The
Guardian, Reuters, Jakarta Post, The New Republic, The Times, AFP, The
Christian Science Monitor, Le Monde, The Telegraph, The Jerusalem Post,
The Wall Street Journal, The Daily Star, Geopolitical Weekly, The Los
Angeles Times, The International Herald Tribune, Der Spiegel
A
polgári áldozatok számának növekedésével egyre többen beszélnek
aránytalan erő alkalmazásáról. Az ENSZ diplomatái emberiség elleni
bűncselekményt és agressziót emlegetnek. Mások szerint azonban Izrael
jogos önvédelmi akciójáról van szó, amely nemzetközi jogi és erkölcsi
szempontból egyaránt legitim. A Hamász az iszlám világát is megosztja:
a hivatalos nyilatkozatokban is jelentős eltérések vannak egyes muszlim
országok politikusai és gondolkodói között, s még élesebbek a
különbségek a politika és a politikai korrektség felszíne alatt.
Naomi Klein kanadai baloldali aktivista és elemző a dél-afrikai apartheidhez hasonlítja a Gázai övezet megszállását, és arra szólítja fel a Nyugatot a The Guardian
hasábjain, hogy hirdessen bojkottot Izrael ellen. Renato Martino
vatikáni bíboros még merészebb hasonlattal jellemezte a helyzetet - adja hírül a Reuters. A gázai övezetet „nagy koncentrációs tábornak" nevezte. A Jakarta Post pedig már egyenesen arra sürgeti
a Biztonsági Tanácsot, hogy hozzon határozatot Izrael ellen, és tegye
lehetővé a katonai erő alkalmazását az izraeli akció leállítása
érdekében.
Az AFP beszámolt róla, hogy az ENSZ vezetői is azonnal szót emeltek
az izraeli támadás ellen, többen aránytalannak minősítve az
ellenakciót. Navi Pillay, az ENSZ emberjogi főbiztosa aránytalannak
nevezte az izraeli katonai csapást. Az Izrael-ellenes kijelentései
miatt az országból december közepén kiutasított Richard Falk, az ENSZ
emberjogi különmegbízottja egyenesen emberiség elleni bűncselekménynek,
háborús bűnnek nevezte az izraeli akciót. Miguel D'Escoto Brockman, az
ENSZ-közgyűlés soros, nicaraguai elnöke szerint az izraeli támadás „egy
erős állam által elkövetett önkényes agresszió". Ban Ki-moon
ENSZ-főtitkár is elítélte az „aránytalan erő alkalmazását", a polgári áldozatokra hivatkozva az akció azonnali leállítását követelte, és egyúttal felszólította Izraelt az emberi jogok tiszteletben tartására.
André Glucksmann francia filozófus a Le Monde hasábjain vizsgálja az arányosság
kérdését.. Mi lenne az a helyes arány, amelyet Izraelnek tiszteletben
kellene tartania ahhoz, hogy elnyerje a közvélemény kegyét? Mondjon le
technológiai fölényéről és használjon pontatlan rakétákat, köveket,
vagy folyamodjon öngyilkos merényletekhez, ember-bombákhoz és célozza
meg a polgári lakosságot? Vagy jobb lenne, hogy Izrael bölcsen várja
meg, amíg a Hamász Iránnak és Szíriának köszönhetően „kiegyenlíti"
tűzerejét? Vagy a céljait válassza ki ellenfeléhez hasonlóan, és mivel
a Hamász - eltérően a Palesztin Hatóságtól - elutasítja a zsidó állam
elismerését és állampolgárainak megsemmisítéséről álmodik, talán Izrael
ezt a radikalizmust utánozza és fogjon gigantikus etnikai
tisztogatásba?
„A nemzetközi közösség talán azt várja, hogy ha a Hamász három házi
készítésű rakétát lő Izraelre, akkor az izraeli kormány is három házi
készítésű rakétával válaszoljon?" - teszi fel a kérdést a The Christian Science Monitor.
Vajon ha három izraeli katonát elrabolnak a palesztin szélsőségesek,
akkor az arányosság nevében Izraelnek ugyannyi szélsőségest kell túszul
ejtenie? Erről természetesen szó sincs: a nemzetközi háborús jog nem
írja elő, hogy támadás esetén ne lehessen nagyobb tűzerejű, modernebb
fegyvereket bevetni.
Alan Dershowitz amerikai jogász és politikai kommentátor a The Telegraphban idézi
az ENSZ alapító okiratának 51. cikkelyét, amelynek értelmében minden
államnak jogában áll fellépni a polgárai elleni támadással szemben.
Nemzetközi jogi és erkölcsi szempontból legitimnek és arányosnak
tekinthető minden katonai válaszcsapás, amely a fenyegetés megszűnését
célozza.
„A Gázai övezet ellen indított izraeli hadművelet nem tekinthető
önvédelemnek. Nemzetközi jogi szempontból kimeríti a háborús
bűncselekmény fogalmát - írja George E. Bisharat amerikai jogászprofesszor a The Wall Street Journalben.
Bisharat szerint a Hamász ugyan nemzetközi jogot sértett, és elvben
alkalmazható lenne ellene az ENSZ alapító okiratában foglalt elv -
feltéve, hogy a palesztin szervezet támadásai valóban jelentős veszélyt
jelentettek volna Izraelre. A tűzszünet alatti fél évben kilőtt
palesztin rakéták kéttucat emberéletet követeltek: sokkal kevesebbet,
mint az izraeli ellencsapások, amelyek ráadásul polgári célpontokat is
támadtak. Ezért Bisharat szerint nem az ENSZ alapító okiratát, hanem a
háborús agresszióra vonatkozó nürnbergi per kapcsán hozott
ENSZ-határozatban foglaltakat kell Izraellel szemben alkalmazni.
Dore Gold külpolitikai szakértő, Izrael korábbi ENSZ-nagykövete a Jerusalem Postban
viszont rámutat, hogy a fenyegetés valódi volt: 2001 óta a Hamász és
egyéb szélsőséges szervezetek 4000 rakétát és több ezer aknát lőttek ki
izraeli célpontokra. Ráadásul tavasszal a Hamász olyan rakétákat kapott
Irántól, amelyekkel a határtól több mint 20 kilométerre fekvő
településeket is elérte, így összesen már félmillió izraeli
állampolgárt fenyegethetett. December 21-én pedig az izraeli
titkosszolgálat tudomására jutott, hogy még nagyobb hatótávolságú -
akár Tel-Aviv közelébe is eljutó - rakétákat szerzett be. Ezeket
december 28-án már be is vetette.
Geopolitikai szempontból a gázai háború legfontosabb kérdése az, hogy
hogyan reagál majd az iszlám világ a gázai eseményekre. Egyes
vélemények szerint egységet teremthet az izraeli fellépés. Mások
szerint azonban sem az arab országok, sem az iszlám országok nem
egységesek: a mérsékeltebbek egyáltalán nem bánják, ha Izrael
elpusztítja a radikális Hamászt.
„Aki egy kicsit is ismeri a Közel-Keletet, tudja, hogy a síita és a
szunnita radikálisok nem működnek együtt - legalábbis általában. A
közhelyes igazság azonban nem áll Gázára" - írja Reuel Marc Gerecht politikai elemző, a CIA volt munkatársa a The Wall Street Journalben.
Gerecht áttekinti az iráni síita vallási vezetők által az elmúlt húsz
évben képviselt politikát. Ahogy azt a 2004 és 2007 közötti iraki
polgárháború is megmutatta, a síiiták és a szunniták közötti szakadék
hatalmas. Főleg a szunniták tekintik esküdt ellenségnek a síitákat.
Fordítva azonban jóval kisebb az ellenségesség: az iráni síita vallási
vezetők az elmúlt húsz évben igyekeztek a két iszlám irányzat
kibékítésére. Az iráni síita radikálisok már régóta támogatják a
palesztin szélsőségeseket. Eleinte a Palesztin Iszlám Dzsihádot, majd a
nyolcvanas évek közepétől a világi nacionalista Palesztin
Felszabadítási Szervezet hanyatlása után megerősödő Hamászt. „Teherán
évek óta támogatja a Hamászt, azt remélve, hogy az egész arab
Közel-Keletet radikalizálhatja. A Hamász több ezer provokációnak szánt
rakétájára adott izraeli válaszcsapás megvalósíthatja Irán céljait."
Gerecht arra utal, hogy a Hamász győzelmével Irán befolyása óriásira
nőhet nem csak a palesztinok, de az egyiptomiak és a térség többi
szunnita arab országa körében is, és így megteremtődhet az egységes
Izrael- és Amerika-ellenes iszlám egység lehetősége.
A libanoni The Daily Star arról számol be,
hogy ha a Hamásznak sikerül átvészelnie az izraeli támadást, akkor az
arab világban a Hezbollah és a Hamász által képviselt radikális
politika teremthet egységet. A lap azt is kiejtette, hogy az arabok
döntő többsége már most is támogatja a Hamászt.
Ahogyan azt várni lehetett, számos muszlim országban Izrael-ellenes
tüntetések törtek ki, a muszlim világ mégsem tekinthető egységesnek -
írja a The Wall Street Journal. Hoszni Mubarak egyiptomi elnök például úgy nyilatkozott
az EU külügyminisztereinek, hogy „nem szabad, hogy a Hamász győztesen
kerüljön ki a harcból". Válaszul Hasszán Naszrallah, a Hezbollah
vezetője arra szólította fel az egyiptomiakat, hogy távolítsák el a
hatalomból Mubarakot. A washingtoni lap emlékeztet rá, hogy a szunnita
muszlim rezsimek és politikusok egyáltalán nem bánnák, ha az általuk
Irán előretolt helyőrségének tekintett Hamász vereséget szenvedne.
Hasonló szellemben érvel Bernard-Henri Levy francia filozófus a The New Republicban.
„Izrael számos hibát követett el az elmúlt évek során, de a palesztinok
legfőbb ellenségei a radikális vezetők, akik valójában sosem akartak
önálló államot, és saját népüket csak túsznak tekintik. Nem csak
Izraelt, hanem a palesztinokat is meg kell szabadítani a Hamásztól."
A The Los Angeles Times beszámolt
róla, hogy eleinte még Mahmúd Abbász, a Fatah vezetője, a Palesztin
Nemzeti Hatóság elnöke is a Hamászt okolta a történtekért. Abbász
elmondta: „Kapcsolatba léptünk a Hamász vezetőivel, és könyörögtünk
nekik, hogy hosszabbítsák meg a tűzszünetet." (A The International Herald Tribune a szárazföldi csapatok megindulása után azonban már arról írt, hogy Abbász„brutális agressziónak" minősítette az izraeli támadást.
Michael B. Oren és Yossi Klein Halevi politikai elemzők szerint a békés rendezéshez fel kell számolni a Hamászt. Az izraeli és az amerikai tudós a The Wall Street Journalben
megjelent írásában amellett érvel, hogy Izrael csak akkor vonul ki a
ciszjordániai területekről, ha biztos benne, hogy állampolgárai
biztonságban lesznek a palesztin állam megalakulása után is. „A Hamász
veresége nélkül nincs rá esély, hogy a palesztin törekvésekkel
összhangban lévő, és az izraeli félelmeket is enyhítő megállapodás
szülessen." Vagyis a palesztinoknak is az az érdeke, hogy Izrael Gázai
övezetben indított akciója sikerrel záruljon, és a Hamász vereséget
szenvedjen.
Kamram Bokhari és Reva Bhalla a Geopolitical Weeklyben arról számol be,
hogy milyen reakciókat adnak az arab országok Izrael Hamász elleni
háborújára. Megállapításuk szerint a reakciók igen változatosak.
Egyfelől az „arab utca" tüntetéseken tiltakozik, zászlót éget,
nagykövetségeket támad meg. Másfelől az arab rezsimek, miközben
hallgatnak, esetleg nyilvánosan a Hamászt okolják a válságért, bizalmas
körben kifejezik azon óhajukat, hogy Izrael minél jobban gyengítse meg
a radikális palesztin szervezetet. A Palesztina iránti állítólagos arab
nacionalista szolidaritás ellenére a legtöbb arab rezsim manapság nem
nagyon szereti a palesztinokat. Az Izraelre és a Nyugatra gyakorolt
nyomás eszközeként felhasználják őket, de a palesztin menekültekre és a
Hamászhoz hasonló radikális csoportjaikra fenyegetésként tekintenek.
A londoni The Times is úgy véli,
hogy a közel-keleti béke feltétele, hogy a Hamász eltűnjön a színről:
az elmúlt évek bizonyították, hogy az iráni befolyás alatt álló
radikális palesztin szervezet semmilyen megállapodást nem tart be, és
sosem fogja elismerni Izraelt.
A Der Spiegel azt is tudni véli,
hogy a Hamász is megosztott: a szervezet mérsékeltebb tagjai hajlandók
lennének tárgyalni a tűzszünetről, de a radikálisok a további harc
hívei, és semmilyen megállapodásra nem hajlandók a halálos ellenségnek
tekintett Izraellel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése