Az USA Védelmi Biztonsági Együttműködési Ügynökség (DSCA – Defense
Security Cooperation Agency) egy jelentős fegyvervásárlási szándékról
tájékoztatta az amerikai Kongresszust. A tájékoztatás szerint Izrael
szerezne be csapásmérő fegyvereket légi ereje számára. A várható
költségeket valószínűleg most is az amerikaiaknak kell fizetniük.
A zsidó állam nem kevesebb, mint 6900 JDAM irányítókészletet (3450
példányt az egytonnás, általános célú GBU-31-hez, 1725 darabot a szintén
egy tonnás, ám bunkerromboló BLU-109 változathoz, és 1725 példányt a
227 kg-os GBU-38-hoz), 3450 Mk-84 egytonnás “buta” bombát, 1725 Mk-82,
227 kg-os bombát, 3450 GBU-39 kis átmérőjű bombát, valamint több tízezer
gyújtószerkezetet az említett fegyverekhez.
A fenti tételekkel már önmagában egy komplett háborút lehetne
indítani és feltételezzük, hogy az izraeli raktárak eddig sem voltak
üresek. Tehát jogosan merül fel a kérdés, hogy minek kell a zsidóknak
ekkora mennyiségű pusztító eszköz? Ha elment az eszük és úgy döntenek,
hogy már csak azért is megtámadják a Iránt, akkor figyelmükbe ajánlok
20 ellenérvet a Perzsa állam megtámadására.
Mivel az üzlet tárgya egyrészt több ezer JDAM irányítókészlet, ebből
arra következtethetünk, hogy minimum ennyi "Bunker Buster" bunkerromboló
bombával rendelkezik Izrael. Az amerikai Boeing vállalat által gyártott
célravezető készlet segítségével a „buta” hagyományos szabadon eső
bombából fél órányi szerelési munkával precíziós vezérlésű fegyver
hozható létre. A szintén több ezres tételt kitevő hagyományos bombára
különösebb figyelmet már nem is szentelünk, a létük eltörpül a 6900
darab egytonnás bunkerromboló bomba mellett.
Az üzlet értéke 647 millió dollárra rúg, ami megközelítőleg 1424
milliárd forint. Az amerikai - izraeli védelmi üzleteket ismerve szinte
biztosra mondható, hogy ezt a számunkra óriási összeget is az amerikai
adófizető pénzéből fogják finanszírozni. Márpedig ezek az eszközök nem
az elégtelenre vizsgázott "Vaskupola" védelmi rendszerhez lettek
rendelve, hanem ezek egyértelműen támadó fegyverek. Kitudja hány
ártatlan gyermek és nő halálát fogják majd okozni a gyűlölettől
eltorzult zsidó vezetés "jóvoltából"?!
Fazekas Márton
Műholdas irányítású JDAM bombák
A
légi csapásmérésben generációs ugrást hoztak a műholdas vezérlésű JDAM
bombák. 2008 végén az amerikai Boeing átadta a kétszázezredik készletet,
amelynek segítségével a „buta” hagyományos szabadon eső bombából fél
órányi szerelési munkával precíziós vezérlésű fegyver hozható létre. Már
a második világháború befejező szakaszában volt néhány rádió
távirányítású fegyver, amelyeknél nem voltak sokkal magasabb
technológiai színvonalúak a Koreában bevetett hasonló eszközök.
Az áttörést a vietnami háború hozta, a hatvanas évek végén több
vadonatúj, eredményesen bevethető földi célok megsemmisítésére szolgáló
fegyver állt szolgálatba. A televíziós vagy lézeres vezérlésű eszközök
azóta hatalmas fejlődésen mentek keresztül, korszerűbb változataik
találati pontossága, műszaki megbízhatósága nagyságrendekkel javult, egy
nagyon fontos területen azonban nem sikerült előrelépni, ugyanis egyre
drágábbak lettek. Egy elektro-optikai vezérlésű GBU-15-ös vagy egy
infravörös Maverick több százezer dollárba kerül, ami az egyre
feszítettebb honvédelmi költségvetésű országok számára túlzott
megterhelést jelent. Ez vonatkozik az USA-ra is, ahol ugyan a világon a
legmagasabb a katonai költségvetés, mégis évről évre nem kapják meg az
eredetileg igényelt összegeket, és még a legfontosabb fejlesztési vagy
beszerzési programoktól is rendszeresen vonják meg az összeg egy részét.
