2008. szeptember 16., kedd

Német politikusok az amerikai válságkezelésről


Der Spiegel, Handelsblatt
A német szövetségi kancellár, Angela Merkel sötéten látja a jövőt, és azt prognosztizálja, hogy az amerikai pénzügyi válság évekre meghatározhatja a világ gazdasági helyzetét. Az amerikai szanálási csomagot mind a CDU-CSU, mind a szociáldemokrata pártvezetés elégtelennek tartja.
A kancellár a CDU-CSU vállalkozói körének hétfői berlini találkozóján azt mondta: a legfontosabb feladat, hogy a hazai konjunktúra területein most helyesen kell cselekedni, és ez főleg munkahelyteremtő politikát jelent.
Merkel figyelmeztetett arra is: a válság azt bizonyítja, hogy egy-egy területen sikeres lehet az önálló nemzeti politika, de a legtöbb  vonatkozásban csak a nemzetközi összefogás segíthet. Ezen nem feltétlenül új törvények meghozatalát kell érteni, hanem azt, hogy a gazdaság nemzetközi szereplői által megalkotott törvényeket az érintettek valóban tartsák is be. Merkel hangsúlyozta a német ipari bázis megtartásának fontosságát.
Közben Michael Meister, a CDU-CSU-frakció elnökhelyettese úgy nyilatkozott: az amerikai kormányzat új intézkedései csak a következő válság alapját teremtik meg, és a dollárt az államháztartás további eladósodása újabb nyomás alá helyezi majd. Meister az amerikai kereskedelmi bank kamatcsökkentő intézkedéseiben véli megpillantani a mai válság legfőbb okát. Meister úgy tartja: bizonyára helyes volt megmenteni az AIG biztosítót, mert annak csődje számtalan fogyasztót érintett volna.
Más lapra tartozik – tette hozzá Meister –, hogy értelme volt-e minden bankot általánosságban mentesíteni a problematikus jelzálogkölcsönöktől. Meister továbbá hangsúlyozta: méltánytalannak tartaná, ha a német kormány adóbevételeit az amerikai piaci helyzet stabilizálására fordítaná.
Az SPD-frakció elnökhelyettese, Joachim Poss is elutasítja az Egyesült Államoknak azt a követelését, hogy Németország vegyen részt az amerikai szanálási folyamatban. „Az amerikaiak nem vonhatják felelősségre a németeket saját kudarcuk és arroganciájuk miatt” – nyilatkozta Poss a Handelsblattban. A politikus arra nem tért ki, hogy szükségesnek véli-e a mostani amrikai pénzügyi intézkedési csomagot.

http://www.spiegel.de/wirtschaft/0,1518,k-7276,00.html

Ázsia a világban és a világtörténelemben


Kié lesz a 21. század?
 
