ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK
F. DÓZSA Katalin
Magyar divattörténet 1945–1949
Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta
fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi politika részévé téve
önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot.
Háború és konfekció
A háborúk kísérőjelensége az anyaghiány. A II. világháború alatt
1940-től akadozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut
és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak
vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni, és spárgából kötözték a cipők
talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizottság igazgatója 1940-ben
sietett megnyugtatni a hölgyeket: „Nem lesz nőiruha-szabványosítás, szó
sincs szabványosításról legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban
a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.”
A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált, és a nők
egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz, öltönyhöz hasonlóan
gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a
meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék
enyhítette az áruhiányt.
Jelentős a papírhiány is, és tulajdonképpen – nem voltak divatlapok.
1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadásában az Asszonyok című lap, majd
1949-től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata.
1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vékonyka rajzos
száma.
Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatlapok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek.
Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946)
Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy
cégek újrakezdték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az
Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború
alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha
kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező
erőszakolással szemben a díjbirkózó váll, a teletalpú monstrum és a
combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy
éve nem hordják… Nem lehetne nálunk is sürgősen követni a példájukat?”
Fotót közöltek az egyik legismertebb pesti cég, a Szita-szalon
modellbemutatójáról, s igyekeztek hasznos tippeket adni,
például milyen módon lehet halinacsizmát házilag készíteni, vagy 1
ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző
díszítésekkel variálni. A divattanácsok, rajzok szerzőit – természetesen
– mindig névvel, aláírással jelezték.
1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk:
„Asszonytársainktól számtalan levél érkezett. … örömmel tapasztaltuk,
hogy asszonytársaink már a divat terén is önállósítani kívánják magukat.
… nem mi vagyunk a divatért – hanem a divat legyen miértünk.”
Hogy ők hogyan értelmezték, az kiderül egy 1947-ben a szakszervezet
(lám, mi minden „feladata” lehet a szakszervezetnek!) által rendezett
divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben
különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra
kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok
viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok,
dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek
és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és
természetesen jöttek-mentek – fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a
szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő
káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható
praktikus mindennapi öltözetek.”
További idézet a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete rendezte
a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgozó nőnek természetesen más
ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek.
A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának
agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és
millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet,
az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a
millió és millió dolgozó asszony igényeit.”
A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol
a II. világháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú
konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok
bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A
megoldást sem az öltözködés konzervativizmusában, elszürkítésében
keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket
találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüzemileg is
követhetők, s a végtermék egyedivé tehető. A divat gyors követése
ugyanis éppen az üzleti szempontok miatt vált nagyon fontossá!
„Reakciós divat” (1947)
Közben Párizsban 1947. február 12-én egy addig ismeretlen, de rövid
idő alatt híressé váló művész, Cristian Dior „bombát robbantott”. Így
írt erről később: „Mögöttünk volt a háború, az egyenruhák korszaka:
szolgálatot teljesítő nők bokszolóvállakkal, Ezért virágszerű nőket
rajzoltam, lágy vonalú vállakat, gömbölyű mellvonalat, liánkarcsú és
virágkehely módján bővülő szoknyákat.”
Dior bemutatója nagyon merész volt, annak ellenére, hogy
tulajdonképpen összegezte az itt-ott már megjelent újdonságokat – a
hosszabb szoknyát, redőzéseket, nőies díszeket. Hiszen már az Asszonyok
is 1946-ban lelkesen üdvözölt hasonló amerikai tendenciákat. Most, 1947
augusztusában viszont dühödten ellenezte. Már cikkének címe is meglepő:
„Reakciós divat!”, s ugyanolyan furcsa a folytatás is: „Vészt hirdetek. –
Párizsban elhatározták, hogy kifordítanak bennünket a bőrünkből.
Átgyúrnak, átformálnak, karcsúra, gömbölydedre, gyöngédre,
mindenféleképpen édes dédanyáinkhoz hasonlóan.
Hosszú…, selymes, suhogó szoknyát turnűröset, szalagosat, fodrosat,
édes fürtös fejet fogunk viselni megint… Legalább is a divat urai és
parancsolói ezt szeretnék. Tehát dobjuk sutba valamennyi ruhánkat – mert
hiszen az új vonalak szerint egyetlenegyet sem lehet használni a
régiből – és alsószoknyáktól kezdve kiskabátig valamennyien vegyünk
újat!… Az új ruhákat a dologtalan nőknek tervezték. Erről van most szó!
Az új divat virágszálnak akarja a nőket. Már most kérdem én, melyik nő
engedheti meg magának azt a luxust, hogy reggeltől-estig virágszál
legyen? Mintha más dolguk is lenne…
Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol. Azokért,
akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámba bűvös-bájosak legyenek.
Ez a legreakciósabb divat, amit valaha kitaláltak.”
Propaganda kontra vállalati érdek
Végigkérdezték az ismert belvárosi szalontulajdonosokat is, mit
szólnak ők ahhoz, hogy „visszajött mindaz, amit a haladás szelleme és az
ízlés elítélt, megbélyegzett”. Ám a cégek szerették az újdonságot.
