2012. december 7., péntek

Gazdag István: Obama pirruszi győzelme

Romney megérdemelte, hogy vesztett, Obama nem érdemelte meg, hogy nyert. Röviden ez lehet az amerikai elnökválasztás summázata, hiszen a kampány során mindkét jelölt egyforma inkompetenciáról tett tanúbizonyságot korszakunk kihívásaival szemben. Mindketten szüntelenül a múlt adataiból extrapoláltak anélkül, hogy képesek lennének felemelkedni a válság dimenziójához, amelyet csupán gazdasági és pénzügyi jellegűnek tekintenek, de nem értik szociális, katonai és kulturális aspektusait. Az általuk javasolt gazdasági „megoldásokat” ugyanazon pénzügyi oligarchia sugallja, amely valójában felelős a válságért, és amely a népekre megszorító intézkedéseket kényszerít, miközben a bankjait közpénzekből szanálja. Az Obama és környezete által elkövetett bűnöket sokáig már nem lehet a Fehér Ház szőnyege alá söpörni, mert a világ egy példátlan kiterjedésű strukturális és stratégiai kataklizma küszöbén áll.
Tévedés lenne azt hinni, hogy Obama kevésbé veszélyes, mint Romney. Talán még veszélyesebb, csak éppen más módon. Kétségtelen persze, hogy ez utóbbival ellentétben ő legalább hagyni fog egy kis időt az időnek, és minden irányú intervenciós politikája nem fog olyan gyorsan a legbrutálisabb formájában megnyilvánulni, mint republikánus alteregója győzelme esetén történt volna. Ahogyan a nyugati és főleg amerikai politikusok általában, Obama is művészi szinten gyakorolja a szofisztikát és a frazeológiát. Valójában azonban egyáltalán nem nyugtalankodik az Iránt és vele együtt a világbékét fenyegető izraeli kardcsörtetés miatt, és már teljesen behódolt a konfliktus logikájának, még ha momentán Washingtonban kétségtelenül szeretnék is elkerülni a nyílt háborút.
Napjainkban nem azért háborúznak, mert ez egy szélsőséges helyzetből következő elkerülhetetlen szükségszerűség lenne, hanem mert úgy döntöttek, hogy háborúznak. Háborúra azért kerül sor, mert azt akarják, hogy bekövetkezzen. Azután minden csak álcázás kérdése. Márpedig úgy tűnik, hogy a döntés már megszületett. Amikor tehát Obama kijelenti, hogy „a diplomácia ideje korlátozott”, akkor ezt úgy kell érteni, hogy valójában már lejárt, és minden titkos kapcsolatfelvétel csak porhintésre szolgál. Így aztán tettetett ártatlansággal a világ képébe lehet mondani, hogy „mindent, még a lehetetlent is megpróbáltuk a béke megmentése érdekében, de hiába”.
Ki hihetné még, hogy az amerikaiak tisztességes kompromisszumra törekednek ebben a kérdésben? Az eddigi történelmi tapasztalatok alapján az angol-amerikai tárgyalások sohasem arra szolgáltak, hogy méltányos megoldást találjanak valamely válsághelyzetre, sokkal inkább arra, hogy diplomáciai úton elérjék a kapitulációt vagy előkészítsék a legjobb feltételeket a végső rohamhoz. Mindezt azután, hogy az ellenséget módszeresen elszigetelték a nemzetközi és a belső színtéren, a különböző gazdasági/pénzügyi szankciókkal és kereskedelmi blokádokkal eléggé meggyengítették, aláásták a legitimitását és elvágták a népi támogatásától. Mindazonáltal a válság hatására az amerikai katonai doktrína is átalakult. Ma már szó sincs arról, hogy egyidejűleg többfrontos háborúkba bonyolódjanak, mint az utóbbi két évtizedben. A válság legfeljebb egyetlen hadműveleti területet tesz lehetővé. Márpedig mindent tekintetbe véve Szíria és Irán egyetlen frontot és két különböző fázist alkot, az USA és az EU által az iszlám köztársaság fokozatos megfojtására alkalmazott intézkedések pedig kétségtelenül háborús cselekmények, még ha ez egy álcázott háború is, amelynek a kollaboránsmédia sohasem mondja ki a nevét.