A légierő csapásmérő képessége nagymértékben függ az alkalmazott
repülőgép fedélzeti fegyverektől. Az új generációs bombák forradalmat
jelentenek nem csak a harcászati taktikák, hanem pénzügyi téren is,
ugyanis megtört az a folyamat, amely az egyre újabb fegyverek egyre
magasabb árával járt együtt. Mindezt úgy sikerült kivitelezni, hogy az
új eszközök egyben sokoldalúbban és egyszerűbben alkalmazhatók az
eddigiekhez képest. Az egyik legfontosabb előrelépés a „fire and forget”
elv megvalósulása, azaz a repülőgép pilótájának a fegyver kioldását
követően nincs további teendője, kereshet új célpontot, légi harcba
bocsátkozhat, vagy visszafordulhat, miközben a bomba autonóm módon a
célra zuhan, akár a felhőzeten keresztül. A közelmúltig használt
lézervezérlésű bombák rávezetése nem volt megoldható, amennyiben a
célterületet felhőzet takarta, a harctéri füst, eső, pára ugyancsak
korlátozó tényező volt, ezen felül a becsapódásig folyamatosan meg
kellett „világítani” a célt, mivel a bomba orrában lévő érzékelő az
arról visszavert lézerfény alapján vezérelte a rávezetést.
Az új generációs műholdas vezérlésű JDAM (Joint Direct Attack
Munition) bombák mindezektől a hiányosságoktól mentesek, ma már közel
ugyanolyan pontosság mellett. Mindennek az alapját a hetvenes évektől
fejlesztett és kiépített amerikai NavStar műholdas navigációs rendszer
képezi. A köznapi használatban GPS-ként (Global Positioning System)
ismert rendszer először a navigációt forradalmasította, akkoriban még
fel sem merült az, hogy fegyverek irányítására is alkalmas lehet.
A rendszer 24 műholdból áll (21 aktív és 3 tartalék) amelyek 55 fokos
hajlásszögű pályán 12 óránként tesznek meg egy kört a Föld körül. Három
síkban hét-hét műhold üzemel, mindegyik fedélzetén négy összehangolt
működésű atomóra szolgáltatja a kódolt időjelet. Minden műhold helyzete
pontosan ismert, a kibocsátott időjelek alapján a földi eszköz képes a
saját pozíciójának meghatározására. A rendszer működése ennél sokkal
bonyolultabb, de most nem ennek részletezése a cél. A GPS eredetileg az
amerikai hadsereg megrendelésére készült, de gyorsan elterjedt a
használata egyéb célra is. A civil felhasználás kevésbé pontos, a
precízebb helymeghatározás lehetőségét kódolással tartják fenn. Az első
időben 15-30 méteres pontosságú volt a rendszer, az azóta
továbbfejlesztett Differential GPS már néhányszor tíz centiméteres
eltéréssel üzemel.
