2009. április 27., hétfő

A klímaváltozás geopolitikai kockázatai és mellékhatásai

A globális felmelegedés megfékezése - drasztikus módszerekkel
Foreign Affairs

A klímaváltozás gazdasági és társadalmi következményei egyre súlyosabbak. A felmelegedés megállításának legkézenfekvőbb eszköze a légszennyezés mértékének csökkentése lenne, csakhogy aligha remélhető, hogy a világ vezető gazdaságai hajlandók lennének lassítani az ipari termelést. Mesterséges beavatkozásokkal mód lenne ugyan az ökoszisztéma gyors befolyásolására, csakhogy ez beláthatatlan ökológiai és geopolitikai következményekkel járna. Hat amerikai klímatudós és politikai elemző ezért azt javasolja a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányban, hogy a világ vezető hatalmai és a nemzetközi szervezetek tudósok és geopolitikai elemzők közreműködésével kezdjenek tárgyalásokat a Föld klímájának radikális átalakítását lehetővé tevő beavatkozásokról.
Évről évre szaporodnak a globális felmelegedésre utaló bizonyítékok - írják a tekintélyes tudósok. A tengerek és óceánok vízszintje folyamatosan emelkedik, egyre gyakoribbak és súlyosabbak az aszályok, sőt már a madarak költözési szokásai is átalakulóban van. Az ökoszisztéma változása komoly társadalmi és geopolitikai következményekkel járhat. A közelmúltban több elemző arra hívta fel a figyelmet, hogy néhány évtizeden belül a természeti erőforrásokért, egyebek között az ivóvízért folytatott versengés akár fegyveres összecsapásokhoz is vezethet. Az aszályok miatt jelentősen nőhet a szegény országokban élő éhezők száma. A légkör melegedése ráadásul kedvez a fertőzések terjedésének, egyebek között a harmadik világban már most is évente milliónyi ember életét követelő maláriának.
De a fejlett világ sem menekülhet a klímaváltozás következményei elől: a 2003-as hőség becslések szerint 70 000 európai életet követelt. A globális felmelegedés miatt egyre gyakrabban kialakuló hurrikánok, ciklonok, pusztító viharok és áradások áldozatainak számát pedig felbecsülni is lehetetlen. Ezért sokan már most is kevésbé forró éghajlatra költöznek. A Csendes-óceánon található Kiribati szigetcsoport elnöke például február elején bejelentette: az emelkedő vízszint miatt félő, hogy az ország százezer fős lakosságát hamarosan ki kell telepíteni, ezért a kormány megpróbál földet venni, ahová Kiribati lakossága átköltözhet. Becslések szerint Bangladesből 12-17 millió ember vándorolt el hasonló okokból az elmúlt évtizedekben. A szárazság nyomán fellépő éhínség az afrikai Száhel-övezetből is milliókat kényszerített költözésre (és milliók életét követelte). Az Egyesült Államokból is egyre többen költöznek Új-Zélandra, a hurrikánok által sújtott déli vidékek lakói pedig sokan az északi államokba vándorolnak, attól tartva, hogy a 2005-ös Katrina hurrikán okozta pusztítás megismétlődhet.
A globális felmelegedés elleni harc leghatékonyabb eszköze az üvegházhatást okozó gázok, mindenekelőtt a rendkívül lassan lebomló széndioxid kibocsátásának csökkentése lenne. A Foreign Affairs tanulmányát jegyző amerikai kutatók szerint erre azonban aligha van esély. A károsanyag-kibocsátás visszafogása ugyanis csak a gazdasági termelés jelentős csökkentésével lenne megvalósítható, ám ilyen áldozatot nem remélhetünk sem a fejlett, sem a fejlődő országoktól. Még a környezetvédelem mellett szilárdan elkötelezett államokban sem sikerül leszorítani a széndioxid kibocsátást: Norvégiában például 1991 óta adóval sújtják a széndioxidot légkörbe juttató vállalatokat, a szennyezés azonban még így is nő. A világ legnagyobb kibocsátói - az Egyesült Államok és Kína - pedig még az igen szerény követelményeket támasztó Kiotói Egyezmény aláírásáról sem akarnak hallani.
„A széndioxid-kibocsátás mértékének csökkentése nagyon lassan halad és az ökológiai katasztrófa egyre inkább fenyegetővé válik, ezért a politikusoknak el kellene gondolkozniuk a globális felmelegedés megállításának drasztikusabb módszereiről" - vélik a tudósok.
Meteorológusok és egyéb kutatók már a hatvanas évek közepén felvetették annak lehetőségét, hogy mesterséges úton, globális geomérnöki beavatkozással kellene elejét venni a klímaváltozásnak. A hetvenes évek végétől már az ENSZ is napirendre tűzte a téma tárgyalását. Az elmúlt évtizedek során számos nagy volumenű elképzelés látott napvilágot. A legtöbben azt javasolják, hogy a sztratoszférába juttatott vegyi anyagokkal vagy tengervízzel csökkentsük a Föld felszínét elérő napsugárzást. Mások inkább apró fényvisszaverő szemcséket lőnének Föld körüli pályára. Akadnak, akik inkább ként juttatnának a levegőbe - egy kilogramm kén ugyanis több száz tonnányi szénmonoxid megkötésére képes. Mindegyik megoldás hatása a vulkánkitörésekhez lenne hasonló: a kitörések után a légkörbe jutó por jelentősen hűti a Földet. A Pinatubo 1991-es kitörése miatt becslések szerint 0,5 Celsius fokkal csökkent a Föld hőmérséklete.
Kétségtelen, hogy a légkör visszaverő képességének fokozása nem oldaná meg a széndioxid-kibocsátás problémáját - ismerik el a Foreign Affairs szerzői. Sőt, az is lehet, hogy az ilyen beavatkozások hatására még kevésbé törekednénk a légszennyezés csökkentésére, holott a magas széndioxid hatására a tengerek savtartalma is nő, ami hosszabb távon szintén ökológiai katasztrófához vezet. De ha a felmelegedés az ökoszisztémát veszélyezteti, akkor a tüneti kezelésére is nagy szükség lehet.
A globális méretű klíma-átalakítás azonban globális egyeztetést és konszenzust igényel - figyelmeztetnek az amerikai tudósok. Súlyos geopolitikai konfliktusokat okozna ugyanis, ha valamely ország egyoldalúan avatkozna be a Föld ökoszisztémájába. Ha egy a felmelegedéstől sújtott állam részecskéket juttat a légkörbe a hőmérséklet csökkentése érdekében, az a világ más pontjain is nem kívánt lehűlést, netán szárazságot vagy szélsőséges időjárást okozhat. Sőt, az sem kizárt, hogy a jelenlegi joghézagokat kihasználva nagyvállalatok próbálják érdekeiknek megfelelően befolyásolni az időjárást.
A Föld ökoszisztémáját átalakító beavatkozások kockázatainak és lehetséges mellékhatásainak alapos áttekintése és az elfogadható lépésekkel kapcsolatos konszenzus kialakítása érdekében a világ vezető politikusainak, kutatóinak, nemzetközi szervezeteinek és geopolitikai szakértőinek mielőbb egyeztetéseket kell kezdenie - mielőtt még késő lesz.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64829/david-g-victor-m-granger-morgan-jay-apt-john-steinbruner-and-kat/the-geoengineering-option