A globusz.net a Klubrádió Szabad a pálya műsorában kerekasztal-beszélgetést tartott Ázsia megváltozott s folyamatosan változó nemzetközi politikai és világgazdasági szerepéről, s benne az Európai Unió és az ázsiai szervezetek viszonyáról. A moderátor, Papp Gábor vendégei voltak: Ara-Kovács Attila, a Republikon külpolitikai elemző központ igazgatója, Balogh András egyetemi tanár, hazánk bangkoki nagykövete, az Ázsia-Európa Alapítvány kormányzója, Dérer Miklós külpolitikai elemző.
Papp Gábor: Korunkban, amikor a tudománynak is „el kell adnia magát", oldódik a határ a publicisztika és a tudományos értekezések között. Ma számos igényes elemzés osztja azt a summás közhely bölcsességet, hogy a 19. század Európa évszázada volt, a 20. század Amerika évszázada, és a 21. század Ázsiáé lesz. A közhely és a közkeletű bölcsesség között a határ olykor eléggé elmosódik. Mennyire lehet ezzel a nagyon summás ítélettel egyetérteni, egyáltalán lehet-e ezzel kezdeni valamit. Előtte hadd kérjem meg Balogh András, hogy nagyon röviden mondja el, hogy mit kormányoz ebben az Ázsia-Európa Alapítványban.
Balogh András: Az Ázsia-Európa Alapítvány a 90-es évek közepén jött létre, amikor Európa és Ázsia újólag felfedezte egymást és immár teljesen más pozícióban lévő országaik, mint amilyenek voltak 25 évvel, főleg 100 évvel ezelőtt, ma már egyenrangú, dinamikus, a világgazdaságban és a világpolitikában eminens szerepet játszani akaró partnerek fogtak kezet. Ma az Európai Uniónak a második legnagyobb kereskedelmi partnere Ázsia, több ázsiai ország, így Kína számára pedig az Európai Unió az első számú partner. A többiek között is egyre szorosabb az együttműködés. Ebből következett, hogy az összes létező európai és ázsiai regionális szervezet, azaz  Európában az EU, Ázsiában az ASEAN, az ASEAN+3, az Ázsia-csúcs és nagyon sok egyéb szervezet ráébredt arra, hogy az Egyesült Államoktól függetlenül, esetleg az Egyesült Államok nélkül is lehet egymással kapcsolatokat teremteni. Ez az egyik oka, hogy létrejött az úgynevezett „ASEM-folyamat", az európai és ázsiai országok közötti együttműködés. Egyelőre Európa és Ázsia közötti széles körű kapcsolatok egyetlen intézményesített formája az ASEF, az az alapítvány, amelynek én vagyok az egyik kormányzója. Ebben az alapítványban képviselteti magát minden Európai Uniós ország, az ASEAN-országok, az ún. ASEAN+3 országok (Kína, Japán, Dél-Korea), és később ehhez csatlakozott India, Pakisztán és Mongólia. Az alapítvány az európai-ázsiai együttműködés intellektuális-kulturális vonatkozásait hivatott fölkarolni. Szingapúri székhellyel működik, minden évben nagyon sok projektje van, amiben szerencsére magyarok is nagy számban részt vettek. Ez az Európa-Ázsia Alapítvány egyébként egy szűk év múlva, jövő év tavaszán Budapesten fogja tartani a rendes közgyűlését, vagyis a kormányzó tanácsi ülését.
P.G: Ha megengeditek, akkor visszatérek az első kérdésre: a 21. századot - ha lehet egyáltalán ezzel a meglehetősén kockázatos és meglehetősen zsurnalisztikus kifejezéssel bármit is kezdeni 2008-ban - Ázsia évszázadának jósolják . Mit szóltok ehhez?
Ara-Kovács Attila: Igen, lehet. Az viszont tény, hogy a 21. század domináns lehetősége a globalizmus, és ebben a globalizációban mindenki benne van, Ázsia, Amerika és Európa is. Nagyon nagy a közelítés az étékekben, de a mentalitásban is. Másfél évtizede folyik a vita a civilizációk összecsapásáról, ugyanakkor mégis azt tapasztaljuk, egy kínai újságíró, egy chilei diplomata, de akár egy indiai vállalkozó is nagyjából ugyanúgy ítéli meg a világot, mint mi magunk. Mi egyre inkább úgy nézünk Ázsiára, mint egy számunkra otthonos helyet, ami hát egyáltalán nem volt elmondható, mondjuk száz, de akár húsz évvel ezelőtt sem. A globális folyamatokban is nagyon sok a hasonló megközelítés. Tudom persze, ellenpéldákat is lehet felhozni, de ezek mögött mondjuk gazdasági ellentétek, de főként a helyi politikai, tehát egyes konkrét belpolitikai feszültségek állnak. Egy-két évvel ezelőtt a maláj miniszterelnök, Abdullah Ahmad Badavi minden akkori beszédében annak adott hangot, hogy micsoda különbség van az ázsiai és a nyugati értékek között. Az ázsiaiak globálisak, egyetemlegesek, a nyugati értékek viszont csak a nyugati demokráciákra jellemzőek. Az emberi fajnak úgymond az alaptermészete ugyanis mindig a kollektívumban teljesül ki - mondta -, és mindig arra vezethető vissza. Nyilvánvalóan ezek politikai kijelentések, amelyeknek adott közegben lehet hatásuk, általában negatív hatásuk - amint az az akkor az iszlám irányába radikalizálódó maláj belpolitikában is megtörtént -, de nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy egyre profibban megy az együttműködés a demokrácia felé tendáló államok között, és egyéni szinten is. Ez pedig, szerintem, nagyon fontos abból a szempontból, hogy hát végül is a 21. század ne egyszerűen egy ázsiai század legyen, hanem egy globális, mindannyiunk számára élhető század.
P.G.: Megkerülted a közhelyes  kérdésre adandó választ, s azt mondtad, hogy ez a globalizáció évszázada lesz. Erre lehetne azt mondani, hogy igen, csak kérdés az, hogy ki mennyire aktívan és milyen arányban vesz részt ebben a globalizációban. Azt is mondtad, hogy ma Ázsia lényegesen otthonosabb az európaiak számára, mint volt 20 évvel ezelőtt. Kíváncsi volnék, hogy mit mond erre Balogh professzor úr, aki életének különböző szakaszaiból nem keveset Ázsiában töltött.
B. A.: Úgy gondolom, hogy ez nagyon izgalmas kérdés, de szeretnék arra utalni, hogy ha száz évvel ezelőtt, 1908-ban valaki föltette az akkori, magukat bölcsnek tartó, a világ ügyeivel foglalkozó íróknak, újságíróknak, egyetemi embereknek a kérdést, hogy vajon milyen lesz a század, akkor egész biztosak lehetünk abban, hogy még a főbb trendeket és a körvonalakat sem találta volna el senki. Ennek bizonyítéka van, hiszen akkor már nagyon bőségesen ontották a könyveket, tanulmányokat, újságcikkeket elődeink, és senki föl nem tudta tételezni azt az öngyilkosságot, amit Európa elkövetett az I. világháborúval. Senki föl nem tételezte, hogy a szélsőségeknek a kora jön el a 20. században. Senki nem tételezte föl, hogy a globalizáció - ha nem is ezt a kifejezetést használták, de mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy ez a folyamat létezik - nem egyszerűen a fejletteknek a kultúráját, termelési technikáját, értékrendszerét fogja közvetíteni. A 19. század végén, a 20. század elején mindenki meg volt arról győződve - ahogy azt egyik nagy klasszikus mondta -, hogy a fejletlen a saját jövőjét vagy előképét a fejlett társadalmakban látja. Nos, ez nem következett be a 20. században, sőt a kapcsolatoknak az intenzívvé válása a különbségek növekedéséhez és az ellentétek növekedéséhez vezetett. Tulajdonképpen semmit nem láttak előre nagy eleink, mint ahogyan mi sem rendelkezünk az előrelátás képességével, Ha most 2008-ban a 21. századról valamint mondunk, akkor őszintén be kell ismernünk, hogy a rendelkezésünkre álló információk semmivel sem bőségesebbek, mint voltak száz évvel ezelőtt az egész hátralévő 90 esztendőre vonatkozóan. Ara-Kovács Attilával egyetértek abban, hogy az ideál egy olyan globális társadalom, amelyben azonos, vagy hasonló tisztességes értékek dominálnak, és a jelenlegi óriási társadalmi és nemzetközi szakadékok megszűnnek. Az eddigi tapasztalatai a globalizációnak, ahogy Papp Gábor erre utalt is, azonban igen sok veszélyre hívják fel a figyelmet: nevezetesen arra, hogy nemzetközi kapcsolatok intenzitásának növekedése gyakorta a konfliktusok megnövekedését jelenti. Gondoljuk meg, hogyha Ázsia országainak a jelentős része tovább emancipálódik, és tegyük föl, hogy a japán utat járják be és el fogják érni a mai japán termelési és fogyasztási szintet, ez kivívja azoknak az ellenállását, akik eddig privilegizált helyzetben voltak. Nyilvánvalóan konfliktushoz vezet az, hogy eddig rosszabb körülmények között élő, a világ javaiból kevesebbel megelégedni kényszerülők javítják, vagy akár csak javítani akarják a pozíciójukat. Ennek ugyanis egyelőre beláthatatlan következmények lesznek: meg kell osztozni a nyersanyagforrásokon, megváltoznak a politikai stratégiai és gazdasági erőviszonyok a Kelet javára. Még csak az elején tart a kínai felzárkózás és ez már milyen óriási ellenállást vált ki, pedig a kínaiak többsége nem kíván egyebet (legalábbis ma még), mint úgy élni, ahogyan az európaiak vagy az amerikaiak. Mi általában a demokrácia oldaláról fogjuk meg a kérdést, holott itt elsősorban fogyasztásról, életszínvonalról, termelésről, piacról van szó, Ha ugyanannyit autóznak, ugyanannyit esznek, ugyanúgy öltözködnek és turistáskodnak, akkor ez óriási változásokhoz vezet, amelyeknek perspektíváit egyelőre legalább annyi ellenszenv fogadja, mint amennyi öröm, hogy megszűnőben az óriási szakadék Kelet és Nyugat között. Európa nehezen tudja felfogni, hogy a legutóbbi két generáció időtartama alatt alapvető változások következtek be. Valóban van új a nap alatt, mégpedig az, hogy végleg elmúlt az a fél évezred, amikor Európa dominálta a világot. Néhány év alatt Európa politikai törpévé vált, Európa katonailag nem játszik szerepet, és ezt az ázsiaiak pontosan tudják. Legutóbb az előbb említett alapítvány végzett nagyon alapos vizsgálatokat a tekintetben, hogy az ázsiaiak hogyan ítélik meg Európát és az Európai Uniót. Azt lehet mondani, hogy vegyes a megítélés, de abban egységes, hogy semmiképpen nem tekintik az Európai Uniót a világ ügyeiben való vezető szerepre hivatott integrációs intézménynek.
P.G.: Engedjetek meg egy megjegyzést. Balogh András a múlt század elejére utalt. Ezt lehetne folytatni. Lehetne folytatni, hogy nem egészen 50 évvel ezelőtt, a 60-as évek elején - borzasztó nehéz ezt ma felfogni - az Japán és Magyarország egy főre jutó GDP-je szinte hajszál pontosan azonos volt. Azt hiszem, nem kell tovább folytatni ezt a sort. Hadd utaljak még arra, András említette, hogy 500 évet Európa dominálta. Egy igen komoly gazdaságtörténész kimutatása szerint az 1750-es években, tehát a nagy ipari forradalom előtt Kína adta a világ termelésének 36-37 %-át, Ázsia adta az akkori világtermelésnek több mint az 57 %-át. Utána következett egy negyed évezred - 250 év az emberiség történelmében, nem egy különösebben hosszú idő -, amikor is a nyugati világ, először Európa, utána Amerika uralta a világgazdaságot. Ha ezek megbízható számítások, akkor lehetséges, hogy olyan változás következik be a világban, ami ha nem is állítja vissza a 18. század közepének az egyensúlyát, vagy az akkori arányokat, de lényegesen megváltoztatja a 20. század végére kialakult arányokat.
