2009. január 9., péntek

Afrika civilizációs kortünetei

A harmadik világot is kezdik elérni a fejlett világ betegségei
Ha Afrika egészségügyi problémáiról van szó, a legtöbb embernek azonnal az AIDS és az ebola jut az eszébe. Pedig a szegény országokban egyre inkább megelőzhető vagy olcsón gyógyítható betegségek szedik az áldozatokat: például a magas vérnyomás és a cukorbetegség - jelenti Hannah Kuper londoni orvos szakértő és Simon Kuper, a Financial Times párizsi munkatársa. A harmadik világban az ENSZ fellépésének köszönhetően az elmúlt években jelentősen csökkent a korábban több millió áldozatot szedő fertőző betegségek száma, de közben egyre többen szenvednek a korábban a fejlett nyugati országokat sújtó kórságokban.
A hagyományosan a szegény országokat sújtó fertőző betegségek visszaszorulóban vannak. A harmadik világban azonban mégsem nő kellőképpen a várható átlagélettartam. Az ok egyszerű: Afrikában, Indiában és Kínában egyre több áldozatot szednek az olyan, életmód-függő ártalmak, amelyek korábban szinte kizárólag a fejlett nyugati országok polgárait sújtották: az elhízás és a dohányzás miatt kialakuló betegségek.
A jelenséget először Adeon Omran, a North Carolina-i Egyetem professzora dokumentálta 1971-ben. Omran kutatásai alapján egy elméletet dolgozott ki, és megjósolta, hogy a szegény országokban egyre inkább a krónikus betegségek jelentenek majd problémát, és nem a fertőző betegségek. Ahogyan a vírusos kórságok terjedését sikerül lassítani, a várható átlagélettartam nőni kezd. Ha a harmadik világ lakó átlagosan nem 30, hanem 50 évet élhetnek, akkor új betegségek jelennek meg: olyan nyavalyák, amelyek kialakulásához hosszú évtizedek kellenek. Ilyenek a szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák, a légzőszervi megbetegedések és a cukorbetegség. Azóta kiderült, hogy a fejlődés itt nem ér véget, hanem a modern orvostudomány fejlődésének köszönhetően jelentősen csökkenthető a krónikus betegségek kockázata: a fejlett országokban az elmúlt harminc évben nagy előrelépés történt a szív- és érrendszeri betegségek és a daganatos megbetegedések kezelése terén is.
A fejlett országok a 20. század elején, a higiénés körülmények megváltozásával, a víz- és csatornahálózat kiépítésekor kezdtek úrrá lenni a korábban rengeteg áldozatot szedő fertőző betegségeken. Míg a 18. század végén minden tizedik francia gyermek himlőben veszett oda, a huszadik században minimálisra csökkent a himlő áldozatainak száma. A harmadik világban azonban gyakran még most is hiányzik az alapvető higiéniát lehetővé tevő infrastruktúra, ezért egészen mostanáig nem sikerült legyőzni a fertőző betegségeket. Az Európában gyakorlatilag már elfelejtett himlő még az 1950-es években is ötvenezer ember halálát okozta a szegény országokban.
Most azonban mintha lassan Afrikában is előrelépés történne. A hetvenes évek óta egyre kevesebb himlő járvány tör ki. A nyolcvanas években már csak 350 000 megbetegedést regisztráltak, majd miután az Egészségügyi Világszervezet himlő-vakcinákkal látta el a szegény országokat, 2006-ban már kevesebb mint kétezer esetet regisztráltak világszerte. Hála a védőoltásoknak, a kanyaró és a malária is egyre kevesebb áldozatot szed: a kanyarós megbetegedések száma 2000 és 2006 között közel 68 százalékkal csökkent. A HIV-fertőzöttek száma továbbra is rendkívül magas, de legalább az elmúlt nyolc évben nem nőtt a regisztrált fertőzöttek aránya, és a Bush-kormány segélyakcióinak köszönhetően a szegény országokban élő HIV-pozitívok harmada részesül valamilyen kezelésben.