Obamának egy darabig még a közvetett konfrontáció politikáját kell folytatnia, amely olyan jól sikerült neki mindeddig a dróntámadásokkal, célzott likvidálásokkal és felforgató akciókkal Jemenben és Szomáliában, Líbiában és Szíriában... Ugyanakkor interkontinentális szinten és lopakodva folytatódik az alattomos konfrontációs politika Oroszországgal, nemcsak Közel-Keleten, a szíriai „polgárháború” álcája alatt, hanem az amerikai csillagháborús megszállottság következtében potenciális csatatérré változott Európában is, mint a hidegháború idején. Egészen addig a napig, amikor Moszkva úgy dönt, hogy betelt a pohár, és megsemmisíti a „rakétavédelmi pajzs” európai bástyáit, amelyeket a Pentagon telepített a határaira.
Obama személye bizonyos értelemben korszakunk jelképévé vált. Bőre színe ugyanis sajnálatos módon összezavarta a lelkeket. Sok hátrányos helyzetű és frusztrált egyén számára a sötét pigmentáció az ún. gondoskodó állam (Welfare State) garanciája, amely az egyéni hiányosságokat - nevezetesen a képesség, a felelősségvállalás és az erőfeszítés hiányát - szubvenciókkal próbálja korrigálni, miközben az Obamát újraválasztó kisebbségek szemében a „fehér” testesíti meg a keménységet, a diszkriminációt, a mohóságot és az egotista individualizmust. Nyilvánvalóan a konzervatívok sem mentesek ettől a szemiotikai slendriánságtól, amely a négerséget a progresszív, utópista és újraelosztó (mármint a dolgos fehéreket adókkal kiszipolyozó és jövedelmüket a henye kisebbségek javára „átcsoportosító”) baloldallal társítja. A tapasztalat és a tények azonban megcáfolják ezt az egyenletet.
Csak a gépies képzettársításokra kondicionált tömegek és az intellektuálisan eltunyult pszeudo-elitek nem látják, hogy az Obama-Romney páros esetében a bőrszínnek egyáltalán nincs jelentősége. Kettejük személyében ugyanazon termék különböző csomagolású, de csaknem ugyanolyan összetételű változata vívott - a végeredményt tekintve teljesen virtuális - konkurenciaharcot, akárcsak a Coca és a Pepsi. Ebből a perspektívából a „fehér Amerika” semmit sem vesztett azzal, hogy nem Romney győzött, amivel a választási színjátékot bojkottáló 85 millió fehér nyilván nagyon is tisztában volt. Az európai származású többség tehát most is hallgatott, mert valójában már legalább egy évszázada ki van rekesztve a szövetségi szintű valós hatalomgyakorlásból, és csak az erős libertárius / anti-etatista vagy individualista irányzatokon keresztül nyilvánul meg a közéletben.
Obama és kormányzata az ún. smart power (fegyveres diplomácia és közvetett háborúk) keretében agresszív konfrontációs politikát folytat világszerte. Szíriában az Egyesült Államok, valamint európai és arab szövetségesei külföldi intervenciós erőket támogatnak, miközben a mainstream média a nyilvánvaló tények ellenére polgárháborúról beszél. Ez a konfliktus az Iránt fenyegető csapások nyitányának tekinthető, az iszlám köztársaság ellen bevezetett nemzetközi gazdasági és pénzügyi retorziók pedig valójában a nyugati hatalmi diktátum egyértelmű megnyilvánulásai. Másrészt erősödik a konfrontációs stratégia Oroszországgal és Kínával is, többek között az USA által Kelet-Európába és a Balti-tengerre telepítendő provokatív „rakétavédelmi” pajzs, illetve a Tajvan státusza körüli állandó feszültség kontextusában a Kínai-tengeren végrehajtott demonstratív jellegű flottafelvonulás révén.