Dérer Miklós: Voltaképpen mindent elmondtatok eddig, a beszélgetés teljeslehetséges spektruma elhangzott. Azért hadd tegyek egy megjegyzést. Volt egykvázi optimista forgatókönyv, az Attiláé, amelyik a globalizációelőrehaladásával a konfliktusokon túli progressziót vizionálta. Volt aztánaz Andrásé, aki szkeptikusabb, és a lehetőségeket súlyozva bizonytalanabb ajövő megítélésében. Én azt hiszem, hogy mind a két megközelítésnek vanlegitimitása és van értelme. Tényleg nem tudjuk, hogy milyen lesz ez a 21.század. Lehet, hogy együttműködő, kooperatív lesz, és a kompetitivitást, aversengést nem az egymásnak feszülés és a konfliktusok kiélése irányábaviszi előre. Ám az is lehet, hogy pont ellenkezőleg: itt egy nagy, ha úgytetszik, akár civilizációsnak is nevezhető összeröffenés lesz, amit igazánpolitikailag nem korrekt kimondani. Ezeket a lehetőségeket vizsgálni kell,hiszen, emlékeztek, Attila éppen itt mondta, hogy a maláj miniszterelnök azértékendek különbözőségére próbál állandóan hivatkozni. Az értékrendekkülönbségét a nagy globalizációs közelítés ellenére is szabad figyelembevenni. Még egy megjegyzést hadd tegyek: Európa, amelynek globális ambícióivannak, nagyon sok hátrányt szenved ebben az ázsiai kapcsolatrendszerben.Nemcsak a történelem miatt. A történelem nagyon belejátszik az ázsiaigondolkodásban az európaiakhoz való viszonyba. Nagyon jól mondta András,hogy itt egyszerűen érzékelik Európának a "súlyát", vagyis, hát nem igazánsúlyos, amit produkál, különösen, ha összevetik az Egyesült Államokkal.Éppen ezért én úgy látom, hogy a transz-atlanti dimenziót is bele kell vinniaz ázsiai kapcsolatrendszerbe. Nevezetesen be kellene látni, hogy Európaönállóan nem képes érvényesíteni elképzeléseit, érdekeit, célkitűzéseit, haúgy tetszik az értékeinek a jelenlétét sem egyfajta transz-atlanti, ha úgytetszik, amerikai dimenzió nélkül. Én nem annyira Európáról beszélnék itt,hanem a transzatlanti világról, az atlanti világról, mert hogyha Ázsiafelemelkedését tesszük az egyik serpenyőbe, akkor a másik serpenyőbe nemelégséges az európai dimenziót tenni, hanem oda kell tenni mellé az EgyesültÁllamokat is. Hiszen Európa, nem csak gazdaságilag, hanem főleghatalompolitikailag és biztonságpolitikailag az Egyesült Államok nélkül nemtud érvényes és hiteles globális szereplő lenni. Valljuk be, nem is akar,hiszen említettük, hogy nem kíván költeni a védelemre, nem óhajt költeniolyan beruházásokra, amelyek a gazdasági potenciálját hatalmivá is át tudjákformálni.
A-K. A.: Van egy másik olvasata is annak, hogy miként interpretálja Ázsia önmaga számára az európai „gyengeséget". Ázsiát - és persze főkként Kínát - rendkívüli módon irritálja az a lehetőség, hogy a világ esetleg visszatér a hidegháborúhoz, vagy ne adj' isten esetleg valódi globális konfliktusok alakulnak ki. Ez világlik ki az amerikai unipolaritást célzó állandó kritikákból, de például abból is, ahogy Moszkva nagyhatalmi erőlködéseire és agresszivitására (katonai felvonulása az Arktiszon, nagyhatósugarú stratégiai bombázók járőröztetése a Csendes-óceáni térségben stb.) reagálnak. Ugyanekkor ezek fényében az európai - katonai vagy geopolitikai - visszafogottság bizonyos értelemben kellemes üzenet Peking számára. Ez az Európához fűződő viszony egyfajta finomított és pozitív tartozékát is magában hordja. Nem tudom - régen jártam már a térségben -, hogy András meg tudja-e ezt erősíteni, de az írott szövegekből, elemzésekből, politikai reakciókból azt veszem ki, hogy számukra kellemes, és mindenképpen baráti üzenetet jelent az, hogy Európa másra helyezi a hangsúlyt, inkább a kereskedésre, semmint a háborúskodásra.
B. A.: Most kicsit elterelem a felvetett kérdésről a figyelmet egy közbevetéssel.  Amikor Európáról és Ázsiáról beszélünk, akkor feltételezzük, hogy Ázsia ugyanolyan belső kohézióval rendelkezik, mint Európa. A beszélgetés mostani fázisában már hangsúlyoznunk kell, hogy Ázsiában olyan integrációs folyamatok nem zajlottak le, mint Európában. Ázsia hatalmas térségei között soha nem voltak olyan történelmi-kulturális kapcsolatok, mint amilyenek az európai kontinenst jellemezték. Természetesen voltak hasonló civilizációs trendek, de elteltek úgy évszázadok, egészen a legutóbbi időkig, amikor szinte semmiféle működő kapcsolat Kína, India, az indonéz szigetvilág között nem volt.
Ezen kitérő után viszont hadd utaljak arra, hogy valóban, a kínaiak és más ázsiaiaknak máig élő sérelmeik vannak az európai gyarmatosítás időszakából. Az ópiumháborúk szinte szimbolizálták számukra az európai lelkiismeretlenséget, mohóságot, antihumanizmust, antidemokratizmust, rasszizmust. Mindezek nagymértékben elidegenítették az ázsiaiakat. Sok ázsiai generációnak kell még jó tapasztalatokat szerezni rólunk, hogy az Európával kapcsolatos rossz érzéseik eltűnjenek. Arra a kérdésre, hogy örülnek-e a kínaiak annak, hogy Európa egy ún, lágy hatalom, arra nem lehet egyértelműen választ adni. Hogy az európaiak nem mennek tankokkal oda és rakétákat sem küldenek, ez természetesen az európaiakat barátibb partnerré teszi. Ennek a változásnak azonban van egy másik ázsiai olvasata is. Nevezetesen az, hogy a kínaiak, indiaiak és mások tartanak attól, hogy egy unipoláris világrendben az Egyesült Államok dominanciája érvényesül, és egyáltalán nem boldogok attól, hogy egy olyan formája jön létre a globalizációnak, ami egyben amerikai szupremációt jelent.  Az ázsiaiak egy multipoláris rendet akarnak, esetleg egy pólusok nélküli világot, ehhez viszont Európának nagyobb szerepet szánnak, méghozzá az Egyesült Államoktól független, bizonyos egyensúlyt biztosító szerepet. Ma úgy érzik, hogy Európa elsősorban gazdasági hatalom, amely régen föladta politikai és főleg katonai ambícióit, és ez nem feltétlenül növeli tekintélyét. Tekintélye annak van-, és attól tartok, nem csak Ázsiában-, aki a hatalom minden attribútumával rendelkezik: gazdaságival, katonaival és politikaival. Ha Európa erre nem lesz képes, akkor egy olyan földrész lesz az ázsiaiak szemében, amely kellemes partner, amellyel lehet kereskedni, amelynek a kultúrája vonzó, a tudományos eredményei számottevőek, de Ázsia és a világ jövőjének alakításában nem meghatározó. Nekem meggyőződésem, mint magyarnak és európainak, hogy igenis Európának nem szabad megelégednie egy ilyenfajta, az amerikai védernyő alatt meghúzódó kellemes kereskedő partner szereppel, mert így el fogja veszíteni a jelenlegi gazdasági és kulturális szerepét is. Tudomásul kell venni, hogy a 21. század mindeddig nem mutat olyan tendenciákat, hogy eltűnt volna a világpolitikának a hagyományos és klasszikus, az önérdekeket szem előtt tartó, katonai eszközöket felhasználni képes és adott esetben azokat felhasználó sajátossága. Az ázsiaiak, akik keményen fogalmaznak és a fogalmaik bizonyos értelemben brutálisabbak, azt nézik, hogy kinek mekkora a gazdasági és katonai súlya, képes-e és hajlandó-e érdekeit megvédeni. Az ázsiaiak, csakúgy mint az amerikaiak vagy az oroszok, nem hiszik   hogy a múlt relikviái közé tartozik mindaz, ami a katonai hatalommal és a stratégiai megfontolásokból születő erőszakkal kapcsolatos. Azt firtatják, vajon Európa végleg lemondott-e arról, hogy olyan aktívan és olyan hatékonyan vegyen részt a világgazdaság és a világpolitika alakításában, ahogyan az a hagyományai és a potenciálja alapján számunkra elvárható lenne. Vagyis az ázsiaiak egyrészt örülnek, hogy nincs angol vagy francia flotta, amelyik megleckéztetné őket, másrészt érdekeltek abban, hogy Európa hatékony egyensúlya legyen az Egyesült Államoknak.
Általános benyomáson az, hogy a legtöbb tapasztalt ázsiai külpolitikus és elemző is teljesen tanácstalan az Európai Unióval kapcsolatos kérdésekben. Többek között nem értik Brüsszel és a tagországok viszonyát, nem világos előttük az Unió és a NATO kapcsolatrendszere. Modellnek és inspirációnak tartják az EU-t saját regionális integrációjuk számára, de főleg a lisszaboni fiaskó után, nem tudják merre tart az EU.
D. M.: Teljesen egyetértek azzal, amit András mondott. A paradoxon az, hogy az európai értékek, amit "szoft értékeknek" szoktunk mondani, terjesztéséhez és a képviseletéhez szintén feltehetően valamilyen fegyveres erő kellene és egy hatalmi súly, a hatalmi tényezők teljessége, ahogyan Te fogalmaztál, és ez nincs meg. Amikor én azt mondtam, hogy be kell kapcsolnunk ebbe az európai-ázsiai viszonylatrendszerbe a transzatlanti dimenziót, azt éppen arra értettem, hogy én nem látok hosszú távon sem semmifajta európai hajlandóságot arra, hogy a globális ambíciókat, a hatalmi-gazdasági-politikai tényezők teljes spektrumával - a katonait is beleértve -  Európa képes és hajlandó alátámasztani; hogy az európai választók elfogadnának bármelyik országban egy kormányzati célkitűzést, amely mondjuk a duplájára, vagy a háromszorosára emelné a katonai kiadásokat a kb. 1 %-os jelenlegi szintről. Ergo Európa, ha ezt az állapotot fenntartja, a hagyományos értelemben alkalmatlan arra, hogy globális szerepet töltsön be. Ha pedig így dönt, hogy így próbál a globalizációban, illetve a világpolitikában és a világgazdaságban részt venni, akkor nincs más útja, mint a hozzá mégis legközelebb álló Egyesült Államokat - és hadd tegyem hozzá: Oroszországot- egyfajta háttérnek és szövetségesnek tekinteni, és ezen keresztül részt venni a globális politikában.
P. G.: Sokszor elhangzott az a beszélgetésben, hogy európai értékek és európai értékrend - és mint a macska a forró kását, kerüljük azt a témát, hogy itt a nyugati demokráciáról is szó van, tudniillik ez az úgynevezett európai vagy transzatlanti érték, ez a nyugati típusú politikai berendezkedésnek az egyik sarokköve. A kérdés az, hogy akkor, ha Európa jelentősége így visszaszorul, akkor ez rövidesen legitimálja azokat az Európán kívüli nézeteket, amelyek expressis verbis azt mondják, hogy nemcsak a nyugati demokráciának van politikailag korrekt létjogosultsága a világban, hanem másnak is. Például annak a kínai politikai berendezkedésnek, amelyet - s ­nem elvi, hanem praktikus okok miatt - egyre kevésbé opponál a nyugati civilizáció.
