Foreign Policy
A neves világutazó és tudósító, Robert D. Kaplan hosszú esszét szentelt a világpolitikai folyamatok értelmezésében történt változásoknak. Az elemzés, mely a Foreign Policy
legutóbbi számában látott napvilágot, megállapítja: a berlini fal
leomlása nem csak a Nyugat és a Kelet közötti új politikai fejlemények
előtt nyitott utat, hanem egy új intellektuális megközelítés számára
is. Ez a földrajti és politikai összefüggések meghaladását ígérte, és
egyben mélyen lenézte és elítélte a „realizmust” és a „pragmatizmust” a
politikában. Az 1989-cel kezdődő korszak idealizmusát Isaiah Berlin
humanizmusa ihlette, illetve az a hevület, mely – elítélve a totális
államokkal szembeni mindenféle defetizmust – a demokráciáért kész volt
rábólintani mindenféle nemzetközi beavatkozásra. Ennek megfelelően a
harcos liberalizmus valamint a neokonzervatív demokrácia-export a
’90-es években ugyanazokat az egyetemes célokat osztotta. Ám, ha
korunkban egy 1939-es müncheni típusú behódolás elutasítása túlhajtott
analógiának tűnhet is, annak tanulságai a ’60-as években mégis
egyenesen Vietnámhoz vezettek, vagy, aktuálisabban: az iraki
beavatkozáshoz.
Az amerikai neokonzervatívok történelmi kísérletének kudarca nyomán ma ismét kezdetét vette a „realizmus” újrafelfedezése és rehabilitálása. Ma „realistának” lenni a nemzetközi politikában ismét tiszteletreméltó minősítés, miközben a „neokon” jelzőt megvetés övezi.
Thomas Hobbes (1588-1679), aki a félelem morális hasznát hangsúlyozta, és aki az anarchiát tekintette a társadalomra leselkedő legfőbb veszélynek, ma sokkal időszerűbb, mint Isaiah Berlin. Világiunk pillanatnyilag sokkal kevésbé él az egyetemes eszmék légkörében, sokkal inkább a sajátos különbségek kötik le figyelmét, olyasmik, mint az etnicitás, a kultúra vagy épp a vallás. Akik ez utóbbiakat hangsúlyozták úgy egy évtizeddel ezelőtt, azokat némi gúnnyal „fatalistának” vagy „deterministának” tekintette a közhangulat. Ma viszont – ugyanaz a közvélekedés – „pragmatistaként” üdvözli őket.
Miután a Nyugat megkapta a leckét, hírtelen mindenki realistává vált. Vagy legalábbis azt hisszük önmagunkról – állapítja meg Kaplan. De realistának lenni azért némileg több, mint egyszerűen ellenezni az iraki háborút. A realizmus annak beismerése, hogy a nemzetközi viszonyok alakításakor sokkal kisebb a mozgástér, mint a belső viszonyok kezelésekor. Vagyis, hogy értékítéletek ez utóbbival kapcsolatban csak akkor bírnak érvénnyel és fontossággal, ha az előbbi – azaz a külső viszonyrendszer – már megteremtődött vagy kezelhető állapotba került. Mindebből az is következik: elsősorban arra kell fókuszálni, ami az emberiséget megosztja, semmint arra, ami egyesíti – amint azt a globalizáció leghangosabb igehirdetői állítják. Összegezve: a realizmus a saját befolyásunkon túli, azaz az azokon kívül levő, az emberi cselekvést korlátozó erők elismerését és tiszteletbetartását jelenti, olyasmikét, mint a kultúra, hagyomány, történelem, az indulatok merő áradását, melyek a civilizáció felszíne alatt lüktetnek. A realisták számra a külpolitika legfőbb kérdése: ki mire képes és mit képes megtenni a többiekkel kapcsolatban.
A realizmus mostani visszatértébe a földrajz, mint értelmező elv térnyerésének legklasszikusabb formája munkál. A 18. és a 19. században, mielőtt még akadémiai rangra nem emelkedett a politikatudomány, a földrajz egyfajta igen megbecsült – még ha nem is teljesen formalizált – diszciplína volt, melyben a politika, a kultúra és a gazdaságelmélet gyakorta a térképen látható domborzati formák révén kapott értelmet. Ennek megfelelően, a viktoriánus vagy edvárdi korban a hegyek és a rajtuk, vagy völgyeikben élő emberek jelentették a par excellence realitást; az eszmék csak másodlagosan játszottak valós szerepet.
A geográfia elfogadása nem puszta behódolás egy engesztelhetetlen hatalomnak, mellyel szemben az emberiség tehetetlen. Inkább arról van szó, hogy rajta keresztül lehetővé válik az emberi szabadság újraértelmezése, és szerény elfogadása mindannak, ami sorsszerű. Ma mindennek nagy fontossága van, minthogy ahelyett, hogy a globalizáció megszüntetné a földrajz relevanciáját, inkább megerősíti azt. A tömegkommunikáció és a gazdasági integráció gyengíti sok állam belső erejét, kiszolgáltatva őket a hobbesi világ apró, feldarabolt régióinak. Az identitás lokális, etnikai vagy vallási forrásai nyernek ezáltal egyre erőteljesebb önigazolás, és minthogy ezek bizonyos tájegységek sajátjai, leginkább épp a földrajzi elhelyezkedés adja jellegük egyediségét. Amint a földrengéseket elsősorban a törésvonalak határozzák meg, úgy a politikai jövőt is elsősorban a konfliktusok és az instabilitás, melyek a földrajz logikáját követik.
Ennél fogva minden ok meg van rá, hogy visszatérjünk egykori térképeinkhez, és különösen Eurázsia úgynevezett „törészónáit” kell figyelemmel kísérnünk. Egyben azoknak a munkásságát, akik egykor igencsak jól ismerték a földrajz és a politikai események összefüggéseit, így mai értelmezéseink előfutárának számítanak.
Fernand Braudel (1902-1985) francia történész A Mediterrán és a mediterrán világ II. Fülöp korában címen írt nagyhatású könyvet (La Méditerranée et le Monde Méditerranéen a l'époque de Philippe II, 1949). Ez szemléletesen mutatja be, hogyan befolyásolja a természeti környezet a történelmi trendeket, illetve jelzi előre a politikai fejleményeket, beleértve a regionális háborúkat is. Braudel számára a szegényes, többnyire terméketlen talaj a mediterrán partok mentén, a kiszámíthatatlan, aszályos klíma a legfőbb előidézője a görög majd a római hódításoknak. Ma, amikor a klímaváltozás valamint az olajkészletek csökkenése igencsak mindennapjaink gondjává vált, Braudel interpretációjának relevanciája aligha tagadható.
Hasonlóképp tanulságos újraolvasni Alfred Thayer Mahan (1840-1914), egykori amerikai ellentengernagy, A tengeri hatalmak hatása a történelemre, 1660-1783 című kötetét is (The Influence of Seapower Upon History, 1660-1783, 1890). Mahan számára a tengeri hatalom a civilizáció nagy közös faktoraként a globális politikai törekvések döntő tényezője volt. 1902-ben megalkotta a Közel-Kelet fogalmát, azét a zónáét, mely az arabok által lakott és Indiáig terjedő térséget foglalta magában, és amelynek különös jelentőséget tulajdonított a tengerhajózási stratégiákban. A geopolitikában a Csendes-, valamint az Indiai-óceánnak döntő fontosságot tulajdonított, és ebből vezette le a tengeri hatalommal bíró népek különös befolyását nem csak Eurázsia partvidéki területeire, de Ázsia középső vidékeire is. Mahon elgondolásainak haszna különösen az előttünk álló, azaz a 21. században igazolódhat be, és aligha tekinthető véletlennek, hogy India és Kína stratégái ma előszeretettel forgatják könyvét.
