A Majdan talányai-avagy összefogtak a hiénák?

Kijev főterén, a Majdanon már több hete zajlanak a tüntetések: az ukránok csikorgó hidegben követelik Janukovics elnök leváltását, új választások kiírását. Ukrajna vergődik az Európai Unió és Oroszország között, a háttérben heves alkudozások folynak. Innen, Magyarországról nehéz megítélni, kinek az oldalán áll az igazság, illetve melyik párt győzelme visz közelebb ahhoz, hogy ez a nagy, közel ötvenmilliós nép végre kilábaljon az állandósult gazdasági és politikai válságból. Afölött azonban nehéz napirendre térni, hogy Ukrajnában, ahol a legtöbb zsidót gyilkolták meg 1941 és 1944 között, egy olyan ellenzéki vezető élvezi a Nyugat, sőt személy szerint Soros György támogatását, aki jó kapcsolatot ápol a német neonáci NPD-vel, meg a francia Nemzeti Fronttal, és 2004-ben nyilvánosan kijelentette, hogy a „moszkvai zsidómaffia uralma” ellen harcol. Pedig Oleh Tjahnybok, a Szvoboda (Szabadság) párt elnöke és parlamenti képviselője ilyen ember. Megjegyzendő, hogy az Oroszországgal való teljes szakításra törekvő, a melegek és a nemzeti kisebbségek, így a kárpátaljai magyarok ellen is kirohanó ukrán nacionalista politikus Sztyepán Bandera kultuszát ápolja, akinek Lvivben (Lembergben) szobrot is állítottak. Banderát egy hónappal a Szovjetunió megtámadása után a nácik, mint „zavarkeltő szövetségest” internálták, de addig uszításával meghatározó szerepet játszott németek által megszállt területeken a holokauszt előkészítésében, abban, hogy az ukránok sorozatos pogromokat rendeztek a zsidók ellen. A jogász és orvos végzettségű Tjahnybok jó szónok, és Kijevben, a Majdan téren a tüntetők kedvence. A Politikantrop ukrán hírportál felmérése szerint annyira népszerű, hogy ha az ellenzék követelésének engedve soron kívüli választásokat tartanának Ukrajnában, egy esetleges második fordulóban legyőzné a jelenlegi elnököt, Janukovicsot is.
Az Európai Unió mellett kiálló Szvoboda párt a tavalyi parlamenti választásokon megszerezte a szavazatok több mint tíz százalékát, és bevonult a kijevi parlamentbe. Tény, hogy azóta Tjahnybok visszafogta zsidóellenességét. Most már mindennél előbbre valónak tartja „az orosz gyarmatosítás, az orosz imperializmus” elleni harcot, és ebben a küzdelemben Izraelt is a szövetségesének tartja. Másrészt az is igaz, hogy zsidóellenes hangok más ukrán pártoknál is előfordultak az elmúlt években, és Julija Timosenkó Haza nevű pártjának egyik politikusa is óvta hazáját a „cionista összeesküvéstől”.
Európában kiközösítik a politikusokat – de még az átlagembereket is -, ha ilyen és hasonló kijelentésekre ragadtatják magukat. A német nemzetiszocializmus huszadik századi európai népirtása, a holokauszt annyira emblematikussá vált, hogy napjainkban is indulatokat, irracionális dacreakciót gerjeszt, még azok körében is, akik a második világháború alatt történt eseményekről nem sokat tudnak. A náci szimbólumokkal, köszöntéssel, jelszavakkal ma is „rövid úton” lehet provokálni a társadalmat, ami ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol az összetűzést kereső futballhuligánokra, Magyarországon és külföldön egyaránt. Legutóbb Prágában történt hasonló eset: a CSKA Moszkva szurkolói közül néhányan, miután a csapatuk kiesett, „Sieg heil!” köszöntéssel, karlendítéssel „üdvözölték” a cseh rendőröket, akik aztán – nagyon helyesen – ellátták a bajukat. A magyar futballhuligánok körülbelül ugyanannyira tekinthetők meggyőződéses náciknak, mint az oroszok, mégis, a lelátókon skandált antiszemita rigmusaik jó néhány publicistának adtak alkalmat arra itthon és külföldön, hogy megállapítsák a magyar néplélek „fasiszta fertőzöttségét”.
Hatmillió zsidó legyilkolása után tényleg elvárható, hogy legalább a szellem emberei tartsák tiszteletben a történelem erkölcsi tanulságát, és még áttételes formában se relativizálják a holokausztot. De ez a követelmény sem feltétel nélküli, hiszen más elbírálásban részesül egy magyar történész, mint egy amerikai, ha „érzékeny témát” vet fel. A mostanában kevésbé emlegetett Hayden White történetfilozófus, a posztmodern irányzat neves képviselője például A történelem terhe (Burden of History) című, Amerikában 1966-ban (!) megjelent könyvében nem kevesebbet állított, mint hogy a történészek nem ismerhetik meg a múltat. Mivel szubjektív forrásokból (narratívákból) indulnak ki, ezért a történelem nem más, mint fikciókra alapozott fikció. A teória szerint a holokauszt, melyet a történészek elsősorban a túlélők beszámolói alapján tártak fel, rekonstruálhatatlan, nem több mint szubjektív narratíva. Ezt a képtelen és visszataszító felfogást a Holocaust, elbeszélés, történelem című, 1995-ben megjelent kötetében méltatta a figyelemre méltó politikai és tudományos pályát befutó Braun Róbert, aki most épp politikai babérokra tör, és az MSZP színeiben jelöltette magát képviselőnek.
De fogadjuk el, hogy filozófusok és esztéták számára megengedhető az ideológiai tabuk kikezdése, különösen, ha Kaliforniában professzorkodnak, ahol a nácizmus még átmenetileg sem tudott gyökeret verni. Eddig azonban úgy tűnt, politikusok számára nem engedhető meg a legkisebb kétértelműség sem, mert a média pergőtüzet zúdít mindenkire, aki csak egy félreérthető mondatot is mond az „ordas eszmékkel” kapcsolatban. (Lásd Dávid Ibolya „Nem értek a focihoz.” mondatának utóéletét.) Az ukrán fejlemények viszont azt mutatják, hogy a holokauszt, bármennyire is az abszolút Gonosz megtestesülése volt, ezek szerint mégsem alkalmazható abszolút mérceként a kelet-európai pártok és közéleti személyiségek megítélésére. Az antiszemita kijelentések a kijevi EU-párti tüntetéseket szervező politikai erők részéről bocsánatos bűnnek számítanak, viszont a brüsszeli szervezettel és lobbistáival szemben fenntartásokat hangoztató, a saját érdekeit előtérbe helyező Magyarországon a legkisebb gyanús jel is okot ad a megbélyegzésre.
(HV)