A-K. A.: Ez egy sommás, ugyanakkor mégis jogos megállapítás. A helyes megközelítés, szerintem a politikai realizmus és a különbségek figyelembevétele e téren. Már szóba kerültek a kínai fenntartások Oroszországgal szemben; Peking sérelmezi, hogy nem veheti meg a legfejlettebb orosz technológiát, hogy Oroszország nem siet kőolajat szállítani a kínai gazdaságnak, és a gázszállítás is csak 2010-2015 körül fog realizálódni, ha egyáltalán... Ugyanakkor a kínaiak számára rendkívül imponáló, ahogy Putyin talpra állította az országát. Peking tehát a hatékonyságban látja azt az értéket, melynek érvényét a Nyugat - tekintettel adott esetben az emberi jogokra, környezetvédelmi kérdésekre és így tovább - olykor korlátozza. Ám, amikor a Nyugat, és elsősorban Európa ugyan megerősíti, hogy számára adott eljárás elfogadhatatlan, de - Tibettől kezdve a Falun Gong szekta elnyomásáig - mégis elnézően reagál, akkor egyrészt a fejlődést jutalmazza, a pozitív elmozdulást a korábbi rossz állapottól, másrészt rábízza az ott élő emberekre a döntést, hogy végül is el tudják-e viselni azokat a viszonyokat, amelyekben élnek, vagy sem. Ha a kínaiak többsége elviseli azt, hogy csökkenő számú jogsérelmekkel kell együtt élnie - például azt, hogy az internetet a kormány ellenőrzi stb. -, akkor ez egy realista politikai gesztus, mely a dolgok jobbításáért cserébe türelmesen viszonyul a nem tökéletes mához. Más kérdés, ha az állapotok nem javulnak, vagy egyenesen romlanak, mint Oroszországban. Kína esetében viszont ma az a politika érvényesül: döntsenek az ott élők, elviselhetőek-e az állapotok az országban vagy sem...
D. M.: Nyilván kap valamit cserébe...
A-K. A.: Így van. És legyünk realisták: Ázsia jelenlegi fejlődési folyamatai közepette nem várhatók el máról-holnapra nyugati-típusú közállapotok. Gondoljunk csak mi magunkra: hol álltak nálunk a meleg-jogok 30 évvel ezelőtt? Milyen volt a nők helyzete?
D. M.:  Hadd tegyek egy megjegyzést: Ugye egyéb beszélgetéseinkből is kiderült, hogy érdekes módon Kínával kapcsolatban, a demokrácia és Kína viszonyában megengedőbb vagy, mint például a demokrácia és Oroszország viszonyában.
A-K. A.: Kína esetében a jogok és lehetőségek folyamatos bővülését látom, Oroszország esetében viszont drasztikus visszalépést...
B. A.: Ha továbbra is elkövetjük azt a hibát, hogy az általános emberi értékeket mint humanizmust, demokráciát, nemzeti és vallási kisebbségi jogokat, kizárólagosan európai értékeknek fogjuk fel, akkor ne számítsunk semmi jóra. Tudniillik ebben a felfogásban mérhetetlen gőg van, egy olyan fajta nacionalizmus és rasszizmus, amit az európaiak nem akarnak érteni. A legvisszataszítóbb, amikor egyes európaiak kijelentik, hogy az ázsiaiaktól eltérően ők nem nacionalisták. Egyfelől ez nem igaz, másfelől az ázsiaiak szemében ez a felsőbbrendűséget sugárzó antinacionalizmus mint  az európai nacionalizmus egy álnok formája jelenik meg.
Nem tekinthetünk el attól, hogy Európának a 19. század második felében különleges szerepe volt a demokratikus értékek kialakításában, ugyanakkor, az ázsiaiak éppen ez az időszak, (egyébként az angol történtet írás liberális imperializmusnak nevezi), amikor az európai uralom Ázsiában a helyiek teljes alávetését és faji alapon történő hátrányos megkülönböztetését hozta. Európa nem tudja elképzelni azt, hogy számos olyan európainak tekintett, vagy európai jellegű érték is van, amit globálisnak tekint, de a világ többi része ezeket nem tudja általános érvényűnek tekinteni. Hogy egy nagyon egyszerű példával éljek: mi Európában magától értetődőnek tartjuk, hogy az év hetekre oszlik és egy héten egyszer pihenő napot tartunk, mégpedig vasárnap. Miért gondoljuk, hogy a nem keresztény hagyományú Ázsiában pontosan ezt a hagyományt kell követni? Számos olyan dolog van, amit mi általános értéknek, civilizált szokásnak vagy erkölcsi parancsnak tartunk, holott közülük nem kevés a saját történelmi hagyományaink specifikus terméke.
És itt érkeztünk el a témánk szempontjából kardinális kérdéshez: vajon a demokrácia számunkra általános értékei relativizálhatók-e, vagyis beszélhetünk-e európai és nem európai demokratikus eszményekről, gyakorlatról, intézményekről. Sokan úgy gondolják, létezik egy nyugati típusú demokrácia, amely az emberi szabadságjogokra teszi a hangsúlyt és mellette létezik egy vele egyenértékű keleti, ázsiai demokrácia, amely a társadalmi és nemzeti  emancipációt, a politikai stabilitást és a gyors gazdasági növekedést helyezi előtérbe. Mások odáig elmennek, hogy a civilizációs különbségek kétségtelen létezéséből mindenfajta általános értéket tagadnak. Huntington ismert tézisei és a körülötte zajló viták éppen ezt a problémát törekedtek körbejárni.
Saját sokéves ázsiai tapasztalataim alapján azt mondom: óriási hiba lenne szembeállítani az európai és ázsiai demokratikus értékeket. A demokrácia-építés kudarca Irakban és Afganisztánban nem igazolják azt a tételt, hogy a keleti világban, akár a muszlim világban, nem gyökereztethető meg a demokratikus berendezkedés. Meggyőződésem, hogy általános emberi nemzeti és vallási kisebbségi jogok nélküli demokrácia sem Nyugaton, sem Keleten nem létezhet. A több pártrendszerre épülő prularizmus és a szabad választások sem tartoznak a regionális sajátosságok közé. A sajtószabadságot sem lehet az atlanti világ luxusának tartani.
Hadd emlékeztessek arra, hogy az ázsiai sajátosságoknak tekintett gyors gazdasági növekedés a demokrácia általános alap-feltételei közé tartozik abban az értelemben, hogy az angol, az amerikai majd a nyugat-európai demokratikus fejlődés kéz a kézben haladt a 21. században a gyors gazdasági növekedéssel, majd a II. világháború után is egyes nyugat-európai országokban, mint Németországban és Olaszországban, a demokratikus rend stabilizálása ezen országok különlegesen meggyőző gazdasági teljesítményeivel, az olasz és német gazdasági csodákkal kapcsoltak össze. A nemzet-építés sem teljesen ázsiai sajátossága a demokratikus irányú fejlődésnek, noha Ázsiában különleges hangsúlyt kap, hiszen a hosszú gyarmati uralom és a prekapitalista széttagolódás továbbélése miatt igen rövid idő alatt kellett a nemzet-építéssel összefüggő feladatokat megoldani.
Végezetül szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az ázsiai kontinensen a demokrácia, a demokratikus berendezkedés és értékek terjedése a köztudottnál sokkal gyorsabban és sokkal hatékonyabban végbement illetve végbemegy. Ebben az összefüggésben utalok arra, hogy nemcsak Ázsia, hanem a világ legnagyobb demokráciája Indiában van, amely kontinensnyi országban a függetlenné válás óta az összes társadalmi, nemzetiségi, kaszt és egyéb feszültség ellenére az ország egyértelműen nyugati típusú demokratikus úton jár. Ugyancsak a demokrácia sikertörténete az, ami Japánban történt. A nagyon rossz, tekintélyuralmi hagyományok és a háború borzalmai után Japán igen sikeres demokráciát épített fel. Különlegesen fontos azt is regisztrálni, hogy a világ legnépesebb muzulmán országában, Indonéziában az elmúlt években, a Suharto diktatúra bukása után, nagyon erőteljes demokratikus fejlődés bontakozott ki. Figyelemre méltó eredményeket ért el az ázsiai úgynevezett kis tigrisek többsége is. Ezen országok többségében a nehézségek ellenére demokratikus intézmény- és értékrendszer van kialakulóban.
D. M.: Egy kiegészítést engedjetek meg, talán megerősíti más vonatkozásban, amit András mondott. Szociológusok felmérései, különösen az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európában is azt bizonyítják, hogy az ázsiai bevándorlás - ha az értékeket nemcsak a politikai értékekre korlátozzuk, hanem picit szélesíthetjük is - olyan értékeket erősít meg ezeken az atlanti területeken, mint a szolidaritás értéke, mint a családcentrikusság, mint a gyerekekkel való törődés  stb... tehát az ázsiai bevándorlásnak van egyfajta, ha úgy tetszik a hagyományos európai értékrendet is erősítő jellege.
A-K. A.: Bizony, ez rendkívül fontos! Teljesen egyetértek veled. A jelek szerint az iszlám bevándorlás inkább a különbségek diszharmóniáját erősíti, a társadalomban olyan reakciókat hoz felszínre, amelyek az értékek kibékíthetetlen szembenállását hangsúlyozza. Az kelet-ázsiai - főként kínai és indiai, indokínai - bevándorlás viszont máris nagyban hozzájárult ahhoz, hogy már meglévő európai értékek kapjanak megerősítést és új impulzusokat. A munkához és a produktivitáshoz való viszonyt változtatták meg e bevándorlók Nyugaton, és ezért nézem optimistán a kelet-ázsiai és nyugati (európai és amerikai) értékek megtermékenyítő összehangolódását...
P. G.: Már ott közbe akartam szólni, de rájöttem, hogy a szerepem ezt nem engedni meg, amikor említette András, hogy a vasárnapi pihenőnap és a munkaszervezettségben nem feltétlenül kell követni Ázsiában azt, ami Európában kialakult. Ha az európai ipari forradalomra gondolunk, az is egy civilizációs váltással járt együtt, amikor a katolicizmussal szemben a protestantizmus egy másfajta munkakultúrát, egy másfajta munkaszervezettséget honosított meg Európában, tehát nem véletlen, hogy az ipari forradalom motorja azokban az országokban alakult ki, amelyek a katolicizmussal szakítva másfajta munkaszervezettséget honosítottak meg.
B. A.: Ezt én nem tudom, tény az, hogy én magam is vizsgáltam ezt a kérdést, miután régóta visszatérő mániája az európai értelmiségieknek, hogy bizonyos vallási-kulturális értékek és a gazdasági hatékonyság között próbálják a korrelációt megállapítani. Itt viszont megint hadd idézzem a száz évvel ezelőtt írókat, akik az akkori Ázsiát végiglátogatva arról számoltak be, hogy a keresztény civilizáció biztosítja az egyedüli hatékony munkaszervezést, elfogadható jogállamiságot, tisztességes közigazgatást Az egyéb vallásokon nyugvó civilizációk, mint  a muszlim, degradációhoz és káoszhoz vezet. A konfucionizmus egyenlő a stagnálással. A hinduizmusról volt a legrosszabb véleményük. Vagyis minden nem-keresztény országról, akkoriban többnyire európai uralom alatt álló gyarmatról, azok intézményeiről és népeiről igencsak lesújtó véleményt formáltak eleink.
De az igazi kérdés az, hogy ma mit tudunk mondani a felvetett problémára, vagyis arra, hogy milyen kapcsolat van egy-egy vallási-kulturális hagyomány és a tényleges teljesítmények között. A jelenlegi időszakra vonatkozóan elvégeztem egy összehasonlító vizsgálatot Kelet- és Dél-Kelet Ázsiára vonatkozóan. Ezúttal nincs helye annak, hogy részletekbe menjünk, (egyébként a legfontosabb makroökonomiai kulturális és oktatási adatok mindenkinek rendelkezésére állnak, elsősorban a különböző ENSZ kiadványokban való elmélyedés során) de summázatként elmondom, hogy a dél- és  délkelet-ázsiai térségben a legjobb eredményt  messzemenően a konfuciánus ideológiára támaszkodó, szingapúriak érték el, és az egész térségben az egyik leggyengébb teljesítmény a dominánsan római katolikus Fülöp-szigetekhez kötődik.  A Fülöp-szigeteket a muszlim többségű Malajzia és felülmúlja a legtőbb markoökonómiai mutató területén.
Félreértés ne essék: mindezzel nem azt kívánom demonstrálni, hogy egy másik, a modern tapasztalatokra épülő rangsort kell felállítani a különböző kulturális és vallási hagyományokat követő országok között, eltérően attól, amit néhány generációval ezelőtt az európaiak gondoltak. A mondanivalóm lényege az, hogy nincs bizonyítható összefüggés az egyes társadalmak alapvető vallási meggyőződése, valamint gazdasági teljesítménye és a demokratikus értékek elfogadása között.

