Romney
megérdemelte, hogy vesztett, Obama nem érdemelte meg, hogy nyert.
Röviden ez lehet az amerikai elnökválasztás summázata, hiszen a kampány
során mindkét jelölt egyforma inkompetenciáról tett tanúbizonyságot
korszakunk kihívásaival szemben. Mindketten szüntelenül a múlt
adataiból extrapoláltak anélkül, hogy képesek lennének felemelkedni a
válság dimenziójához, amelyet csupán gazdasági és pénzügyi jellegűnek
tekintenek, de nem értik szociális, katonai és kulturális aspektusait.
Az általuk javasolt gazdasági „megoldásokat” ugyanazon pénzügyi
oligarchia sugallja, amely valójában felelős a válságért, és amely a
népekre megszorító intézkedéseket kényszerít, miközben a bankjait
közpénzekből szanálja. Az Obama és környezete által elkövetett bűnöket
sokáig már nem lehet a Fehér Ház szőnyege alá söpörni, mert a világ egy
példátlan kiterjedésű strukturális és stratégiai kataklizma küszöbén
áll.
Tévedés lenne azt hinni, hogy Obama kevésbé veszélyes, mint Romney.
Talán még veszélyesebb, csak éppen más módon. Kétségtelen persze, hogy
ez utóbbival ellentétben ő legalább hagyni fog egy kis időt az időnek,
és minden irányú intervenciós politikája nem fog olyan gyorsan a
legbrutálisabb formájában megnyilvánulni, mint republikánus alteregója
győzelme esetén történt volna. Ahogyan a nyugati és főleg amerikai
politikusok általában, Obama is művészi szinten gyakorolja a
szofisztikát és a frazeológiát. Valójában azonban egyáltalán nem
nyugtalankodik az Iránt és vele együtt a világbékét fenyegető izraeli
kardcsörtetés miatt, és már teljesen behódolt a konfliktus logikájának,
még ha momentán Washingtonban kétségtelenül szeretnék is elkerülni a
nyílt háborút.
Napjainkban nem azért háborúznak, mert ez egy szélsőséges helyzetből
következő elkerülhetetlen szükségszerűség lenne, hanem mert úgy
döntöttek, hogy háborúznak. Háborúra azért kerül sor, mert azt akarják,
hogy bekövetkezzen. Azután minden csak álcázás kérdése. Márpedig úgy
tűnik, hogy a döntés már megszületett. Amikor tehát Obama kijelenti,
hogy „a diplomácia ideje korlátozott”, akkor ezt úgy kell érteni, hogy
valójában már lejárt, és minden titkos kapcsolatfelvétel csak
porhintésre szolgál. Így aztán tettetett ártatlansággal a világ képébe
lehet mondani, hogy „mindent, még a lehetetlent is megpróbáltuk a béke
megmentése érdekében, de hiába”.
Ki hihetné még, hogy az amerikaiak tisztességes kompromisszumra
törekednek ebben a kérdésben? Az eddigi történelmi tapasztalatok
alapján az angol-amerikai tárgyalások sohasem arra szolgáltak, hogy
méltányos megoldást találjanak valamely válsághelyzetre, sokkal inkább
arra, hogy diplomáciai úton elérjék a kapitulációt vagy előkészítsék a
legjobb feltételeket a végső rohamhoz. Mindezt azután, hogy az
ellenséget módszeresen elszigetelték a nemzetközi és a belső színtéren,
a különböző gazdasági/pénzügyi szankciókkal és kereskedelmi blokádokkal
eléggé meggyengítették, aláásták a legitimitását és elvágták a népi
támogatásától. Mindazonáltal a válság hatására az amerikai katonai
doktrína is átalakult. Ma már szó sincs arról, hogy egyidejűleg
többfrontos háborúkba bonyolódjanak, mint az utóbbi két évtizedben. A
válság legfeljebb egyetlen hadműveleti területet tesz lehetővé.
Márpedig mindent tekintetbe véve Szíria és Irán egyetlen frontot és két
különböző fázist alkot, az USA és az EU által az iszlám köztársaság
fokozatos megfojtására alkalmazott intézkedések pedig kétségtelenül
háborús cselekmények, még ha ez egy álcázott háború is, amelynek a
kollaboránsmédia sohasem mondja ki a nevét.