A fegyver irányításra történő felhasználás ötlete a kilencvenes évek
elejére datálódik, több amerikai cég fejlesztői is dolgozni kezdtek a
programon. A Northrop Grumman az általuk megalkotott B-2A Spirit
alacsony észlelhetőségű bombázó számára tervezett műholdas vezérlésű
bombákat. Ezek alkalmazásának egyik alapfeltétele, hogy legyen egy kellő
pontosságú digitális topográfiai adatbázis az egész bolygóról,
pontosabban csak az egyharmadnyi szárazföldről. A fix célpontok,
épületek, hidak, bunkerek, vezetési pontok, stb. helyét előre meg lehet
határozni, így a bevetés előtt a koordinátákat már be lehet táplálni a
bombák irányító rendszerének memóriájába. Azonban számtalan olyan fontos
célpont lehet, amely képes a helyváltoztatásra. Hogy csak egyet
említsünk, például az orosz stratégiai rakéta csapatok eszközei, a
járműre telepített Topol interkontinentális ballisztikus rakéták. Emiatt
meg kellett oldani azt is, hogy a repülőgép saját eszközeivel
felderített cél koordinátáit is azonnal meghatározhassák.
A Northrop Grumman az új fegyvert a B-2-es APQ-181-es fedélzeti
radarjával összhangban fejlesztette. Az LPI üzemmódon (Low Probability
of Intercept) is alkalmazható radar jeleit nem könnyű azonosítani, így a
gép jelenlétéről nehéz tudomást szerezni még akkor is, ha használja a
radarját. Annak elég egy-két gyors pásztázás, amit egyébként
elektronikusan kivitelez a fix antenna miatt, és ennek alapján a
rendszer számítógépe képes elkészíteni a látómezőben lévő terep nagy
felbontású szintetikus apertúra felvételét. Ezen jól azonosíthatók a
célpontok, amelyeket az operátor egy kurzorral megjelöl, és a földrajzi
helyzetét a kellő pontossággal meghatározza a rendszer. A bomba ennek
alapján pillanatokkal később kioldható, aminek természetesen feltétele
az, hogy kellő mértékben megközelítsék a célt.
Az 1991-ben lezajlott Sivatagi Vihar hadművelet során vált híressé a
GBU-28-as „Mély Torok” bomba, amelyet kiselejtezett ágyúcsövekből
rohamtempóban állítottak elő. A lézeres irányítású bombákat mélyen a
föld alatt létesített bunkerek lerombolására tervezték, a 2,2 tonnás
acéltestű fegyverek akár hat méter vastag betont is átszakítottak a
robbanás előtt. Ehhez tervezték meg a Northrop Grumman mérnökei a
műholdas irányító rendszert, az így létrejött fegyver lett a GAM-113-as,
amelyet a Whiteman légi bázison települt 509. bombázó ezred B-2-esei
kaptak meg 1997 júliusától. Párhuzamosan dolgoztak a kisebb egytonnás
Mk84-esekhez szánt változaton is, de az áttörést végül nem a Northrop
Grumman, hanem a McDonnell fegyver fejlesztő részlege érte el. A Boeing
által hamarosan bekebelezett cég lett a műholdas irányítású bombák
legfőbb szállítója, noha a másik konkurens a Lockheed Martin sem akart
kimaradni a bizniszből.
A Pentagon 1995 októberében adta fel az első megrendelést, az akkori
előzetes kalkulációk alapján maximálisan 40 ezer dollárt szántak
egyetlen átalakító készletre. Azért nem komplett fegyvereket rendeltek,
mivel a hagyományos bombákból hatalmas készletek voltak felhalmozva. A
pályázat egyértelműen arról szólt, hogy ezek képezik az alapját az új
képességnek.
Az első meglepetést a kísérleti széria számlázása okozta. Sajnos már
hosszú ideje megszokott, hogy az új fegyverek ritka kivételtől
eltekintve jelentősen többe kerülnek a tervezetthez képest. A fejlesztés
elhúzódik a megoldatlan műszaki problémák miatt, ami további költség
növelő tényező. Ezzel szemben a McDonnell a tervezett időben,
darabonként mindössze 18 ezer dollárt kért az irányító készletekért.