Globális trendek


2025-re új világrend alakul
Amerika világpolitikai szerepének és hatalmának csökkenése, állandósuló terrorfenyegetés, a demokratikus államok meggyengülése, környezeti katasztrófák, víz-, élelmiszer- és energiahiány: a Nemzeti Hírszerzési Tanács, az Egyesült államok közép- és hosszú távú hírszerzési kutatóközpontja által készített Globális trendek 2025: Átalakult világ című stratégiai elemzése szerint ezek lesznek a legfontosabb kihívások az elkövetkezendő években. A jelentés célja az, hogy felhívja a figyelmet a legfontosabb biztonság- és geopolitikai folyamatokra, és felkészítse az amerikai vezetést a problémákkal történő szembenézésre.„A második világháború után kialakult nemzetközi rend 2025-re teljesen átalakul: megerősödnek az új nagyhatalmak, a globális gazdaságban egyre nagyobb szerephez jut a Kelet, és jelentősen nő a nem állami szereplők befolyása. Globális multipoláris világrend alakul ki, és csökken a fejlett és a fejlődő országok hatalmának különbsége" - áll az elemzés legfontosabb megállapításait összefoglaló bevezetőben.
A feltörekvő államok megerősödését elsősorban a globális gazdaság erőviszonyainak átalakulása okozza. „A globális tőke és a gazdasági hatalom Kelet felé irányuló áramlása példátlan jelenség." A magas olajáraknak és az ipari termelés Ázsiába és Latin-Amerikába történő kiszervezése miatt Brazília, Oroszország, India és Kína rendkívüli fejlődésnek néz elébe: 2040-2050 körül a négy ország GDP tekintetében utoléri a G7-eket. 2025-re Kína lesz a világ legnagyobb gazdasága és hadereje. Oroszország is jelentősen megerősödhet, feltéve, hogy az olajexportból származó bevételeket fejlesztésekre és infrastrukturális beruházásokra fordítja. Ha nem - vagy jelentősen csökken az olaj jegyzési ára -, akkor Oroszország lemarad. A hírszerzési szakértők kitérnek rá, hogy ebben az esetben Oroszország - és egyes közép-kelet európai államok - szervezett bűnbandák irányítása alá kerülhetnek.
A Nemzeti Hírszerzési Tanács felhívja rá a figyelmet, hogy az új nagyhatalmak - elsősorban Kína és Oroszország - nem veszik át a nyugati liberális demokráciák modelljét. Ezekben az államokban az államkapitalizmus valamilyen formája maradhat fenn: olyan gazdaságpolitika, amelyben az állami szerepvállalás és döntéshozás központi szerepe nem csökken. Az államkapitalista gazdaságpolitika és globális gazdasági kihívások miatt a demokratizálódási folyamat csak lassan haladhat ezekben az országokban, de az amerikai hírszerzési stratégák optimisták, és remélik, hogy hosszú távon mégis előtérbe kerülhetnek a nyugati típusú demokratikus intézmények és normák. De az államkapitalista és nem demokratikus rezsimek megerősödése sem fenyegeti a nemzetközi rendet: ellentétben a náci Németországgal, Kína, India, Oroszország és Brazília nem lesz érdekelt a globális hatalmi egyensúly felborításával.
„A multipoláris világrend kevésbé stabil, mint a két- vagy egypólusú. De még a globális pénzügyi válság ellenére sem gondoljuk, hogy a nemzetközi rend összeomlik, és megfeneklik a globalizáció, mint ahogy történt ez az első világháború idején. Mindazonáltal a következő húsz évben jelentős stratégiai szembenállás fogja kísérni a hatalmi átrendeződést: elsősorban a kereskedelemmel, a befektetésekkel és a technológiai fejlesztésekkel kapcsolatban alakulhatnak ki nézeteltérések és érdekellentétek. De a 19. századi fegyverkezési verseny és a területszerző külpolitika visszatérése nem valószínű."
Az új nagyhatalmak megjelenésével párhuzamosan mélyülni fog a harmadik világot sújtó szegénység. Afrikát, és mindenekelőtt a Száhel-övezetet továbbra is a nyomor és a polgárháborúk fogják jellemezni. Hiába nő az afrikai mezőgazdaság, a helyiek életminősége nem javul az élelmiszer-export hatására sem, sőt, a világpiaci kereslet élénkülésével tovább drágulnak majd az élelmiszerek, így a globális kereskedelembe becsatlakozó afrikai országokban a nagyobb termelés ellenére tovább nőhet az éhezők száma. A nyomor pedig politikai válságokat okoz, így a szegény afrikai államok közeli demokratizálódásra aligha van esély. Bár a latin-amerikai országok közül több is megerősödik, a populista gazdaságpolitika útjára lépő Venezuela és Bolívia leszakadhat a térség gyorsan fejlődő államaitól.
A globális gazdaság motorja tehát a megerősödő keleti nagyhatalmak lesznek, de életszínvonal és egy főre jutó GDP tekintetében a gyors növekedés ellenére sem közelítik meg a nyugati államokat. Ennek részben az az oka, hogy Kína és India egyre súlyosabb demográfiai kihívásokkal kell hogy szembenézzen: az ázsiai országokban is megjelenik a nyugati államok nyavalyája, a népesség elöregedése. Az inaktívak számának növekedése jelentősen visszavetheti Kína és India növekedését.
Az elemzés külön fejezetben foglalkozik a természeti erőforrásokkal. Az egyre gyorsabb gazdasági fejlődés miatt nyersanyaghiány léphet fel, és fokozódhat a természeti erőforrásokért folytatott verseny. Különösen a stratégiai szempontból lényeges javak - a víz, az energia és az élelmiszerek - értékelődnek fel, mert a kínálat nem tud lépést tartani a kereslettel. Az erőforrások szűkössége mellett a globális felmelegedés is hozzájárul az energia- és az élelmiszerhiányhoz. A klímaváltozás elsősorban a szegényebb országokat sújtja majd. A globális felmelegedéssel járó víz- és élelmiszerhiány miatt konfliktusok törhetnek ki.
Az Egyesült Államok hírszerzése szerint komoly esély van rá, hogy egyes országok - köztük atomhatalmak is - terrorista szervezetek irányítása alá kerülnek, és több közel-keleti állam is atomfegyvereket fejleszthet. Bár továbbra sem valószínű, de nem is kizárt, hogy a jövőben sor kerül nukleáris fegyverek stratégiai bevetésére.
A jelentés felhívja rá a figyelmet, hogy a terrorizmus elleni harcot csak akkor lehet megnyerni, ha a Közel-Keleten sikerül enyhíteni a szegénységet, és ezzel elvágni a terrorista szervezetek utánpótlását.
„Meggyőződésünk szerint igen kevés az esélye, hogy visszatérjen a hidegháborús ideológiai szembenállás, az államok többsége ugyanis a globalizáció következményeivel és a hatalmi viszonyok átalakulásával lesz elfoglalva. Az ideológia szerepének felértékelődése elsősorban az iszlám világban, főleg az arab országokban lehetséges. Azokban az államokban - Pakisztánban, Afganisztánban és Nigériában -, ahol nagy a  népességnövekedés és gyengélkedik a gazdaság, megerősödhetnek a radikális szalafista iszlám irányzatok."
A jelentés amerikai szempontból legfontosabb következtetése az, hogy az Egyesült Államok hegemóniájának csökkenése ellenére is legbefolyásosabb világpolitikai tényező marad gazdasági és katonai értelemben egyaránt.
A stratégiai elemzés készítői többször kiemelik, hogy előrejelzésükben számos bizonytalansági tényezővel számoltak, amelyek esetleges bekövetkezése jelentősen átírhatja a globális hatalmi trendek alakulását. Az atomfegyverek bevetése, egy globális járvány, a szűkös természeti erőforrások birtoklásáért folytatott háborúk eszkalálódása vagy egy jelentősebb terrortámadás egyaránt befolyásolhatja a jövőt. Mindent megváltoztathat az is, ha valamelyik feltörekvő nagyhatalomban - Kínában vagy Oroszországban - demokratikus átmenet kezdődik. „Nem valószínű, hogy ezen eshetőségek bármelyike is bekövetkezik, de ha igen, akkor jelentősen átírják a forgatókönyveket."

http://www.dni.gov/nic/PDF_2025/2025_Global_Trends_Final_Report.pdf

Bretton Woods múltja, jelene, jövője

Új monetáris szabályozás a nemzetközi rendszerben
The New Republic
Barack Obama hatalmi előkészületei és a „Bretton Woods II-nek” titulált csúcstalálkozó sem fedhetik el a tényt, hogy a nemzetközi monetáris rendszer nagy bajban van – írja John B. Judis a The New Republic hasábjain.
Az Egyesült Államok évtizedeken át egy olyan szövevényes pénzügyi rendszerre támaszkodott, mely szorosan összekötötte a gazdaságát Kína és Japán gazdaságával. Ez a rendszer lehetővé tette az ázsiai országok számára, hogy hatalmas külkereskedelmi többletre tegyenek szert az Egyesült Államokkal szemben, utóbbi számára pedig lehetővé vált óriási költségvetési deficit felhalmozása a kamatlábak emelése nélkül, valamint hatalmas kereskedelmi hiány felhalmozása a dollár árfolyamának esése nélkül.
A korábbi Bretton Woods-i rendszer 1944 júliusában, egy New Hampshire-i nyaralóhelyen rendezett konferencián jött létre. Vezető brit és amerikai közgazdászok az 1930-as évek viharai után elhatározták, hogy stabilabb rendszert teremtenek, melyben általánosan elfogadott globális valutaként a dollár fogja felváltani az angol fontot. Az új rendszer létrehozói Harry Dexter White és John Maynard Keynes voltak, akik a dollár árfolyamát 35$/1 uncia arany értéken rögzítették. A kormányok a saját nemzeti valutájuk árfolyamát a dolláréhoz igazították, s annak minden módosítását az új Nemzetközi Valutaalappal (IMF) összhangban lépték meg.
A dollár a nemzetközi áruforgalom elfogadott közvetítője és általános tartalékvaluta lett. Ha az országok több dollárt halmoztak fel, mint amennyit felhasználni képesek voltak, az USA-ban bármikor aranyra válthatták. Mivel azonban az USA-nak tartósan magas volt a kereskedelmi többlete, kezdetben kicsi volt annak a veszélye, hogy az amerikai aranytartalékok kimerülnek.
Bretton Woods a vietnami háború idején ingott meg, amikor az USA több milliárd dollárt költött a háborúra, és kereskedelmi hiányt halmozott fel, ami elindította az inflációt. Az államok megpróbálták a felülértékelt dollárjukat nyugatnémet márkára átváltani, erre válaszul Richard Nixon elnök előbb becsukta az aranykaput, majd felkérte Nyugat-Európát és Japánt, hogy egyezzenek bele új átváltási árfolyamba, amelyben a dollár kevesebbet ér, mint az arany; a jen és a nyugatnémet márka pedig kevesebbet, mint a dollár. Ez olcsóbbá tette volna az amerikai exportot, a japán és a nyugatnémet importot pedig drágábbá, megkönnyítve ezáltal a kereskedelmi egyensúly helyrebillenését és a dollár stabilizálódását. Nixon sikerrel járt, de stabil árfolyamrendszer nem jött létre. Az árfolyamok ingadozni kezdtek. Amikor pedig az 1970-es évek végén az infláció nőtt, a rendszer megbillent.
Ekkor új rendszer kezdett formálódni, melyet „Bretton Woods II.-nek” neveztek. Ez előbb az amerikai, a japán és a szaúdi kormány egyéni döntéséből fakadt, később kibővült az amerikai-kínai megállapodással. BW II. Ronald Reagan első elnöki ciklusa idején öltött testet. Az infláció leszorítása érdekében 20 százalék fölé emelték a kamatlábat, ami aztán felgyorsította a recessziót – 1982 őszén a munkanélküliség meghaladta a 10 százalékot – és növelte a költségvetési hiányt, mivel a kormánykiadások gyorsabban nőttek, mint a bevételek. A dollár árfolyama nőtt, mivel más országok hasznot húztak a magas amerikai kamatlábból. Mindez veszélybe sodorta az amerikai exportot, a kereskedelmi deficit gyors növekedésnek indult, hiszen az amerikaiak egyre több olcsó külföldi terméket vásároltak, míg a külföldiek nem vásároltak az immár drága amerikai termékekből. A Reagan-adminisztráció lehetetlen helyzetbe került: csökkentenie kellett a kereskedelmi és a költségvetési hiányt, egyszersmind ösztönözni a gazdasági növekedést a deficit növelésével és a kamatlábak magas szinten tartásával. Ezen a ponton Japán és Szaúd-Arábia, valamint más OPEC-államok az USA segítségére siettek.
A második világháború után Japán olyan gazdaságfejlesztési stratégiát fogadott el, mely az exportra termelő ipar támogatása érdekében feláldozta a hazai fogyasztást. Ez az exportvezérelt elv az 1960-as években alulértékelt jent eredményezett, később azonban Japánt hátrányosan érintette az olcsó dollár. Az ország ezért szándékosan alacsonyan tartotta a jen árfolyamát ügyelve a dollártartalék növelésére. Mindez amerikai cégek, ingatlanok megvásárlását, végső soron az amerikai államadósság finanszírozását vonta maga után.
Az, hogy a japánok és a szaúdiak amerikai állampapírokat vettek, megszabadította az USA-t a gazdasági nehézségeitől. Már nem kellett magasan tartani a kamatlábat és nem kellett növelni az adókat a deficit csökkentése érdekében. Az Amerikának nyújtott japán segítség egyetlen hivatalos dokumentumban sem szerepel, mégis ez adta az új rendszer alapját. Az utóbbi 20 évben a BW II. fennmaradt, de új szereplők léptek be a játékba. Kína és más ázsiai országok a japán példát követték a 90-es években. Kereskedelmi aktívumukból származó tőkéjüket az USA-ban fektették be, ami a saját valutaárfolyamukat a dollárhoz viszonyítva alacsonyan tartotta. 2008 júniusában Kínának több mint 500 milliárd dollárja volt amerikai állampapírokban.
Mindez lehetővé tette az amerikai adók alacsonyan tartását és a jóléti intézkedések meghozatalát, miközben a dollár nemzetközi valuta maradhatott. BW II. nélkül az USA nem viselhetne hadat Irakban és Afganisztánban úgy, hogy nem növeli az adókat. A rendszernek azonban vannak hátulütői is. A dollár külföldön való felhalmozódása csökkenti Amerika cselekvési szabadságát. A dollár átváltásával az USA zsarolhatóvá vált. A BW II. legnagyobb hátránya azonban társadalmi és gazdasági, hiszen fenntartja a magas kereskedelmi deficitet. Az olcsó külföldi termékek nem ösztönzik az amerikai cégeket tevékenységük kiterjesztésére, egyáltalán a fenntartására. A ’80-as évek eleje óta az USA körülbelül ötmillió gyáripari munkahelyet veszített.
De az ázsiai országokban sem nő az életszínvonal, hiszen a dollártartalékokat nem odahaza fektetik be, hanem állampapírokban „steril” körülmények között tartják. Kínában 800 millió szegény él, miközben az ország csak a GDP-je kevesebb, mint felét fogyasztja el, a többit tőke formájában exportálja. A jövedelmi különbségek ugyanakkor Amerikában is, Kínában is növekednek.
A BW II. hozzájárult a mostani pénzügyi válsághoz, hiszen az alacsony kamatláb lehetővé tette az ingatlanbuborék felfújódását. 2001-ben az USA kisebb recessziót élt át, amit a telekommunikációs és informatikai cégek túlzott kapacitásmérete okozott. A külföldiek állampapír-befektetései azonban lehetővé tették az adócsökkentést és a kamatláb 1 százalékra való redukálását. Az üzletemberek a következő években aggódtak a túl nagy kapacitások miatt, ezért vonakodtak a termelésbe beruházni, készpénzüket inkább adósság- és részvényvásárlásba fektették. A bankok és pénzintézetek jelzálogalapú kötvényekbe invesztáltak. Ehhez járult, hogy a lakosság is eladósodott, amit az alacsony kamatok bátorítottak. Az ingatlanárak emelkedtek, de amikor esni kezdtek, pénzügyi pánik tört ki, ami Európára is átterjedt.
És ez még nem minden. A kínai exportnövekedés megállása a kínai gazdaságot is érinti. Ha a növekedés 12 százalékról 5-6 százalékra esik vissza, Kína képtelen lesz a termelésbe évente belépő 24 millió embernek munkát biztosítani. Nem fogja tudni dollár-aktívumát amerikai állampapírokba fektetni. A múltban egy recesszióba kerülő ország számíthatott arra, hogy egy növekedő ország segíteni tud rajta. A BW II. miatt azonban az amerikai és az ázsiai prosperitás összefonódik, Kína az amerikai exporttól, az USA a kínai tőkétől függ. Ha ez a kapcsolat megszakad, az globális válságot eredményez.
Az Obama-adminisztrációnak már januárban szembe kell néznie a BW II. összeomlásával és új helyzetre kell felkészülnie. Állami beruházásokra van szükség az amerikai ipar versenyképességének növeléséhez, szigorú feltételek mellett támogatni kell az amerikai autógyártást és előnyben részesíteni a „zöld” iparágakat. Obama fő javaslata, a középosztály adóterheinek mérséklése, nem feltétlenül segíti az amerikai gazdaság talpra állását. Ugyanígy kellene tennie az ázsiai országoknak: Kínának lakásépítésbe, infrastruktúrafejlesztésbe kellene kezdenie. Ez importigényt támasztana, növelné a jüan árfolyamát és csökkentené a Nyugattal szembeni kereskedelmi aktívumot.
Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a vezető gazdasági hatalmak a nemzetközi pénzügyi rendszer reformját kívánják, új Bretton Woodsot, mely előre figyelmeztet a közelgő pénzügyi válságra. Valószínű, hogy a dollár közvetítőszerepe megmarad, mert sem az euró, sem a jen nem képes a helyére lépni. A kérdés az, milyen is lesz pontosan „Bretton Woods III.”, ami nagymértékben függ az új Obama-adminisztráció döntéseitől.

