A 2004-es
EU-csatlakozásunk óta közel 10 000 milliárd forintnyi uniós támogatást
nyelt el a magyar gazdaság. (Jó, ha tudjuk, ennek nagyjából harmadát a
magyar adófizetők adták össze.) Irdatlan összeg, a tavaly megtermelt GDP
több mint harmada. És a magyar gazdaság mégsem növekszik, gyakorlatilag
a 2007-es szinten stagnál. Az Európai Unió adófizetőinek pénzét
feneketlen kútba öntik. Ezért a felelősség nem csupán a magyar
kormányokat terheli, hanem a pénzt folyósító Európai Bizottságot is.
Az
uniós támogatások elosztására kitalált, és a Bizottság által
jóváhagyott pályázati rendszer ugyanis teljesen idegen a piacgazdaság
szellemétől, nemcsak a korrupció melegágya, hanem annak is mintapéldája,
amit Daron Acemoglu és James A. Robinson a „Miért buknak el a nemzetek –
A hatalom, a jólét és a szegénység eredete” c. remek könyvükben olyan
„extractive” (kizsákmányoló) gazdasági intézményként definiálnak, amely
gátolja a gazdasági növekedés és a jólét forrásának, az innovációknak a
terjedését és megvalósulását. A történelem nem ismer példát arra, hogy a
vissza nem térítendő támogatások központi osztogatása hosszabb távon
hatékonyabbnak bizonyult volna az erőforrások piaci allokációjánál. Ha
az állami hivatalnokok mások pénzét (és nem a magukét) osztják szét azok
között, akiknek azt nem kell visszafizetniük, akkor előbb vagy utóbb
törvényszerűen a „mi kutyánk kölykei” és/vagy azok részesülnek így vagy
úgy előnyben, akik a legtöbbet adják vissza.
Különösen
ott (mint például Magyarországon), ahol, az amerikai szerzőpáros
kifejezésével élve, a hatalom nem igazán plurálisan oszlik meg, a
politikai intézményrendszer nem „inkluzív” (befogadó), hanem
kizsákmányoló. A rendszerváltás nem hozta el a liberális piacgazdaságra
épülő demokratikus modell kiteljesedését. Ehelyett a demokrácia díszlete
mögött, a kádári struktúrák romjaira a politikai elit olyan modellt
épített fel, amelyet a hipokrita parazitizmus címkéjével lehet a
legplasztikusabban jellemezni. A politikai osztály egymással hol
vetélkedő, hol kiegyező és együttműködő, de egyaránt képmutató élősdi
csoportjai nem a piaci verseny, a hatékonyság, hanem a hatalmi
beágyazottság szempontjai szerint irányítják a tőkeallokációt. Így
válnak szemérmetlenül túlárazottá a közbeszerzések, a legkézenfekvőbb
bizonyítékát adva a képmutató élősdiség valódi természetének. A
közbeszerzések intézménye, amelyet azért találtak ki az „inkluzív”
berendezkedésű társadalmakban, hogy az állam – a közérdeknek megfelelően
– a potenciális beszállítók és kivitelezők versenyre kényszerítésével a
legkedvezőbb feltételek mellett tudjon közcélú beruházásokat
megvalósítani, árukat és szolgáltatásokat vásárolni, az kizsákmányoló
jellegű intézményrendszert kiteljesítő rezsimekben eredeti
rendeltetésének karikatúrájaként a gátlástalan lopás szinonimájává
válik.
A
túlárazottság mellett további súlyos problémája a vissza nem térítendő
támogatásokért folyó küzdelemnek az, hogy a piaci koordináció helyébe
lépő state capture (államilag vezérelt korrupció) törvényszerűen
túl-kapacitásokba torkolló presztízsberuházásokban nyilvánul meg
(felesleges fürdők, hidak, viaduktok, alagutak, metróállomások,
stadionok stb.). Az ezek eredményeként létrejött objektumok fenntartása
pedig folyamatosan további adóforintokat emészt fel, pótlólagos
forrásokat biztosítva a hipokrita parazitizmus számára. Az élősdi
kizsákmányolás nemcsak a beruházásnak, hanem a működtetésnek is a
legfőbb vezérlőelve.
