Az első
világháború után nemcsak a vesztes hatalmak, hanem a győztesek közül is
többen komoly gazdasági problémákkal küzdöttek. Egyedül az Egyesült
Államok volt az, amely hasznot tudott húzni a háborúból az Európába
történő hadianyagbeszállítások révén. A világháború után Európában
szinte mindenhol megjelent az amerikai tőke, amely révén a fiatal
kontinens válhatott a világgazdaság irányítójává. Nagy-Britannia az első
világháború miatt bekövetkezett eladósodása az USA-nál már veszedelmes
pénzügy-politikai bizonytalansághoz vezetett. Pusztán az államadósság
évi kamatai kereken 350 millió font sterlinget tettek ki.
Az
1929. október 24-én a New York-i tőzsdén főként zsidó származású
spekulánsok összehangolt tevékenysége miatt óriási mértékű árzuhanás
volt tapasztalható. A tőzsdei árzuhanás után, 25-én került sor a New
Yorki-i börzén a „fekete péntek” elnevezésű tragédiára.
Több
mint 13 millió értékpapírt adtak el, az árfolyamok 90%-kal is estek. A
veszteségeket 15 milliárd dollárra becsülik. A `fekete péntek' váltotta
ki azt a gazdasági válságot, amely minden ipari országot magával
ragadott. Mivel az európai országok hitelei Amerikából érkeztek, így a
New York-i tőzsde összeomlása számottevő hatást gyakorolt az öreg
kontinensre. Az ezt követő két év a világ legtöbb országában a gazdasági
válság legsúlyosabb éveit jelentette. Számos kisbefektető elvesztette a
vagyonát, rengeteg cégnek csődöt kellett jelentenie, emberek milliói
vesztették el munkahelyüket. Hitelválság, a külföldi piacok bezárulása,
jelentős exportvisszaesés, munkanélküliség, és a kontinentális
munkamegosztás megbomlása jellemezte a világ országainak gazdaságát.
Ferences Tamás
Miért omlott össze a New York-i Tőzsde 1929-ben?
Ma már elegendő adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez, hogy a
new yorki tőzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy világgazdasági
válságot, a Federal Reserve System megtervezett intézkedései készítették
elő. A City of London vezető bankárai már több mint egy évszázadon át
úgy manipulálták a pénzügyi folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre
inflációs és deflációs időszakokat, mindezt azért, hogy a
rendelkezésükre álló pénzvagyont még gyorsabban növelhessék. Az 1920-as
évek végére megérett bennük az a szándék, hogy a mesterségesen
felfúvódott tőzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik
az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz
forgalombantartásáról. 1923 és 1929 között a Federal Reserve System (a
továbbiakban: FED) mintegy 62%-kal kibővítette az amerikai gazdasági
élet számára rendelkezésére álló közvetítő közeget, a saját maga által
kiadott bankjegyet, a dollárt. Sok
beruházó igénybe vette a könnyen elérhető és olcsó kamatozású hiteleket
azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más értékpapírokat vásároljon.
Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a részvényárak szédítő magasságba
emelkedtek. A washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a
folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról, hogy
miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezeken a kongresszusi
meghallgatásokon derült fény arra, hogy
1927-ben a FED és az európai központi bankok vezetői egy titkos
munkaebédjükön kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy
előkészítenek egy nagyarányú tőzsdei összeomlást.
Mivel az amerikai törvényhozók többsége szabadkőműves volt (a
képviselők 69%-a, a szenátorok 63%-a tartozott a szabadkőművesség
valamelyik irányzatához), így a kihallgatások során felszínre került
tények nyomán nem hoztak megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Államok
élén álló Calvin Coolidge elnök maga nem volt szabadkőműves, de az ő
befolyásuk alatt állt és kormányának valamennyi tagja kivétel nélkül
szabadkőműves volt. Köztük volt Andrew Mellon pénzügyminiszter, a Mellon
National Bank of Pittsburgh elnöke, aki a “Royal Arch” elnevezésű
fokozatot viselte, mint szabadkőműves. 1929. február 26-án az ugyancsak
magas fokozatú szabadkőműves Montagu Norman, a Bank of England
kormányzója, Washingtonba utazott, hogy tárgyaljon Andrew Mellon-nal.
Nyomban a tárgyalást követően a FED megváltoztatta hitelezési
politikáját és a kamatok nagyarányú megnövelésével megnehezítette a
hitelekhez való jutást. Ebből a tényből kiindulva és az ezt követő
eseményekre támaszkodva levonhatjuk azt a következtetést, hogy a brit
szabadkőműves pénzoligarchia szándékosan olyan monetáris kurzusba
kezdett, amely szükségszerűen vezetett a pénzügyi összeomláshoz, és
addig példa nélkül álló gazdasági nehézségeket okozott az amerikai
gazdaság egészének és az Egyesült Államok lakóinak. A fő cél, mint már
említettük az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra
átváltható pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket
előállító reálgazdaság ipari és mezőgazdasági üzemeinek a pénzügyi
oligarchia tulajdonába való átvétele. A City of London urai számára
azonban fontosnak találták, hogy tájékoztassák szabadkőműves
testvérüket, Andrew Mellón-t, mert egyrészt az amerikai
pénzügyminiszternek tudnia kellett, hogy a saját vagyonát mikor vonja ki
a tőzsdéről. Fontos érdek volt, hogy az amerikai pénzügyminiszter saját
vagyonát illetően gazdaságilag ne menjen csődbe, mert ellenkező esetben
olyan kormányintézkedésekhez folyamodhat, mint a tőzsde bezárása,
egészen addig, amíg a spekulációs láz alábbhagy, és a tőzsde
megnyugszik. 1929. március 9-én a Grand
Orient szabadkőműves Paul Warburg jelt adott a FED valamennyi
tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még magas áron történő
eladását, és mielőbb vonják ki vagyonukat a tőzsdéről. Ha a jelzést
követően azonnal cselekednek, hatalmas haszonra tehetnek szert, amikor a
Dow Jones index a mélybe zuhan. Mellon-nak a bankja volt az első, amely
követte Paul Warburg tanácsát. Hét hónappal később, 1929. október
24-én, a FED által hét éven át következetesen felpumpált pénzbuborék
kipukkadt. Ekkoriban már új elnöke volt az Egyesült Államoknak, Herbert
Hoover, aki maga nem volt szabadkőműves, de az ő pénzügyminisztere is
Andrew Mellon volt, vagyis az az amerikai politikus, akit elsőnek
tájékoztattak a new yorki tőzsde tudatosan előidézett krachjának az
időpontjáról.
Az említett tőzsdei összeomlás menete a következő volt: 1) A Wall Street szabadkőműves pénzemberei egyszerre visszahívták a tőzsdei brókerek számára nyújtott 24 órás hiteleket.
2) A tőzsdei brókerek és ügyfeleik így arra kényszerültek, hogy piacra
dobják részvényeiket, mert csak így tudtak készpénzhez jutni és így
tudták a gyors és rövidlejáratú hiteleket visszafizetni.
A FED rendszerébe nem tartozó bankok jelentős mértékben vettek fel és
nyújtottak is tőzsdei spekuláció céljára rövidlejáratú hiteleket.
3) Amikor ezeket a hiteleket váratlanul visszahívták, és a hitelezők
megrohamozták a bankokat, ezek a bankok kénytelenek voltak bezárni.
A Federal Reserve System, amely többek között azzal indokolta
létjogosultságát, hogy ellátja a “Lender of last resort” (“Utolsó
menedék bankja“) feladatát, visszautasította, hogy ezeknek a pénz nélkül
maradt bankoknak a segítségére siessen, és hitelekkel lássa el őket. A
FED-nek és a hozzá hasonló többi modern központi banknak – legalábbis
hivatalosan - az a legfontosabb funkciója és egyben létének végső
igazolása, hogy a kereskedelmi bankok számára végső hitelforrást
jelentenek, azaz a “hitelezők végső mentsvárai”.
A végső hitelforrás iránti igény pénzügyi válságok idején merült fel –
és ma is ilyen esetekben jelentkezik -, vagyis amikor megrendül az
emberek magánhitelekbe vetett bizalma, és magánköveteléseiket
megingathatatlanul szilárd eszközökbe kívánják konvertálni. Ez a nyomás
nagy erővel nehezedik a bankrendszerre, és ha egy bank nem képes gyorsan
likviddé tenni pénzügyi eszközeit, akkor az egész rendszert az
összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank, avagy
kivételes esetekben az állam támogató közbeavatkozása. De mint már
utaltunk rá, a FED nem teljesítette ezt a törvény által előírt kötelezettségét.
Ezért az 1929-et követő négy és fél évben az Egyesült Államok gazdasági
élete és a társadalom egésze mély válságba süllyedt. Miközben a FED
tagbankjai felhasználva a City of London szabadkőműves oligarchiájától
kapott előzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tőzsdéről, még
magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás
következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére zuhantak, akkor
tömegesen felvásárolták őket. Az amerikai polgárok vagyonának a jelentős
része így ment át egyik napról a másikra a brit pénzügyi manipulátorok
tulajdonába dolláronként néhány pennyért. Ezt követően a londoni
pénzoligarchia úgy döntött, hogy a reálgazdaság vagyontárgyainak a
megszerzését követően ráteszi kezét az Egyesült Államok aranykészletére
is. A politikai színlelés és álcázás
szabályainak megfelelően várható volt, hogy a gazdasági és pénzügyi
katasztrófáért az éppen hivatalban lévő republikánus elnököt, Herbert
Hoover-t, fogja a pénzügyi oligarchia és sajtója felelőssé tenni.
Valóban ez történt, így megjósolható volt, hogy a következő amerikai
elnök a demokrata párt soraiból fog kikerülni. A színlelési technika
alkalmazásával csupán arról kell meggyőzni az amerikai választó
polgárokat, hogy a gazdasági és társadalmi katasztrófát a hozzá nem értő
republikánus kormány okozta, amely csak a gazdagok érdekeire van
tekintettel, ezzel szemben a demokraták, akik a szegényebb néprétegek
érdekeit képviselik, majd orvosolni fogják a republikánusok által
okozott súlyos bajokat. A politika látható
világában lezajló ilyen színjáték lehetővé teszi, hogy az eseményeket
ténylegesen irányító pénzoligarchia a demokratikus folyamatok kulisszái
mögé rejtőzzön. Ezért a pénzoligarchia kedvenc politikai irányítási
rendszere ez az alibinek használt demokrácia, mert ez elhiteti a
társadalom félrevezetett többségével, hogy az ő akarata érvényesül,
miközben a pénzoligarchia könnyűszerrel választja ki és teszi meg
politikai vezetőjének a saját érdekeit kiszolgáló politikai ügynököket.
Ez ma már csak marketing-kérdés, és csupán megfelelő public relations
technikát igényel a politikai PR-manager-ektől.
Ki a Federal Reserve System tulajdonosa?
A Federal Reserve bankrendszer 12 regionális Federal Reserve Bankból
áll és mindegyiket magántulajdonú korporációk hozták létre a
létesítéséről szóló törvény előírásainak megfelelően. Élén a kormányzó
testület áll, amelynek 9 igazgatósági tagja van. Ezek közül hatot a
regionális Federal Reserve Bankhoz tartozó bankok választanak, hármat
pedig a Federal Reserve System kormányzó testülete nevez ki. A Federal
Reserve System-nek tehát nem az Egyesült Államok a tulajdonosa és
valójában nem is ellenőrzi. A FED “kegyesen” megengedi az Egyesült
Államok elnökének, hogy kinevezze a FED felügyelő testületének az
elnökét, de csak akkor, ha a korábbi elnök lemond vagy elhalálozik.
Elnökké csak olyan jelölt nevezhető ki, aki tagja az éppen hivatalban
lévő felügyelő testületnek, azaz akit a tagbankok korábban már
megválasztottak. Az Egyesült Államok kormánya sohasem gyakorolt, és
jelenleg sem gyakorolhat befolyást a Federal Reserve Testület érdemi
monetáris döntéseire. Éppen ezért
megalapozottan állíthatjuk, hogy a Federal Reserve System nem a
közérdeket szolgálja, hanem magántulajdonosainak privát érdekeit.
A FED története azt tanúsítja, hogy ez a magán pénzmonopólium mind az
amerikai államot, mind az amerikai polgárokat pénzügyileg maximálisan
kihasználta tulajdonosai gazdagodása érdekében. A központi bankok, mint
már korábban utaltunk rá, csak hitelnyújtással foglalkoznak és nincs
szerepük a megtakarítások összegyűjtésében, a kereskedelem és a
beruházások finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz előteremtése lényegében a levegőből, vagyis a semmiből történő pénzkreálással,
továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az állam számára, hogy az ebből
fedezze költségvetési kiadásait. Ha az amerikai kormány nem hajlandó a
FED monetáris programját követni, akkor a központi bank egyszerűen
gazdasági visszaesést vagy válságot idéz elő azáltal, hogy tetszése
szerint manipulálja a pénzkibocsátást, a valutaátváltást, az arany
áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelő gazdaság
egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor arra lehet
kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt mennyiségben vegyen
fel kölcsönt. Amikor egy állam és egy
kormány átadja a központi banknak az ország pénzkibocsátását és
hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi bankok nyomban alárendelődnek a
központi banknak. A központi bank elsősorban azzal tartja függőben őket,
hogy ún. elsődleges kamatlábbal kölcsönöz ki pénzt a számukra. Ez a
bázispénz vagy jegybanki pénz, döntően körülhatárolja a többi bank
hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az elsődleges
kamatlábat is. A tagbankok – a kereskedelmi bankok – viszont magasabb
kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet szereplői és az
állampolgárok számára. A központi bank annál nagyobb pénzmennyiséggel
rendelkezik, minél nagyobb az adott ország, az állami és a nem állami
szektor együttes eladósodása. Az amerikai dollár fedezete is adósság,
nem pedig arany vagy más nemesfém. Az aranyfedezettel ellátott dollár,
vagy más néven aranyra beváltható pénz veszélyes a központi bankok
számára, ezért tettek meg, és tesznek meg mindent a központi bankok és
az őket irányító pénzoligarchia azért, hogy a forgalomban lévő pénzt ne
lehessen átváltani a fedezetéül szolgáló aranyra. Egy aranyfedezettel
rendelkező pénzrendszerben a forgalomban lévő pénz bizonyos hányadát
állandóan aranyban kell tartalékolni. Ezt a pénzt sem kamatra
kikölcsönözni, sem beruházni nem lehet, és így nem hoz kamathozamot vagy
profitot a hitelező banknak. Az aranyalap addig elfogadható a központi
bankok számára, ameddig a nemesfém fedezettel nem az állam, nem a
kormány, hanem a központi bank rendelkezik. Az aranyalappal rendelkező
pénz – szemben az aranyra bármikor becserélhető valutával – stabilizálja
a pénz értékét, miközben lehetővé teszi a fedezetlen pénz forgalomba
bocsátását a bank aranytartalékait meghaladó tízszeres nagyságrendben.
Noha Wilson elnök teljesítette a szabadkőműves pénzoligarchiának tett
ígéretét és létrehozta a Federal Reserve System-et, számos hazafias
elkötelezettségű amerikai törvényhozó átlátta a rendszer hátrányait és
bizalmatlanul viseltetett a Wall Street uraival szemben. Ezek a
törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az aranyra beváltható pénz legyen
az Egyesült Államok hivatalos valutája, vagyis a Kongresszus nem
100%-osan hagyta jóvá a pénzoligarchia Jekyl Island-i programját, és
továbbra is érvényben tartotta az aranyra átváltható valuta rendszerét.
Ez lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve System
magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségű fedezetlen
papírdollárt hozzanak forgalomba. 1913-ban, amikor a Federal Reserve Act
elfogadásra került, ezzel kapcsolatban Paul Warburg a következő
megjegyzést tette House ezredesnek: “Nos nem kaptunk meg mindent, amit
akartunk, de ami hiányzik, azt majd később adminisztratív úton pótolni
lehet.”
források:
2002. / Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció:
http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0004.htm
kapcsolódó:
http://www.youtube.com/watch?v=tV3UTDypJZ8