A maffiák ott virágzanak, ahol megszűnik az állam hatalma

Interjú Roberto Savianóval
A Gomorra című olasz film, Matteo Garrone olasz rendező munkája tarolt Koppenhágában az Európai Filmakadémia december 6-i díjkiosztóján.  A nápolyi szervezett alvilágot bemutató alkotás nyerte el az idei év legjobb európai filmjének járó fődíjat, és négy további első díjat söpört be.
Két évvel azután, hogy megjelent bestsellerré vált könyve, amelyből 1,8 millió példány fogyott el Olaszországban, a szerző, Roberto Saviano 29 éves újságíró a nápolyi maffia, a Camorra fenyegetései miatt szüntelenül rejtőzködve, rendőri védelem alatt kénytelen élni.
Helyzete hasonlít Salman Rushdie brit író sorsára, aki a siíta fatva miatt kényszerült arra, hogy bújkálva éljen, vagy Orhan Pamuk Nobel-díjas török íróéra, aki hogy biztonságban érezhesse magát, az Egyesült Államokba költözött. Hiába vált híressé „a polip" ellen vívott bátor harca nyomán, Saviano a párizsi Le Figarónak nyilatkozva kiábrándultan szólt saját helyzetéről, ugyanakkor metsző elemzést adott a maffiáról.
A lap munkatársa egy párizsi hotelben találkozott Savianóval, aki egy konferenciára érkezett, amelyen a drog elleni harcról tanácskoztak európai országok képviselői. A Gomorra szerzőjét feltűnően erős védelem óvta, öt testőr is vigyázott rá. Saviano nem titkolta: folytatni kívánja az írást, de ez nehéz a szüntelen fenyegetések közepette.
„Az én helyzetemben az írás létszükséglet. Ha nem írok, abba belepusztulok. De ma már belefáradtam ebbe az életmódba. Egyfelől rendkívüli védelmet élvezek, mint valami államférfi, másfelől olyan fogolyhoz hasonlítok, aki minden héten börtönt változtat. Nincs saját otthonom, biztonsági okokból elvben négy-öt naponta címet kell változtatnom - mondja Saviano. -  Nápolyban egy csendőrlaktanya a lakhelyem, Rómában egy titkos lakás, amelyet hamarosan el kell hagynom. Ez a legnehezebb, nincs többé házam, irodám, könyvtáram. Csak a jelenben élek, a jövő gondolata aggodalommal tölt el. Nagyon fáradt vagyok, mert egyszerre két harcot kell vívnom: az egyik erre az életmódomra vonatkozik, amely mind súlyosabban nehezedik rám, a másik erkölcsi  jellegű, mivel a dél-olaszországi uralkodó osztály nem támogat, még bizonyos olasz értelmiségiek is egyfajta maffiaellenes bohócnak tüntetnek fel."
Saviano szerint a Gomorra nagy sikere ütött vissza rá. „Ez váltotta ki a maffia halálos fenyegetéseit. Amióta a Gomorra megjelent, az egész világ érdeklődni kezdett a Camorra tevékenysége iránt. A maffiózók és politikai-gazdasági szövetségeseik gyűlölik ezt a könyvet, amely rávilágított működésük jellegére, és még inkább gyűlölik olvasóimat, mert azt szerették volna, hogy a könyvre ne figyeljen fel senki, ha már azt nem tudták megakadályozni, hogy megjelenjen." Saviano az interjúban megjegyezte: komolyan foglalkozik azzal, hogy az Egyesült Államokba utazzon, és ott írjon egy könyvet a globalizációról. De úgy is gondol erre, mint olyan fogoly, amely a szabadságot keresi. Az FBI tájékoztatta arról, hogy vannak programjai, amelyek segítségével védelmet kaphat anélkül, hogy szüntelenül testőrök őriznék.
Saviano könyve felveti a szervezett bűnözés és a kapitalizmus közötti összefüggések kérdését. Mario Vargas Llosa a Gomorrával kapcsolatban annak a véleményének adott hangot, hogy „nem a kapitalizmus szüli a maffiát, hanem Olaszország rothadása." A szerző szerint ez érdekes gondolat.
„Lehet úgy gondolni, hogy nem a piac nemzi a bűnt, hanem éppen mivel nincs szervezett piac, veszi át a helyét a szervezett bűnözés. A gazdag, iparosodott Észak-Olaszország nem törődött az olaszországi maffiával. A Dél viszont csak egy hagyományos burzsoáziával rendelkezett és azt látta, hogy a maffia beruház a gazdasági életbe. A maffia mindig ott virágzik, ahol megszűnik az állami hatalom. Dél-Olaszországban az állam nincs jelen vagy túlságosan meggyengítik a maffia klánjai. A klánokon kívül nincs üdvösség. Errefelé, akárcsak Kelet-Európában, a maffiák szélesebb értelemben egy szörnyűséges kapitalizmus előfutárai, amely a deregulációnak, a privatizációnak és az állam eltűnésének köszönheti burjánzását."
„A komoly bűnöző szervezetek főnökei Olaszországban mindenekelőtt olyan üzletemberek, akik mintegy három évtizede kezdtek óriási vagyonokat felhalmozni. Vége a Toto Riina és a Provenzano klánok korának, ezek a szicíliai maffiavezérek műveletlen parasztok voltak, akik azért váltak maffiózókká, hogy kilépjenek a nyomorból. Manapság a maffiózók többségükben gazdag családok fiai, orvosok, ügyvédek, nagybirtokosok a szüleik, gyakran doktori címük van. Persze a bűnhöz is érteniük kell, hogy érvényesülni tudjanak a maffia katonai szervezetében, de mindenekelőtt minden skrupulózus nélküli vállalkozókról van szó, akik nem riadnak vissza at emberöléstől sem, hogy elérjék céljaikat".
A maffia ma nem társadalmon kívüli világ Saviano szerint. Elég a maffia dél-olaszországi becenevére utalni: „A beton pártja". Ez aláhúzza a maffiózók erős jelenlétét nem csupán az illegális gazdaságban (drog, fegyverek, emberkereskedelem), hanem a legálisban is, a közmunkákban, a hulladék-feldolgozó vállalatokban  stb. A maffiózó nem bűnözőnek tekinti magát, hanem olyan üzletembernek, akit tisztelet illet meg: „Mi vagyunk az ország egészséges része: mi legalább vállalatokat működtetünk, emberek ezreinek adunk munkát" - mondják a bíráknak. Ez ugyan hazugság, de Saviano szerint hatásos.
Arra a kérdésre, hogy két évvel könyve megjelenése után mi változott Olaszországban, így válaszol: „Minden és semmi. Az emberek ma tudatában vannak annak, hogy véget kell vetni a maffia uralmának, de politikai szinten minden úgy megy, mint korábban, és a helyszínen sem jobb a helyzet. A Camorra ellen csak a nigériai bevándorlók lázadtak fel, miután egyeseket megöltek közülük. Egyébként továbbra is a félelem a meghatározó érzés."
„Tanulságos, ami akkor történt, amikor a rendőrség lakást akart bérelni számomra Nápolyban, de a tulajdonosoknak nem mondták meg, kiről van szó. Amikor kiderült, hogy nem valami miniszterről, hanem rólam, már senki sem akarta kiadni a lakását. Amikor egyvalaki mégis hajlandó lett volna rá, a ház többi lakói összefogtak és inkább együtt kibérelték az illetőtől a lakást, nehogy én legyek a szomszédjuk..."
http://www.lefigaro.fr/

Emberarcú konzervativizmus

A „vörös tory"-izmus" programja
Prospect
A gazdasági válság elsodorhatja a második világháború után kialakult brit politikai rendszert - írja Phillip Blond konzervatív teológus a Prospect magazinban. A szabadpiaci kapitalizmus összeomlott, a Munkáspárt romokban, így a David Cameron vezette toryknak végre lehetősége nyílik a második világháború óta berögzült ortodoxiákat meghaladva új politikát hirdetni. A Konzervatív Párt szakíthat a thatcheri örökséggel, a neoliberális gazdaságpolitikai doktrinerizmussal, hogy helyette baloldali konzervatív programot hirdessen, amelynek középpontjában a kis emberek felkarolása és a közösségi értékek megerősítse áll.
A brit közéletet a második világháború végétől a hetvenes évekig a Munkáspárt baloldali politikája határozta meg: az állami szerepvállalás és az újraelosztás soha nem látott mértékűvé vált. A hetvenes évek gazdasági válsága után konzervatív fordulat következett be. A Margaret Thatcher vezette toryk drasztikusan csökkentették az állam gazdasági szerepvállalását: a veszteséges bányákat bezárták és a nagyvállalatok egy jelentős részét privatizálták. Szakítva a korábbi politikai gyakorlattal, a Konzervatív Párt nem egyezkedett a szakszervezetekkel. A thatcheri évek sikerének következtében a brit társadalomban általánosan elfogadottá vált a kis állam politikája. Olyannyira, hogy a kilencvenes évek elején a Tony Blair vezette Munkáspárt is csak úgy kerülhetett hatalomra, hogy leszámolt a régi szocialista eszmeiséggel, és maga is jobboldali gazdaságpolitikát hirdetett.
A toryk sokáig nem tudtak mit kezdeni az új helyzettel, és nehezen találtak fogást a piacbaráttá vált baloldalon. Most, a gazdasági válság hatására azonban végre új ötletekkel állhatnak elő. A hagyományosan a fiskális szigort és a kis államot támogató Konzervatív Párt a gazdasági válságban nem veheti elő a hagyományos jelszavakat: a pénzpiacok összeomlása után aligha lennének népszerűek a jelenlegi válság kirobbanásához is nagyban hozzájáruló, az állami szerepvállalás csökkentésére és a deregularizációra vonatkozó elképzelések. David Cameron már a válság kirobbanása előtt is többször utalt rá, hogy új programot szeretne hirdetni. Blond szerint most lehetősége adódik rá, hogy kifejtse a „vörös toryizmus" baloldali konzervatív programját.
Blond azt javasolja David Cameronnak, hogy vegye elő példaképének, Benjamin Disraelinek konzervativizmusát. A 19. század legendás politikusa az iparosodás és a vadkapitalizmus káros társadalmi következményire igyekezett konzervatív választ találni. A mostani problémák hasonlóak a 18. századiakhoz: ma is a diszfunkcionális állam és a közösségi érzések, a szolidaritás, a társadalmi erények hiánya okozza a legnagyobb bajt.
A „vörös toryizmus" legfontosabb alapelve a társadalmi osztályok felszámolása. A Konzervatív Pártnak olyan programot kell hirdetnie, amely a társadalom minden rétegének érdekét szolgálja. Vagyis a jobboldalnak fel kell karolnia a hagyományosan inkább a Munkáspárt bázisát alkotó szegényeket, az elmúlt három újbaloldali kormány piacbarát politikájának veszteseit.
A David Cameron vezette ellenzéknek azonban ügyelnie kell arra, hogy ne az állami szerepvállalás növelésével próbáljon megoldást találni a társadalmi problémákra - figyelmeztet Blond. Nem csak a piaci monopóliumokat, hanem az állam egyeduralmát is fel kell számolni. A kisemberek számára a közfeladatok intézésének decentralizációja  jelentené a legnagyobb segítséget: az átláthatatlan és bonyolult központi kormányzati struktúrák helyett az önkormányzatok feladatkörének bővítése.
Ha a közügyek többségét helyi szinten intéznék, akkor sikerülhetne megerősíteni a társadalmi szolidaritást is. Blood szerint a liberális individualizmus - amelynek alapelvét a Munkáspárt és a Konzervatív Párt is elfogadja -a társadalmat az önérdekkövető egyének összességének tekinti. A liberális autonómia értelmében az egyén a végcél: a társadalomi együttélés célja az individuális érdekek előmozdítása. Erre a világnézeti szempontból semleges állam a leginkább alkalmas: a kormánynak csak azt kell felügyelnie, hogy az alapvető játékszabályokat betartsák, a világnézeti - erkölcsi, vallási és esztétikai - kérdésekben azonban nem kell állást foglalnia. A liberális állam semmilyen értéket nem részesít előnyben, így egyfajta relativizmust képvisel, és ennek köszönhető a hagyományos közösségek - család, foglalkozásrendek, helyi közösségek - meggyengülése: ha csak az individuum számít, akkor az efféle közösségekre nincs szükség.
A Thatcher-forradalom során az állami szerepét a szabad piac vette át, de a monopóliumok nem szűntek meg - véli Blond. A kisemberek kiszolgáltatottsága alig változott: korábban a kormánynak, most a nagyvállalatoknak voltak kiszolgáltatva. A cameroni új konzervatív politikának ezért egyszerre kell az állami szerepvállalás csökkentésére és a nagytőke monopóliumának csökkentésére törekednie.
David Cameron három éve meghirdetett, és a gazdasági válságban megerősített alapelvei ebbe az irányba mutatnak. Cameron, szakítva a korábbi jobboldali hagyománnyal, kiállt a szegények érdekeinek képviselete, az állami egészségbiztosítás és a környezetvédelem mellett. Miközben általában a kis állam pártján állt, világossá tette, hogy határozottan fellép a nagytőke ellen, ha az emberek érdeke úgy követeli. „Ha a szociális segélyre szorulóktól és a visszaeső bűnözőtől megköveteljük a felelős magatartást, akkor a vezérigazgatókon és a hedge fund befektetési igazgatóin és a tőzsdei svindlereken is számon kérhetjük a felelősséget."
Blond röviden kitér rá, hogy a baloldali konzervativizmus programja milyen fontosabb intézkedéseket követel meg.
A hitelhez nem jutó szegények támogatása érdekében a postát takarékszövetséggé kellene alakítani. Az átalakított posta mikrohiteleket biztosítana a betétekből. Blond szerint a helyi ellenőrzés alatt álló betéti és hitelezési intézetek sokkal megbízhatóbban működhetnének, mint a senki által nem ellenőrzött, felelőtlenül hitelező és pazarlóan működő globális pénzintézetek.
A konzervatív teológus megemlíti, hogy az egyenlőség növelése és a szolidaritás erősítése megköveteli az egyéni választás visszaszorítását. Ha ugyanis a versenyszellem érvényesül az oktatásban, akkor a tehetősebb családokból származó gyerekek jobb képzést biztosító magániskolába járhatnak.
A hátrányos helyzetűek támogatása érdekében fontos, hogy a konzervatívok adómentességet biztosítsanak az alacsony jövedelműek számára. A munkások érdekeinek védelmében szigorúan szabályozni kell a minimálbért, és korlátozni kell a bevándorlást, nehogy az olcsó külföldi munkaerő kiszorítsa a helyi munkásokat, illetve nehogy a munkaerőpiaci túlkínálat lenyomja a béreket. Fontos az is, hogy a de facto piaci monopóliumra szert tett nagyvállalatokat korlátozzák, és inkább a kisvállalkozókat és helyi üzleteket támogassák. A cél az, hogy a piac mindenki érdekét szolgálja, és ne csak a kivételezett kevesekét, és főleg ne a nagytőkét.
„David Cameron valószínűleg a fenti elvek megfogadása nélkül is megnyeri a következő választást - zárja sorait Blond. - De történelmi jelentőségű miniszterelnök csak akkor válhat belőle, ha így tesz."
http://www.prospect-magazine.co.uk/article_details.php?id=10608