Az amerikai-holland geostratéga, Nicholas J. Spykman (1893-1943) is úgy vélte, aki uralja a nagy óceánokat, az fogja uralni Eurázsiát. 1943-ban, közvetlenül halála előtt, akkor, amikor az Egyesült Államok már élethalálharcot folytatott Japánnal, Spykman megjósolta Kína hatalmi felemelkedését, és hogy az USA a jövőben rá lesz utalva a Japán kötött szövetségre, épp Kína hatalmának ellensúlyozása végett. Hasonló következtetésekre jutott a Nyugattal kapcsolatban is, ahol a háború utáni Európa integrációját vizionálta, mely egy olyan nagyhatalom formájában ölt majd testet, mely idővel Amerika kihívója lesz.
Ám a geográfiai diszciplína legkifejezőbb magyarázata mégiscsak a geopolitikai gondolkodás atyjától, Halford J. Mackindertől (1861-1947) származik. A földrajz mint a történelem kulcsa (The Geographical Pivot of History, 1904) című nagyhatású cikke, melyet 1904-ben olvasott fel a Királyi Földrajzi Társaságban, mintegy mottóként határozza meg véleményét a történelmi fejlődést befolyásoló tényezőkről: „Nem a természet, hanem az ember kezdeményez, de a természet nagymértékben meghatározó.”
Elmélete szerint Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia az a tengely, mely körül a világhatalomért folyó küzdelem folyik; ezt az eurázsiai térséget kulcsövezetnek (hearthland) nevezi, amelyet négy „marginális” zóna vesz körül. Nem véletlen, hogy ez a négy geográfiai zóna megfelel a négy nagy világvallásnak. Az említett zónák közül kettő „monszun vidék”; a Csendes-óceán-melléki buddhista, valamint az Indiai-óceán-melléki hindu övezet. A harmadik a tulajdonképpeni Európa, a maga keresztény vallásával, a negyedik pedig egy köztes, törészóna, az iszlám Közel-Kelet. Ám ezek az övezetek, a hatalmi preferenciák és magvalósítások szempontjából mellékesek ahhoz a befolyáshoz és fontossághoz képest, amit a kulcsövezet betölt. Európa története is ennek van alárendelve.
Mackinder álláspontja – ha az egyes konkrét előrejelzésekben néha felülvizsgálatra is szorul –ma is kiállja a legtöbb kritikát. Paul Bracken, a Yale Egyetem professzora megkísérelte újragondolni Mackinder elméletének következményeit, és ebből született 1999-ben a Tűz Keleten. Az ázsiai katonai erő felemelkedése és a második nukleáris korszak című kötet (Fire in the East, The Rise of Asian Military Power and the Second Nuclear Age, 1999). Bracken szerint korábban, amikor a történelmi idő még lassú folyású volt, a térségeket nagy távolságok választották el egymástól, és gyéren voltak benépesítve, a társadalmi mechanizmusok viszonylag kellő biztonsággal működtek. Ma azonban, miután a Föld végessége aktuális problémává vált, az „üres zónák” pedig megszűntek a túlnépesedés miatt, más, ellenőrizhetetlenebb helyzet állt elő. A hidegháború kezdeti szakaszában, a nehézkes katonai vállalkozásoknak a célja közvetlenül a nemzeti konszolidáció volt, stratégiájuk befelé irányult. Mára azonban – miután jelentős tartalékok halmozódtak fel, végbement egyfajta technikai forradalom, az olajban gazdaság közel-keleti államoktól a Csendes-óceáni térség kis tigriseiig nagyjából konszolidált országok jöttek létre – az államok többségének katonai stratégái nem befelé, hanem kifelé tájékozódnak. A közel-keleti Izraeltől a távol-keleti Észak-Koreáig olyan országok népesítik be az Eurázsiai térség peremövezetét, melyek interkontinentális rakétákat gyártanak és fejlett atomtechnológiával bírnak.