„Ezek a jó hírek. Rossz hír viszont, hogy a szegény országokban egyre többen esnek krónikus, hagyományosan nyugati betegségek áldozatául." A harmadik világban minden második, a fejlett országokban csak minden negyedik haláleset krónikus betegség következménye. Miközben Nyugaton egyre többen szoknak le a cigarettázásról, Kínában szinte minden férfi dohányzik. Ahogyan a nyomor csökken, a tehetősebb afrikaiak között egyre több az elhízott. A szegény országokban ráadásul a kövérség gyakran státusszimbólum: a tehetősség jele, és mint ilyen, vonzó a másik nem szemében. Az pedig köztudott, hogy az elhízás magas vérnyomással és magas koleszterinszinttel jár, illetve fokozza a cukorbetegség kockázatát. Indiában az elmúlt tíz évben ugrásszerűen nőtt a cukorbetegek száma, és mára a diabéteszben szenvedők többen vannak, mint a HIV-pozitívok. Naurun még súlyosabb a helyzet: a felnőtt lakosság 40 százaléka cukorbeteg.
Oroszországban a Szovjetunió felbomlása óta 5 évvel csökkent a férfiak várható átlagélettartama - a jelenség hátterében az alkoholisták számának drámai növekedése áll. Félő, hogy Kína, India és Afrika egyes országai hasonló sorsra juthatnak. A krónikus betegségek terjedése gazdasági szempontból is rendkívül súlyos, hiszen ezek a kórságok leginkább a munkaképes lakosságot sújtják, visszavetve ezzel a termelékenységet.
Hannah és Simon Kuper szerint azonban van remény. Ha a nemzetközi segélyszervezetek, és mindenekelőtt az ENSZ a fertőző betegségek mellett a krónikus megbetegedések gyógyítására is programokat indítana, akkor esély lenne rá, hogy a szegény országokban is csökkenjen a civilizációs betegségek áldozatainak száma.

http://www.ft.com/cms/s/2/7d6b6ec6-dd1b-11dd-a2a9-000077b07658.html

Gáza: önvédelem vagy agresszió - a Hamász megítélése a nyugati és az iszlám világban

The Guardian, Reuters, Jakarta Post, The New Republic, The Times, AFP, The Christian Science Monitor, Le Monde, The Telegraph, The Jerusalem Post, The Wall Street Journal, The Daily Star, Geopolitical Weekly, The Los Angeles Times, The International Herald Tribune, Der Spiegel
A polgári áldozatok számának növekedésével egyre többen beszélnek aránytalan erő alkalmazásáról. Az ENSZ diplomatái emberiség elleni bűncselekményt és agressziót emlegetnek. Mások szerint azonban Izrael jogos önvédelmi akciójáról van szó, amely nemzetközi jogi és erkölcsi szempontból egyaránt legitim. A Hamász az iszlám világát is megosztja: a hivatalos nyilatkozatokban is jelentős eltérések vannak egyes muszlim országok politikusai és gondolkodói között, s még élesebbek a különbségek a politika és a politikai korrektség felszíne alatt.
Naomi Klein kanadai baloldali aktivista és elemző a dél-afrikai apartheidhez hasonlítja a Gázai övezet megszállását, és arra szólítja fel a Nyugatot a The Guardian hasábjain, hogy hirdessen bojkottot Izrael ellen. Renato Martino vatikáni bíboros még merészebb hasonlattal jellemezte a helyzetet - adja hírül a Reuters. A gázai övezetet „nagy koncentrációs tábornak" nevezte. A Jakarta Post pedig már egyenesen arra sürgeti a Biztonsági Tanácsot, hogy hozzon határozatot Izrael ellen, és tegye lehetővé a katonai erő alkalmazását az izraeli akció leállítása érdekében.
Az AFP beszámolt róla, hogy az ENSZ vezetői is azonnal szót emeltek az izraeli támadás ellen, többen aránytalannak minősítve az ellenakciót. Navi Pillay, az ENSZ emberjogi főbiztosa aránytalannak nevezte az izraeli katonai csapást. Az Izrael-ellenes kijelentései miatt az országból december közepén kiutasított Richard Falk, az ENSZ emberjogi különmegbízottja egyenesen emberiség elleni bűncselekménynek, háborús bűnnek nevezte az izraeli akciót. Miguel D'Escoto Brockman, az ENSZ-közgyűlés soros, nicaraguai elnöke szerint az izraeli támadás „egy erős állam által elkövetett önkényes agresszió". Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár is elítélte az „aránytalan erő alkalmazását", a polgári áldozatokra hivatkozva az akció azonnali leállítását követelte, és egyúttal felszólította Izraelt az emberi jogok tiszteletben tartására.
André Glucksmann francia filozófus a Le Monde hasábjain vizsgálja az arányosság kérdését.. Mi lenne az a helyes arány, amelyet Izraelnek tiszteletben kellene tartania ahhoz, hogy elnyerje a közvélemény kegyét? Mondjon le technológiai fölényéről és használjon pontatlan rakétákat, köveket, vagy folyamodjon öngyilkos merényletekhez, ember-bombákhoz és célozza meg a polgári lakosságot? Vagy jobb lenne, hogy Izrael bölcsen várja meg, amíg a Hamász Iránnak és Szíriának köszönhetően „kiegyenlíti" tűzerejét? Vagy a céljait válassza ki ellenfeléhez hasonlóan, és mivel a Hamász - eltérően a Palesztin Hatóságtól - elutasítja a zsidó állam elismerését és állampolgárainak megsemmisítéséről álmodik, talán Izrael ezt a radikalizmust utánozza és fogjon gigantikus etnikai tisztogatásba?
„A nemzetközi közösség talán azt várja, hogy ha a Hamász három házi készítésű rakétát lő Izraelre, akkor az izraeli kormány is három házi készítésű rakétával válaszoljon?" - teszi fel a kérdést a The Christian Science Monitor. Vajon ha három izraeli katonát elrabolnak a palesztin szélsőségesek, akkor az arányosság nevében Izraelnek ugyannyi szélsőségest kell túszul ejtenie? Erről természetesen szó sincs: a nemzetközi háborús jog nem írja elő, hogy támadás esetén ne lehessen nagyobb tűzerejű, modernebb fegyvereket bevetni.
Alan Dershowitz amerikai jogász és politikai kommentátor a The Telegraphban idézi az ENSZ alapító okiratának 51. cikkelyét, amelynek értelmében minden államnak jogában áll fellépni a polgárai elleni támadással szemben. Nemzetközi jogi és erkölcsi szempontból legitimnek és arányosnak tekinthető minden katonai válaszcsapás, amely a fenyegetés megszűnését célozza.
„A Gázai övezet ellen indított izraeli hadművelet nem tekinthető önvédelemnek. Nemzetközi jogi szempontból kimeríti a háborús bűncselekmény fogalmát - írja George E. Bisharat amerikai jogászprofesszor a The Wall Street Journalben. Bisharat szerint a Hamász ugyan nemzetközi jogot sértett, és elvben alkalmazható lenne ellene az ENSZ alapító okiratában foglalt elv - feltéve, hogy a palesztin szervezet támadásai valóban jelentős veszélyt jelentettek volna Izraelre. A tűzszünet alatti fél évben kilőtt palesztin rakéták kéttucat emberéletet követeltek: sokkal kevesebbet, mint az izraeli ellencsapások, amelyek ráadásul polgári célpontokat is támadtak. Ezért Bisharat szerint nem az ENSZ alapító okiratát, hanem a háborús agresszióra vonatkozó nürnbergi per kapcsán hozott ENSZ-határozatban foglaltakat kell Izraellel szemben alkalmazni.
