A Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program honlapján (htkp.org)
olvasható egy összefoglaló írás az észak-amerikai indiánok
tragédiájáról. Íme:
Az észak-amerikai indiánok nem hoztak létre
hatalmas birodalmakat, gigantikus épületekkel telezsúfolt óriási
városokat, mint a közép- és dél-amerikaiak. A mai Kanada és USA
területén több száz indián törzs élt. Míg az USA dél-nyugati (például
Kalifornia) és dél-keleti (például Florida) területein és Kanadában
elsősorban letelepedett, földművelő törzsek éltek, addig a kontinens
közepén a síksági indiánok nomadizáló prérikultúrája volt jellemző. Sem
kulturális, sem földrajzi, sem történeti értelemben nem beszélhetünk
tehát egységes észak-amerikai indián sorsról, még akkor sem, ha
valamennyi törzs élete drámaian megváltozott a fehér ember érkezésével.
Az amerikai francia gyarmatok
Az első angol (John Cabot) 1497-ben, az első francia (Jacques Cartier)
1534-ben lépett a mai Kanada területére. A korai kincsvadász expedíciók
kudarcát követően évtizedekre megszűnt az európai jelenlét. 1608-ban a
francia felfedező, Samuel de Champlain megalapította Québec városát. A
következő években a franciák az algonkin nyelvcsaládhoz tartozó baráti
indiánok oldalán többször megütköztek a térség legharciasabb, öt
nemzetből álló törzsszövetségével, az irokézekkel. Ők a mai USA keleti
partján létrejött angol gyarmatok, illetve Kanada közötti
szőrmekereskedelmi útvonalakat akarták ellenőrzésük alá vonni. A New
Yorkot alapító hollandoktól és az angoloktól vásárolt lőfegyverekkel
felszerelve a rivális törzsek egész sorát irtották ki, vagy űzték el
lakóhelyükről. A mészárlásokban bővelkedő indián belháború során az
irokézek gyakran támadtak francia településekre. Megtorlásul a franciák
az irokéz törzsterületén elpusztították a termőföldeket, és ezzel
éhhalálra ítélték az indiánokat. A konfliktussorozat kisebb szünetekkel
az 1701-ben megkötött ún. Nagy Békéig tartott. Az évszázados háborúban
legtöbbet a franciákkal jó viszonyt ápoló törzsek szenvedtek: ők
tömegesen pusztultak a baráti európaiaktól elkapott járványokban (himlő,
tífusz, kanyaró), miközben az ellenséges irokéz irtóhadjáratok is
ritkították soraikat. Az egyik ilyen törzs a huron volt: 1600-ban (tehát
Champlain érkezése előtt) 35 ezren voltak, 40 év alatt számuk 10 ezerre
olvadt.
A franciák nem csupán Kanadában voltak jelen a kontinensen,
hanem dél-keleten is fontos pozíciókkal rendelkeztek. A mai Mississippi
és Alabama területén élt a nacsez indiánok népe. A betelepülő
franciákkal először 1716-ban, majd 1722-ben keveredtek harcba. A
nacsezek száma a franciáktól elkapott betegségek következtében 15 év
alatt a felére csökkent. 1729 végén az indiánok meglepetésszerűen
lerohantak egy francia települést és 230 francia férfit, nőt és
gyermeket lemészároltak, a többieket pedig elhurcolták rabszolgának. A
tömegmészárlás általános döbbenetet okozott, és véres bosszút
eredményezett. 1733-ban a francia csapatok és a velük szövetséges csoktó
indiánok megtorló háborút indítottak a nacsezek ellen. Mintegy 1000
indiánt megöltek, 400-at pedig elfogtak. Őket hamarosan eladták
rabszolgának a karibi szigetvilág spanyol ültetvényeire. A kevés túlélő
baráti törzsekhez menekült és ezzel a nacsez nép lényegileg megszűnt
létezni.
A 18. században a franciák és a britek elkeseredett
háborúkat folytattak egymással Kanadáért. A váltakozó sikerrel zajló
küzdelem az 1754-ben kitört ún. hétéves háborúval ért a csúcspontjára. A
harcok során mindkét fél oldalán szövetséges indiánok harcoltak, akik
egy-egy győztes csata után gyakran megskalpolták és lemészárolták a
foglyokat. 1757-ben a körülzárt brit csapatok szabad távozás fejében
átadták a William Henry erődöt az ostromló franciáknak. A franciákkal
szövetséges indiánok azonban rátámadtak az elvonuló angolokra és mintegy
300 embert, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le.
A sors
sötét iróniája, hogy a fosztogató indián harcosok a brit halottaktól
himlőfertőzést kaptak, és a zsákmány mellett a halálos kórt is
hazavitték falvaikba. A kanadai indián települések egy része hamarosan
elnéptelenedett a tömeges járványok miatt. A brit erőfölény hosszú távon
győzedelmeskedett: 1760-ra elesett francia Kanada, és a háborút később
lezáró békében Franciaország elveszítette észak-amerikai hódításait.
Az amerikai angol gyarmatok
Az első angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia
partjainál. Az idegen kontinensen töltött első nyomorúságos évek során a
környező indián törzsek mentették meg őket az éhhaláltól. 1616-ban
angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a
térségben élő, az algonkin-nyelvcsaládhoz tartozó mintegy 100 ezer
indián 50-75%-át elpusztította. A visszaemlékezések szerint az
elnéptelenedett indián településeken hegyekben álló,, temetetlen
holttestekről egy angol szemtanúnak a jeruzsálemi Gologota-hegy jutott
eszébe.
Az első virginiai angol telepesek és a pauhetán
törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. Az
indiánok többször megtámadták a kolónia központját, Jamestownt, és több
száz embert megöltek. Az angolok nem egyszer mocskos eszközöket vetettek
be: 1622-ben egy béketárgyaláson mérgezett viszkivel kínálták az
indiánokat. 200 pauhetán meghalt, az 50 túlélőt karddal ölték meg. Az
évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult:
földjeiket néhány rezervátumtól eltekintve elvették, az egykor népes
pauhetán szövetség maradványai a kontinens belsejébe húzódtak.
A 17.
század elején az Angliában üldözött protestáns puritánok tömegesen
menekültek az amerikai gyarmatokra. Mivel a környék elnéptelenedett, az
első években nem robbant ki konfliktus a földre éhes bevándorlók és az
őslakosok között. A mélyen vallásos puritánok azonban lenézték a
„pogány” indiánokat. Úgy vélték, hogy az őslakosok elvesztették
természetes tulajdonjogukat, mivel az Istentől kapott földjeiken nem
végeztek érdemi termelőmunkát. Egyik puritán így fogalmazott: „ha tehát,
hagyunk számukra elegendő [földet], akkor a többit jogosan elvehetjük,
mivel több mint elég van belőle számukra és számunkra is”. Mivel az
indiánok nemigen akartak megkeresztelkedni a puritánok tudatosan
elzárkóztak „a vadaktól”. Megtiltották, hogy belépjenek városaikba, és
deportálással fenyegették azokat az angolokat, akik lőfegyvert adtak el
nekik. A kereskedelmi üzletek során leitatták őket, egyszerű indiánokból
főnököt kreáltak, majd szerződést kötöttek, amelyben a „főnök” más
törzs földjét adta el. Ha a valódi tulajdonos tiltakozott, az angol
bíróság előtt esélye sem volt a számára kedvező ítéletre.
Amikor
1633-34-ben egy himlőjárvány indiánok ezreit ölte meg, a puritánok úgy
vélték, ez újabb bizonyíték arra, hogy Isten őket támogatja a
pogányokkal szemben. 1637-ben egy telepes halálának ürügyén rátámadtak
kereskedelmi riválisaikra, a pekot törzsre. A pekotoknak semmi közük sem
volt a gyilkossághoz, mégis váltságdíjat, gyermektúszokat és a tettesek
kiadatását követelték tőlük. A kirobbanó háborúban a puritán
telepesekből és indiánokból álló haderő megtámadta a Mystic Fortnál lévő
pekot tábort. Az épületeket felgyújtották, a menekülőket – zömében
nőket és gyermekeket – legyilkolták. A mészárlás utáni istentiszteleten a
puritán szónok felszólította az áhítatos gyülekezetet, mondjanak
köszönetet Istennek, „hogy azon a napon 600 pogány lelket küldtünk a
pokolba”.
Az angolokkal ekkor még szövetséges narraganszettek
elborzadva figyelték a pekotok legyilkolását, és kerülni kezdték a
fehéreket. 1675-ben valaki megölt egy keresztény indiánt. A
gyilkossággal a wampanoag törzset, a narraganszettek szövetségeseit
vádolták. Az angolok találomra elfogtak és felakasztottak 3 wampanoagot
és ezzel kirobbant a háború. A két törzs gerillataktikát alkalmazva
hónapokig sikeresen harcolt a sűrű erdőkben. Sok települést megtámadtak
és elpusztítottak. A vesztésre álló angolok végül a megosztás
taktikájához folyamodtak: az 1637-ben üldözött pekotok bosszút álltak
egykori ellenségeiken, a narraganszetteken és a mocsarakban rejtőző
táborukhoz vezették a fehéreket, akik indián nők és gyermekek százait
mészárolták le. A túlélőket eladták rabszolgának a karibi spanyol
gyarmatokra.
1728. március 9-én a Yamassee nép megmaradt
tagjait megtámadta 250 carolina-i önkéntes a floridai St. Augustine
mellett. A Yamasee-ket menekülés közben érte a támadás, akik az ellenük
folytatott brit agresszió miatt kényszerültek őseik földjének
elhagyására.
Egy évszázaddal később, 1765-ben, a mai Michigan
területén a hétéves háborúban vereséget szenvedő franciák indián
szövetségesei fellázadtak és Pontiac főnök vezetésével ostrom alá vették
az angol erődöket. A szorult helyzetben lévő britek tudatosan primitív
biológiai fegyvert vetettek be: Fort Pittnél az angol tisztek a
hímlőkórházból származó zsebkendőt és két takarót adtak a delavár
harcosoknak ajándékba. A kitörő járványban több törzs is
megtizedelődött.
Az Egyesült Államok korai indiánpolitikája
A brit uralom ellen fellázadt amerikai gyarmatok területén a sikeres
függetlenségi háborút követően alakult meg az Amerikai Egyesült Államok.
A demográfusok becslései szerint 1800-ban 600 ezer indián élt a mai USA
területén. 50 évvel alatt számuk 400 ezerre csökkent, majd az
indiánháborúk végén, 1890-ben tartott népszavazás szerint mindössze
248.253 fő volt.
Az indiánügyek kezdetben a hadügyminiszter
hatáskörébe tartoztak. Henry Knox, aki George Washington elnök
kormányában töltötte be ezt a posztot, úgy vélte, hogy hosszú távon az
indiánok kultúrájának megsemmisítése vezethet halászó-vadászó-gyűjtögető
életmódjuk feladásához, a letelepedett farmer-életmód elsajátításához
és az indián nép megmentéséhez. Szerinte a telepesek folyamatos
előrenyomulásával lehetőség nyílik az őslakosok beolvadására a többségi
társadalomba, és így az indiánok is helyet kaphatnak az új amerikai
nemzetben. Ez az ideológia kétségtelenül tartalmazott civilizatorikus, a
fehér ember felsőbbrendűségéből kiinduló elemeket, de semmiképpen sem
tekintette céljának az indiánok kiirtását. A gyakorlat azonban máshogy
alakult.
1796-ban felfedeztek egy viszonylag hatékony himlőellenes
vakcinát. A fekete rabszolgák beoltását meg is kezdték, de az
indiánoknak tudatosan nem adtak az életmentő gyógyszerből, mert úgy
vélték, hogy számuk csökkenése a közérdekre nézve áldásos. 1799-ben a
hadseregnek kiadott parancs szerint a katonáknak a telepesek számára
minden, a körülmények által megengedett segítséget meg kellett adni. Ez a
gyakorlatban az indiánokkal szembeni, bármilyen önkényes fellépés
engedélyezésével volt egyenlő. Bár a törvény szerint az indiánok földjét
csak a szövetségi kormányzat hozzájárulásával lehetett értékesíteni, az
1790-es években a georgiai helyi kormány hatalmas indián területeket
adott el illegálisan a saját hasznára.
A 19. század módszerei
Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as
években dél-nyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód
szaporodó (és fekete rabszolgák által művelt) gyapotültetvények számára
is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket (krík, csoktók,
csikaszók stb.) deportáltak a Mississippin túlra. A jórészt
letelepedett, saját írott abc-t megalkotó, baráti csiroki törzsnek
1832-ben kellett útra kelnie. A kormány lépése jogellenes volt, a
Legfelsőbb Bíróság egy határozata értelmében ugyanis a csirokik
megtarthatták volna Alabamában, Tennesseeben, Georgiában és
Észak-Karolinában elterülő földjeiket. A 15 ezer csiroki mintegy negyede
elpusztult a katonák által kísért menetben, amelyet az indiánok a
“Könnyek Útjának” neveztek. A földjeik átengedéséért megítélt 9 millió
dolláros összegből a kormány 6 milliót levont a kényszer-áttelepítés
költségeinek fedezésére.
1848-ra az USA megnyerte a Mexikó ellen
vívott háborút. A békeszerződés értelmében 1,3 millió
négyzetkilométernyi területet (a későbbi Kalifornia, Utah, Nevada
államokat, illetve Arizona, Új-Mexikó, Colorado és Wyoming egyes
részeit) csatoltak el a vesztestől. A Kaliforniában élő juki törzsnek
ekkor 5000 tagja volt. Kezdetben a telepesek egyszerűen elfoglalták a
jukik vadászterületeit. Amikor a kormány zárt területeket jelölt ki az
indiánok számára, a telepesek lerombolták a rezervátum kerítését, hogy
marháik nyugodtan legelhessenek. Az éhhalál szélére kerülő jukik
kényszerből megdézsmálták a csordákat. Válaszul 1856-1861 között a
telepesek irtóhadjáratokat szerveztek ellenük: egy ló elvesztése miatt
például bosszúból 240 jukit lőttek agyon. Amikor a hadsereg jelentette,
hogy a telepesek ki akarják irtani az indiánokat, a kormányzó, John B.
Weller önkéntes indiánvadász egységeket szervezett, amelyek még több
őslakost mészároltak le. A szövetségi Pénzügyminisztérium megbízottja
hiába jelentette, hogy a korrupt rezervátumi hatóságok ellopják a
telepesek által gyilkolt indiánoknak szánt élelmet, a kormány
csökkentette az adminisztrációt és a jukik élelmezésére szánt összeget.
Amint értesült a jukik állítólagos teljes kiirtásáról, a kormányzó
gratulált az önkénteseknek „a hadjárat során alkalmazott módszerekért”. A
„módszerek” alatt a tömegmészárlásokat, a nők megerőszakolását és azt a
gyakorlatot értette, hogy az elrabolt juki gyermekeket rabszolgának
adták el. A pénzügyi ellenőr jelentése szerint az egész indián
történelemben a jukikkal bántak a legkegyetlenebbül: elűzték, halálra
éheztették és néhány kivétellel megölték őket. 1880-ra a jukik több mint
90%-át kiirtották, mindössze 400-an maradtak életben.
A 19.
században a bölényeket azért kezdték lemészárolni az “amerikaiak”, hogy
kiéheztessék az őshonosokat, valamint területet szerezzenek a
szarvasmarháik számára. A képen lemészárolt bölények koponyái láthatóak.
A nagy indiánháborúk korszaka (1860-1890)
1861 és 1865 között került sor a kapitalista északi és a rabszolgatartó
déli államok között a fekete rabszolgák felszabadításáért (is) folyó
polgárháborúra. A Minnesotában élő szanti dakoták (más néven szanti
sziúk) ekkor már évek óta rezervátumban éltek és vadászmezőik többségét
békésen átengedték az amerikaiaknak. A szerződés értelmében az indiánok
ellátását a kormány vállalta. 1862 nyarán azonban a polgárháború
viszonyok miatt a segély késett. Amikor az éhező dakoták a
kormányhivatal elé vonultak nem kaptak semmit. Sőt, az egyik kereskedő
gúnyosan azt mondta nekik, hogy ha éhesek, egyenek füvet vagy a saját
ürüléküket. A megalázó bánásmód hatására általános felháborodás tört ki a
harcosok között. Bár a segély másnapra megérkezett, már késő volt: az
indiánok megtámadták a farmokat és több telepest megöltek. A hathetes
háború során a dakoták mintegy 5-800 telepest (köztük nőket) és katonát
öltek meg. A (korábban Washingtonba is ellátogató) Kis Varjú törzsfőnök
vezette harcosokat csak új katonai egységekkel sikerült legyőzni.
A
felkelést véres megtorlás követte. 303 dakota harcost ítélt halálra a
fehérekből álló bíróság, kizárólag fehér tanúk vallomása alapján. A
vádlottak nem kaptak ügyvédet, tolmács nem volt, sok tárgyalás 5 percig
tartott. Abraham Lincoln elnök az ügy iratait átnézve végül csak a 39
„legbűnösebb” dakota kivégzését engedélyezte. Egy kivétellel
valamennyiüket egyszerre akasztották fel Mankatóban. Mind a mai napig ez
volt az USA történetének legnagyobb tömegkivégzése. A holtesteket
meggyalázták: a kiásott hullákon orvosi boncolásokat végezték, Kis Varjú
főnök csontvázát pénzért mutogatták, a testekről lenyúzott bőrből
ajándéktárgyakat készítettek. A többi elítéltet 5 évig börtönben
tartották. Harmaduk a börtönben szerzett betegségbe halt bele, a
többieket szabadon engedték. A hatóságok mintegy 1500 indiánt (köztük
nőket, gyermekeket) fél évig fogságban tartottak, ahol legalább 130-an
meghaltak. A túlélőket 1863-ban kitoloncolták, a dakotákkal kötött
szerződéseket felmondták, a rezervátumot feloszlatták, az indiánokat
kitiltották Minnesotából, fejükre vérdíjat tűztek ki.
Ugyanebben az
évben Colorado állam kormányzója közölte Washingtonnal, hogy az indiánok
felkelést terveznek. A hírnek mindössze annyi alapja volt, hogy a
környéken élő csejenn és arapaho törzsek főnökei nem voltak hajlandók
rezervátumba vonulni. A kormányzó azonban a fogságba esett déli (azaz a
rabszolgaságért küzdő) katonákból felállított egy lovasezredet, amelynek
parancsnoka az indiángyűlölő és politikai karriert tervező John
Chivington ezredes lett. Az 1864-es indián felkelés elmaradt, de
Chivington ürügyet kerestek a háborúra. Azt állítva, hogy a csejennek
lovakat loptak, kiadta a parancsot, hogy minden csejennt habozás nélkül
le kell lőni. Az egyik déli csejenn főnök, Kormos Üst – demonstrálva
békés szándékát – 700 fős törzsével az erődökhöz közel, Sand Creeknél
ütött tábort. A főnök sátra elé büszkén kitűzte a korábbi washingtoni
tárgyalásain ajándékba kapott amerikai zászlót. Bár a katonák hamis
ürügyekkel több csejennt lelőttek, Kormos Üst visszafogta harcosait.
1864. november 29-én hajnalban Chivington meglepetésszerűen a táborra
rontott. A részeg katonák egymásra is lövöldöztek, a halottakat
megskalpolták, a nőket megerőszakolták, majd nemi szervüket kivágták, és
a kalapjukra tűzték. A mészárlás során 150-180 csejennt, főleg nőt és
gyermeket gyilkoltak le. Image
Az amerikai kormány egy évvel később
szerződésben ismerte el a bűntettet és kárpótlást ígért a csejenn
árváknak és özvegyeknek. A hadseregből kilépő Chivington ellen nem
azonban indult eljárás. A mészárlás miatt sok déli és északi csejenn
harcos hadiösvényre lépett, Kormos Üst azonban továbbra sem kért a
háborúból. 1868 végén a dakota és csejenn harcosok akcióinak
megtorlására érkező George Custer 7. lovasezrede mégis rátámadt táborára
a Washita folyó partján. Custerék megölték Kormos Üstöt és feleségét,
valamint mintegy 200 békés indiánt, majd 800 lovat is halomra lőttek. A
déli csejennek maradványai hamarosan megadták magukat és rezervátumba
vonultak.
Északi testvéreik a dakota törzsekkel szövetségben
végigharcolták az 1866-1868-as, illetve az 1876-1877-es háborúkat. Ott
voltak, amikor az Ülő Bika (Tatanka Jotanka, Sitting Bull) vezette
indián sereg 1876-ban Little Bighornnál legyőzte és az utolsó szálig
megölte a washitai mészáros, Custer tábornok csapatait. Az ütközetben
elesett a tábornok is. Az ezt követő hajtóvadászat során a túlerőben
lévő amerikai lovasság 1877-ben a dakoták mellett az északi csejenneket
is megadásra kényszerítette.
Bár azt ígérték nekik, hogy hazájukban,
Montanában kapnak rezervátumot, több ezer kilométerrel délebbre, az
oklahomai pusztságban telepítették le őket. Az ide érkező 1000 északi
csejenn közül egy év alatt százak haltak meg a szokatlan időjárás és a
malária miatt. A túlélők egy 300-350 fős csoportja Tompa Kés és Kis
Farkas főnökök vezetésével engedély nélkül hazaindult. Hónapokon
keresztül 13 ezer katona üldözte őket, sokáig hiába. Végül a kimerítő
gyalogmenet után ellenségeiket megtévesztendő, az indiánok kettéváltak. A
Tompa Kés vezette csoportot hazájuktól nem messze elfogták, és Fort
Robinsonba szállították. Mivel a főnök kijelentette, hogy nem hajlandó
délre visszatérni, a csejennektől megvonták a vizet, az élelmet és a
tűzifát. A harcosok azonban néhány elrejtett puskával először a
börtönből, később az erődből is kitörtek. A csoport nagy része – főleg a
nők és a gyermekek – elestek a csatában. A néhány tucat túlélő a hóban
rátalált Kis Farkas táborára. A csejenn exodus során tanúsított
bátorságuk és állhatatosságuk tiszteletet ébresztett az amerikai
hatóságokban, így végül teljesült óhajuk: az újra egyesült törzs
maradványa eredeti hazájában kapott rezervátumot.
Mindez a lényegen
nem változtatott: a préri indiánokat legyőzték és rezervátumokba
kényszerítették, amelyekből az Európából özönlő telepesek növekvő
igényeinek megfelelően újabb és újabb területeket hasítottak ki.
1886-ban véget ért az USA déli területein és Mexikóban három évtizede
kisebb megszakításokkal zajló apacs háború is. Az utolsó szabad apacs
főnök, Geronimo (ejtsd Dzseronimo) 38 harcossal, asszonnyal és
gyermekkel megadta magát, miután hónapokon keresztül – immár sokadik
alkalommal – bolondot csinált az őt üldöző mintegy 5000 amerikai
katonából.
Geronimo és harcostársai
Az amerikaiak ismét
megszegték ígéretüket: Geronimót harcosaival, és az amerikaiakat a
nyomára vezető apacs felderítőkkel együtt egy floridai börtönbe
deportálták. A sivatagi éghajlathoz szokott apacsok közül sokan halálos
tüdőgyulladást kaptak a nedves trópusi éghajlaton. Az apacs gyerekeket
internátusokba hurcolták. Néhány hónap alatt 50-en meghaltak.
Az
indiánháborúk utolsó csatájára 1890-ben került sor. A rezervátumokban az
ezt megelőző években elterjedt egy, az indián hitvilág és a
kereszténység elemeit ötvöző spirituális mozgalom, az ún. Szellemtánc.
Az ehhez csatlakozók abban hittek, hogy ha sokáig táncolnak, csoda
történik, és egy hatalmas isteni vihar egyszerűen felkapja és elviszi a
gyűlölt fehéreket. Az általános lázadástól rettegő rezervátumi hatóságok
betiltották, és minden eszközzel üldözték a mozgalmat. 1890 karácsonyán
a Little Bighornnál 1876-ban megsemmisült, majd újjászervezett 7.
lovasezred a Wounded Knee pataknál letartóztatott egy 300 fős sziú
táncos csoportot. Másnap az indiánok lefegyverzése közben véletlenül
eldördült az egyik harcos puskája. A katonák válaszul belelőttek a
tömegbe. A mészárlás során mintegy 150 indiánt – zömmel, gyerekeket és
nőket – öltek meg. A megfagyott, groteszk pózba merevedett holttesteket
később tömegsírba temették. Ezzel a tömeggyilkossággal lezárult az
indiánháborúk korszaka.
A különböző törzsek híres főnökei (Ülő Bika,
Őrült Ló, Tompa Kés stb.) ekkor már szinte mind halottak voltak. Több
éves huzavona után végül a bebörtönzött apacs túlélők visszatérhettek a
szülőföldjükön felállított rezervátumokba.
Geronimónak biztonsági
okokból ezt sem engedték meg. Az időközben hírességgé vált főnök
1909-ben egy oklahomai kajova rezervátumban halt meg. Formálisan még
ekkor is hadifogoly volt. A következő évben hivatalos adatok szerint 10
bölény volt az USA-ban. Az egykor 60 milliós csordákat az amerikaiak
szisztematikusan irtották. Tudták, hogy eltűnésükkel együtt végleg
leáldozik a síksági bölényvadász törzsek napja. A jelenség lényegét
ragadta meg 1867-ben Richard Dodge ezredes: „Ölj meg annyi bölényt
amennyit tudsz. Minden lelőtt bölény egy halott indián.” Image
A 19.
század az USA-ban élő indiánok számára tragikus volt: létszámuk
kevesebb, mint a felére csökkent, több millió négyzetkilométernyi
földről elűzték és elszigetelt, kis rezervátumokba kényszerítették őket,
kultúrájuk örökre eltűnni látszott. Bár az egyes államok szintjén,
egyes törzsekkel szemben többször is előfordultak népirtó célzatú
politikai és/vagy katonai intézkedések, a szövetségi kormányzatnak soha
nem volt célja az indián lakosság teljes kiirtása. Tehát bár
megfogalmazódtak és sokszor gyakorlati lépésekké formálódtak
genocídiumra vagy akár totális genocídiumra is vonatkozó szándékok, az
észak-amerikai indiánok tragédiájának egésze mégsem írható le ezekkel a
fogalmakkal.
A feketéket felszabadító polgárháború hőse, az
indiánháborúkat évekig irányító Phil Sheridan tábornok 1869-ben jelen
volt, amikor egy magát megadó komancs főnök (Tosaui, azaz Ezüst Kés)
magára mutatva azt mondta: „Én Tosaui, én jó indián.” Sheridan erre ezt
válaszolta: „Az egyedüli jó indiánok akiket valaha láttam, halottak
voltak.” A sheridani mondat parafrazált változatával („Csak a halott
indián a jó indián!”) leírható politika még akkor sem jellemezte az
általános gyakorlatot, ha egyes kormányzók, katonatisztek és telepesek
hasonló nézeteket is vallottak. Ehelyett Washington a beözönlő telepesek
földigényének kielégítése érdekében, rasszista,
civilizációs-gyarmatosító ideológia alapján, a gazdasági
szükségszerűségre hivatkozva lépett fel az őslakosok ellen. Az
elsődleges politikai és gazdasági célok közé tartozott tehát az USA
területének növelése, a telepesek földhöz juttatása, a nyersanyagok és
ásványi kincsek megszerzése. Az eszközök között szerepelt az őslakosok
elűzése, deportálása, katonai legyőzése, lokális szinten részleges vagy
éppen teljes kiirtása. Az indiánok elkergetése, kirablása és
elpusztítása leginkább e tényezők következményeként értelmezhető. A
majdnem háromszáz éves folyamat eseményei számos kategóriába
illeszkednek. Az indiánok elűzése és deportálása etnikai tisztogatásnak ,
a telepesek gyilkosságai elsősorban etnikai atrocitásnak , a hadsereg
által elkövetett mészárlások etnikai tömeggyilkosságnak definiálhatók.
Könyv- és linkajánló
Dee Brown: A Vadnyugat története indián szemmel. Budapest, 1976, Kossuth.
Dee Brown: Bury My Heart at Wounded Knee. An Indian History of the American West. New York, 1991, Henry Holt and Co.
Walter Pedrotti: Az indián háborúk. Budapest, 2001, Alexandra.