A technológiai forradalmon túl lezajlóban van egy demográfiai is, mely a földrajzi tényező mellett – a 18. századi angol filozófus, Thomas Malthus (1766-1834) elméletének megfelelően – ugyancsak meghatározó faktora az eseményeknek. Szakavatott előrejelzések szerint a már mára is túlnépesedett iszlám világ népessége – gondoljuk csak Karachi vagy Gáza nyomornegyedeire – a következő 20 évben megduplázódik. A lélekszám növekedés főként urbánus közegbe gyorsult fel, már csak azért is, mert vidékről egyre nagyobb számban vándorolnak a nagyvárosokba munka és lehetőségek nélküli szegények. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy ezeknek az identitásukat vesztő tömegeknek a politikai attitűdjét megjósolhassuk, elég Elias Canetti (1905-1994) könyvét, a Tömeg és hatalom (Masse und Macht, 1960) címűt felütni ehhez, melyben a Nobel-díjas író és gondolkodó az identitásukat vesztett tömegek és a totális diktatúrák kialakulásának összefüggéseit világítja meg.
Az amerikai neokonzervatívok történelmi kísérletének kudarca nyomán ma ismét kezdetét vette a „realizmus” újrafelfedezése és rehabilitálása. Ma „realistának” lenni a nemzetközi politikában ismét tiszteletreméltó minősítés, miközben a „neokon” jelzőt megvetés övezi.
Thomas Hobbes (1588-1679), aki a félelem morális hasznát hangsúlyozta, és aki az anarchiát tekintette a társadalomra leselkedő legfőbb veszélynek, ma sokkal időszerűbb, mint Isaiah Berlin. Világiunk pillanatnyilag sokkal kevésbé él az egyetemes eszmék légkörében, sokkal inkább a sajátos különbségek kötik le figyelmét, olyasmik, mint az etnicitás, a kultúra vagy épp a vallás. Akik ez utóbbiakat hangsúlyozták úgy egy évtizeddel ezelőtt, azokat némi gúnnyal „fatalistának” vagy „deterministának” tekintette a közhangulat. Ma viszont – ugyanaz a közvélekedés – „pragmatistaként” üdvözli őket.
Miután a Nyugat megkapta a leckét, hírtelen mindenki realistává vált. Vagy legalábbis azt hisszük önmagunkról – állapítja meg Kaplan. De realistának lenni azért némileg több, mint egyszerűen ellenezni az iraki háborút. A realizmus annak beismerése, hogy a nemzetközi viszonyok alakításakor sokkal kisebb a mozgástér, mint a belső viszonyok kezelésekor. Vagyis, hogy értékítéletek ez utóbbival kapcsolatban csak akkor bírnak érvénnyel és fontossággal, ha az előbbi – azaz a külső viszonyrendszer – már megteremtődött vagy kezelhető állapotba került. Mindebből az is következik: elsősorban arra kell fókuszálni, ami az emberiséget megosztja, semmint arra, ami egyesíti – amint azt a globalizáció leghangosabb igehirdetői állítják. Összegezve: a realizmus a saját befolyásunkon túli, azaz az azokon kívül levő, az emberi cselekvést korlátozó erők elismerését és tiszteletbetartását jelenti, olyasmikét, mint a kultúra, hagyomány, történelem, az indulatok merő áradását, melyek a civilizáció felszíne alatt lüktetnek. A realisták számra a külpolitika legfőbb kérdése: ki mire képes és mit képes megtenni a többiekkel kapcsolatban.
A realizmus mostani visszatértébe a földrajz, mint értelmező elv térnyerésének legklasszikusabb formája munkál. A 18. és a 19. században, mielőtt még akadémiai rangra nem emelkedett a politikatudomány, a földrajz egyfajta igen megbecsült – még ha nem is teljesen formalizált – diszciplína volt, melyben a politika, a kultúra és a gazdaságelmélet gyakorta a térképen látható domborzati formák révén kapott értelmet. Ennek megfelelően, a viktoriánus vagy edvárdi korban a hegyek és a rajtuk, vagy völgyeikben élő emberek jelentették a par excellence realitást; az eszmék csak másodlagosan játszottak valós szerepet.
