India terrortámadás után – válaszút előtt

Arundhati Roy a szubkontinens tragédiájáról

Az indiai Outlook hetilap közölte Arundhati Roy, a híres író és szinésznő cikkét (regénye magyarul Az apró dolgok istene címmel jelent meg 1998-ban), amelyben egészen más szemszögből mutatja meg Mumbai (Bombay) ellen elkövetett merényletsorozatot és annak hátterét. 

 Az események médiatálalásából és a rendőrség intézkedéseiből azt a következtetést vonja le, hogy „valami nagyon rossz történik" hazájában: mintha egy régi hollywoodi film bollywoodi felmelegítését látnánk, mindenki kész szöveget mond, ismert szerepet játszik.

A terroristák és a rendvédelmi erők összecsapását „egyenes adásban" figyelemmel kísérők azt hihették, hogy amit látnak, az „India 9/11-e". Roy azonban úgy véli, ideje visszakövetelni a tragédiát, és a tényeket áttekintve levonni a tanulságokat. Ilyen például az, hogy az idén már számos indiai városban történt merénylet, vagy az, hogy a terroristák válogatás nélkül gyilkoltak szegényt és gazdagot egyaránt. Egy pályaudvart és egy közkórházat is támadás ért, a média mégis szinte csak a luxusszállodák ostromáról számolt be. A dálit falvak szegénység elleni háborúja el sem jut a tévéképernyőre.

A terrorizmus megítélésében két fő tábor alakult ki egy áthidalhatatlan törésvonal mentén: az egyik a (főként „iszlamistának" tekintett) terrorizmust gyűlölködő, eszeveszett, mindentől elrugaszkodott bosszúhadjáratnak látja, és megvet mindenkit, aki megpróbálja azt megérteni; a másik pedig azt vallja, hogy a terrorizmus egy meghatározott időhöz, helyhez és politikai kontextushoz kötődik, és csak rontja a helyzetet, ha ezt nem vagyunk hajlandók felismerni. Az előbbihez sorolhatjuk Háfiz Szaidot, a mumbai merényletekkel vádolt Laskar-i-Taiba (Igazak Serege) csoport vezetőjét. De mit gondoljunk a 2002-es gudzsaráti pogrom egyik fő alakjáról, aki demokratának vallja magát? A hindu fundamentalisták Bháratija Dzsanata Pártja és annak az olasz fasizmust utánzó milíciái nemcsak a muszlimokat, hanem a dálit falvakat és a menekülttáborokba kényszerülő keresztényeket is célba vették. Vezetőik köztiszteletnek örvendő emberek, híveik ott vannak mindenütt, az államigazgatásban és a rendőrség kötelékében is. A muszlim szervezetek ugyancsak elvakultan mondják a magukét.

Roy a megosztottság gyökerét Brit India 1947-es felosztásában, a Radcliffe-vonal megrajzolásában látja, amellyel elszakították egymástól a muszlim Pakisztánt és a többségében hindu Indiát: az előbbi gyorsan korrupt, erőszakos, más vallásokat nem tűrő állammá vált, az utóbbi pedig nyitott, „szekuláris" demokráciává, amelyet csak a hindu fundamentalisták igyekeztek cseppenként mérgezni (első nyílt akciójuk a Babri-mecset 1992-es lerombolása volt). Amerika terrorizmusellenes háborúja tovább erősítette a Bháratija Dzsanata hatalmát. India épp ekkor nyitotta meg hatalmas pénzpiacát a külföldi befektetők előtt, így az ezek tulajdonában lévő nemzetközi médiacégek igyekeztek a valóságosnál jobb képet festeni az országról. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk mindazt, ami Mumbaiban történt. Az író figyelmeztet, hogy a Laskart már korábbi merényletekkel is megvádolták (a 2001-es parlamenti, illetve több vasúti robbantással), pedig a rendőrség nem tudott felhozni ellene meggyőző bizonyítékokat. Roy szerint lehetetlen a hagyományos módon háborúzni a terroristák ellen, hiszen mozgásukat épp annyira nehéz követni, mint a nagyvállalati pénzek útját. Az afganisztáni hadjáratában Amerikát támogató Pakisztán polgárháborúba süllyedhet, mert most visszaüt, hogy szörnyek megteremtésében segédkezett. A legnagyobb veszély az, hogy India vezetése ugyanazokat a hibákat követi el, mint szomszédja, ha az amerikaiak segítségét kéri az amúgy is bonyolult helyzet rendezésében. Ha háborút indít Pakisztán ellen, ideig-óráig eltereli a figyelmet belső bajairól, de káoszba taszíthatja az egész régiót.

Az indiaiak három napon át élő adásban láthatták, hogy rendvédelmi erőik tehetetlenek egy tucatnyi fiatalemberrel szemben. Ezek a fiatalok válogatás nélkül öltek, tudván, hogy túszokkal megköthetik a hatóság kezét, és hogy ezt ország-világ végignézheti a televízión keresztül. A közönség nem szokott hozzá, hogy egyvégtében százszor is lepereg szeme előtt a Drágán add az életed. Az egekbe szökött a nézettség. Az öldöklő ifjak nem féltek a haláltól, hiszen a terrorizmus „szívtelen ideológia", a végrehajtók halála pedig „járulékos veszteség". Egy-egy terrorcselekmény katalizátorként szolgál, valamilyen nagyobb változás, átrendeződés megindítása a célja. A mumbai merénylők „mutatványát" a média tette igazán hatásossá. Most a tévé „szakértők" és médiasztárok vadabbnál vadabb javaslatait közvetíti, és egyik-másik ijesztően hasonlít George W. Bush 9/11 utáni mondataihoz. Az indiai elit gyalázza a politikusokat és élteti az erőszakszervezeteket - épp azok kiáltanak rendőrállamért, akik a demokrácia áldásait leginkább kihasználták meggazdagodásuk érdekében. Most ezeknek az áldásoknak vetnének véget, hogy vaskézzel rendet tegyenek.

Roy a médiát hibáztatja, mert az igyekszik hiszterizálni és elbutítani az embereket - épp akkor, amikor az ország népe kezdi megérteni, hogy a tettes gyakran áldozat. Merthogy a rendőrség korábban többször is igencsak kétes „bizonyítékokat" tárt a nyilvánosság elé. Több száz muszlimot fogtak el és kínoztak vagy gyilkoltak meg hamis vádak alapján. 2008 októberében tartóztattak le először hindu nacionalistákat terrorizmus gyanújával. A befolyásos hindu szervezetek tiltakoztak, és támadták az antiterrorista alakulat vezetőjét (aki furcsa módon épp a mumbai merényletek során vesztette életét). A média igyekezett befeketíteni mindenkit (köztük magát Royt is), aki kétségbe vonta, hogy helyesen cselekedtek a rendfenntartó szervek a mumbai összecsapás során. A vezetők viselkedése azt sugallja, hogy India polgárai nem vonhatják kérdőre a rendőrségüket (a „sikeres" rajtaütésekről, a vitatható nyomozati eljárásokról, a fogvatartottak kínzásáról és haláláról).

Az író megállapítja, hogy a terroristák elérték céljukat, ha a 2001. szeptember 11-i merényletekkel színvallásra próbálták kényszeríteni Amerikát. Az Egyesült Államok két megnyerhetetlennek látszó háborúba bonyolódott, és ma a világ leggyűlöltebb országa. Ez nagyban hozzájárult gazdasága gyengüléséhez, és végső soron nagyhatalmi pozícióját is veszélyezteti. Szövetségeseit világszerte egyre több támadás éri, és rengeteget költ arra, hogy hazai földön megvédje polgárait. Ez intő jel Indiának, amely nem védheti meg hatalmas területét az amerikai módszerekkel: szomszédja egy kiszámíthatatlan atomhatalom, a két állam közé szorult Kasmírban csak katonai megszállással lehet rendet tartani, és a több mint 150 milliós elszegényedett muszlim kisebbség sanyargatásával csak azt éri el, hogy annak fiataljai radikalizálódnak. A terrorizmusellenes törvények valójában nem terroristák, hanem az állam szemében nemkívánatos emberek ellen irányulnak. Az évtizedeken át folytatott tűzoltás és szőnyeg alá söprés Indiában is visszaüthet. Roy szerint csak úgy lehet megfékezni a terrorizmust, ha a tükörbe pillantva mégis szembenézünk a szörnyeteggel. India válaszúthoz érkezett: vagy az igazságosság, vagy a polgárháború felé indulhat tovább.