2009. február 11., szerda

Gigászok méregetik egymást

Mit vár Ázsia az új amerikai adminisztrációtól?
1972-ben Mao Ce-tung elnök azzal fogadta az amerikai geopolitikát átformáló Richard Nixont Pekingben, hogy: „Én önre szavaztam." És még hozzátette azt is: „Szeretem a jobboldaliakat." Nos, ezt az álláspontot ma nem sokan osztják sem Kínában, sem pedig Ázsiában - állapítja meg a neves Kelet-Ázsia szakértő, Rosemary Foot a Harvard International Review által publikált elemzésében. A múlt év november 4-ét megelőzően a közvélemény-kutató cégek azt állapították meg, hogy nem csak a kínai nagyvárosokban, de még vidéken is legalább két és fél, háromszor annyian kívánták Barack Obama győzelmét, mint ahányan George W. Bush elnöki tevékenységével szimpatizáltak. És ez nem csak Kínában volt így, hanem egész Ázsiában.
Más kérdés, hogy hogyan vélekedik az átlag kínai - még inkább a nem-kormányzati elitek tagja - arról, milyen változást is hozhat a washingtoni demokrata győzelem az amerikai-kínai kapcsolatokban. Sokan úgy vélik, hosszabb távlatból szemlélve a két ország viszonyát mindig is egyfajta periodikusság jellemezte, hol javultak a viszonyok, hol pedig bel vagy épp globális okok miatt a két vezetés szembekerült egymással. Minthogy a lehetséges konfliktusforrások megmaradtak, ma sem zárható ki az időnként elhidegülés lehetősége. Ugyanakkor a legtöbben egyetértenek azzal, hogy a bilaterális kapcsolatokban mégis megfigyelhető egyfajta stabilizálódás. Ma sokkal kiszámíthatóbb mindkét ország egymásra reflektáló politikája, mint korábban, a kínai belpolitikai viszonyokban pedig - és a vezetés területén is - komoly „felnőtté válás" tapasztalható, ami bátorítja a bizalmat és csökkenti a gyanakvást.
A folyamatok stabillá válása nem egy új keletű jelenség, évtizedek alatt alakult ki, és gyakorlatilag mindig túlsegítette a két vezetést a holtpontokon. Emlékezetes, milyen heves indulatok kísérték Bill Clinton azon szándékát, hogy 1994-ben a Legnagyobb Gazdasági Kedvezményt (MFN) a kínai emberi jogi helyzethez kösse, de 1997-1998-ban a legfelsőbb szintű találkozások alkalmával erre a feszültségre már nem emlékezett senki. Hasonlóképpen kevéssé ígéretesnek tűnt George W. Bush belépője a világpolitikába. Elnökségének legelején Bush Kínát Amerika legnagyobb kihívójának nevezte, ahol lehangolóak az emberi jogi állapotok. Ráadásul komoly krízis alakult ki a két ország között, amikor kínai vadászgépek - nemzetközi vizek felett - arra kényszerítettek egy amerikai felderítőgépet, hogy az Hainan szigetén szálljon le.
2001. szeptember 11-e azonban gyorsan megváltoztatott mindent. Amerika számára hírtelen a terrorizmus elleni háború vált prioritássá, s e tekintetben Peking és Washington érdekei messzemenően egybeestek. Így mindkét fél megtalálta a módját, hogy kezelje - vagyis félretegye - a vitás kérdéseket (mint amilyen Tajvan ügye), és hogy kiépítsen egyfajta intézményesített együttműködést olyan ügyekben, amelyek nemzetközi megoldást igényelnek (Észak-Korea, Irán). Mindez komoly fejlődéshez vezetett olyan részterületeken is, ahol addig elképzelhetetlen volt a normális kooperáció; létrejött például stratégiai gazdasági dialógus az amerikai és a kínai államkincstárak között, melynek keretében, 2008-ban a két fél tíz éves együttműködési megállapodást írt alá a környezetvédelem területén.
Hasonló konstruktív dialógus indult meg a két külügyminisztérium között a konfliktusok nemzetközi kezelése területén, mely aztán konkrét együttműködéssé vált Észak-Korea, Irán, Szudán, Burma, sőt az ENSZ-reform ügyében is. A kölcsönös megértést az is erősítette, hogy minden más vitás kérdésben is megszűnt az addig tapasztalható idegenkedés. Nem csoda tehát, hogy a pekingi kormányzat láthatóan mégsem örült oly nagyon Bush, illetve a republikánusok totális vereségének.
Mindazonáltal a jelenlegi globális gazdasági válság a két ország együttműködését továbbra is nélkülözhetetlenné teszi, így minden bizonnyal meg fogja erősíteni azokat a kapcsolatokat, amelyek ennek jegyében korábban megszülettek. Pekinget és Washingtont ma sokkal több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja. Köztudomású, hogy Kína finanszírozza az Egyesült Államok költségvetési deficitjét, míg Amerika az olcsó kínai áruk legnagyobb felvevőpiaca (az amerikai kormány szemében: túlságosan is). E lehetőség Kínát komoly bevételekhez segítette és segíti, valutatartalékainak javát ebből halmozta fel. A kínai gazdagodás, a lakosság relatív, mégis érzékelhető és növekvő jólétének záloga ez a kapcsolat, mely, ha megszűnne, a pekingi vezetés politikai stabilitása kerülne veszélyben, aminek az érintettek nagyon is tudatában vannak.
Mindennek fényében eléggé kiszámítható jövő elé néznek az amerikai-kínai kapcsolatok, ugyanakkor persze mindenki tisztában van azzal, hogy bizonyos érdek- és politikai ellentétek azért megmaradtak. Elsősorban Tajvan és Tibet ügye. Ugyanakkor - bár Obama prioritásai között komoly helyet foglal el mindkét terület -, bebizonyosodott az évtizedek során, hogy Peking jól tudja kezelni saját, az „egy Kína" elv által tüzelt indulatait, illetve azokat a kihívásokat, amelyeket a tajvani rezsim önállósodási törekvései, illetve a rezsimnek eladott amerikai védelmi fegyverek jelentenek. Hasonló a helyzet Tibet ügyében, mely problémának azért komoly aktualitást ad az egykori helyi, a kínai hadsereg által vérbefojtott felkelés (1949) félévszázados évfordulója.
Hasonló konfliktusforrást képvisel Peking valutapolitikája is. A mesterségesen alulértékelt kínai valuta ugyanis megkönnyíti a kínai áruk exportját Amerikába, viszont megnehezíti az amerikaiakét Kínába. Pekingnek is van gazdasági jellegű követelése Washingtonnal szemben, mely utóbbi még mindig akadályozza magas technológiát képviselő ipari cikkek exportját az ázsiai országba, illetve bizonyos megszorításokat tart még mindig életben arra hivatkozva, hogy a kínai gazdasági nem nyitott, ott nem érvényesülnek a szabadpiaci viszonyok.
De a gazdasági világhelyzet és az egymásra utaltság nagy úr - állapítja meg Rosemary Foot -, és a közös tervezés jelei minden téren, különösen a gazdaságban nyilvánvalóak. Nemrég a kínai Államtanács jóváhagyott egy 586 milliárd dolláros keretet infrastrukturális és jóléti beruházásokra, melyekkel az ország lassuló gazdasági növekedését próbálják ellensúlyozni, s amely mindegy válaszként is felfogható Obama elnök azon követelésére, hogy Kína erősítse meg, illetve nyissa még inkább ki saját belső piacát.