A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az Egyesült Államok 44. elnökeként Obama bizonyos szempontból már bizonyított, amikor közpénzekből fedezte a Wall Street-i pénzintézetek spekulatív szerencsejáték-adósságát. Ráadásul töretlen akaratot mutat a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos jogok ideológiai pestisének terjesztésére. Mivel ezek egyébként az emberi jogok corpusából sui generis következnek, ebből az aspektusból akár logikusnak is mondható, hogy Obama - „rossz szelleme”, Clintonné ösztökélésére - mindenképpen társadalmi normaként és követendő erkölcsi elvként akarja elfogadtatni a korlátlan szexuális felszabadítás (vagyis a teljes nemi szabadosság) „jogát” nemcsak Amerikával és az együgyű Európával, hanem a harmadik világgal is, amelyet az amerikai és európai segélyek megvonásával fenyegetnek, ha netán vonakodna attól, hogy troglodita erkölcseit a progresszív nyugati minta szerint liberalizálja.
Már csak az van hátra, hogy ezek a politikailag rövidesen domináns helyzetbe kerülő leszbikus, homo-, bi- és transzszexuális (LGBT) kisebbségek a maguk részéről kierőszakolják azt a logikát, amelynek már jól látszanak a kontúrjai (az organikus család vége, a mesterséges megtermékenyítés diadala, általános szexuális polimorfizmus stb.). Kétségtelenül bevált módszer az utódnemzés ellenőrzésére, legalábbis ami a (tengerentúli terminológiával élve) „kaukázusi típust”, vagyis a fehér emberiséget illeti, amely 1900-ban még a világ népességének húsz százalékát adta, 2050-re viszont már csak alig öt százalékát fogja alkotni. Itt tehát egy új típusú ideológiai imperializmusról van szó, amely alapvetően sokkal kártékonyabb, mint az egykori fehér kolonializmus volt. Obama tehát egy olyan ideológiai pestis terjesztője, amely az egyént és az állami Molochot elválasztó utolsó „köztes testület”, a hagyományos család lerombolásával elkerülhetetlenül a társadalmak atomizálódásához vezet, „szabadon” hagyva az egyént, megszabadítva őt - az összes totalitárius ideológia és vallás által egyébként egyformán - gyűlölt vérségi kötelékeitől (kommunista „új ember” és keresztény „ökumenikus család”, vö. Lk 14, 26), egyedül, kiszakítottan és teljesen védtelenül az egyre távolabbi, személytelenebb és zsarnokibb egyetemes állammal szemben, a „solve et coagula” (feloszlatni és tömegesíteni) antik receptje szerint.
Obamára hárul egy sajátos és hovatovább nemzetbiztonsági kockázatot jelentő amerikai népbetegség visszaszorítása is. Az elhízásról van szó, amely mindenütt terjed a világon, az Egyesült Államokban azonban valósággal nemzeti csapásnak számít. 1995-ben még egyetlen amerikai tagállamban sem haladta meg az elhízottak aránya a lakosság 20 százalékát, ma egy kivételével az összesben meghaladja. Jelenleg az amerikai felnőttek 68,8 százaléka elhízott vagy túlsúlyos, és ugyanez vonatkozik minden második gyerekre vagy fiatalra. Az amerikaiak alig 5 (!) százaléka dicsekedhet azzal, hogy jó állapotban van a kardiovaszkuláris rendszere, olyannyira, hogy az amerikai egészségügyi kiadások több mint egyötödét manapság a kóros elhízás kezelése emészti fel. Néhány éven belül ez az összeg meghaladhatja az évi ezermilliárd dollárt, ami jóval felülmúlja a világon messze legmagasabbnak számító (2013-ban 525 milliárd dolláros) amerikai katonai büdzsét. Már most látszik, hogy 2020-ban az amerikai felnőttek háromnegyede (a férfiak 83, a nők 72 százaléka) túlsúlyos lesz, és nagy többségük (a férfiak 77, a nők 53 százaléka) cukorbetegségtől vagy prediabetikus panaszoktól fog szenvedni. Ez a jelenség az orvosi és anyagi következményeken túl az USA katonai kapacitására is súlyos hatással lesz, kövér katonákat ugyanis nyilvánvalóan nem lehet a frontra küldeni.
