Hogyan változtatja meg a recesszió Amerikát?
Richard Florida a University of Toronto tanára, a „kreatív osztály" fogalom megalkotója, tekintélyes lapokban (többek közt a New York Times és a Financial Times lapjain) rendszeresen jelennek meg írásai. Az Atlantic Monthly című folyóiratban közölt cikke hasonló vitát indíthat el, mint korábban a könyvei.
Florida
összeveti a mostani pénzügyi-gazdasági visszaesést az 1930-as évek nagy
válságával, amely az egész országra kiterjedt és egységbe forrasztotta
azt - a mai is sokakat sújt, mégis hasznot húz belőle egy-egy gazdasági
terület (a kormányzati mentőcsomagok és a pénzügyi cégek államosítása
rengeteg munkát adnak a jogászoknak, politológusoknak és az állami
megrendelésekhez jutó vállalatoknak). Szerinte a mélyülő válság
végérvényesen és gyökeresen megváltoztatja majd az Egyesült Államok
gazdasági térképét. Vitatja azonban azokat a jóslatokat, amelyek
szerint Amerika elveszíti a globális pénzügyi rendszerben betöltött
nagyhatalmi pozícióját. A jelenlegi válság világszerte strukturális
gondokat tárt fel, például Európa bankrendszere sem bizonyult
szilárdabbnak az amerikainál, és megmutatkozott az is, mennyire függ
Kína az Egyesült Államoktól. A külföldi tőke még mindig áramlik az
országba, amely a bizonytalan időkben is biztos helynek számít. A
recesszió azonban felgyorsíthatja az ország egy-egy régiójának,
városának tündöklését vagy bukását. Épp ezért a mai átalakulást inkább
az 1873-1896-os „hosszú válsághoz" lehet hasonlítani, ahogyan Scott
Reynolds Nelson történész tette: az is a bankrendszer megingásával
kezdődött, gyorsan átterjedt a gazdaság egészére, hogy aztán megnyissa
az innováció és az ipari fejlődés korát.
A mai válság látszólag
New Yorkot érintette legelőször és sújtotta leginkább: a világ pénzügyi
központjában egy éven belül 17 000 pénzügyi szakember került az utcára,
és a Wall Street már sosem lesz a régi. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ
más nagyvárosai átvették New York szerepét, hiszen a földrajzi
súlypontok eltolódása általában jókora lemaradással követi a gazdasági
erőviszonyok változását. A szükséges hálózat kialakulásához sok idő és
jelentős, innovációt eredményező „szürkeállomány" kell. New York ma is
nyitott a tehetségek előtt, sokukat vonzza - ezért maradhat a világ
vezető pénzügyi központjai között. A válság valójában csak
visszaszorította túlburjánzott pénzügyi szektorát, de a város továbbra
is az ország legnagyobb „megarégiójának" a központja. Változatos és
innovatív gazdaságnak ad otthont, amely főként a kreatív iparágak (a
média, az ipar- és képzőművészet, a szórakoztatóipar) köré épül. Az
újítás kulcsa a nagy „tehetségsűrűség" és a sokféleség - a válság
éppenséggel kedvezhet is a városnak, mert lendületbe hozza kreatív
gazdaságát.
A földrajzi helyzet ma is meghatározó: az emberek
világszerte egyre inkább ilyen, több város és agglomerációjuk alkotta
megarégiókba tömörülnek (erre példa a Boston-New York-Washington
folyosó vagy Nagy-London, Nagy-Tokió, Amszterdam-Brüsszel-Antwerpen, a
kínai Sanghaj-Peking vagy az indiai Bangalore-Mumbai terület). Ezekben
a régiókban koncentrálódik a termelés nagy része, és központjuk mérete,
változatossága, regionális szerepe révén jobban viseli a válságot más
városoknál. Az Egyesült Államokban ezek közé tartozik az iparirányítás,
pénzügy és jog területén vezető Chicago, a média és a szórakoztatóipar
fellegvára, Los Angeles vagy a Latin-Amerika számára kiemelkedően
fontos kereskedelmi-pénzügyi központ, Miami.
A megarégiók
erősödésével párhuzamosan az is formálja Amerika és a világ gazdasági
térképét, hogy mennyire tudják különböző városaik, területeik vonzani a
legjobban képzett szakembereket: népességük földrajzi megoszlását a
tehetség és az iskolázottság határozza meg (ilyen szempontból
kiemelkedik például Seattle, San Francisco és Boston). Ennek a
folyamatnak, a „tehetségtömörülésnek" a globalizáció is kedvez, mert a
piac bővülésével egyre jövedelmezőbbé válik az innováció, így az
innovatív helyek vonzereje rohamosan nő. A tehetséggyűjtő helyeket
egyre gyorsabb „városi metabolizmus" jellemzi: a virágzó város
életritmusa annál gyorsabb, minél nagyobbra nő, mert a növekedés
megköveteli, hogy még hatékonyabb, innovatívabb és produktívabb legyen.
A válság gyorsítja a gazdaságban zajló hosszabb távú változási
folyamatokat. Amerika most egy ilyen átalakulási folyamat közepén tart,
amelynek során a gazdaság súlypontja a gyártásról az „ötletvezérelt"
kreatív iparágakra helyeződik át, és ez szintén a tehetségekben
bővelkedő „gyorsvárosoknak" kedvez.
A válság furcsa módon a
pénzügyi világhoz legkevésbé kötődő régiókat sújthatja leginkább: a
„rozsdaövezet" (Rust Belt) hagyományosan gyártással foglalkozó városait
és a „napfényes övezet" (Sun Belt) újabban, ingatlankereskedelemből
meggazdagodott területeit. Az előbbiek vállalatai már jó ideje tömeges
elbocsátásokra kényszerülnek, és míg a „materiális" szektorban (a gyár-
és az építőiparban vagy a szállítmányozásban) dolgozók száma közel
kétmillióval csökkent, addig az „immateriális" szektorban dolgozóké (a
tudósok, mérnökök, gazdasági és más szakemberek alkotta kreatív
osztályé) félmillióval növekedett. Detroitban tömegével veszítik el
otthonukat azok, akik nem tudják törleszteni jelzáloghitelüket,
iskolákat zárnak be, és a munkanélküliség 21 százalékos. A rozsdaövezet
sok városában az a legnagyobb feladat, hogy a foglalkoztatottság és a
népesség visszaesése ellenére megőrizzék a helyi szolgáltatások
színvonalát akkor is, ha a jövedelmezőbb szakmát űzők (pénzügyi
szakemberek, jogászok, tanácsadók) elvándorolnak a regionális
központokba. Bár a középnyugati városok közül néhány (például
Pittsburgh) igyekszik bevezetni a legkorszerűbb technológiákat, a régi
iparterületek mindenképp veszítenek szerepükből. Mások azonban
(Kentucky, Tennessee, Mississippi) hasznot húztak a rozsdaövezet nagy
autógyárainak (GM, Chrysler) csődjéből, mert évekkel ezelőtt külföldi
kocsikat gyártó üzemeket nyitottak.
Richard Florida ezt afféle
lottónak látja, amelyben az nyer, aki tovább bírja a többieknél.
Egyesek tönkremennek, ezért ellenfeleik és azok működési területei
megerősödnek (az észak-karolinai Charlotte bankfúziók révén vált az
ország második pénzügyi központjává). A többség mégis veszít, mint
minden szerencsejátékban. A napfényes övezet városai az utóbbi időkben
különböző adottságaiknak köszönhetően indultak virágzásnak, de a
lakáslufi kipukkanása miatt az ingatlankereskedésből, féktelen
építkezésből meggazdagodott Phoenix és Las Vegas sokat veszítettek a
válsággal. Itt a fellendülés idején nem alakultak ki fenntartható
iparágak vagy szolgáltatások, a fejlődést a lakásépítés biztosította,
ahhoz pedig mindig újabb és újabb vevők kellettek - egész régiók vettek
részt ebben a nagy pilótajátékban. A válság kezdete óta a phoenixi
házak sokat veszítettek az értékükből, akárcsak a nyugdíjas korba lépők
megtakarításai. A város csak akkor tud megbirkózni a válsággal, ha
szövetségi támogatást kap.
A kapitalizmus minden fejlődési
szakaszának megvannak a térbeli-földrajzi határai. A mai válság
rámutat, hogy az egész gazdasági szerveződés és növekedés elérte ezeket
a határokat, új fejezetéhez érkezett az amerikai gazdaság története. Az
1930-as években a kormányzat politikája révén az emberek hosszabb
lejáratú jelzáloghitelhez juthattak, többen vehettek lakást. Az újabb
nemzedékek azonban már túl sok terhet vállaltak, ezért a rendszer
irányíthatatlanná vált. A válság bizonyította, amit már mindenki
tudott: az amerikaiak erejükön felül költekeznek, és nem létező
ingatlanvagyonra, külföldi tőkére alapozva sokkal többet fogyasztanak,
mint amennyit megtermelnek. A második világháború utáni fejlődés során
eltorzult a gazdasági szerkezet, ezért csak politikaváltással lehet
elkerülni a még nagyobb bajt. A gyáripar háború utáni fellendülése
elindította a „kertvárosiasodást" és a zöldmezős beruházásokat, a
termelés kiszervezését az olcsóbb munkaerőt és jó úthálózatot kínáló
területekre. Ma már azonban a gazdaság lényege nem dolgok készítése és
szállítása, hanem ötletek kiagyalása és átadása. Az a hely életképes,
ahol a leggyorsabb az ötletforgalom és a legtöbb a tehetség, vagyis a
gazdaságot a kulcsfontosságú városi területek viszik előbbre.
A
lakáslufi fémjelezte gazdasági rendszer idejétmúlt: eladhatatlan
házakhoz kötött munkaereje nem tud helytállni a rugalmasságot és
mobilitást követelő új korszakban. Eddig a lakáshoz jutás támogatása a
jövőben is életképes, exportálható iparágaktól és termékektől
(orvostechnológia, szoftverfejlesztés, alternatív energiaforrások)
vonta el a pénzt, ezért a kormányzatnak nem a lakások megvásárlását,
hanem bérlését kell ösztönöznie. A válság hatásait csakis átfogó
strukturális változtatásokkal lehet tompítani:
infrastruktúrafejlesztéssel, új otthonteremtési rendszer bevezetésével,
a fogyasztási szokások átformálásával. Az Obama-adminisztráció
meghirdetett programjában kiemelt szerepet kap az infrastruktúra
fejlesztése. De tudomásul kell venni, hogy a különböző korszakok
különböző helyeknek (iparágaknak és életmódoknak) kedveznek, ezen még
mentőcsomagokkal sem lehet segíteni, mert az nem vezetne fenntartható
fejlődéshez. Hagyni kell, hogy visszaessen a régi rend termékei és
életmódja iránti kereslet, és kialakuljon egy, az új földrajzi
viszonyoknak megfelelő új gazdaság. Ez azt jelenti, hogy sok és sokféle
ember gyűlhet össze az innovatív megarégiókban és kreatív városokban,
így az Egyesült Államok megőrizheti versenyképességét az innovációt és
kreativitást kívánó tevékenységi területeken. Az ország korábban is
bizonyította, hogy - a régit lebontva és az újat felépítve - előnyt tud
kovácsolni a válságból. Richard Florida az alkalmazkodóképességet
tartja az amerikaiak leglényegesebb tulajdonságának: válságos időkben
sosem visszafelé, hanem előre néztek, és mindig talpra tudtak állni.
Kérdés, hogy most is képesek-e erre.
http://www.theatlantic.com/