Obamának egy darabig még a közvetett konfrontáció politikáját kell
folytatnia, amely olyan jól sikerült neki mindeddig a dróntámadásokkal,
célzott likvidálásokkal és felforgató akciókkal Jemenben és
Szomáliában, Líbiában és Szíriában... Ugyanakkor interkontinentális
szinten és lopakodva folytatódik az alattomos konfrontációs politika
Oroszországgal, nemcsak Közel-Keleten, a szíriai „polgárháború” álcája
alatt, hanem az amerikai csillagháborús megszállottság következtében
potenciális csatatérré változott Európában is, mint a hidegháború
idején. Egészen addig a napig, amikor Moszkva úgy dönt, hogy betelt a
pohár, és megsemmisíti a „rakétavédelmi pajzs” európai bástyáit,
amelyeket a Pentagon telepített a határaira.
Obama személye bizonyos értelemben korszakunk jelképévé vált. Bőre
színe ugyanis sajnálatos módon összezavarta a lelkeket. Sok hátrányos
helyzetű és frusztrált egyén számára a sötét pigmentáció az ún.
gondoskodó állam (Welfare State) garanciája, amely az egyéni
hiányosságokat - nevezetesen a képesség, a felelősségvállalás és az
erőfeszítés hiányát - szubvenciókkal próbálja korrigálni, miközben az
Obamát újraválasztó kisebbségek szemében a „fehér” testesíti meg a
keménységet, a diszkriminációt, a mohóságot és az egotista
individualizmust. Nyilvánvalóan a konzervatívok sem mentesek ettől a
szemiotikai slendriánságtól, amely a négerséget a progresszív, utópista
és újraelosztó (mármint a dolgos fehéreket adókkal kiszipolyozó és
jövedelmüket a henye kisebbségek javára „átcsoportosító”) baloldallal
társítja. A tapasztalat és a tények azonban megcáfolják ezt az
egyenletet.
Csak a gépies képzettársításokra kondicionált tömegek és az
intellektuálisan eltunyult pszeudo-elitek nem látják, hogy az
Obama-Romney páros esetében a bőrszínnek egyáltalán nincs jelentősége.
Kettejük személyében ugyanazon termék különböző csomagolású, de csaknem
ugyanolyan összetételű változata vívott - a végeredményt tekintve
teljesen virtuális - konkurenciaharcot, akárcsak a Coca és a Pepsi.
Ebből a perspektívából a „fehér Amerika” semmit sem vesztett azzal,
hogy nem Romney győzött, amivel a választási színjátékot bojkottáló 85
millió fehér nyilván nagyon is tisztában volt. Az európai származású
többség tehát most is hallgatott, mert valójában már legalább egy
évszázada ki van rekesztve a szövetségi szintű valós
hatalomgyakorlásból, és csak az erős libertárius / anti-etatista vagy
individualista irányzatokon keresztül nyilvánul meg a közéletben.
Obama és kormányzata az ún. smart power (fegyveres diplomácia és
közvetett háborúk) keretében agresszív konfrontációs politikát folytat
világszerte. Szíriában az Egyesült Államok, valamint európai és arab
szövetségesei külföldi intervenciós erőket támogatnak, miközben a
mainstream média a nyilvánvaló tények ellenére polgárháborúról beszél.
Ez a konfliktus az Iránt fenyegető csapások nyitányának tekinthető, az
iszlám köztársaság ellen bevezetett nemzetközi gazdasági és pénzügyi
retorziók pedig valójában a nyugati hatalmi diktátum egyértelmű
megnyilvánulásai. Másrészt erősödik a konfrontációs stratégia
Oroszországgal és Kínával is, többek között az USA által Kelet-Európába
és a Balti-tengerre telepítendő provokatív „rakétavédelmi” pajzs,
illetve a Tajvan státusza körüli állandó feszültség kontextusában a
Kínai-tengeren végrehajtott demonstratív jellegű flottafelvonulás révén.
A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az Egyesült Államok
44. elnökeként Obama bizonyos szempontból már bizonyított, amikor
közpénzekből fedezte a Wall Street-i pénzintézetek spekulatív
szerencsejáték-adósságát. Ráadásul töretlen akaratot mutat a szexuális
kisebbségekkel kapcsolatos jogok ideológiai pestisének terjesztésére.
