2008. július 15., kedd

Mit tehet a fejlett világ a fejlődőkért?

Ahol valóban globális a válság
  Az amerikai Yale egyetem globalizációelemző központjának internetes kiadványa, a YaleGlobal cikksorozatot indított, amelyben a fejlődő országok támogatásának jelenlegi elveit és gyakorlatát, valamint a szükséges változtatásokat járják körbe. Az első két részben Gustav Ranis közgazdász és Edward Friedman politológus fejti ki véleményét.
A pénzügyi világválság közepette - mutatja be Ranis - a segélyező államok vezetése és közgazdászai egyre többet vitatkoznak arról, hogy - nemcsak humanitárius szempontokat, hanem az egyes országok jól felfogott érdekét is figyelembe véve - hogyan kellene fellépni a globális szegénység ellen. Néhányan már jó ideje megkérdőjelezik a segélyezés hatékonyságát, ráadásul a 2001. szeptemberi terrortámadások a szegénység és a biztonság összefüggéseire is felhívták a figyelmet. Az Egyesült Államok 2002-ben elfogadott biztonságpolitikai stratégiájában az amerikai külpolitika három pillérének egyike a terrorizmus elleni fellépés fontos eszköze, a fejlődő országok támogatása.
A segélyezés hatékonyságát ma több okból is kétségbe vonják. Ezek egyike az, hogy bár a segélynyújtás feltétele általában a strukturális átalakítás, a segélyezők végül akkor sem tagadják meg a támogatást, ha a feltételek nem teljesülnek, amit a segélyezettek ki is használnak. Másrészt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap 1999 óta közösen bevezetett szegénységenyhítő programjai nem igazodnak az egyes segélyezett országok szükségleteihez, helyzetéhez. Harmadrészt hiába határozzák meg a teljesítendő kritériumokat a segélyező szervezetek, ha a változtatási szándékot nem, csak a már végrehajtott intézkedéseket díjazzák támogatással. A fejlesztési támogatásokért felelős amerikai kormányzati szervezetnek a külügyminisztériumba olvasztása pedig azt sugallja, hogy a rövid távú külpolitikai érdekek fontosabbá válnak, mint a szegénységenyhítés. A segélyezés úgynevezett „holland kórt" okozhat: egyfelől felértékelődik a segélyezett ország valutája, ami rontja az exportlehetőségeket, másfelől hozzájárulhat a hibás politika fennmaradásához, elejét veheti a reformoknak. Az is baj, hogy a segélyezési folyamat bonyolult, sokszereplős, és kézen-közön elfolynak a támogatások.
Az új amerikai adminisztrációnak jelentős változtatásokat kell majd végrehajtania a fejlesztési célú segélyezésben, de nem szakíthat teljesen a jelenlegi gyakorlattal. Ezért a Világbank és az Európai Unió kínálhatna új támogatásokat, de ezeket számos feltételhez kell kötni: 1. a szegénységenyhítő program a támogatott ország egészének kedvezzen, annak növekedését segítse; 2. a programot a helyi szereplőkkel közösen készítsék; 3. a reformcsomag kidolgozását, a támogatások folyósítását célszerű alapítványokra, nem kormányzati szervezetekre bízni; 4. a segélykérő országok maguk határozzák meg, hogy milyen feltételeket tudnak teljesíteni három-öt éven belül, de a támogatók se kényszerüljenek passzív szerepbe, hanem a bankokhoz hasonlóan egyezzenek meg a támogatottakkal a feltételekről, és függesszék fel a támogatást, ha a közösen meghatározott kritériumok nem teljesülnek.
Következésképp változás szükséges a segélyezés és a segélyfelhasználás kultúrájában egyaránt. Egyrészt az OECD-tagoknak engedményeket kell tenniük az átalakítási programok terén, és a támogatók ne rövid távú politikai érdekeiket igyekezzenek érvényesíteni a segélyezésben, másrészt a támogatottaknak is el kell fogadniuk, hogy a támogatás nem a változtatások elodázását segíti, hanem az elkerülhetetlen reformokkal járó nehézségek enyhítésére szolgál.
Az afrikai államok segélyezésében - erről már  Edward Friedman ír -  Amerikánál nagyobb szerepet vállalnak az európai államok, amelyek korábbi gyarmataikat segítik. Az 1990-es években az eladósodottság felett szemet hunyva újabb támogatásokat kínáltak, de ezek feltételéül szabták a korrupció visszaszorítását, a különböző társadalmi csoportok érdekeinek és az emberi jogoknak a tiszteletben tartását. 2006-ban azonban az egyik jelentős olajexportőr, Angola a feltételekhez kötött európai segélyek helyett a feltétel nélküli kínai támogatást választotta. Ugyanakkor a Kínával szemben növekvő kereskedelmi deficit megrendítette Európa jóléti államait, és az európaiak azzal vádolták Kínát, hogy a diktatórikus kormányzást erősíti az afrikai országokban, ezért egyre több afrikai menekül Európába.
Kína gyors gazdasági növekedésével, a pazarló termelési módszerek miatt megnőtt az ország energia- és erőforrás-szükséglete, ugyanakkor az állami vállalatok kamatmentes hitelből az európaiaknál kedvezőbb szerződési feltételeket tudtak ajánlani az afrikai országoknak. A szudáni, kongói, zimbabwei és nigériai autoritárius rezsimek kapva kaptak a kínaiak ajánlatán, akik a befektetést nem kötötték az emberi jogok tiszteletben tartásához. Európa kezdeményezte, hogy közösen próbáljanak politikai-kormányzati változásokat kikényszeríteni, Kína azonban elutasította ezt. Az európaiak ezért mondják, hogy ami most zajlik, az a kizsákmányoló gyarmatosítás új szakasza, és csöppet sem kedvez az afrikaiaknak.
Egyfelől sokaknak épp az nem tetszik, hogy Európa feltételeket szab és beleszólna az afrikai országok irányításába, másfelől a kínaiak valóban nem ismernek határt az erőforrások kiaknázásában. Bár Kínát újfajta gyarmatosítással vádolják, mégis segíthet Afrikának kiemelkedni a szegénységből. A kínai vezetés szerint befektetőik most ugyanúgy „felhúzhatják" a szegény afrikai országokat, ahogyan a második világháború után a kelet- és délkelet-ázsiai országok fejlődhettek Japánt követve. Ezért nekik készítik elő a terepet Afrikában: kialakítanak öt vállalkozástámogató-munkahelyteremtő gazdasági övezetet, amelyekből indulva felpezsdülhet a gazdasági élet. A kínai vállalkozók tömegével települnek Afrikába, hogy az ottani alacsonyabb béreket kihasználva megőrizzék versenyképességüket. Az európaiakhoz hasonlítva jobban meg tudják ragadni a lehetőségeket, kevesebb profittal is megelégszenek, és nagyobb a munkabírásuk.
Mindent összevetve igaz ugyan, hogy Kína kihasználja Afrika természeti kincseit és segíti a korrupt elitek fennmaradását, az afrikaiak azonban úgy érzik, hogy Európa nem tudott rajtuk segíteni, és bíznak abban, hogy kínai támogatással náluk is végbemegy az a fejlődési folyamat, amely mára Ázsiát a világ leggyorsabban növekvő részévé tette.