Stresszország polgárai: lesújtó kép a magyar lakosságról

Már megint kaptunk egy papírt a pesszimizmusunkról. Pont annyira vagyunk boldogtalanok, mint a nálunk jóval szegényebb, természeti csapásoktól sújtott országok – ezt mutatja a nemzetközi felmérés. A magyar pedig azt, még csak szegénynek sem kell lenni ahhoz, hogy belebetegedjünk a jövedelmi helyzetünkbe.

Mibe betegszünk bele?
A Hungarostudy elnevezésű vizsgálatok 1988 óta adnak számot a magyar népesség egészségi állapotának alakulásáról. A kétezer fő megkérdezésével idén tavasszal készült kutatást a héten mutatták be. A tanulmányok egy része a teljes felnőtt lakosság jellemzőit vizsgálja, másik része a fiatal felnőttek helyzetét és a családdal, gyermekvállalással kapcsolatos véleményét tükrözi. A magyarok egészségi állapotát Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének néhai alapítója és Skrabski Árpád szociológus kezdte el feltérképezni mintegy két évtizede: az idei adatok megerősítik, hogy a státuszváltás, vagyis az egyik jövedelmi- társadalmi csoportból való kikerülés nagyobb nehézséget okoz, mintha eleve rosszabb körülmények közt él valaki. Ugrásszerűen nőtt a munkahelyi stresszről panaszkodók száma, ettől pedig most már az iskolai végzettségünk sem véd meg. Vagyis ugyanúgy küzd ma már a munkaerőpiacon elvileg kelendő diplomás a létbizonytalansággal, az elismerés hiányával és az állandó teljesítménykényszerrel, mint az alacsonyabb végzettségű munkavállaló. A depresszió pedig továbbra is stabilan tartja magát: a mostani jelentés szerint a lakosság 16,7 százaléka kezelésre szorulna (a Magyar Pszichiátriai Társaság korábbi vizsgálatai szerint Magyarországon a lakosság egyharmada érintett a depresszió valamilyen formájával).

  Egyértelműen kirajzolódik, hogy a munka az egyik legfontosabb szempont az életünket befolyásoló döntéseinkben, értékrendünkben pedig a külső megjelenés és a pénzügyi siker, az előbbre jutás fontossága növekedett. Meghatározó a fogyasztói szemlélet, ez pedig minden nagy lelki terhet és állandó frusztrációt okoz: közérzetünk lényegesen rosszabb, mint az anyagi szempontból indokolt lenne.
Mindinkább látszik, hogy a munka is megbetegít. „A magyar munkavállaló kiszolgáltatottsága, bizonytalan helyzete ma minden társadalmi és jövedelmi csoportban érezhető” – mondja Székely András, a vizsgálat és a tanulmány egyik készítője. Korábban az iskolai végzettség komoly védelmi faktort jelentett, ma már ez nem igaz. A munkahelyi stressz egyre általánosabb, aminek összetevői a frusztráció, hogy erőfeszítéseinket mennyire értékelik, illetve a kiszolgáltatottság, hogy tudjuk, bizonyos életkor felett már nem kapunk új munkát. „Minden és mindenki azt sugallja, arra késztet, hogy fogyasszunk. Tegyük ezt minél többet és minél drágábban. Nyugat-európai szintű termékskálát kínálnak, miközben a jövedelmi viszonyaink messze vannak az ottaniaktól. Olyan életmintákat, követendő példákat mutatnak, amik elérhetetlenek a számunkra” – sorolja Székely András, hozzátéve, az általánosan nehéz helyzetnek is van egyfajta előnye is: könnyebben éljük meg, dolgozzuk fel a státuszvesztést, elbocsátást, romló anyagi helyzetet, ha az nem csak velünk történik.
Miben hiszünk?
Váratlan megállapítása a friss kutatásnak, hogy mind kevesebben vallják magukat vallásosnak. Míg a legutóbb, 2006-ban készült vizsgálatban még a megkérdezettek negyede vallotta magát ateistának, ma már harmaduk nyilatkozott így. Ez is csak alátámasztja a KSH népszámlálási eredményeit, amely szerint folyamatosan veszítik el bizalmukat az emberek a „klasszikus” egyházi intézményekkel szemben, miközben mind többen fordulnak saját maguk „barkácsolt” hitvilág felé. A katolikus egyházhoz tartozóként nyilatkozók száma közel 1,7 millióval, a reformátusoké 470 ezerrel, az evangélikusoké 90 ezerrel apadt. A csökkenés mértéke mindhárom felekezet esetében 30 százalék körül mozog. Vallásszociológusok vizsgálatai többé-kevésbé hasonló, ugyanakkor jóval árnyaltabb képet mutatnak. Kamarás István, akadémiai doktor szerint egyértelműen érzékelhető: a társadalom individualizálódik, mind nagyobb hangsúlyt kap a személyes szabadság, miközben csökken a bizalom általában az intézményi rendszerekkel, így az egyházakkal szemben is. Közben egyre többen vallanak arról, hogy ugyan hívők, de nem vallásosak: hisznek a maguk módján.
„Az elmúlt 50 év tendenciáit nézve látható, hogy a hetvenes évek közepén megállt hazánkban az „elvallástalanodási” folyamat, először a legmagasabb végzettségűek körében. De nem feltétlenül a vallásosság, hanem a klasszikus egyházi keretek közötti hitgyakorlás veszített és veszít népszerűségéből” – mondja a vallásszociológus. A népszámlálás legfőbb tanulsága az volt, hogy az egyházak valamit rosszul csinálnak: úgy csökken a vallásosok száma, hogy közben az utóbbi 10-15 évben kétszeresére nőtt az istenben, túlvilágban, vagy valamilyen transzcendens dologban hívők aránya, vagyis azoké, akik nem a klasszikus értelemben vett vallásgyakorlók.
Ennek viszont közvetlen lelki következményei vannak. A pszichológus szerint is a mélyen vallásos népeket segíti a hitrendszerük abban, hogy pozitívabb keretbe helyezzék a velük történteket. Vidámabbak lennének a mindennapjaink, ha bosszúság helyett azt keresnénk, mit tanulhatunk az egyes szituációkból. A magatartástudomány intézet kutatói szerint a kérdést és az összefüggést óvatosan kell kezelni, az azonban tény: a vallás értékrendet ad, a közösséghez tartozás pedig védelmet jelent. „Általában azok, akik rendszeresen gyakorolják is a vallásukat, templomba járnak, jobb fizikai és mentális állapotban vannak. Ez azonban leginkább a közösséghez tartozással, a közösségi beállítottsággal függ össze. Vagyis, hogy nem vagyunk egyedül, s emellé stabil értékrendet is kapunk, ami szintén kapaszkodót jelent” – mondja Székely András, aki szerint ilyen szempontból azok számítanak a legkockázatosabb csoportnak, akik a „maguk módján” vallásosak. Náluk még az ateisták is jobb helyzetben vannak a lelki egészség szempontjából: egy bizonyos értékrend határozott elutasítása önmagában is egy stabil értékrendet jelent.
Miben bízunk?
Ezek a megállapítások csak alátámasztják azt a friss Gallup-vizsgálatot, amely lesújtó képet fest a magyar lakosságról. A 2012-es felmérésben a világ 143 országában azt vizsgálták, hogy a lakosság hány százaléka érzi magát boldogtalannak. A listát harmadik éve Bulgária vezeti, ott a lakosság közel 40 százaléka vallotta boldogtalannak magát. A Magyarországon élők 32 százaléka érzi rosszul magát, épp annyian, mint a 2010-ben 170 ezer halálos áldozattal járó földrengés sújtotta Haitin. Pedig a nyolc legboldogtalanabb ország közül mi vagyunk a leggazdagabbak, nálunk a legmagasabb az egy főre jutó GDP.
A Gallup azokat sorolta a „pesszimista” kategóriába, akik egy 10-es skálán 4-re, vagy annál kevesebbre értékelték a saját életükkel való elégedettségüket és a következő öt évre vonatkozó életkilátásaikat. A felmérés tehát nem a múltra vonatkozott, hanem a jelenre és a jövőre. Sokkal gazdagabbak vagyunk, mint Madagaszkár, természeti katasztrófáink gyakorisága és mértéke meg sem közelítik Haitiét, és olyan népirtásemlékkel sem kell szembenéznünk, mint Kambodzsa lakosainak. A kutatás készítői a magatartás-tudományi elemzések mellett ezért arra a következtetésre jutottak: kulturális, vallási, történelmi és egészségügyi okai is lehetnek annak, hogy hazánk a negyedik helyen végzett a 143 ország pesszimizmusát vizsgáló felmérésben.
A jövőt a fiatalok is meglehetősen pesszimistán látják. Bizonytalanok, nem igazán tudják, mihez kezdjenek az életükkel: nehezen határozzák el magukat a házasságra, a gyerekvállalásra, de még egy párkapcsolatra is. Kimutathatóan nem csak a házasok (10 százalék), hanem a kapcsolatban élők aránya is csökkent, viszont többen lettek (a korosztály 10 százalékára) azok a fiatalok, akik soha nem akarnak gyereket. A Magyar Ifjúság című tanulmánykötet elemzései szerint a bizonytalanságot magyarázza, hogy a gazdasági válságnak nagyon is a tudatában vannak a felnövekvő generációk, annak végét azonban egyelőre nem látják (utoljára 1994-ben látták a magyar fiatalok ennyire sötétnek a gazdasági helyzetet). A céltalanság érzése erősödött 2008-hoz képest: 58 százalékuk szerint a gazdaság teljesítménye még romlani fog, alig 7 százalék az optimista fiatalok aránya. Nem csoda tehát, hogy rendkívül alacsony a társadalmi intézményekbe vetett bizalmuk is. Nemcsak a kormányban, az Országgyűlésben és a bankokban nem bíznak, hanem – újdonságként – a köztársasági elnökben és az Alkotmánybíróságban sem, pedig ez utóbbi a legnépszerűbb intézmények között volt a rendszerváltás óta.
„A lelki helyzetünkön nem igen segít, hogy folyamatosan halljuk, látjuk, olvassuk mindenütt, hogy mennyire rossz és csak rosszabb lesz, ez már önmagában rendkívül nyomasztó” – mondja minderre a kutató. Tényleg nyomasztó, amiként a tények is azok.
(Vasárnapi Hírek)

Amerikai fejlesztés: lézerrel gránátok ellen

Sikeresen tesztelte az amerikai hadsereg az egyelőre még csak fejlesztés alatt álló lézerfegyverek egy újabb változatát. A földi járműre, vagyis terepjáróra vagy harckocsira szerelhető változat tesztjein kiderült, hogy a fegyver nemcsak kisebb méretű drónokat képes eltalálni, de a levegőben semmisíti meg az aknavetőkből kilőtt gránátokat is.

Az Új-Mexikóban végzett tesztek során a High Energy Laser Mobile Demonstrator (HEL MD, nagyenergiájú mobil lézerfegyver) 10 kW-os változatát használták, a tervek szerint a 2022 körülre tervezett rendszerbe állításig az 50 és 100 kW teljesítményű lézert is letesztelik majd. A fegyverrendszert a Boeing fejleszti, a szakértők szerint az amerikai hadseregnek például az iraki és az afganisztáni előretolt helyőrségeknél is jól jött volna néhány ilyen fegyver.

A tesztek során a HEL radarja sikerrel fogta be a 2,5 kilométer hatótávolságú, 60 milliméteres aknagránátokat, majd egy negyeddollárosnyi lézerfolttal semmisítette meg őket, még repülés közben. Szakértők szerint a további fejlesztések iránya az ennél sokkal gyorsabban repülő tárgyak befogása és szétlövése lesz, bár a nagyobb teljesítményű rendszerek megbízható hűtési és energiaellátási megoldásán még dolgozni kell.

Az amerikai hadsereg folyamatosan teszteli a lézer alapú fegyvereket, 2014-ben például hadihajókra szerelnek olyan védelmi megoldást, ami kisebb csónakok és távirányítású repülők megsemmisítésére is képes.

Horváth Ferenc

Orosz válasz az "európai" rakétapajzsra

Oroszország elkezdte az EU határos területek mentén telepíteni rakéta csapásmérő erőit. A német Bild újság kiszivárogott hírszerzési adatokra hivatkozva közölte, hogy Moszkva több tucat Iszkander (Iskander SS-26) mobil rakétaközpontot telepített a Lett, Litván, Észt határ közelében, de feltehetően más határok mentén is.

Az Iszkander egy régebbi csapásmérő fegyver felújított változata, jelenleg az egyik legmodernebb rakéta fegyver, amely a rakétaelhárító fegyverek kicselezésére nagy manőverező képességgel is bír, illetve csali robbanótöltetek kibocsátására képes. Találati pontossága nagyon jónak mondható a hasonló kategóriájú fegyverek között, mert ilyen távolságból passzív módban is 5-7 méteres pontossággal talál, de képes többféle célra vezetést használni. A Mobil egység két rakétát szállít, amelyet atom töltetettekkel is fel lehet szerelni, és mivel Rogozin a múlt héten kijelentette, hogy Oroszország, ha szükségét érzi akár megelőző atomcsapást is végrehajthat, ezek után feltételezhető, hogy vannak is atomtöltetű rakéták a telepített egységek között. Ezen kívül az Iszkander rendkívül hatásos harckocsik ellen (72 db önállóan célt kereső rakétát szállít, amely kibocsátás után automatikusan beméri a célokat és felülről csap le a harcjárművekre), megerősített védelmi pontok ellen, de felszerelhető EMP elektronika blokkoló fejjel is. A rakéták közepes hatótávolságú fegyverek, lőtávolságuk nagyjából Berlinig érhet.

A téma iránt rajongóknak javasoljuk ezt a kis összefoglaló videót.

Kemény Gábor