Ahol valóban globális a válság
Az amerikai Yale egyetem globalizációelemző központjának internetes kiadványa, a YaleGlobal
cikksorozatot indított, amelyben a fejlődő országok támogatásának
jelenlegi elveit és gyakorlatát, valamint a szükséges változtatásokat
járják körbe. Az első két részben Gustav Ranis közgazdász és Edward Friedman politológus fejti ki véleményét.
A pénzügyi világválság közepette - mutatja be Ranis - a segélyező
államok vezetése és közgazdászai egyre többet vitatkoznak arról, hogy -
nemcsak humanitárius szempontokat, hanem az egyes országok jól
felfogott érdekét is figyelembe véve - hogyan kellene fellépni a
globális szegénység ellen. Néhányan már jó ideje megkérdőjelezik a
segélyezés hatékonyságát, ráadásul a 2001. szeptemberi terrortámadások
a szegénység és a biztonság összefüggéseire is felhívták a figyelmet.
Az Egyesült Államok 2002-ben elfogadott biztonságpolitikai
stratégiájában az amerikai külpolitika három pillérének egyike a
terrorizmus elleni fellépés fontos eszköze, a fejlődő országok
támogatása.
A segélyezés hatékonyságát ma több okból is kétségbe vonják. Ezek
egyike az, hogy bár a segélynyújtás feltétele általában a strukturális
átalakítás, a segélyezők végül akkor sem tagadják meg a támogatást, ha
a feltételek nem teljesülnek, amit a segélyezettek ki is használnak.
Másrészt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap 1999 óta közösen
bevezetett szegénységenyhítő programjai nem igazodnak az egyes
segélyezett országok szükségleteihez, helyzetéhez. Harmadrészt hiába
határozzák meg a teljesítendő kritériumokat a segélyező szervezetek, ha
a változtatási szándékot nem, csak a már végrehajtott intézkedéseket
díjazzák támogatással. A fejlesztési támogatásokért felelős amerikai
kormányzati szervezetnek a külügyminisztériumba olvasztása pedig azt
sugallja, hogy a rövid távú külpolitikai érdekek fontosabbá válnak,
mint a szegénységenyhítés. A segélyezés úgynevezett „holland kórt"
okozhat: egyfelől felértékelődik a segélyezett ország valutája, ami
rontja az exportlehetőségeket, másfelől hozzájárulhat a hibás politika
fennmaradásához, elejét veheti a reformoknak. Az is baj, hogy a
segélyezési folyamat bonyolult, sokszereplős, és kézen-közön elfolynak
a támogatások.
Az új amerikai adminisztrációnak jelentős változtatásokat kell majd
végrehajtania a fejlesztési célú segélyezésben, de nem szakíthat
teljesen a jelenlegi gyakorlattal. Ezért a Világbank és az Európai Unió
kínálhatna új támogatásokat, de ezeket számos feltételhez kell kötni:
1. a szegénységenyhítő program a támogatott ország egészének kedvezzen,
annak növekedését segítse; 2. a programot a helyi szereplőkkel közösen
készítsék; 3. a reformcsomag kidolgozását, a támogatások folyósítását
célszerű alapítványokra, nem kormányzati szervezetekre bízni; 4. a
segélykérő országok maguk határozzák meg, hogy milyen feltételeket
tudnak teljesíteni három-öt éven belül, de a támogatók se
kényszerüljenek passzív szerepbe, hanem a bankokhoz hasonlóan
egyezzenek meg a támogatottakkal a feltételekről, és függesszék fel a
támogatást, ha a közösen meghatározott kritériumok nem teljesülnek.
Következésképp változás szükséges a segélyezés és a segélyfelhasználás
kultúrájában egyaránt. Egyrészt az OECD-tagoknak engedményeket kell
tenniük az átalakítási programok terén, és a támogatók ne rövid távú
politikai érdekeiket igyekezzenek érvényesíteni a segélyezésben,
másrészt a támogatottaknak is el kell fogadniuk, hogy a támogatás nem a
változtatások elodázását segíti, hanem az elkerülhetetlen reformokkal
járó nehézségek enyhítésére szolgál.
Az afrikai államok segélyezésében - erről már Edward Friedman ír -
Amerikánál nagyobb szerepet vállalnak az európai államok, amelyek
korábbi gyarmataikat segítik. Az 1990-es években az eladósodottság
felett szemet hunyva újabb támogatásokat kínáltak, de ezek feltételéül
szabták a korrupció visszaszorítását, a különböző társadalmi csoportok
érdekeinek és az emberi jogoknak a tiszteletben tartását. 2006-ban
azonban az egyik jelentős olajexportőr, Angola a feltételekhez kötött
európai segélyek helyett a feltétel nélküli kínai támogatást
választotta. Ugyanakkor a Kínával szemben növekvő kereskedelmi deficit
megrendítette Európa jóléti államait, és az európaiak azzal vádolták
Kínát, hogy a diktatórikus kormányzást erősíti az afrikai országokban,
ezért egyre több afrikai menekül Európába.
Kína gyors gazdasági növekedésével, a pazarló termelési módszerek miatt
megnőtt az ország energia- és erőforrás-szükséglete, ugyanakkor az
állami vállalatok kamatmentes hitelből az európaiaknál kedvezőbb
szerződési feltételeket tudtak ajánlani az afrikai országoknak. A
szudáni, kongói, zimbabwei és nigériai autoritárius rezsimek kapva
kaptak a kínaiak ajánlatán, akik a befektetést nem kötötték az emberi
jogok tiszteletben tartásához. Európa kezdeményezte, hogy közösen
próbáljanak politikai-kormányzati változásokat kikényszeríteni, Kína
azonban elutasította ezt. Az európaiak ezért mondják, hogy ami most
zajlik, az a kizsákmányoló gyarmatosítás új szakasza, és csöppet sem
kedvez az afrikaiaknak.
Egyfelől sokaknak épp az nem tetszik, hogy Európa feltételeket szab és
beleszólna az afrikai országok irányításába, másfelől a kínaiak valóban
nem ismernek határt az erőforrások kiaknázásában. Bár Kínát újfajta
gyarmatosítással vádolják, mégis segíthet Afrikának kiemelkedni a
szegénységből. A kínai vezetés szerint befektetőik most ugyanúgy
„felhúzhatják" a szegény afrikai országokat, ahogyan a második
világháború után a kelet- és délkelet-ázsiai országok fejlődhettek
Japánt követve. Ezért nekik készítik elő a terepet Afrikában:
kialakítanak öt vállalkozástámogató-munkahelyteremtő gazdasági
övezetet, amelyekből indulva felpezsdülhet a gazdasági élet. A kínai
vállalkozók tömegével települnek Afrikába, hogy az ottani alacsonyabb
béreket kihasználva megőrizzék versenyképességüket. Az európaiakhoz
hasonlítva jobban meg tudják ragadni a lehetőségeket, kevesebb
profittal is megelégszenek, és nagyobb a munkabírásuk.
Mindent összevetve igaz ugyan, hogy Kína kihasználja Afrika természeti
kincseit és segíti a korrupt elitek fennmaradását, az afrikaiak azonban
úgy érzik, hogy Európa nem tudott rajtuk segíteni, és bíznak abban,
hogy kínai támogatással náluk is végbemegy az a fejlődési folyamat,
amely mára Ázsiát a világ leggyorsabban növekvő részévé tette.