Végül pedig erősen kérdéses, hogy Obama képes lesz-e megbirkózni az USA kolosszális adósságának a problémájával, amely mára fejenként 200 ezer dollárnyi terhet ró minden amerikaira, ráadásul azzal szembesülve, hogy jelenleg az aktív népesség 18 százaléka munkanélküli. Neki is a rendelkezésére áll persze az amerikai elnökök utóbbi két évtizedben gyakran alkalmazott „csodamódszere”, a fedezet nélküli extenzív pénzkibocsátás (más szóval pénzhamisítás), de a dolog természetéből következően egyre csökkenő hatékonysággal. Alternatív megoldás pedig nem lesz, amíg nem tör ki forradalom a pénzvilágon belül, aminek viszont elég csekély a valószínűsége. Ben Shalom Bernanke vagy valamelyik hitsorsosa továbbra is a Fed élén fog trónolni, és minden marad a régiben - ebben a made in Manhattan „legjobb világban”.
Egészen a végső krízisig, amely fölött az amerikai politikai garnitúrának - demokratának és republikánusnak en bloc - többé már nem lesz semmiféle hatalma. Ténylegesen ugyanis csupán kozmetikai különbségek vannak a demokrata és a republikánus frakció között, az előbbi képviselve az ipari monopolkapitalistákat, a komprádor szakszervezeti bürokráciát és a különböző etnikai kisebbségeket, az utóbbi pedig a texasi olajmágnásokat, a Wall Street-i bankárokat és a Biblia-övezet hisztérikus szektáit, miközben a bűnbandák és a maffiózók egyformán beépültek mindkét formációba. Elvégre Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. E tekintetben is.
MD 2012. XI. 27. - XII. 4.


Amerika, a bábállam


Az Egyesült Államok kormánya és állampolgárai úgy gondolják, hogy az USA a „világ egyetlen szuperhatalma”. De hogyan lehetne szuperhatalom egy olyan ország, amelynek egész kormánya, és állampolgárainak többsége - kiváltképp a protestáns egyházak tagjai - hason csúsznak az izraeli miniszterelnök lábai előtt? Hogyan lehetne szuperhatalom egy olyan ország, amely híján van annak az erőnek, amellyel önálló külpolitikát folytathatna a Közel-Keleten? Az efféle ország nem szuperhatalom, hanem bábállam.
Az elmúlt néhány napban szemtanúi lehettünk (már megint), ahogy az „amerikai szuperhatalom” hason csúszik Netanyahu lábai előtt. Amikor Netanyahu elhatározta hogy újra palesztin nőket és gyerekeket gyilkol Gázában, hogy tovább pusztítja azt ami a Gázai gettó szociális infrastruktúrájából maradt, és hogy az „önvédelem” gyakorlataként igazolja az izraeli háborús és emberiségellenes bűnöket, az amerikai Szenátus, a Képviselőház, a Fehér Ház, és az amerikai média azonnal támogatást nyújtottak Netanyahu bűntetteihez.
November 16-án a „szuperhatalom” Kongresszusa, a Képviselőház és a Szenátus egyaránt fenntartások nélkül elfogadta a határozatokat, melyeket az Izraeli Amerikai Nyilvános Ügyek Bizottságától (American Israel Public Affairs Committee – AIPAC) kapott. Ez az egyetlen külföldi hírszerző szolgálat, amelynek nem szükséges külföldi hírszerzőként regisztrálnia magát. A zsidó nép Globális Hírszolgálata (Global News Service) büszkén jelezte hatalmát Washington felett. A demokraták és republikánusok egyaránt osztoznak Izrael becstelen szolgálatában és gonoszságában, ahelyett, hogy Amerikát és a palesztin igazságot szolgálnák.
A Fehér Ház gyorsan követte az izraeli lobbi utasítását. Obama elnök bejelentette, hogy „teljes mértékben támogatja” Izrael Gáza elleni támadását. Ben Rhodes, a Fehér Ház megbízott nemzetbiztonsági tanácsadója november 16-án elmondta a médiának, hogy a Fehér Ház „ugyanazt akarja, amit Izrael akar”. Ez egy túlzott állítás, hiszen sok izraeli ellenzi az izraeli kormány bűneit, amely valójában nem is Izrael, hanem a „telepesek” kormánya, a földre éhes őrült emigránsoké, akik törvénytelenül, Netanyahu támogatásával ellopják a palesztinok földjeit.
Netanyahu Izraelje egyenértékű Lincoln 150 évvel ezelőtti republikánusaival. Akkor nem volt nemzetközi jog, amely megvédte volna a déli államokat, melyek kiléptek az önkéntes alapú Unióból, alkotmányos jogukkal élve, hogy elkerüljék az északiak üzleti érdekéből történő kizsákmányolását. Ezt követően, miután az északi hadsereg elpusztította a déli államokat, az amerikai indiánok ellen fordult és nem volt nemzetközi jog, amely megvédte volna az amerikai indiánokat az északi hadseregek általi legyilkolásuktól és kisemmizésüktől.
Washington azt állította, hogy az indiánok íjakkal és nyilakkal fenyegették az inváziós erőiket. Ma már van nemzetközi jog, hogy megvédje Ciszjordánia és Gáza palesztin lakosait. Mindazonáltal, minden egyes alkalommal, amikor a világ megpróbálja számadásra kényszeríteni az izraeli kormányt bűnei miatt, Izrael washingtoni bábjai megvétózzák a határozatot.
Az az állítás, hogy a palesztinok fenyegették Izraelt, éppen annyira abszurd, mint hogy Afganisztán, Irak, Líbia, Jemen, Szíria, Szomália, Pakisztán, és Irán fenyegették Amerikát. Ezeknek az országoknak nem volt olyan kormánya, amely valaha is fenyegető kijelentést tett volna Amerikával szemben. Ha ez meg is történt volna, nem lett volna értelme. Ha egy szuperhatalmat ilyen tehetetlen és távoli országok fenyegethetnek, akkor az nem is szuperhatalom.
Egy áldozat démonizálása jó módszer a háborús bűnök elkendőzésére. Az amerikai nyomtatott és televíziós sajtó képtelen a háborús bűnök ellenőrzésére. A média csak azokat a bűntetteket jelenti be, amelyeket „terroristáknak” tulajdonítanak, azoknak, akik az amerikai hegemónia ellen küzdenek, és olyan amerikaiaknak, mint Bradley Manning és Sibel Edmonds, akik nyilvánosságra hoztak titkos hivatali iratokat. A WikiLeaks-es Julian Assange az ecuadori elnök által biztosított menedékjog ellenére veszélyben marad, amint Washington egy kicsit is figyelembe veszi a nemzetközi jogot.
Az első Alkotmánykiegészítés amerikai gyakorlata szerint ezt államellenes bűntettnek tekintik. A médiának már nem célja, hogy megtalálja az igazságot, csak hogy a hivatali titkokat védje. Az igazság kimondása alapjaiban véve eltűnt, hiszen túl sokba kerülne azoknak az újságíróknak, akik ki mernék mondani. Ha valaki meg akarja tartani az állását, ki kell szolgálnia Washingtont, és azokat a privát érdekcsoportokat, amelyeket Washington kihasznál.
Hogy november 19-én megvédje Izrael újabb háborús bűntettét, Obama elnök azt mondta: „nincs olyan ország a Földön, amely eltűrné, hogy rakéták záporozzanak rá a határain kívülről”. De természetesen számos olyan ország van, amely eltűri, hogy Amerikából küldött rakéták hulljanak rájuk. Obama, a háborús bűnös rakétákat zúdít Afganisztánra, Pakisztánra, Jemenre, és rakétákat küldött Líbiába, Szomáliába, Irakba, és Szíriába úgyszintén. Irán lehet a következő.
A varsói gettó elleni német támadás a zsidó történelem egyik rémtörténete. Hasonló esemény zajlik most is, csakhogy a zsidók ezúttal áldozat helyett elkövetők. Egy kezet sem emeltek Izrael ellenében, hogy meggátolják az Eli Yishai belügyminiszter által bejelentett hadműveletet, amelynek célja, hogy „visszaküldje Gázát a középkorba”.

Fordította: Fehér Nándor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése