Bretton Woods múltja, jelene, jövője

Új monetáris szabályozás a nemzetközi rendszerben
The New Republic

Barack Obama hatalmi előkészületei és a „Bretton Woods II-nek” titulált csúcstalálkozó sem fedhetik el a tényt, hogy a nemzetközi monetáris rendszer nagy bajban van – írja John B. Judis a The New Republic hasábjain.

Az Egyesült Államok évtizedeken át egy olyan szövevényes pénzügyi rendszerre támaszkodott, mely szorosan összekötötte a gazdaságát Kína és Japán gazdaságával. Ez a rendszer lehetővé tette az ázsiai országok számára, hogy hatalmas külkereskedelmi többletre tegyenek szert az Egyesült Államokkal szemben, utóbbi számára pedig lehetővé vált óriási költségvetési deficit felhalmozása a kamatlábak emelése nélkül, valamint hatalmas kereskedelmi hiány felhalmozása a dollár árfolyamának esése nélkül.

A korábbi Bretton Woods-i rendszer 1944 júliusában, egy New Hampshire-i nyaralóhelyen rendezett konferencián jött létre. Vezető brit és amerikai közgazdászok az 1930-as évek viharai után elhatározták, hogy stabilabb rendszert teremtenek, melyben általánosan elfogadott globális valutaként a dollár fogja felváltani az angol fontot. Az új rendszer létrehozói Harry Dexter White és John Maynard Keynes voltak, akik a dollár árfolyamát 35$/1 uncia arany értéken rögzítették. A kormányok a saját nemzeti valutájuk árfolyamát a dolláréhoz igazították, s annak minden módosítását az új Nemzetközi Valutaalappal (IMF) összhangban lépték meg.

A dollár a nemzetközi áruforgalom elfogadott közvetítője és általános tartalékvaluta lett. Ha az országok több dollárt halmoztak fel, mint amennyit felhasználni képesek voltak, az USA-ban bármikor aranyra válthatták. Mivel azonban az USA-nak tartósan magas volt a kereskedelmi többlete, kezdetben kicsi volt annak a veszélye, hogy az amerikai aranytartalékok kimerülnek.

Bretton Woods a vietnami háború idején ingott meg, amikor az USA több milliárd dollárt költött a háborúra, és kereskedelmi hiányt halmozott fel, ami elindította az inflációt. Az államok megpróbálták a felülértékelt dollárjukat nyugatnémet márkára átváltani, erre válaszul Richard Nixon elnök előbb becsukta az aranykaput, majd felkérte Nyugat-Európát és Japánt, hogy egyezzenek bele új átváltási árfolyamba, amelyben a dollár kevesebbet ér, mint az arany; a jen és a nyugatnémet márka pedig kevesebbet, mint a dollár. Ez olcsóbbá tette volna az amerikai exportot, a japán és a nyugatnémet importot pedig drágábbá, megkönnyítve ezáltal a kereskedelmi egyensúly helyrebillenését és a dollár stabilizálódását. Nixon sikerrel járt, de stabil árfolyamrendszer nem jött létre. Az árfolyamok ingadozni kezdtek. Amikor pedig az 1970-es évek végén az infláció nőtt, a rendszer megbillent.

Ekkor új rendszer kezdett formálódni, melyet „Bretton Woods II.-nek” neveztek. Ez előbb az amerikai, a japán és a szaúdi kormány egyéni döntéséből fakadt, később kibővült az amerikai-kínai megállapodással. BW II. Ronald Reagan első elnöki ciklusa idején öltött testet. Az infláció leszorítása érdekében 20 százalék fölé emelték a kamatlábat, ami aztán felgyorsította a recessziót – 1982 őszén a munkanélküliség meghaladta a 10 százalékot – és növelte a költségvetési hiányt, mivel a kormánykiadások gyorsabban nőttek, mint a bevételek. A dollár árfolyama nőtt, mivel más országok hasznot húztak a magas amerikai kamatlábból. Mindez veszélybe sodorta az amerikai exportot, a kereskedelmi deficit gyors növekedésnek indult, hiszen az amerikaiak egyre több olcsó külföldi terméket vásároltak, míg a külföldiek nem vásároltak az immár drága amerikai termékekből. A Reagan-adminisztráció lehetetlen helyzetbe került: csökkentenie kellett a kereskedelmi és a költségvetési hiányt, egyszersmind ösztönözni a gazdasági növekedést a deficit növelésével és a kamatlábak magas szinten tartásával. Ezen a ponton Japán és Szaúd-Arábia, valamint más OPEC-államok az USA segítségére siettek.

A második világháború után Japán olyan gazdaságfejlesztési stratégiát fogadott el, mely az exportra termelő ipar támogatása érdekében feláldozta a hazai fogyasztást. Ez az exportvezérelt elv az 1960-as években alulértékelt jent eredményezett, később azonban Japánt hátrányosan érintette az olcsó dollár. Az ország ezért szándékosan alacsonyan tartotta a jen árfolyamát ügyelve a dollártartalék növelésére. Mindez amerikai cégek, ingatlanok megvásárlását, végső soron az amerikai államadósság finanszírozását vonta maga után.