Arra,
hogy az uniós támogatások osztogatására alapozott programok az
„extractive” jellegű társadalmakban hogyan torkollanak törvényszerűen
pénzpocsékolásba, arra jó példát szolgáltatnak a hatalmas mennyiségű
közpénzt (nemcsak uniós pénzeket, hanem például a kibocsátási kvóta
értékesítéséből származó állami bevételeket is) felemésztő, az
energiaracionalizálást és a megújuló energia hasznosítását célzó
programok, amelyek nemzetgazdasági szinten több kárt okoznak, mint
hasznot. Nemcsak arról van szó, hogy a forrásokat egyszerűen
átcsatornázzák a direkt erre a célra létrehozott baráti cégekbe, amelyek
aztán a támogatásokat kérdéses hatékonysággal, vagy egyáltalán nem
tudják hasznosítani. Hanem arról is, hogy például a panelfelújítási
programban az alkalmazott szigetelési technika a lehetőségekhez képest
alig eredményez megtakarítást a rezsiköltségekben, szellőzés hiányában a
falak bepenészednek, a tűzveszélyesség pedig fokozódik.
Nem
a technológiákat gyártók versenyeznek, hogy megbízáshoz juthassanak,
hanem az ingatlantulajdonosok, hogy támogatást kaphassanak. A
támogatáshoz pedig kapcsoltan jár az „akkreditált” kivitelező és a
technológia is. Pedig a panelépületek (sőt más ingatlanok)
energiahatékony felújítása a magyar gazdaság húzóágazata lehetne. De
éppen a támogatási rendszer akadályozza meg azt, hogy az lehessen.
Léteznek már olyan technológiák, amelyek eredményeként az
energiaköltségeknek akár nyolcvan százalékát is meg lehetne takarítani.
Az ingatlantulajdonosok érdekeltek lennének abban, hogy a megtakarítás
egy részének terhére (az „inkluzív” rendszerekben magától értetődő
módon, állami támogatás nélkül is létező) hosszú futamidejű, alacsony
kamatozású hiteleket vegyenek fel, és ne támogatásért folyamodjanak. A
bankok egy új és biztonságos hitelterméket fejleszthetnek ki, végre újra
hitelezhetnének.
Az
ingatlantulajdonosok (és a bank) legfőbb érdeke az lenne, hogy a
legjobb áron a leghatékonyabban felújító kivitelezőt válasszák ki. A
kivitelezők pedig kemény versenyre szorítanák a technológiai
beszállítókat, akik rákényszerülnének arra, hogy folyamatos innovációval
újabb és újabb piacképes megoldásokkal álljanak elő. Így állna helyre
az egészséges értéklánc, amelynek eredményeként érezhetően nőne a GDP (a
jólét), számtalan új munkahely teremtődne, az építőipar végre stabil és
rendezett finanszírozású környezetben fejlődhetne, miközben a lakossági
energiafogyasztás mennyisége és szerkezete is kedvezően alakulna, azaz,
a rezsiköltségek hosszú távon is fenntartható módon optimális szintre
csökkennének. Kizsákmányoló környezetben azonban nincsenek alacsony
kamatozású piaci hitelek (a képmutató élősdi államot csak magas
kamatfelárral finanszírozzák), ráadásul a hatalmi szóval kikényszerített
rezsicsökkentés az energiahatékony épületfelújítások iránti
érdekeltséget is lenullázza.
A
kizsákmányoló berendezkedésű társadalmakban a politikai elit
akadályozza az innovációk elterjedését, mivel azok eredményeként a régi
romjain új struktúrák jönnek létre, és ezek azzal a veszéllyel járnak,
hogy a hipokrita parazitizmus csapjai elzáródhatnak.
Jól
példázza mindezt az, ami a magyar hulladékgazdálkodásban végbemegy. Még
mindig épülhetnek a nemcsak a túlárazottság miatt elképesztően drága
hulladéklerakók (ráadásul az Európai Unió finanszírozásával!), miközben
az „inkluzív” berendezkedésű tagországokban már egyetlen gramm szemét
sem kerül lerakóba: vagy anyagában újrahasznosítják, vagy elégetve
energiát termelnek belőle. Paradigmaváltás megy végbe, amelynek lényege,
hogy a hulladék nem szemét, hanem értékes alapanyag. Ami eddig súlyos
veszélyt jelentett a környezetre, az nemzetgazdasági szinten is komoly
hozadékkal bíró, vonzó üzleti lehetőséggé válik.
Bár
számos magyar innováció áll rendelkezésre, hogy a paradigmaváltás
nálunk is megtörténhessen, a lerakók működtetésének kötelezettsége ezt
gátolja, sőt, hosszú időre blokkolni is fogja. Ugyanis ha nem
teljesülnek az előírt és szerződésben vállalt működtetési feltételek (és
erre a szemétdíjnak a rezsicsökkentési kampányba történő beemelésével
minden esély megvan), akkor az uniós támogatásokat vissza kell fizetni.
Hacsak nem győz az ebben az ügyben az álszentség Csomolungmáját megmászó
Európai Bizottság jobbik énje. Hiszen – miközben folyamatosan pénzt ad
lerakók építésére – kikényszerítette a lerakási díjaknak a
többszörösükre történő felemelését, Magyarországon is. Az intézkedés
kiváltotta a parlamenti padsorokban helyet foglaló polgármester-
képviselők elemi felháborodását, mivel ezzel egy csapásra eldugult jó
néhány olyan csatorna, amely eddig egy sor nem közcélú dolognak
(hipokrita parazitizmus) az ellenőrizhetetlen finanszírozását
biztosította.
Az
Európai Bizottság ennek a botrányos ügynek a rendezésével
megmutathatja, hogy ő is képes paradigmaváltásra. Ennek lényege az
lenne, hogy az uniós források folyósítását szigorúan ahhoz köti, hogy a
támogatandó tagország képes-e politikai-gazdasági intézményrendszerének
„inkluzív” jellegét előre meghatározott mértékben és idő alatt
megnövelni. (Előbbre kerülni a versenyképességi listákon, javítani a
korrupciós indexen, csökkenteni a CDS-felárakat, stb.) Ezt az Európai
Unió hatékonyságának növekedését és belső kohéziójának erősödését
eredményező paradigmaváltást nagyon nagy mértékben és biztonsággal
szolgálná, ha az uniós forrásokat egy összegben lehetne az államadósság
törlesztésére fordítani a pazarló, a gazdasági intézményrendszer
„extractive” jellegét erősítő pályázati allokáció helyett, amelynek
kockázatossága ráadásul még ezeknek az uniós pénzeknek az elérését is
veszélyezteti.
Ha
az Európai Bizottság – megtapasztalva azt, hogy Magyarország
teljesítette a társadalmi berendezkedés „inkluzív” jellegének
növekedésére előírt feltételeket – engedélyezné az évi 1000 milliárd
forintra is rúgó uniós források adósságcsökkentésre fordítását, akkor
már akár két éven belül jelentősen mérséklődnének a kamatkiadások. A
rapid módon csökkenő államadósság után egyre kevesebb kamatot kellene
fizetni. E folyamatot felgyorsítaná, hogy esne a növekedés forrásait
elszívó kockázati kamatfelár is, amely főleg éppen a képmutató élősdiség
finanszírozásával gigantikusra nőtt eladósodottság miatt olyan magas. A
kamatlábak zsugorodása jótékony hatást gyakorolna a háztartásokra és a
vállalatokra is, sokkal több jutna fogyasztásra és beruházásra. A
berendezkedés „inkluzív” jellegének növekedése pedig kedvezne az
innovációk terjedésének és megvalósulásának.
Ha
nincs szükség a pályázati redisztribúcióra, akkor a korrupt elosztó
apparátus is feleslegessé válik, ami további, igen jelentős
megtakarítást eredményezne az állami kiadásokban. Ezzel teremtődnének
meg a növekedés és a jólét biztos lábakon álló forrásai, és közben így
teljesülnének a nemzet érdekeit leginkább szolgáló és a
társadalmi-gazdasági intézményrendszer „inkluzív” jellegének
megerősödését garantáló maastrichti kritériumok is.
Papp József