terápiák leállítását sürgette, mondván,
hogy a gyógykezelés hozzájárul a melegek hátrányos megkülönböztetéséhez
és kirekesztéséhez.
Edmund Bergler a nyolcvanas években a nőktől való félelemmel magyarázta
a homoszexualitás kialakulását. A melegeket „idegbetegnek" nevezte, és
kifejtette, hogy az azonos neműek iránti vonzalomnak nincs semmilyen
biológiai alapja. Günther Dorner német orvos viszont éppen biológiai
okokra vezette vissza a homoszexualitást, és az embriók
hormonrendszerébe történő klinikai beavatkozással akarta
megakadályozni, hogy a születendő gyerek meleg legyen.
Joseph Nicolosi pszichológus 1991-ben az apa által okozott lelki
sérüléseknek tulajdonított a homoszexuális hajlamot, és a férfiszerep
gyakorlásától remélte a gyógyítását.
Az ezredforduló óta sok orvos pszichoterápiával akarja leszoktatni a
melegeket az azonos neműek iránti vonzalomról. 2004-ben Robert Perloff,
az Amerikai Pszichológiai Szövetség korábbi elnöke kiállt a
pszichológusok azon jogáért, hogy a szexuális beállítottság
megváltoztatását elősegítő kezeléseket ajánljanak, amennyiben ezt a
melegek igénylik.
„Logikus, hogy ha betegségnek tekintjük a homoszexualitást, akkor
keresni kell rá a gyógymódot. Bár egyre kevesebben vannak, akik ezt
gondolják, mégis akadnak, akik szeretnének megszabadulni homoszexuális
beállítódottságtól" - foglalja össze Murphy az áttekintést. Sokan
vannak, akik vallásuk miatt szeretnék, ha heteroszexuálissá
válhatnának. „De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a melegek
többsége nem szeretne változtatni beállítottságán. Az igény a szexuális
beállítottság megváltoztatására egyenes arányban csökken a melegekkel
szembeni társadalmi előítéletekkel. És valószínű az is, hogy még kisebb
lenne, ha orvosok őszintén megmondanák pácienseiknek, hogy
remélhetnek-e sikert a kezeléstől."
http://www.glreview.com/