Mivel ezek egyébként az emberi jogok corpusából sui generis
következnek, ebből az aspektusból akár logikusnak is mondható, hogy
Obama - „rossz szelleme”, Clintonné ösztökélésére - mindenképpen
társadalmi normaként és követendő erkölcsi elvként akarja elfogadtatni
a korlátlan szexuális felszabadítás (vagyis a teljes nemi szabadosság)
„jogát” nemcsak Amerikával és az együgyű Európával, hanem a harmadik
világgal is, amelyet az amerikai és európai segélyek megvonásával
fenyegetnek, ha netán vonakodna attól, hogy troglodita erkölcseit a
progresszív nyugati minta szerint liberalizálja.
Már csak az van hátra, hogy ezek a politikailag rövidesen domináns
helyzetbe kerülő leszbikus, homo-, bi- és transzszexuális (LGBT)
kisebbségek a maguk részéről kierőszakolják azt a logikát, amelynek már
jól látszanak a kontúrjai (az organikus család vége, a mesterséges
megtermékenyítés diadala, általános szexuális polimorfizmus stb.).
Kétségtelenül bevált módszer az utódnemzés ellenőrzésére, legalábbis
ami a (tengerentúli terminológiával élve) „kaukázusi típust”, vagyis a
fehér emberiséget illeti, amely 1900-ban még a világ népességének húsz
százalékát adta, 2050-re viszont már csak alig öt százalékát fogja
alkotni. Itt tehát egy új típusú ideológiai imperializmusról van szó,
amely alapvetően sokkal kártékonyabb, mint az egykori fehér
kolonializmus volt. Obama tehát egy olyan ideológiai pestis
terjesztője, amely az egyént és az állami Molochot elválasztó utolsó
„köztes testület”, a hagyományos család lerombolásával
elkerülhetetlenül a társadalmak atomizálódásához vezet, „szabadon”
hagyva az egyént, megszabadítva őt - az összes totalitárius ideológia
és vallás által egyébként egyformán - gyűlölt vérségi kötelékeitől
(kommunista „új ember” és keresztény „ökumenikus család”, vö. Lk 14,
26), egyedül, kiszakítottan és teljesen védtelenül az egyre távolabbi,
személytelenebb és zsarnokibb egyetemes állammal szemben, a „solve et
coagula” (feloszlatni és tömegesíteni) antik receptje szerint.
Obamára hárul egy sajátos és hovatovább nemzetbiztonsági kockázatot
jelentő amerikai népbetegség visszaszorítása is. Az elhízásról van szó,
amely mindenütt terjed a világon, az Egyesült Államokban azonban
valósággal nemzeti csapásnak számít. 1995-ben még egyetlen amerikai
tagállamban sem haladta meg az elhízottak aránya a lakosság 20
százalékát, ma egy kivételével az összesben meghaladja. Jelenleg az
amerikai felnőttek 68,8 százaléka elhízott vagy túlsúlyos, és ugyanez
vonatkozik minden második gyerekre vagy fiatalra. Az amerikaiak alig 5
(!) százaléka dicsekedhet azzal, hogy jó állapotban van a
kardiovaszkuláris rendszere, olyannyira, hogy az amerikai egészségügyi
kiadások több mint egyötödét manapság a kóros elhízás kezelése emészti
fel. Néhány éven belül ez az összeg meghaladhatja az évi ezermilliárd
dollárt, ami jóval felülmúlja a világon messze legmagasabbnak számító
(2013-ban 525 milliárd dolláros) amerikai katonai büdzsét. Már most
látszik, hogy 2020-ban az amerikai felnőttek háromnegyede (a férfiak
83, a nők 72 százaléka) túlsúlyos lesz, és nagy többségük (a férfiak
77, a nők 53 százaléka) cukorbetegségtől vagy prediabetikus panaszoktól
fog szenvedni. Ez a jelenség az orvosi és anyagi következményeken túl
az USA katonai kapacitására is súlyos hatással lesz, kövér katonákat
ugyanis nyilvánvalóan nem lehet a frontra küldeni.
Végül pedig erősen kérdéses, hogy Obama képes lesz-e megbirkózni az
USA kolosszális adósságának a problémájával, amely mára fejenként 200
ezer dollárnyi terhet ró minden amerikaira, ráadásul azzal szembesülve,
hogy jelenleg az aktív népesség 18 százaléka munkanélküli. Neki is a
rendelkezésére áll persze az amerikai elnökök utóbbi két évtizedben
gyakran alkalmazott „csodamódszere”, a fedezet nélküli extenzív
pénzkibocsátás (más szóval pénzhamisítás), de a dolog természetéből
következően egyre csökkenő hatékonysággal. Alternatív megoldás pedig
nem lesz, amíg nem tör ki forradalom a pénzvilágon belül, aminek
viszont elég csekély a valószínűsége. Ben Shalom Bernanke vagy
valamelyik hitsorsosa továbbra is a Fed élén fog trónolni, és minden
marad a régiben - ebben a made in Manhattan „legjobb világban”.
Egészen a végső krízisig, amely fölött az amerikai politikai
garnitúrának - demokratának és republikánusnak en bloc - többé már nem
lesz semmiféle hatalma. Ténylegesen ugyanis csupán kozmetikai
különbségek vannak a demokrata és a republikánus frakció között, az
előbbi képviselve az ipari monopolkapitalistákat, a komprádor
szakszervezeti bürokráciát és a különböző etnikai kisebbségeket, az
utóbbi pedig a texasi olajmágnásokat, a Wall Street-i bankárokat és a
Biblia-övezet hisztérikus szektáit, miközben a bűnbandák és a maffiózók
egyformán beépültek mindkét formációba. Elvégre Amerika a korlátlan
lehetőségek hazája. E tekintetben is.
MD 2012. XI. 27. - XII. 4.Amerika, a bábállam
Az Egyesült Államok kormánya és állampolgárai úgy gondolják, hogy az
USA a „világ egyetlen szuperhatalma”. De hogyan lehetne szuperhatalom
egy olyan ország, amelynek egész kormánya, és állampolgárainak többsége
- kiváltképp a protestáns egyházak tagjai - hason csúsznak az izraeli
miniszterelnök lábai előtt? Hogyan lehetne szuperhatalom egy olyan
ország, amely híján van annak az erőnek, amellyel önálló külpolitikát
folytathatna a Közel-Keleten? Az efféle ország nem szuperhatalom, hanem
bábállam.
Az elmúlt néhány napban szemtanúi lehettünk (már megint), ahogy az
„amerikai szuperhatalom” hason csúszik Netanyahu lábai előtt. Amikor
Netanyahu elhatározta hogy újra palesztin nőket és gyerekeket gyilkol
Gázában, hogy tovább pusztítja azt ami a Gázai gettó szociális
infrastruktúrájából maradt, és hogy az „önvédelem” gyakorlataként
igazolja az izraeli háborús és emberiségellenes bűnöket, az amerikai
Szenátus, a Képviselőház, a Fehér Ház, és az amerikai média azonnal
támogatást nyújtottak Netanyahu bűntetteihez.
November 16-án a „szuperhatalom” Kongresszusa, a Képviselőház és a
Szenátus egyaránt fenntartások nélkül elfogadta a határozatokat,
melyeket az Izraeli Amerikai Nyilvános Ügyek Bizottságától (American
Israel Public Affairs Committee – AIPAC) kapott. Ez az egyetlen
külföldi hírszerző szolgálat, amelynek nem szükséges külföldi
hírszerzőként regisztrálnia magát. A zsidó nép Globális Hírszolgálata
(Global News Service) büszkén jelezte hatalmát Washington felett. A
demokraták és republikánusok egyaránt osztoznak Izrael becstelen
szolgálatában és gonoszságában, ahelyett, hogy Amerikát és a palesztin
igazságot szolgálnák.
A Fehér Ház gyorsan követte az izraeli lobbi utasítását. Obama elnök
bejelentette, hogy „teljes mértékben támogatja” Izrael Gáza elleni
támadását. Ben Rhodes, a Fehér Ház megbízott nemzetbiztonsági
tanácsadója november 16-án elmondta a médiának, hogy a Fehér Ház
„ugyanazt akarja, amit Izrael akar”. Ez egy túlzott állítás, hiszen sok
izraeli ellenzi az izraeli kormány bűneit, amely valójában nem is
Izrael, hanem a „telepesek” kormánya, a földre éhes őrült emigránsoké,
akik törvénytelenül, Netanyahu támogatásával ellopják a palesztinok
földjeit.
Netanyahu Izraelje egyenértékű Lincoln 150 évvel ezelőtti
republikánusaival. Akkor nem volt nemzetközi jog, amely megvédte volna
a déli államokat, melyek kiléptek az önkéntes alapú Unióból,
alkotmányos jogukkal élve, hogy elkerüljék az északiak üzleti érdekéből
történő kizsákmányolását. Ezt követően, miután az északi hadsereg
elpusztította a déli államokat, az amerikai indiánok ellen fordult és
nem volt nemzetközi jog, amely megvédte volna az amerikai indiánokat az
északi hadseregek általi legyilkolásuktól és kisemmizésüktől.
Washington azt állította, hogy az indiánok íjakkal és nyilakkal
fenyegették az inváziós erőiket. Ma már van nemzetközi jog, hogy
megvédje Ciszjordánia és Gáza palesztin lakosait. Mindazonáltal, minden
egyes alkalommal, amikor a világ megpróbálja számadásra kényszeríteni
az izraeli kormányt bűnei miatt, Izrael washingtoni bábjai megvétózzák
a határozatot.
Az az állítás, hogy a palesztinok fenyegették Izraelt, éppen annyira
abszurd, mint hogy Afganisztán, Irak, Líbia, Jemen, Szíria, Szomália,
Pakisztán, és Irán fenyegették Amerikát. Ezeknek az országoknak nem
volt olyan kormánya, amely valaha is fenyegető kijelentést tett volna
Amerikával szemben. Ha ez meg is történt volna, nem lett volna értelme.
Ha egy szuperhatalmat ilyen tehetetlen és távoli országok
fenyegethetnek, akkor az nem is szuperhatalom.
Egy áldozat démonizálása jó módszer a háborús bűnök elkendőzésére.
Az amerikai nyomtatott és televíziós sajtó képtelen a háborús bűnök
ellenőrzésére. A média csak azokat a bűntetteket jelenti be, amelyeket
„terroristáknak” tulajdonítanak, azoknak, akik az amerikai hegemónia
ellen küzdenek, és olyan amerikaiaknak, mint Bradley Manning és Sibel
Edmonds, akik nyilvánosságra hoztak titkos hivatali iratokat. A
WikiLeaks-es Julian Assange az ecuadori elnök által biztosított
menedékjog ellenére veszélyben marad, amint Washington egy kicsit is
figyelembe veszi a nemzetközi jogot.
Az első Alkotmánykiegészítés amerikai gyakorlata szerint ezt
államellenes bűntettnek tekintik. A médiának már nem célja, hogy
megtalálja az igazságot, csak hogy a hivatali titkokat védje. Az
igazság kimondása alapjaiban véve eltűnt, hiszen túl sokba kerülne
azoknak az újságíróknak, akik ki mernék mondani. Ha valaki meg akarja
tartani az állását, ki kell szolgálnia Washingtont, és azokat a privát
érdekcsoportokat, amelyeket Washington kihasznál.
Hogy november 19-én megvédje Izrael újabb háborús bűntettét, Obama
elnök azt mondta: „nincs olyan ország a Földön, amely eltűrné, hogy
rakéták záporozzanak rá a határain kívülről”. De természetesen számos
olyan ország van, amely eltűri, hogy Amerikából küldött rakéták
hulljanak rájuk. Obama, a háborús bűnös rakétákat zúdít Afganisztánra,
Pakisztánra, Jemenre, és rakétákat küldött Líbiába, Szomáliába, Irakba,
és Szíriába úgyszintén. Irán lehet a következő.
A varsói gettó elleni német támadás a zsidó történelem egyik
rémtörténete. Hasonló esemény zajlik most is, csakhogy a zsidók ezúttal
áldozat helyett elkövetők. Egy kezet sem emeltek Izrael ellenében, hogy
meggátolják az Eli Yishai belügyminiszter által bejelentett
hadműveletet, amelynek célja, hogy „visszaküldje Gázát a középkorba”.
Fordította: Fehér Nándor