Dore Gold külpolitikai szakértő, Izrael korábbi ENSZ-nagykövete a Jerusalem Postban viszont rámutat, hogy a fenyegetés valódi volt: 2001 óta a Hamász és egyéb szélsőséges szervezetek 4000 rakétát és több ezer aknát lőttek ki izraeli célpontokra. Ráadásul tavasszal a Hamász olyan rakétákat kapott Irántól, amelyekkel a határtól több mint 20 kilométerre fekvő településeket is elérte, így összesen már félmillió izraeli állampolgárt fenyegethetett. December 21-én pedig az izraeli titkosszolgálat tudomására jutott, hogy még nagyobb hatótávolságú - akár Tel-Aviv közelébe is eljutó - rakétákat szerzett be. Ezeket december 28-án már be is vetette.
Geopolitikai szempontból a gázai háború legfontosabb kérdése az, hogy hogyan reagál majd az iszlám világ a gázai eseményekre. Egyes vélemények szerint egységet teremthet az izraeli fellépés. Mások szerint azonban sem az arab országok, sem az iszlám országok nem egységesek: a mérsékeltebbek egyáltalán nem bánják, ha Izrael elpusztítja a radikális Hamászt.
„Aki egy kicsit is ismeri a Közel-Keletet, tudja, hogy a síita és a szunnita radikálisok nem működnek együtt - legalábbis általában. A közhelyes igazság azonban nem áll Gázára" - írja Reuel Marc Gerecht politikai elemző, a CIA volt munkatársa a The Wall Street Journalben. Gerecht áttekinti az iráni síita vallási vezetők által az elmúlt húsz évben képviselt politikát. Ahogy azt a 2004 és 2007 közötti iraki polgárháború is megmutatta, a síiiták és a szunniták közötti szakadék hatalmas. Főleg a szunniták tekintik esküdt ellenségnek a síitákat. Fordítva azonban jóval kisebb az ellenségesség: az iráni síita vallási vezetők az elmúlt húsz évben igyekeztek a két iszlám irányzat kibékítésére. Az iráni síita radikálisok már régóta támogatják a palesztin szélsőségeseket. Eleinte a Palesztin Iszlám Dzsihádot, majd a nyolcvanas évek közepétől a világi nacionalista Palesztin Felszabadítási Szervezet hanyatlása után megerősödő Hamászt. „Teherán évek óta támogatja a Hamászt, azt remélve, hogy az egész arab Közel-Keletet radikalizálhatja. A Hamász több ezer provokációnak szánt rakétájára adott izraeli válaszcsapás megvalósíthatja Irán céljait." Gerecht arra utal, hogy a Hamász győzelmével Irán befolyása óriásira nőhet nem csak a palesztinok, de az egyiptomiak és a térség többi szunnita arab országa körében is, és így megteremtődhet az egységes Izrael- és Amerika-ellenes iszlám egység lehetősége.
A libanoni The Daily Star arról számol be, hogy ha a Hamásznak sikerül átvészelnie az izraeli támadást, akkor az arab világban a Hezbollah és a Hamász által képviselt radikális politika teremthet egységet. A lap azt is kiejtette, hogy az arabok döntő többsége már most is támogatja a Hamászt.
Ahogyan azt várni lehetett, számos muszlim országban Izrael-ellenes tüntetések törtek ki, a muszlim világ mégsem tekinthető egységesnek - írja a The Wall Street Journal. Hoszni Mubarak egyiptomi elnök például úgy nyilatkozott az EU külügyminisztereinek, hogy „nem szabad, hogy a Hamász győztesen kerüljön ki a harcból". Válaszul Hasszán Naszrallah, a Hezbollah vezetője arra szólította fel az egyiptomiakat, hogy távolítsák el a hatalomból Mubarakot. A washingtoni lap emlékeztet rá, hogy  a szunnita muszlim rezsimek és politikusok egyáltalán nem bánnák, ha az általuk Irán előretolt helyőrségének tekintett Hamász vereséget szenvedne.
Hasonló szellemben érvel Bernard-Henri Levy francia filozófus a The New Republicban. „Izrael számos hibát követett el az elmúlt évek során, de a palesztinok legfőbb ellenségei a radikális vezetők, akik valójában sosem akartak önálló államot, és saját népüket csak túsznak tekintik. Nem csak Izraelt, hanem a palesztinokat is meg kell szabadítani a Hamásztól."
A The Los Angeles Times beszámolt róla, hogy eleinte még Mahmúd Abbász, a Fatah vezetője, a Palesztin Nemzeti Hatóság elnöke is a Hamászt okolta a történtekért. Abbász elmondta: „Kapcsolatba léptünk a Hamász vezetőivel, és könyörögtünk nekik, hogy hosszabbítsák meg a tűzszünetet." (A The International Herald Tribune a szárazföldi csapatok megindulása után azonban már arról írt, hogy Abbász„brutális agressziónak" minősítette az izraeli támadást.
Michael B. Oren és Yossi Klein Halevi politikai elemzők szerint a békés rendezéshez fel kell számolni a Hamászt.  Az izraeli és az amerikai tudós a The Wall Street Journalben megjelent  írásában amellett érvel, hogy Izrael csak akkor vonul ki a ciszjordániai területekről, ha biztos benne, hogy állampolgárai biztonságban lesznek a palesztin állam megalakulása után is. „A Hamász veresége nélkül nincs rá esély, hogy a palesztin törekvésekkel összhangban lévő, és az izraeli félelmeket is enyhítő megállapodás szülessen." Vagyis a palesztinoknak is az az érdeke, hogy Izrael Gázai övezetben indított akciója sikerrel záruljon, és a Hamász vereséget szenvedjen.
Kamram Bokhari és Reva Bhalla a Geopolitical Weeklyben arról számol be, hogy milyen reakciókat adnak az arab országok Izrael Hamász elleni háborújára. Megállapításuk szerint a reakciók igen változatosak. Egyfelől az „arab utca" tüntetéseken tiltakozik, zászlót éget, nagykövetségeket támad meg. Másfelől az arab rezsimek, miközben hallgatnak, esetleg nyilvánosan a Hamászt okolják a válságért, bizalmas körben kifejezik azon óhajukat, hogy Izrael minél jobban gyengítse meg a radikális palesztin szervezetet. A Palesztina iránti állítólagos arab nacionalista szolidaritás ellenére a legtöbb arab rezsim manapság nem nagyon szereti a palesztinokat. Az Izraelre és a Nyugatra gyakorolt nyomás eszközeként felhasználják őket, de a palesztin menekültekre és a Hamászhoz hasonló radikális csoportjaikra fenyegetésként tekintenek.
A londoni The Times is úgy véli, hogy a közel-keleti béke feltétele, hogy a Hamász eltűnjön a színről: az elmúlt évek bizonyították, hogy az iráni befolyás alatt álló radikális palesztin szervezet semmilyen megállapodást nem tart be, és sosem fogja elismerni Izraelt.
A Der Spiegel azt is tudni véli, hogy a Hamász is megosztott: a szervezet mérsékeltebb tagjai hajlandók lennének tárgyalni a tűzszünetről, de a radikálisok a további harc hívei, és semmilyen megállapodásra nem hajlandók a halálos ellenségnek tekintett Izraellel.

India terrortámadás után – válaszút előtt

Arundhati Roy a szubkontinens tragédiájáról
Az indiai Outlook hetilap közölte Arundhati Roy, a híres író és szinésznő cikkét (regénye magyarul Az apró dolgok istene címmel jelent meg 1998-ban), amelyben egészen más szemszögből mutatja meg Mumbai (Bombay) ellen elkövetett merényletsorozatot és annak hátterét. 
 Az események médiatálalásából és a rendőrség intézkedéseiből azt a következtetést vonja le, hogy „valami nagyon rossz történik" hazájában: mintha egy régi hollywoodi film bollywoodi felmelegítését látnánk, mindenki kész szöveget mond, ismert szerepet játszik.
A terroristák és a rendvédelmi erők összecsapását „egyenes adásban" figyelemmel kísérők azt hihették, hogy amit látnak, az „India 9/11-e". Roy azonban úgy véli, ideje visszakövetelni a tragédiát, és a tényeket áttekintve levonni a tanulságokat. Ilyen például az, hogy az idén már számos indiai városban történt merénylet, vagy az, hogy a terroristák válogatás nélkül gyilkoltak szegényt és gazdagot egyaránt. Egy pályaudvart és egy közkórházat is támadás ért, a média mégis szinte csak a luxusszállodák ostromáról számolt be. A dálit falvak szegénység elleni háborúja el sem jut a tévéképernyőre.
A terrorizmus megítélésében két fő tábor alakult ki egy áthidalhatatlan törésvonal mentén: az egyik a (főként „iszlamistának" tekintett) terrorizmust gyűlölködő, eszeveszett, mindentől elrugaszkodott bosszúhadjáratnak látja, és megvet mindenkit, aki megpróbálja azt megérteni; a másik pedig azt vallja, hogy a terrorizmus egy meghatározott időhöz, helyhez és politikai kontextushoz kötődik, és csak rontja a helyzetet, ha ezt nem vagyunk hajlandók felismerni. Az előbbihez sorolhatjuk Háfiz Szaidot, a mumbai merényletekkel vádolt Laskar-i-Taiba (Igazak Serege) csoport vezetőjét. De mit gondoljunk a 2002-es gudzsaráti pogrom egyik fő alakjáról, aki demokratának vallja magát? A hindu fundamentalisták Bháratija Dzsanata Pártja és annak az olasz fasizmust utánzó milíciái nemcsak a muszlimokat, hanem a dálit falvakat és a menekülttáborokba kényszerülő keresztényeket is célba vették. Vezetőik köztiszteletnek örvendő emberek, híveik ott vannak mindenütt, az államigazgatásban és a rendőrség kötelékében is. A muszlim szervezetek ugyancsak elvakultan mondják a magukét.
Roy a megosztottság gyökerét Brit India 1947-es felosztásában, a Radcliffe-vonal megrajzolásában látja, amellyel elszakították egymástól a muszlim Pakisztánt és a többségében hindu Indiát: az előbbi gyorsan korrupt, erőszakos, más vallásokat nem tűrő állammá vált, az utóbbi pedig nyitott, „szekuláris" demokráciává, amelyet csak a hindu fundamentalisták igyekeztek cseppenként mérgezni (első nyílt akciójuk a Babri-mecset 1992-es lerombolása volt). Amerika terrorizmusellenes háborúja tovább erősítette a Bháratija Dzsanata hatalmát. India épp ekkor nyitotta meg hatalmas pénzpiacát a külföldi befektetők előtt, így az ezek tulajdonában lévő nemzetközi médiacégek igyekeztek a valóságosnál jobb képet festeni az országról. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk mindazt, ami Mumbaiban történt. Az író figyelmeztet, hogy a Laskart már korábbi merényletekkel is megvádolták (a 2001-es parlamenti, illetve több vasúti robbantással), pedig a rendőrség nem tudott felhozni ellene meggyőző bizonyítékokat. Roy szerint lehetetlen a hagyományos módon háborúzni a terroristák ellen, hiszen mozgásukat épp annyira nehéz követni, mint a nagyvállalati pénzek útját. Az afganisztáni hadjáratában Amerikát támogató Pakisztán polgárháborúba süllyedhet, mert most visszaüt, hogy szörnyek megteremtésében segédkezett. A legnagyobb veszély az, hogy India vezetése ugyanazokat a hibákat követi el, mint szomszédja, ha az amerikaiak segítségét kéri az amúgy is bonyolult helyzet rendezésében. Ha háborút indít Pakisztán ellen, ideig-óráig eltereli a figyelmet belső bajairól, de káoszba taszíthatja az egész régiót.
Az indiaiak három napon át élő adásban láthatták, hogy rendvédelmi erőik tehetetlenek egy tucatnyi fiatalemberrel szemben. Ezek a fiatalok válogatás nélkül öltek, tudván, hogy túszokkal megköthetik a hatóság kezét, és hogy ezt ország-világ végignézheti a televízión keresztül. A közönség nem szokott hozzá, hogy egyvégtében százszor is lepereg szeme előtt a Drágán add az életed. Az egekbe szökött a nézettség. Az öldöklő ifjak nem féltek a haláltól, hiszen a terrorizmus „szívtelen ideológia", a végrehajtók halála pedig „járulékos veszteség". Egy-egy terrorcselekmény katalizátorként szolgál, valamilyen nagyobb változás, átrendeződés megindítása a célja. A mumbai merénylők „mutatványát" a média tette igazán hatásossá. Most a tévé „szakértők" és médiasztárok vadabbnál vadabb javaslatait közvetíti, és egyik-másik ijesztően hasonlít George W. Bush 9/11 utáni mondataihoz. Az indiai elit gyalázza a politikusokat és élteti az erőszakszervezeteket - épp azok kiáltanak rendőrállamért, akik a demokrácia áldásait leginkább kihasználták meggazdagodásuk érdekében. Most ezeknek az áldásoknak vetnének véget, hogy vaskézzel rendet tegyenek.
Roy a médiát hibáztatja, mert az igyekszik hiszterizálni és elbutítani az embereket - épp akkor, amikor az ország népe kezdi megérteni, hogy a tettes gyakran áldozat. Merthogy a rendőrség korábban többször is igencsak kétes „bizonyítékokat" tárt a nyilvánosság elé. Több száz muszlimot fogtak el és kínoztak vagy gyilkoltak meg hamis vádak alapján. 2008 októberében tartóztattak le először hindu nacionalistákat terrorizmus gyanújával. A befolyásos hindu szervezetek tiltakoztak, és támadták az antiterrorista alakulat vezetőjét (aki furcsa módon épp a mumbai merényletek során vesztette életét). A média igyekezett befeketíteni mindenkit (köztük magát Royt is), aki kétségbe vonta, hogy helyesen cselekedtek a rendfenntartó szervek a mumbai összecsapás során. A vezetők viselkedése azt sugallja, hogy India polgárai nem vonhatják kérdőre a rendőrségüket (a „sikeres" rajtaütésekről, a vitatható nyomozati eljárásokról, a fogvatartottak kínzásáról és haláláról).
Az író megállapítja, hogy a terroristák elérték céljukat, ha a 2001. szeptember 11-i merényletekkel színvallásra próbálták kényszeríteni Amerikát. Az Egyesült Államok két megnyerhetetlennek látszó háborúba bonyolódott, és ma a világ leggyűlöltebb országa. Ez nagyban hozzájárult gazdasága gyengüléséhez, és végső soron nagyhatalmi pozícióját is veszélyezteti. Szövetségeseit világszerte egyre több támadás éri, és rengeteget költ arra, hogy hazai földön megvédje polgárait. Ez intő jel Indiának, amely nem védheti meg hatalmas területét az amerikai módszerekkel: szomszédja egy kiszámíthatatlan atomhatalom, a két állam közé szorult Kasmírban csak katonai megszállással lehet rendet tartani, és a több mint 150 milliós elszegényedett muszlim kisebbség sanyargatásával csak azt éri el, hogy annak fiataljai radikalizálódnak. A terrorizmusellenes törvények valójában nem terroristák, hanem az állam szemében nemkívánatos emberek ellen irányulnak. Az évtizedeken át folytatott tűzoltás és szőnyeg alá söprés Indiában is visszaüthet. Roy szerint csak úgy lehet megfékezni a terrorizmust, ha a tükörbe pillantva mégis szembenézünk a szörnyeteggel. India válaszúthoz érkezett: vagy az igazságosság, vagy a polgárháború felé indulhat tovább.