Véleményüket érdemes már azért is felidézni, mert higgadtan, okosan
kifejtették a divat szerepét a magán- és az üzleti életben.
Elsőnek Apponyi Júlia nyilatkozott, a század első felének ismert
politikusa, Apponyi Albert gróf leánya, aki a harmincas évektől kezdve
Budapest divatjának egyik irányítója volt: „A magyar szalonok és a
magyar nők sosem fogadták el kritika nélkül azt, amit Párizs mutatott…
Mindig letompítva, hogy úgy mondjam, megszelídítve hozták a mi szabóink a
párizsi modelleket. Azért is volt jó hírünk Közép-Európában. Reméljük,
hogy jó hírünket kamatoztatni tudjuk majd. Reméljük nincs messze az idő,
mikor megindulhat a divatexportunk. De ennek feltételei vannak,
elsősorban sok és olcsó textiláru. Nekem az új divat tetszik, mert
változatos. Ki-ki hordhat, amit akar, szűk szoknyát vagy bővet, nagy
kalapot vagy kicsit.”
Rotschild Klára: „… arról számol be, hogy vevőinek tetszik a bő,
hosszú szoknya. Természetesen az új divat jó üzlet, hiszen a tavalyi
ruhát félre kell tenni, vagy át kell alakítani – ha megengedi a szabás
és a hölgy pénztárcája. Ma a legelső pesti divatszalonok is szívesen
térnének át a konfekcióra. Budapest Közép-Európa divatközpontja lehetne.
Mi a magunk részéről már tavaly szállítottunk Svájcba, most Svéd- és
Törökországgal vesszük fel a kapcsolatot.”
Az osztályharcos szemléletű lap szerkesztőinek véleményét azonban nem
befolyásolták a józan szavak, az interjúkat egy szerkesztői felhívással
zárták: „Tiltakozzunk! Az új mai divat a mai nő életkörülményeit és a
komoly idő követeléseit egyaránt figyelmen kívül hagyva, anyagot és
munkát pazaroló ruhákat akar adni a nőkre.
Minden józan magyar nő, akár mint orvos, mérnök, hivatalnok, munkás
vagy családanya végzi hivatását, tiltakozik, hogy ilyen ízléstelen,
korszerűtlen és egészségtelen divatot kényszerítsenek rá. Tiltakozunk az
anyagpazarló divat ellen!”
Két számmal később ismét nekitámadnak az új módinak: „Nem hiszek
abban, hogy valaki attól lesz jó anya, jó élettárs, jó háziasszony, hogy
három méterrel több anyagot dolgoztat be a ruhájába. Ahol pedig
bizonyításra van szükség, ott már valami hiba van a nőiesség körül. Ott
az asszonyból csak a bábu él, és sajnos az újjáépítés lázas iramában
nincs időnk bábuval játszani. Házakat építünk és otthonokat. Iskolát és
vasutakat. Ehhez pedig a rövid ruha sokkal kényelmesebb. Az már külön
kérdés, hogy a textilnehézségek mellett van-e joga egy asszonynak
kétszeres szövetmennyiséget felhasználni.
Aki pedig beugrik a divattervezők korszerűtlen ötletének, megérdemli,
hogy jövő esztendőre uszályos ruhával sepertessék vele végig azt a
földet, amelynek megmunkálásához annyi rövidruhás asszony verejtéke
tapad.”
Győz a nőies nő (1948)
Az új divat azonban korántsem volt olyan „ördögi”, mint amilyennek
lefestették, s a turnűr, feltűnő szalagcsokor stb. csak a párizsi
előkelő szabóságok szokásos sziporkáinak egyike volt, olyan ötlet,
amelyet az átlagvevő azelőtt sem követett.
Diornak azonban igaza volt, a nők örömmel szabadultak meg mindentől,
ami a háborúra emlékeztette őket, boldogan lettek (ha tudtak!) karcsú
virágszálak, de legalábbis eldobták válltöméseiket és minden lehető
eszközzel igyekeztek kibővíteni és megtoldani divatjamúlt szoknyáikat.
Az Asszonyok 1948-ban „letette a fegyvert”: „Nemrég még széltében
vitatkoztak a hosszú szoknyáról. Nagy volt a riadalom, micsoda vad
dolgokat hoznak a nyakunkra Párizsból és Hollywoodból a divat
úgynevezett diktátorai. S íme, fél esztendő sem telt el, rájöttünk arra,
nem kell félteni a magyar asszonyokat… az utcán, színházban se
krinolint, se bukjel szoknyát, se turnűrt nem viselt senki. De viszont
meg kell hagyni, sosem láttunk annyi színes, üde, ízléses kartonruhát,
mint a nyáron.”
A szalonok vezetői jól látták: az új divat mindig szebb, mint a régi –
csak éppen 1948-ban már a szalonok nincsenek sehol. Előbb a
divatrovatból tűntek el, aztán a Belvárosból. A legnagyobb szerencséje
Rotschild Klárának volt. Ő megmaradhatott államosított szalonja élén
direktrisznek, s így válhatott (évekkel később) a magyar divat
vezetőjévé.
„Államosított divat”
A szalonokat, sőt úgy tűnik, egy időre a divatot magát is
„államosították”. 1950-ben megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat (a
mai Magyar Divatintézet elődje), s 1951-től a Nők Lapja és az Ez a divat
divatrajzai alatt az alábbi furcsa felírás volt olvasható: „Tervezte és
rajzolta a Ruhaipari Tervező Vállalat.” A személyiség, vagy egyéniség
vállalása hiba lett, még az öltözködésben is. A dolgozó nő és férfi
elvont ideálját a múlt kemény életfeltételei által meghatározott puritán
munkáserkölcs alakította ki. 1949 után eltűntek a párizsi és hollywoodi
divattudósítások – nemhogy a francia újdonságok, de a kalap és
nyakkendő, minden felesleges díszítés, laza fodor, mélyebb kivágás,
bizsu, sőt a rúzs és körömlakk is a burzsoázia jelképévé vált.
Divatbemutatót azonban az államosított ipar is tartott – méghozzá
kifejezőt: „A hároméves terv első tavaszának első tavaszi napján
felvonult előttünk mindaz a sok kitűnő férfi-, női- és gyermekruha,
amivel az áruházak és szövetkezetek dolgozói munkaversenyükben meglepték
a magyar dolgozó nőt és családját.
A ruhákat nemcsak nádszálkarcsú fiatal lányokon mutatták be – bár
voltak köztük olyanok is –, hanem az áruházak alkalmazottai, maguk is
dolgozó nők, azok közül valók, akik a bemutatott ruhák másait valóban
viselni fogják. Voltak közöttük alacsonyak is, molettek is, középkorúak
is… A földmíves asszony részére készült ráncos szoknyát megtermett, erős
asszony alakján mutatták.
Végül az elszakíthatatlan Guttmann-nadrág reklámja elevenedett meg.
Az egyik oldalon három nő, a másik oldalon három férfi húzza az
elszakíthatatlan nadrágot, s a reklámkép nőalakjai mindjárt be is
mondják: „Megváltoztak a viszonyok, most egyenlő munkáért, egyenlő
bérért húzunk.”
1949 tavaszán a Magyar Állami Konfekcióipar és Textiligazgatóság
együtt mutatkozott be. Az Asszonyok szerint: „A ruhák kitűnőek,
szabásban, ízlésben – és ezt meg kell vallani – nem maradnak el a nagy
francia szabóipar termékei mögött, hacsak nem von le az értékükből, hogy
sok ezret és tízezret készítenek belőlük az állami konfekcióipar
munkásnői, az ország sok ezer és százezer dolgozó asszonya részére.”
A vásárlók azonban nem lelkesedtek igazán a sok tízezer darabos
egyenruhákért: „Nálunk sokan idegenkednek még a készruhától. Nem is
csoda, mert a múltban silány anyagból készültek, rosszul fizetett
munkával és – nagy haszonnal. A konfekcióipar általában nálunk még
nagyon elmaradott volt a legutóbbi időkig.”
Ez a megállapítás igaz. A konfekciótermelés igencsak gyerekcipőben
járt. Az Asszonyok azonban bízott a jövőben, hiszen a tervek szerint már
1949-ben 50 ezer női ruha készül, s az ötéves terv folyamán évente 200
ezer.
F. DÓZSA Katalin
Magyar divattörténet – II. rész
1949–1958
A „dolgozó nők tömege”
A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók
kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi,
miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána
közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a
nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák
kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők
tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses
öltözködésre.”
Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb
szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka
tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben
szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal
fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a
saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt
eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés
célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az
újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag
kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”
Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű
fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a
Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú
alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a
valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő
egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után
két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők
ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az
ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek.
Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha
például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja
meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a
nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15
centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”
Élmunkásnő és selyem
Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A
selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé
tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az
Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább
a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép
kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin
látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és
reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna
az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy
méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az
1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése
320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200,
miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os
blúz, ha maga meg is varrta!)
Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben
ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája –
mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja.
Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja
tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és
csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci
sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha
valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében.
nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!
Szocialista ruházati verseny
A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány
szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat
építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép
megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az
aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett
nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly
sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben
(természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív
célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is
kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők
divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de
minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg
melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű,
gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet
„mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!
A nők elégedetlenek
A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén.
1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az
árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk
eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár
azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről
tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás
ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.
A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal
olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én
gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még
mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja
fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők
valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy
tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát,
vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító
flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas
szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek
»legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt
és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem
talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia,
új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat
csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő
hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá,
hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle
csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis
menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan
varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen
végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a
jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.
Szemléletváltás (1955)
1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat
már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve
egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia
nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi
divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az
első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú
cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai
vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A
viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s
hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti
különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt
típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep
alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi)
igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek
ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb
öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus”
egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and
roll-lal együtt.
Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az
eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző
irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak,
arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh
tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a
lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló
ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat.
Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak
húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy
viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen
adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van
közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség,
tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az
aztán szép!