A geográfia elfogadása nem puszta behódolás egy engesztelhetetlen hatalomnak, mellyel szemben az emberiség tehetetlen. Inkább arról van szó, hogy rajta keresztül lehetővé válik az emberi szabadság újraértelmezése, és szerény elfogadása mindannak, ami sorsszerű. Ma mindennek nagy fontossága van, minthogy ahelyett, hogy a globalizáció megszüntetné a földrajz relevanciáját, inkább megerősíti azt. A tömegkommunikáció és a gazdasági integráció gyengíti sok állam belső erejét, kiszolgáltatva őket a hobbesi világ apró, feldarabolt régióinak. Az identitás lokális, etnikai vagy vallási forrásai nyernek ezáltal egyre erőteljesebb önigazolás, és minthogy ezek bizonyos tájegységek sajátjai, leginkább épp a földrajzi elhelyezkedés adja jellegük egyediségét. Amint a földrengéseket elsősorban a törésvonalak határozzák meg, úgy a politikai jövőt is elsősorban a konfliktusok és az instabilitás, melyek a földrajz logikáját követik.
Ennél fogva minden ok meg van rá, hogy visszatérjünk egykori térképeinkhez, és különösen Eurázsia úgynevezett „törészónáit” kell figyelemmel kísérnünk. Egyben azoknak a munkásságát, akik egykor igencsak jól ismerték a földrajz és a politikai események összefüggéseit, így mai értelmezéseink előfutárának számítanak.
Fernand Braudel (1902-1985) francia történész A Mediterrán és a mediterrán világ II. Fülöp korában címen írt nagyhatású könyvet (La Méditerranée et le Monde Méditerranéen a l'époque de Philippe II, 1949). Ez szemléletesen mutatja be, hogyan befolyásolja a természeti környezet a történelmi trendeket, illetve jelzi előre a politikai fejleményeket, beleértve a regionális háborúkat is. Braudel számára a szegényes, többnyire terméketlen talaj a mediterrán partok mentén, a kiszámíthatatlan, aszályos klíma a legfőbb előidézője a görög majd a római hódításoknak. Ma, amikor a klímaváltozás valamint az olajkészletek csökkenése igencsak mindennapjaink gondjává vált, Braudel interpretációjának relevanciája aligha tagadható.
Hasonlóképp tanulságos újraolvasni Alfred Thayer Mahan (1840-1914), egykori amerikai ellentengernagy, A tengeri hatalmak hatása a történelemre, 1660-1783 című kötetét is (The Influence of Seapower Upon History, 1660-1783, 1890). Mahan számára a tengeri hatalom a civilizáció nagy közös faktoraként a globális politikai törekvések döntő tényezője volt. 1902-ben megalkotta a Közel-Kelet fogalmát, azét a zónáét, mely az arabok által lakott és Indiáig terjedő térséget foglalta magában, és amelynek különös jelentőséget tulajdonított a tengerhajózási stratégiákban. A geopolitikában a Csendes-, valamint az Indiai-óceánnak döntő fontosságot tulajdonított, és ebből vezette le a tengeri hatalommal bíró népek különös befolyását nem csak Eurázsia partvidéki területeire, de Ázsia középső vidékeire is. Mahon elgondolásainak haszna különösen az előttünk álló, azaz a 21. században igazolódhat be, és aligha tekinthető véletlennek, hogy India és Kína stratégái ma előszeretettel forgatják könyvét.
Az amerikai-holland geostratéga, Nicholas J. Spykman (1893-1943) is úgy vélte, aki uralja a nagy óceánokat, az fogja uralni Eurázsiát. 1943-ban, közvetlenül halála előtt, akkor, amikor az Egyesült Államok már élethalálharcot folytatott Japánnal, Spykman megjósolta Kína hatalmi felemelkedését, és hogy az USA a jövőben rá lesz utalva a Japán kötött szövetségre, épp Kína hatalmának ellensúlyozása végett. Hasonló következtetésekre jutott a Nyugattal kapcsolatban is, ahol a háború utáni Európa integrációját vizionálta, mely egy olyan nagyhatalom formájában ölt majd testet, mely idővel Amerika kihívója lesz.