Az, hogy a japánok és a szaúdiak amerikai állampapírokat vettek, megszabadította az USA-t a gazdasági nehézségeitől. Már nem kellett magasan tartani a kamatlábat és nem kellett növelni az adókat a deficit csökkentése érdekében. Az Amerikának nyújtott japán segítség egyetlen hivatalos dokumentumban sem szerepel, mégis ez adta az új rendszer alapját. Az utóbbi 20 évben a BW II. fennmaradt, de új szereplők léptek be a játékba. Kína és más ázsiai országok a japán példát követték a 90-es években. Kereskedelmi aktívumukból származó tőkéjüket az USA-ban fektették be, ami a saját valutaárfolyamukat a dollárhoz viszonyítva alacsonyan tartotta. 2008 júniusában Kínának több mint 500 milliárd dollárja volt amerikai állampapírokban.

Mindez lehetővé tette az amerikai adók alacsonyan tartását és a jóléti intézkedések meghozatalát, miközben a dollár nemzetközi valuta maradhatott. BW II. nélkül az USA nem viselhetne hadat Irakban és Afganisztánban úgy, hogy nem növeli az adókat. A rendszernek azonban vannak hátulütői is. A dollár külföldön való felhalmozódása csökkenti Amerika cselekvési szabadságát. A dollár átváltásával az USA zsarolhatóvá vált. A BW II. legnagyobb hátránya azonban társadalmi és gazdasági, hiszen fenntartja a magas kereskedelmi deficitet. Az olcsó külföldi termékek nem ösztönzik az amerikai cégeket tevékenységük kiterjesztésére, egyáltalán a fenntartására. A ’80-as évek eleje óta az USA körülbelül ötmillió gyáripari munkahelyet veszített.

De az ázsiai országokban sem nő az életszínvonal, hiszen a dollártartalékokat nem odahaza fektetik be, hanem állampapírokban „steril” körülmények között tartják. Kínában 800 millió szegény él, miközben az ország csak a GDP-je kevesebb, mint felét fogyasztja el, a többit tőke formájában exportálja. A jövedelmi különbségek ugyanakkor Amerikában is, Kínában is növekednek.

A BW II. hozzájárult a mostani pénzügyi válsághoz, hiszen az alacsony kamatláb lehetővé tette az ingatlanbuborék felfújódását. 2001-ben az USA kisebb recessziót élt át, amit a telekommunikációs és informatikai cégek túlzott kapacitásmérete okozott. A külföldiek állampapír-befektetései azonban lehetővé tették az adócsökkentést és a kamatláb 1 százalékra való redukálását. Az üzletemberek a következő években aggódtak a túl nagy kapacitások miatt, ezért vonakodtak a termelésbe beruházni, készpénzüket inkább adósság- és részvényvásárlásba fektették. A bankok és pénzintézetek jelzálogalapú kötvényekbe invesztáltak. Ehhez járult, hogy a lakosság is eladósodott, amit az alacsony kamatok bátorítottak. Az ingatlanárak emelkedtek, de amikor esni kezdtek, pénzügyi pánik tört ki, ami Európára is átterjedt.

És ez még nem minden. A kínai exportnövekedés megállása a kínai gazdaságot is érinti. Ha a növekedés 12 százalékról 5-6 százalékra esik vissza, Kína képtelen lesz a termelésbe évente belépő 24 millió embernek munkát biztosítani. Nem fogja tudni dollár-aktívumát amerikai állampapírokba fektetni. A múltban egy recesszióba kerülő ország számíthatott arra, hogy egy növekedő ország segíteni tud rajta. A BW II. miatt azonban az amerikai és az ázsiai prosperitás összefonódik, Kína az amerikai exporttól, az USA a kínai tőkétől függ. Ha ez a kapcsolat megszakad, az globális válságot eredményez.

Az Obama-adminisztrációnak már januárban szembe kell néznie a BW II. összeomlásával és új helyzetre kell felkészülnie. Állami beruházásokra van szükség az amerikai ipar versenyképességének növeléséhez, szigorú feltételek mellett támogatni kell az amerikai autógyártást és előnyben részesíteni a „zöld” iparágakat. Obama fő javaslata, a középosztály adóterheinek mérséklése, nem feltétlenül segíti az amerikai gazdaság talpra állását. Ugyanígy kellene tennie az ázsiai országoknak: Kínának lakásépítésbe, infrastruktúrafejlesztésbe kellene kezdenie. Ez importigényt támasztana, növelné a jüan árfolyamát és csökkentené a Nyugattal szembeni kereskedelmi aktívumot.

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a vezető gazdasági hatalmak a nemzetközi pénzügyi rendszer reformját kívánják, új Bretton Woodsot, mely előre figyelmeztet a közelgő pénzügyi válságra. Valószínű, hogy a dollár közvetítőszerepe megmarad, mert sem az euró, sem a jen nem képes a helyére lépni. A kérdés az, milyen is lesz pontosan „Bretton Woods III.”, ami nagymértékben függ az új Obama-adminisztráció döntéseitől.