Az USAF azonnal megkezdte a teszteket, amelyek várakozáson felüli
sikerrel haladtak. Minden lehetséges variációban kipróbálták a bombákat,
amelyek pontosságát nem befolyásolta az eső, hó, szél. A találatok
helyét pontosan mérték, a bombák több mint 95%-a a cél mellett átlagosan
10 méterre csapódott be a maximálisan elvárt 13 méteren határozottan
belül. Mivel elsőként a 907 kg-os (2000 font tömegű) Mk84-es bombákhoz
fejlesztették a készletet, ezek pusztító ereje elég volt a cél
megsemmisítéséhez még a tíz méteres átlagos hiba mellett is. Hasonló
volt a helyzet az ezer fontos, 450 kg-os Mk83-assal is.
A kisebb méretű bomba előnye, hogy a repülőgépek többet is magukkal
vihetnek, beleértve a vadászbombázókat. A nehézbombázók természetesen
több tucatot is bevethettek, így gyakorlati valósággá válhatott az a
szlogen, hogy „régen az volt a kérdés, hogy hány bevetés kell egy
célpont elpusztításához, ma pedig már az, hogy egy gép egy bevetésen
hány célpontot semmisítsen meg”. A McDonnell (Boeing) által gyártásba
vett JDAM irányító készlet a régi bombák áramvonalazó farokkúpjába
került.
Az acéllemezből készült eszköz belső tere bőségesen elegendő volt az
új berendezések elhelyezésére. Egy korong alakú áramköri kártyára
szerelték a elektronikai összetevőket, beleértve a három síkban egymás
mellett lévő gyorsulásmérőket, amelyek a fegyver leoldást követő
mozgását érzékelik. Ezek érdekessége, hogy azonosak az AMRAAM rakétákban
is alkalmazott hasonló célú alkatrészekkel. A gyorsulásmérők önmagukban
is elég pontosak ahhoz, hogy biztosítsák a fegyver cél közelébe
vezetését, ha a GPS jelek vétele valamely okból megszűnik, akkor csak
ezek alapján 30 méteren belül csapódik be a bomba. Ez azonban már nem
elegendő a kisebb méretű „kemény” pl. páncélozott vagy beton célok
megsemmisítéséhez. A JDAM rendszer áramellátásról két termo akkumulátor
gondoskodik, ezek a leoldás pillanatában lépnek működésbe, addig a bomba
a repülőgéphez csatlakozó elektromos vezetéken keresztül kapja a
táplálást. A kábelkötegben koaxiális vezeték is található, amely az
1760-as csatoló egységen és digitális adatbusz rendszeren keresztül áll
kapcsolatban a repülőgép tűzvezető számítógépével. A kormányzást a
farokkúp végén kereszt alakban elhelyezett mozgatható felületek végzik,
pontosabban csak hármat térítenek ki az elektromos szervók, a negyedik
fix.
A JDAM bombát olyan gépek is bevethetik, amelyek egyszerűbb
felszerelésűek, ekkor a földön előre betáplált koordináták alapján
navigál a fegyver, amelynek leoldása hagyományos célzással történik. A
bombák manőverező képessége finoman szólva is csapnivaló, ennek
javítására acélpántokkal keskeny felületeket szerelnek a külső
felületre. Közepes magasságú kioldást követően a bomba maximálisan 15
fokos oldalirányú manőverre képes, vagyis a hordozó gépnek nagyjából a
cél irányába kell repülnie. A kis hatótávú légvédelem azonban
elkerülhető, mivel a sebességtől és magasságtól függően a bombák akár 15
km-re is elrepülnek. Az F-22 Raptor esetében tovább bővülnek a
lehetőségek, ugyanis 15 km magasságból 1,5 Mach-nál oldva a 450 kg-os
fegyver akár 40-50 km-re is eljuthat csak a mozgási energiájának
köszönhetően.
A bombák külső felületén két GPS vevőantenna található a felső részen
és a farokkúp végén. Az utóbbi a végső fázisban veszi át a feladatot,
amikor már közel függőlegesen zuhan. Azonban léteznek olyan célok is,
amelyeket vízszintesen kell támadni, pl. a bunkerek beton ajtóit.
Ilyenkor az ehhez szükséges algoritmusok alapján történik a vezérlés, és
végig a felső antenna veszi a GPS jeleket.
A Boeing az új igények alapján komoly gondot fordított a rendszer
összetevői élettartamának növelésére. A hermetikus csomagolásban lévő
alkatrészek 20 éven keresztül felhasználhatók, közben semmiféle
ellenőrzésre nincs szükség. Ezt azonban még nem sikerült a gyakorlatban
igazolni. A vadonatúj JDAM készletek alig töltöttek időt a raktárakban,
máris szükség volt rájuk. Az 1999 tavaszán lezajlott Allied Force
hadművelet során a szerb hadsereg és az ország katonai szempontból
fontos célpontjai ellen az összes rendelkezésre álló műholdas irányító
készletet felhasználták.
A precíziós vezérlésű fegyverek létjogosultságát senkinek sem kell
bizonygatni. 1991-ben az Irak elleni hadművelet során a 250 ezer
felhasznált repülőgép fedélzeti fegyver közül csak 6%-nyi volt
irányított, a célpontok 75%-át mégis ezekkel sikerült megsemmisíteni.
Nyolc évvel később a koszovói háborúban már 27% volt a precíziós
fegyverek aránya, ezek közül 652 darab volt JDAM műholdas irányítású
bomba, amelyek 98%-a pontosan célba talált. A fegyverhez fűzhető
emlékezetes kudarcok, mint például a belgrádi kínai nagykövetség
lerombolása nem a bomba, hanem a célpont meghatározásának hibája volt. A
fegyver pontosan a megadott helyszínt pusztította el, de azt egy régi
térkép alapján jelölték ki, rosszul. Akkor még egyedül a B-2-es és a
B-52-es volt képes az új fegyver alkalmazására, és csak korlátozott
mértékben volt lehetőség arra, hogy a gép fedélzetén határozzák meg a
saját felderítő eszközökkel a célpontokat.
A Boeing az egyértelmű technikai siker nyomán felfuttatta a gyártást,
ezzel párhuzamosan az USAF és az US NAVY a vadászbombázói fedélzetén is
integrálta az új fegyver két első változatát az egytonnás GBU-31-est
(Mk84) és a féltonnás GBU-32-est (Mk83).
Az integráció lépcsőzetesen ment végbe, az első időben még csak előre
ismert koordinátájú célok ellen vethették be a bombákat, majd
megoldották, hogy a földi FAC (Forward Air Controller) vagyis előretolt
légi irányító az általa meghatározott adatokat rádión közölje, és azt a
pilóta manuálisan táplálja be a HUD-on lévő UFC (Up Front Control)
kezelőpultjába. Ez természetesen komoly hiba lehetőséget rejtett
magában, a 2001 őszén kezdett afganisztáni háború első idejében a hibás
adatok miatt többször került sor rossz helyen véletlen károkozásra.
Azóta az amerikai vadászbombázók alapfelszerelése csapásmérő bevetésen
az új generációs célmegjelölő, vagy a Litening, vagy a Sniper XR,
amelyek egyébként a lézervezérlésű bombák célra vezetésre is alkalmasak.
Ezek nagy felbontású CCD kamerája a régi rendszerekhez képest dupla
magasságból biztosítja a kisméretű földi objektumok azonosítását. A
konténer saját helyzetérzékelő rendszere együttműködik a repülőgép
hasonló berendezésével, így a kamera képén megjelölt objektum
koordinátái a rálátás szöge és a ferde távolság alapján meghatározhatók.
Ennek alapján a bomba automatikusan néhány gombnyomás után megkapja a
szükséges adatokat, nincs szükség a számsorok hosszas kézi
„bepötyögésére”.
Az afganisztáni tálib rendszer elsöprésére indított háború első három
hónapjában ötezer JDAM bombát használtak fel, a 2003 tavaszán Irak
ellen kezdett hadműveletben három hét alatt 6500 hasonló fegyver fogyott
el. Az azóta is rendszeres harcokban változatlanul a legfontosabb
fegyverek a JDAM bombák, összesítve ezekből már 1999 óta 24 ezer darab
fogyott el tényleges harci cselekmények, és kb. ugyanennyi gyakorló
bevetések során. Az irányító készleteket már évek óta exportra is
gyártják, de csak az amerikai megrendelés (2008 végéig) 149297 darab az
USAF és 68509 darab a haditengerészeti légierő számára.
A siker ellenére a Boeing nem ül a babérjain, hanem folyamatosan
fejleszti a fegyver családot. Öt különböző méretű és képességű irányító
készletet gyártanak, jelentősen javult az eredeti tíz méteres pontosság,
a legújabb kisméretű változat már akár 70 kilométerről is bevethető,
amit követően egy méteren belüli precizitással csapódik be. Komoly
előrelépések történtek a fegyverrendszer hátrányainak kiküszöbölése
terén is. Az első változatok zavarása viszonylag egyszerűen lett volna
megoldható, de a védekező fél mindig némi késéssel követte az
eseményeket. A műholdak jelei ugyanis nagyon gyengék, megfelelő
frekvencián elvileg egy mobil telefon kisugárzása képes lenne elnyomni,
és több kilométeres körzetben lehetetlenné tenni a vételt, azaz a
helymeghatározást. Az oroszok azonnal „rámozdultak” a témára, és
kifejlesztettek specializált zavaró rendszereket, amelyek azonban csak
részben lehettek volna eredményesek, hiszen mint említettük, a bombák
tisztán inerciális üzemmódban is a cél közvetlen közelébe jutnak.
A Boeing azóta megoldotta a zavarvédelmet, ennek módjáról azonban sok
részlet nem ismeretes. Változatlanul probléma viszont, hogy mély
völgyekben korlátozottan vethetők be a JDAM bombák, ugyanis a meredek
tereptárgyak miatt a szükségesnél kevesebb műholdra van egyidejűleg
„rálátás”. Részben emiatt, részben pedig a pontosság javítására
fejlesztették ki a kombinált irányítású GBU-54-est, amelynek orrában
lézer detektort is elhelyeztek. Ennek rávezetése igény szerint lehet
félaktív lézeres is.
Kifejlesztették az „intelligens” gyújtóberendezéssel szerelt
változatot is, ezt a nagy átütő erejű BLU-109-es bombáknál alkalmazzák. A
beépített lassulás mérő különbséget tesz a föld, és a beton között,
képes számolni, hogy egy föld alatti építmény hány szintjét törte át, és
a kívánt helyen következik be a robbanás. Az egy tonnás GBU-31-esnek 17
különböző változata létezik, a haditengerészet repülőgép hordozó hajóin
a különleges bevonatú és nagy hőmérséklet esetén is biztonságos
PBXN-109 típusú robbanóanyaggal feltöltött típusokat alkalmazzák.
A kisebb GBU-32-esből kilenc félét állítottak hadrendbe, a
hagyományost, nagy átütő erejű BLU-110-es harci résszel szerelt
változatot, és ezekhez is több specializált gyújtóberendezés áll
rendelkezésre. Az ezredfordulót követően biztosított nagyobb pontosság
lehetővé tette a jóval kisebb 225 kg-os Mk82-es bombához tervezett
irányító készlet alkalmazását is, a GBU-38-asból 16 féle készült, nem
számítva a már említett és ugyanezen a típuson alapuló kombinált lézeres
irányítású GBU-54-est.
Az eddigi legkisebb műholdas vezérlésű bomba egyben a legdrágább is.
Darabonként 40 ezer dollárba kerül a GBU-39-es, amely mindössze 120
kg-os. Ehhez a pontosság ismételt javítása vált szükségessé, mivel a
benne lévő 27 kg-nyi robbanóanyag csak közvetlen találat esetén
biztosítja a megfelelő pusztító erőt. A bomba leoldás után kinyíló
szárnyait az európai MBDA tervezte és gyártja, a fegyverből 24 ezer
darabot rendelt az USAF, amelynek F-15E Strike Eagle gépein
rendszeresítették először. A bombákat négyesével függesztik fel egy
speciális többzáras tartón, amelynek méretét úgy határozták meg, hogy
elférjen majd az ötödik generációs harci gépek belső fegyverterében. Az
F-22-es és F-35-ös a jövőben alacsony észlelhetőség mellett hordozhat
majd nyolc bombát, amelyeket nagy magasságú és sebességű kioldás esetén
száz kilométerre juttat el a szárnyuk.
Az irányító rendszerek kombinált alkalmazása visszafelé is működik, a
meglévő lézervezérlésű bombák több típusán is bevezették a kiegészítő
műholdas irányító rendszert, így a fegyver akkor sem megy veszendőbe, ha
célt felhőzet vagy füst takarja el. Az EGBU (Enhanced Guided Bomb Unit)
bombákat Paveway IV típusjelzéssel is említik, ezek már ugyancsak
szolgálatban állnak és exportjuk is folyik.
A JDAM típuscsaládéhoz hasonló irányító rendszerű fedélzeti fegyverek
fejlesztése nem csak az USA-ban folyik. A legtovább a franciák
jutottak, már náluk is szolgálatba állt egy típus, az oroszok és kínaiak
ugyancsak tervezik hasonló eszközök létrehozását. Hátrányuk viszont,
hogy a saját műholdas navigációs rendszerük egyelőre csak részleges és
kevésbé pontos, az alacsonyabb műszaki megbízhatóság miatt rövidebb az
élettartamuk, és a rendszeres pótlásuk nagyon költséges.
(jets.hu)
A GBU-57 A/B szuper bunker romboló bomba
A Pentagon felgyorsítja, három évvel előretolja a tervezési idejét a
szuper bunker romboló bomba, a GPU-57 A/B, avagy MOP, nagy tömegű
áthatoló bombának. Ez egy új, nagy erejű bomba ami az iráni és
észak-koreai földalatti atom-nukleáris üzemek ellen van kifejlesztve. A
gigantikus bomba hosszabb mint 11 ember válltól-vállig sorban állva, 20
láb (1láb=30.48cm) 609.6 cm talpától a hegyéig, valamint több mint 15
tonna (31862lbs-font), ennek 18%-a az aktív robbanóanyag.
A
GPU-57 A/B MOP olyan hatalmas, hogy csak a B-52-es és a B-2-es
"láthatatlan" bombázók tudják célpontjaik fölé szállítani. Ez a bomba
tízszer erősebb, mint az elődje, a BLU-109, valamint 30%-al nehezebb
mint a MOAB, Mother Of All Bombs, az "Összes Bombák Anyja".
Ez a szuper romboló a Reytheon Társaság technológiai áttörésének
az eredménye, miután kifejlesztették az új mélyre hatoló és erősített
beton romboló töltetet. Az új technológia egy Tandem Warhead System,
Párosítot Töltet Rendszer nevet kapta, ami egy elsődleges, formált
elő-töltet, amit egy véghezvivő, mélyre hatoló robbanótöltet fejez be.
Egy kis méretű MOP prototípus ki lett próbálva a New Mexico állami White
Sands Rakéta Próbatéren, mélyen egy barlangban, a kevésbé ismert
Weapons of Mass Destructions National Testbed - Nagyhatású Romboló
Fegyverek Nemzeti Próbahelyén. Egy karcsú, narancs színű MOP prototípust
felhúztak egy állványra úgy, hogy csak néhány centiméterre volt a hegye
a talajtól, s függőleges állapotban lefelé mutatva felrobbantották. A
próbarobbantás során az újonnan kifejlesztet 1000 fontos, 453 kg-os
töltet rekordot döntött, 589 cm-en hatolt át a 610 cm-es vastag
acélrudakkal megerősített beton fal, szimulált bunker tető tömegébe.
Ez
a beton páncél 12.600 lbs/inch2 nyomás ellenállására van tervezve
mint bunker fal. Kevesebb mint tíz milimásodperc alatt a robbanás 110
millió ft/lbs energiát hatott egy nagy nyomású olvadt fémsugár
formájában.
Egyidejűleg a légierő (Air Force) szerződést írt alá egy nagy
pontosságú GPS célzórendszer kifejlesztésére az MOP célra irányítására,
amely sokkal pontosabb lesz mint az Irakban alkalmazott rendszer.
Feltételezhető, hogy az új rendszer pontossága, CEP, az 5 m-en belül
van. (CEP-Circle of Error Probability = Félrelövés Valószínűségének
Köre).
Az új GPS irányított MOP eddig nem látott 200 láb = 61 méter mélyre
hatol be mielőtt felrobban, s tönkreteszi a földalatti bunkereket, mint
amit Irán és Észak-Korea is jelenleg alkalmaz az atom erő fejlesztési
törekvéseihez.
Teljes
méretű próbarobbantás egy B-52-es alkalmazásával történt. A prototípus
megfelelt minden követelménynek a repülésben, célzási, mélyrehatolási és
robbanási, valamint romboló erejében egyaránt. Az egész átvágó,
robbanó hatása rendben látható volt a próbán.
2007 végére egy teljes méretű modell, vagyis egy gyakorló GBU-57
A/B MOP bomba volt betöltve egy B-2-es bombázó tárába, (mivel a
B-2-esnek két forgótáras felfüggesztésű bombatere van, valószínű a
forgótáras rendszert kiemelték és helyette egy egyedi bomba rögzítőjét
szerelték fel - fordító által) a Whiteman Air Force Base, Missouri
államban.
"Nem tudtam nem észrevenni mi óriási volt ez a bomba, ahogy ott
lógott a bombatárban"- mondta egy tagja az 509-es számú Karbantartó
Csapatnak, aki személyesen kezelte a bombát.
Egy
gyorsított program lett elfogadva, hogy átalakítsák át a B-2-es
'láthatatlan' bombázókat, hogy két-két GBU-57 A/B MOP bomba hordozására
legyenek képesek. (Mivel ez egy nagyon speciális bevetés, valószínű nem
több, mint 3 B-2-est alakítanak át – fordító)
Gyorsaság és sürgősség pont akkor jön, amikor Irán és Izrael közti
összetett és ellenséges viták a végükhöz közelednek az atom energia és
az atom fegyverzetek kapcsán, s a több fokozatú ballisztikus rakéta
rendszer elkészültével, (a minap űrbe is juttattak három műholdat),
atomtöltettel is nyilvánvalóan foglalkoznak.
A légierő kutató laboratóriuma, (AFRL) a Wright Petterson Air Force
Base, Ohio állam, és az AFRL Lőszer és Légi Fegyverzeti Központja,
mindkettő az Eglin AFB, Florida, most már mind nagy sürgősséggel
szerelik át a radarkerülő, láthatatlan B-2-esek bombaterét, hogy célhoz
vihessék a terhüket.
Légierővel egyetemben magán társaságok is szorgoskodnak, mint a
Northrop Grumman, a B-2 gyártója, és a Boing Phantom Works, a bomba
gyártója, mint elsődlegesek a rendszer átalakításában.
A Defense Threat Reduction Agency - Veszélyt Csökkentő Védelmi
Hivatal Virginia államban kezdettől összehangolta a több különböző
résztvevő csoportokat.
Így most már van egy nem-atom fegyver, ami képes mélyre behatolni és óriási erővel robbanni ott.
Isten hozott.... GBU-57 A/B