A geopolitika visszatérése


Realisták és idealisták a világpolitikában
Foreign Policy


A neves világutazó és tudósító, Robert D. Kaplan hosszú esszét szentelt a világpolitikai folyamatok értelmezésében történt változásoknak. Az elemzés, mely a Foreign Policy legutóbbi számában látott napvilágot, megállapítja: a berlini fal leomlása nem csak a Nyugat és a Kelet közötti új politikai fejlemények előtt nyitott utat, hanem egy új intellektuális megközelítés számára is. Ez a földrajti és politikai összefüggések meghaladását ígérte, és egyben mélyen lenézte és elítélte a „realizmust” és a „pragmatizmust” a politikában. Az 1989-cel kezdődő korszak idealizmusát Isaiah Berlin humanizmusa ihlette, illetve az a hevület, mely – elítélve a totális államokkal szembeni mindenféle defetizmust – a demokráciáért kész volt rábólintani mindenféle nemzetközi beavatkozásra. Ennek megfelelően a harcos liberalizmus valamint a neokonzervatív demokrácia-export a ’90-es években ugyanazokat az egyetemes célokat osztotta. Ám, ha korunkban egy 1939-es müncheni típusú behódolás elutasítása túlhajtott analógiának tűnhet is, annak tanulságai a ’60-as években mégis egyenesen Vietnámhoz vezettek, vagy, aktuálisabban: az iraki beavatkozáshoz.

Az amerikai neokonzervatívok történelmi kísérletének kudarca nyomán ma ismét kezdetét vette a „realizmus” újrafelfedezése és rehabilitálása. Ma „realistának” lenni a nemzetközi politikában ismét tiszteletreméltó minősítés, miközben a „neokon” jelzőt megvetés övezi.

Thomas Hobbes (1588-1679), aki a félelem morális hasznát hangsúlyozta, és aki az anarchiát tekintette a társadalomra leselkedő legfőbb veszélynek, ma sokkal időszerűbb, mint Isaiah Berlin. Világiunk pillanatnyilag sokkal kevésbé él az egyetemes eszmék légkörében, sokkal inkább a sajátos különbségek kötik le figyelmét, olyasmik, mint az etnicitás, a kultúra vagy épp a vallás. Akik ez utóbbiakat hangsúlyozták úgy egy évtizeddel ezelőtt, azokat némi gúnnyal „fatalistának” vagy „deterministának” tekintette a közhangulat. Ma viszont – ugyanaz a közvélekedés – „pragmatistaként” üdvözli őket.

Miután a Nyugat megkapta a leckét, hírtelen mindenki realistává vált. Vagy legalábbis azt hisszük önmagunkról – állapítja meg Kaplan. De realistának lenni azért némileg több, mint egyszerűen ellenezni az iraki háborút. A realizmus annak beismerése, hogy a nemzetközi viszonyok alakításakor sokkal kisebb a mozgástér, mint a belső viszonyok kezelésekor. Vagyis, hogy értékítéletek ez utóbbival kapcsolatban csak akkor bírnak érvénnyel és fontossággal, ha az előbbi – azaz a külső viszonyrendszer – már megteremtődött vagy kezelhető állapotba került. Mindebből az is következik: elsősorban arra kell fókuszálni, ami az emberiséget megosztja, semmint arra, ami egyesíti – amint azt a globalizáció leghangosabb igehirdetői állítják. Összegezve: a realizmus a saját befolyásunkon túli, azaz az azokon kívül levő, az emberi cselekvést korlátozó erők elismerését és tiszteletbetartását jelenti, olyasmikét, mint a kultúra, hagyomány, történelem, az indulatok merő áradását, melyek a civilizáció felszíne alatt lüktetnek. A realisták számra a külpolitika legfőbb kérdése: ki mire képes és mit képes megtenni a többiekkel kapcsolatban.

A realizmus mostani visszatértébe a földrajz, mint értelmező elv térnyerésének legklasszikusabb formája munkál. A 18. és a 19. században, mielőtt még akadémiai rangra nem emelkedett a politikatudomány, a földrajz egyfajta igen megbecsült – még ha nem is teljesen formalizált – diszciplína volt, melyben a politika, a kultúra és a gazdaságelmélet gyakorta a térképen látható domborzati formák révén kapott értelmet. Ennek megfelelően, a viktoriánus vagy edvárdi korban a hegyek és a rajtuk, vagy völgyeikben élő emberek jelentették a par excellence realitást; az eszmék csak másodlagosan játszottak valós szerepet.

A geográfia elfogadása nem puszta behódolás egy engesztelhetetlen hatalomnak, mellyel szemben az emberiség tehetetlen. Inkább arról van szó, hogy rajta keresztül lehetővé válik az emberi szabadság újraértelmezése, és szerény elfogadása mindannak, ami sorsszerű. Ma mindennek nagy fontossága van, minthogy ahelyett, hogy a globalizáció megszüntetné a földrajz relevanciáját, inkább megerősíti azt. A tömegkommunikáció és a gazdasági integráció gyengíti sok állam belső erejét, kiszolgáltatva őket a hobbesi világ apró, feldarabolt régióinak. Az identitás lokális, etnikai vagy vallási forrásai nyernek ezáltal egyre erőteljesebb önigazolás, és minthogy ezek bizonyos tájegységek sajátjai, leginkább épp a földrajzi elhelyezkedés adja jellegük egyediségét. Amint a földrengéseket elsősorban a törésvonalak határozzák meg, úgy a politikai jövőt is elsősorban a konfliktusok és az instabilitás, melyek a földrajz logikáját követik.

Ennél fogva minden ok meg van rá, hogy visszatérjünk egykori térképeinkhez, és különösen Eurázsia úgynevezett „törészónáit” kell figyelemmel kísérnünk. Egyben azoknak a munkásságát, akik egykor igencsak jól ismerték a földrajz és a politikai események összefüggéseit, így mai értelmezéseink előfutárának számítanak.

Fernand Braudel (1902-1985) francia történész A Mediterrán és a mediterrán világ II. Fülöp korában címen írt nagyhatású könyvet (La Méditerranée et le Monde Méditerranéen a l'époque de Philippe II, 1949). Ez szemléletesen mutatja be, hogyan befolyásolja a természeti környezet a történelmi trendeket, illetve jelzi előre a politikai fejleményeket, beleértve a regionális háborúkat is. Braudel számára a szegényes, többnyire terméketlen talaj a mediterrán partok mentén, a kiszámíthatatlan, aszályos klíma a legfőbb előidézője a görög majd a római hódításoknak. Ma, amikor a klímaváltozás valamint az olajkészletek csökkenése igencsak mindennapjaink gondjává vált, Braudel interpretációjának relevanciája aligha tagadható.

Hasonlóképp tanulságos újraolvasni Alfred Thayer Mahan (1840-1914), egykori amerikai ellentengernagy, A tengeri hatalmak hatása a történelemre, 1660-1783 című kötetét is (The Influence of Seapower Upon History, 1660-1783, 1890). Mahan számára a tengeri hatalom a civilizáció nagy közös faktoraként a globális politikai törekvések döntő tényezője volt. 1902-ben megalkotta a Közel-Kelet fogalmát, azét a zónáét, mely az arabok által lakott és Indiáig terjedő térséget foglalta magában, és amelynek különös jelentőséget tulajdonított a tengerhajózási stratégiákban. A geopolitikában a Csendes-, valamint az Indiai-óceánnak döntő fontosságot tulajdonított, és ebből vezette le a tengeri hatalommal bíró népek különös befolyását nem csak Eurázsia partvidéki területeire, de Ázsia középső vidékeire is. Mahon elgondolásainak haszna különösen az előttünk álló, azaz a 21. században igazolódhat be, és aligha tekinthető véletlennek, hogy India és Kína stratégái ma előszeretettel forgatják könyvét.

Az amerikai-holland geostratéga, Nicholas J. Spykman (1893-1943) is úgy vélte, aki uralja a nagy óceánokat, az fogja uralni Eurázsiát. 1943-ban, közvetlenül halála előtt, akkor, amikor az Egyesült Államok már élethalálharcot folytatott Japánnal, Spykman megjósolta Kína hatalmi felemelkedését, és hogy az USA a jövőben rá lesz utalva a Japán kötött szövetségre, épp Kína hatalmának ellensúlyozása végett. Hasonló következtetésekre jutott a Nyugattal kapcsolatban is, ahol a háború utáni Európa integrációját vizionálta, mely egy olyan nagyhatalom formájában ölt majd testet, mely idővel Amerika kihívója lesz.

Ám a geográfiai diszciplína legkifejezőbb magyarázata mégiscsak a geopolitikai gondolkodás atyjától, Halford J. Mackindertől (1861-1947) származik. A földrajz mint a történelem kulcsa (The Geographical Pivot of History, 1904) című nagyhatású cikke, melyet 1904-ben olvasott fel a Királyi Földrajzi Társaságban, mintegy mottóként határozza meg véleményét a történelmi fejlődést befolyásoló tényezőkről: „Nem a természet, hanem az ember kezdeményez, de a természet nagymértékben meghatározó.”

Elmélete szerint Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia az a tengely, mely körül a világhatalomért folyó küzdelem folyik; ezt az eurázsiai térséget kulcsövezetnek (hearthland) nevezi, amelyet négy „marginális” zóna vesz körül. Nem véletlen, hogy ez a négy geográfiai zóna megfelel a négy nagy világvallásnak. Az említett zónák közül kettő „monszun vidék”; a Csendes-óceán-melléki buddhista, valamint az Indiai-óceán-melléki hindu övezet. A harmadik a tulajdonképpeni Európa, a maga keresztény vallásával, a negyedik pedig egy köztes, törészóna, az iszlám Közel-Kelet. Ám ezek az övezetek, a hatalmi preferenciák és magvalósítások szempontjából mellékesek ahhoz a befolyáshoz és fontossághoz képest, amit a kulcsövezet betölt. Európa története is ennek van alárendelve.

Mackinder álláspontja – ha az egyes konkrét előrejelzésekben néha felülvizsgálatra is szorul –ma is kiállja a legtöbb kritikát. Paul Bracken, a Yale Egyetem professzora megkísérelte újragondolni Mackinder elméletének következményeit, és ebből született 1999-ben a Tűz Keleten. Az ázsiai katonai erő felemelkedése és a második nukleáris korszak című kötet (Fire in the East, The Rise of Asian Military Power and the Second Nuclear Age, 1999). Bracken szerint korábban, amikor a történelmi idő még lassú folyású volt, a térségeket nagy távolságok választották el egymástól, és gyéren voltak benépesítve, a társadalmi mechanizmusok viszonylag kellő biztonsággal működtek. Ma azonban, miután a Föld végessége aktuális problémává vált, az „üres zónák” pedig megszűntek a túlnépesedés miatt, más, ellenőrizhetetlenebb helyzet állt elő. A hidegháború kezdeti szakaszában, a nehézkes katonai vállalkozásoknak a célja közvetlenül a nemzeti konszolidáció volt, stratégiájuk befelé irányult. Mára azonban – miután jelentős tartalékok halmozódtak fel, végbement egyfajta technikai forradalom, az olajban gazdaság közel-keleti államoktól a Csendes-óceáni térség kis tigriseiig nagyjából konszolidált országok jöttek létre – az államok többségének katonai stratégái nem befelé, hanem kifelé tájékozódnak. A közel-keleti Izraeltől a távol-keleti Észak-Koreáig olyan országok népesítik be az Eurázsiai térség peremövezetét, melyek interkontinentális rakétákat gyártanak és fejlett atomtechnológiával bírnak.

A technológiai forradalmon túl lezajlóban van egy demográfiai is, mely a földrajzi tényező mellett – a 18. századi angol filozófus, Thomas Malthus (1766-1834) elméletének megfelelően – ugyancsak meghatározó faktora az eseményeknek. Szakavatott előrejelzések szerint a már mára is túlnépesedett iszlám világ népessége – gondoljuk csak Karachi vagy Gáza nyomornegyedeire – a következő 20 évben megduplázódik. A lélekszám növekedés főként urbánus közegbe gyorsult fel, már csak azért is, mert vidékről egyre nagyobb számban vándorolnak a nagyvárosokba munka és lehetőségek nélküli szegények. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy ezeknek az identitásukat vesztő tömegeknek a politikai attitűdjét megjósolhassuk, elég Elias Canetti (1905-1994) könyvét, a Tömeg és hatalom (Masse und Macht, 1960) címűt felütni ehhez, melyben a Nobel-díjas író és gondolkodó az identitásukat vesztett tömegek és a totális diktatúrák kialakulásának összefüggéseit világítja meg.


www.foreignpolicy.com