Ám a geográfiai diszciplína legkifejezőbb magyarázata mégiscsak a geopolitikai gondolkodás atyjától, Halford J. Mackindertől (1861-1947) származik. A földrajz mint a történelem kulcsa (The Geographical Pivot of History, 1904) című nagyhatású cikke, melyet 1904-ben olvasott fel a Királyi Földrajzi Társaságban, mintegy mottóként határozza meg véleményét a történelmi fejlődést befolyásoló tényezőkről: „Nem a természet, hanem az ember kezdeményez, de a természet nagymértékben meghatározó.”
Elmélete szerint Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia az a tengely, mely körül a világhatalomért folyó küzdelem folyik; ezt az eurázsiai térséget kulcsövezetnek (hearthland) nevezi, amelyet négy „marginális” zóna vesz körül. Nem véletlen, hogy ez a négy geográfiai zóna megfelel a négy nagy világvallásnak. Az említett zónák közül kettő „monszun vidék”; a Csendes-óceán-melléki buddhista, valamint az Indiai-óceán-melléki hindu övezet. A harmadik a tulajdonképpeni Európa, a maga keresztény vallásával, a negyedik pedig egy köztes, törészóna, az iszlám Közel-Kelet. Ám ezek az övezetek, a hatalmi preferenciák és magvalósítások szempontjából mellékesek ahhoz a befolyáshoz és fontossághoz képest, amit a kulcsövezet betölt. Európa története is ennek van alárendelve.
Mackinder álláspontja – ha az egyes konkrét előrejelzésekben néha felülvizsgálatra is szorul –ma is kiállja a legtöbb kritikát. Paul Bracken, a Yale Egyetem professzora megkísérelte újragondolni Mackinder elméletének következményeit, és ebből született 1999-ben a Tűz Keleten. Az ázsiai katonai erő felemelkedése és a második nukleáris korszak című kötet (Fire in the East, The Rise of Asian Military Power and the Second Nuclear Age, 1999). Bracken szerint korábban, amikor a történelmi idő még lassú folyású volt, a térségeket nagy távolságok választották el egymástól, és gyéren voltak benépesítve, a társadalmi mechanizmusok viszonylag kellő biztonsággal működtek. Ma azonban, miután a Föld végessége aktuális problémává vált, az „üres zónák” pedig megszűntek a túlnépesedés miatt, más, ellenőrizhetetlenebb helyzet állt elő. A hidegháború kezdeti szakaszában, a nehézkes katonai vállalkozásoknak a célja közvetlenül a nemzeti konszolidáció volt, stratégiájuk befelé irányult. Mára azonban – miután jelentős tartalékok halmozódtak fel, végbement egyfajta technikai forradalom, az olajban gazdaság közel-keleti államoktól a Csendes-óceáni térség kis tigriseiig nagyjából konszolidált országok jöttek létre – az államok többségének katonai stratégái nem befelé, hanem kifelé tájékozódnak. A közel-keleti Izraeltől a távol-keleti Észak-Koreáig olyan országok népesítik be az Eurázsiai térség peremövezetét, melyek interkontinentális rakétákat gyártanak és fejlett atomtechnológiával bírnak.
A technológiai forradalmon túl lezajlóban van egy demográfiai is, mely a földrajzi tényező mellett – a 18. századi angol filozófus, Thomas Malthus (1766-1834) elméletének megfelelően – ugyancsak meghatározó faktora az eseményeknek. Szakavatott előrejelzések szerint a már mára is túlnépesedett iszlám világ népessége – gondoljuk csak Karachi vagy Gáza nyomornegyedeire – a következő 20 évben megduplázódik. A lélekszám növekedés főként urbánus közegbe gyorsult fel, már csak azért is, mert vidékről egyre nagyobb számban vándorolnak a nagyvárosokba munka és lehetőségek nélküli szegények. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy ezeknek az identitásukat vesztő tömegeknek a politikai attitűdjét megjósolhassuk, elég Elias Canetti (1905-1994) könyvét, a Tömeg és hatalom (Masse und Macht, 1960) címűt felütni ehhez, melyben a Nobel-díjas író és gondolkodó az identitásukat vesztett tömegek és a totális diktatúrák kialakulásának összefüggéseit világítja meg.
www.foreignpolicy.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése