Az olasz Vörös Brigádokat (Red Brigades, Brigate Rose, BR) 1969-ben
Renato Curcio és felesége, Margherita Cagol alapította, akik terrorista
pályafutásukat a trentói egyetem hallgatóiként kezdték. Akcióikat
leginkább az iparosodott északon követték el, amelyek révén a forradalmi
marxista állam megteremtését kívánták kivívni, akár a fegyveres harc
árán is. Olaszországot meg akarták tisztítani a nyugati befolyástól, a
kapitalizmustól, az amerikanizálódástól és a NATO-tól is. A Magyar
Virtuális Enciklopédia megfogalmazásával élve Tagjai lelkesedtek a
forradalom eszméjéért, a parlamentáris demokráciát csak álarcnak
tartották, amely mögött zavartalanul folyik a kizsákmányolás és az
elnyomás. Céljuk az állam meggyengítése és a proletárforradalom
kirobbantása volt. Ezt gyújtogatások, robbantások, emberrablások,
gyilkosságok útján akarták elérni. A szervezettől különösen az
újságíróknak, a kereszténydemokrata politikusoknak és a gyárosoknak
kellett rettegniük. Az volt a megkülönböztető jelük, hogy áldozataik
lábába mindig belelőttek. Az első akciójukat 1970-ben követték el, egy
milánói elektronikai cég felrobbantása révén. Az első halálos
áldozatokat is követelő merényletüket pedig 1974-ben hajtották végre,
amikor is az Olasz Szociális Mozgalom (Italian Social Movement,
Movimento Sociale Italiano, MSI) nevű újfasiszta szervezet két tagját
támadták és ölték meg Paduában. Ezeket az akciókat számtalan emberrablás
és gyilkosság követte, amelyeknek az áldozatai jellemzően a fenti
hármasból kerültek ki. A szervezet fejét, Renato Curciót ezért 1976
végén letartóztatták és 50 év börtönbüntetésre ítélték. A vezető nélkül
maradt csoport megtorló akciókba kezdett, ami miatt a közben folyó
bírósági tárgyalást kétszer is el kellett halasztani (1976. júniusában
Francesco Coco államügyészt, 1977. áprilisában pedig Fulvio Crocét, a
torinói ügyvédi kamara elnökét gyilkolták meg). A BR élére új vezető,
Prospero Gallinari került, akinek a révén a szervezet akciói sokkal
erőszakosabbá, ugyanakkor sokkal hatékonyabbá is váltak. Az európai
terrorizmus-történet talán leghíresebb és leghírhedtebb merényletét
kétség kívül a BR követte el, 1978. március 16-án. Azon a napon ugyanis
Rómában fényes nappal tőrbe csalták és elrabolták Aldo Morót,
Olaszország korábbi (1963-68 és 1974-76 között) miniszterelnökét, az
azóta (1994-ben) felbomlott Kereszténydemokrata Párt (Christian
Democratic Party, Democrazia Cristiana, DC) elnökét és a köztársasági
elnöki poszt leendő várományosát, a gépkocsijában utazó öt testőrét
pedig megölték. Aldo Moro ezek mellett még arról is híres volt, hogy ő
volt az a jobboldali vezető politikus, aki 1976-ban a Kommunista Párt
(Italian Communist Party, Partito Comunista Italiano, PCI) elnökével,
Enrico Berlinguerrel megkötötte a társadalmi megbékélés jegyében a
Történelmi Kiegyezés (Historical Compromise,Compromesso Storico) nevű
megállapodást. A támadást jól időzítették, ugyanis közvetlenül azelőtt
követték el, hogy a hivatalát március 13-án elfoglaló és a kommunisták
által támogatott Giulio Andreotti új kereszténydemokrata kormányának
parlamenti bizalmi szavazása megkezdődött volna. Ez feltehetően jelzés
volt mindkét párt számára. A terroristák elfogása és a túsz
kiszabadítása érdekében hatalmas hajtóvadászat indult, de nem sikerült a
nyomukra akadni. Ugyanakkor a BR közleményt adott ki, amely szerint
Aldo Moro felett a nép bírósága ítélkezett és őt halálra ítélte. A
kormány visszautasított minden tárgyalást a terroristákkal, akik a volt
miniszterelnök elengedéséért cserébe bebörtönzött társaik szabadon
bocsátását követelték. Aldo Moro szitává lőtt holttestére végül is május
9-én Róma központjában, egy gépkocsi csomagtartójában találtak rá, nem
messze a kereszténydemokrata, illetve a kommunista párt székházától. A
BR célja ezzel a merénylettel valószínűleg egy fasiszta puccs
kiprovokálása volt, amelynek a hatására az általuk megalkuvónak titulált
kommunisták visszatértek volna a korábbi forradalmi útra és
polgárháború tört volna ki, amely elvezetett volna a baloldal teljes
diadalához. A hatóságok sem maradtak tétlenek és ezután szinte azonnal
megkezdődött a hajsza a bűnösök kézre kerítésére. 1983-ban Aldo Moro
megölése miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Prospero
Gallinarit, a BR vezetőjét, és az egészen a napjainkig tartó kutatások
eredményeképpen azóta letartóztattak körülbelül további 40 embert,
köztük a volt miniszterelnök négy elrablóját is. Többek között e
merényletnek is köszönhetően a BR olyan elismerésnek örvendett az olasz
baloldali csoportok körében, hogy rövid időn belül övé lett a vezető
szerep az összes többi terrorszervezet, mint például a Frontvonal (Front
Line, Prima Linea, 1976-80), a Folyamatos Harc (Continous Struggle,
Lotta Continua, 1969-76), a Munkáshatalom (Workers� Power, Potere
Operaio, 1969-73) és a Munkásautonómia (Workers Autonomy, Autonomia
Operaia) között. A BR a sikerein felbuzdulva újabb és újabb akciókba
kezdett. 1981. december 17-én Veronában elrabolta első külföldi
áldozatát, James Dozier dandártábornokot, az abban az időben
Olaszországban állomásozó legmagasabb rangú amerikai NATO parancsnokot,
akit csak januárban, 42 napos fogság után szabadítottak ki Paduában az
olasz hadsereg antiterrorista egységei. 1984. február 15-én Rómában
meggyilkolták Leamon Huntot, a Sinai félszigeten állomásozó nemzetközi
békefenntartó alakulatok (Sinai Multinational Force and Observer Group)
amerikai parancsnokát. A BR sem kerülhette el azonban az európai
terrorszervezetekre olyannyira jellemző fokozatos szétdarabolódást. 1980
decemberében a BR bebörtönzött vezetői A méh és a kommunista (The bee
and the communist, L’ape e il comunista) címmel egy hosszú és bonyolult
ideológiai fejtegetésekkel tarkított nyilatkozatot adtak ki, amelyben
meghirdették a totális osztályharcot mint az egyetlen járható utat. Ezen
az ideológiai alapon szerveződött meg és vált ki a BR-ből Giovanni
Senzani vezetésével, aki egyébként a kriminológia professzora volt,
1981-ben a szervezet új frakciója, a Városi Proletár Gerilla Pártja (The
Guerrilla Party of the Metropolitan Proletariat, Partito-Guerriglia del
Proletariato Metropolitano, P-GPM). 1984. márciusában újabb szakadás
következett be a BR életében, amely így ismét két különálló csoportra, a
Harcoló Kommunista Párta (Communist Combatant Party, Partito Comunista
Combattente, BR-PCC), azaz az első pozícióra (first position, prima
posizione) és a Harcoló Kommunisták Uniójára (Union of Combatant
Communists, Unita Combattenti Comunista, BR-UCC), azaz a második
pozícióra (second position, seconda posizione) vált szét. Közülük a
nagyobb frakciót, a BR-PCC-t tekintették az eredeti BR ideológia és
retorika továbbvivőjének. Ideológiájukban központi szerepet kapott a
militarizmus, a fegyveres ellenállás elsődlegessége és a tartós
polgárháborúra történő berendezkedés stratégiája. Azonban a tömegeket
nem érezték ideológiailag eléggé képzettnek ahhoz, hogy azok magukévá
tudják tenni a forradalom eszméjét. A csoport bírálta a mozgalomnak mind
a jobbszárnyát, a P-GPM-et, annak idealizmusáért, mind pedig a
balszárnyát, a BR-UCC-t, annak tehetetlenségéért. A BR-UCC ezzel szemben
szorosabb kapcsolatot hirdetett meg mind a széles tömegekkel, mind
pedig a közös forradalomi ügyért harcoló többi társadalmi osztállyal.
Elsődleges feladatuknak a proletárforradalom kirobbantását tekintették
saját hazájukban, annak megvalósulása után pedig a világforradalom és a
proletár internacionalizmus ügyét kívánták győzelemre vinni. Ennek
érdekében szolidaritást vállaltak a többi marxista felszabadítási
mozgalommal szerte a világon, így különösen a Palesztin Felszabadítási
Szervezettel (Palestine Liberation Organization, PLO) is. Az addig már
sokszor és sokak által megszűntnek hitt BR utolsó két híres-hírhedt
akcióját 1989-ben, illetve 2002-ben követte el, két munkaügyi
minisztériumi hivatalnok likvidálásával. 1999. május 20-án meggyilkolták
Massimo d’Antona professzort, Massimo d’Alema miniszterelnök balközép
kormányának a tanácsadóját, a CGIL szakszervezeti szövetség jogalkotási
bizottságának az elnökét. 2002. március 19-én pedig, ugyanazzal a
fegyverrel, amely d�Antona életét oltotta ki, megölték Marco Biaggi
professzort, Silvio Berlusconi jobbközép kormányának munkaügyi
tanácsadóját, akinek a nevéhez a kormány foglalkoztatáspolitikai
reformja fűződött.