2009. január 4., vasárnap

Amerikaiak a sztálini terrorban

A harmincas években több ezren emigráltak a Szovjetunióba
A sztálini terrorról rengeteg könyv jelent meg. A Gulág történetét is számos történész feldolgozta. Tim Tzouliadis azonban sajátos szemszögből mutatja be a harmincas évek sztálini terrorját: a világgazdasági válság elől a Szovjetunióba menekült amerikaiak történetén keresztül. A könyvről Adam Hochshild amerikai publicista készített alapos recenziót a londoni Time-ban.
Bár az elmúlt két évtizedben sok elsőrangú történész igyekezett megírni a szovjet totalitárius diktatúra átfogó történetét, még ma sem lehet pontosan tudni, hogy hány áldozata volt a sztálini terrornak. A halálraítélteket, a kényszermunka-táborban odaveszetteket és az éhínség áldozatait is számításba vevő szerzők 20 millió hallottról beszélnek.
A náci és szovjet totalitárius rezsimek ugyan sok szempontból hasonlítottak egymásra, de egy dologban különböztek: a sztálini modellben sokan komolyan hittek, azt remélve, hogy a Szovjetunióban megvalósulhat az igazságos társadalom eszménye. A sztálinizmussal szemben táplált reményeket mi sem szemlélteti jobban, mint a több ezer amerikai sorsa, akik a harmincas években a gazdasági válság elől a Szovjetunióba emigráltak a jobb és igazságosabb élet reményében. Tim Tzouliadis könyvében az ő történetüket mondja el. Bár a szovjet terror amerikai áldozatairól sok információ látott napvilágot korábban, Tzouliadis műve az első összefoglaló áttekintése a szomorú és egyben megdöbbentő témának.
A gazdasági világválság miatt az amerikaiak negyede veszítette el az állását. A szegénység akkora volt, hogy sorok kígyóztak az ingyenkonyhák előtt, és a tető nélkül maradt munkások és farmerek összetákolt kunyhói valóságos hajléktalanteleppé álltak össze. Természetes, hogy sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogy nem lehet-e másfajta társadalomban élni. Amerika és a kapitalizmus kézenfekvő alternatívája a húszas években rendkívüli gazdasági fejlődést produkáló Szovjetunió volt, amelyet a nyugati baloldal példaképnek tekintett - nem csak a néhány kommunista, de a szociáldemokraták és a baloldali liberálisok is.
A válság a Szovjetuniót eleinte elkerülte: Amerikában már egyre több volt a munkanélküli, amikor a szovjet gyárak még egyre csak vették fel a munkásokat és mérnököket. Ráadásul a Szovjetunióban minden munkás alanyi jogon kapott egészségügyi ellátást, ingyen használhatta a könyvtárat és a gyerekeit ingyenes állami óvodába írathatta. Nem kellett hozzá fanatikus kommunistának lenni, hogy a válság idején vonzónak tűnjön a modell az amerikaiak szemében. A szovjet modell iránti amerikai érdeklődést jól mutatja, hogy 1931-ben az amerikai bestseller-listákat öt hónapon át az angolul is kiadott Ötéves terv vezette.
Sokan gondolták, hogy rájuk mosolygott a szerencse, amikor a Szovjetunió külkereskedelmi hivatala álláslehetőséget hirdetett amerikaiak számára. Sztálin ugyanis Ford-gyárat szeretett volna nyitni, és ehhez - csakúgy, mint a már korábban vásárolt 75 000 T-modell szervizeléséhez - tapasztalt mérnökökre és munkásokra volt szükség. A meghirdetett 10 000 helyre összesen 100 000-en jelentkeztek. Sokan azok közül akik nem kaptak állást, turistavízummal vágtak neki az útnak, azt remélve, hogy a Szovjetunióban majd sikerül munkát találniuk. A The New York Times 1932-ben arról cikkezett, hogy csak Moszkvába hetente 1000 amerikai érkezik. Öt orosz nagyvárosban angol nyelvű középiskolát nyitottak, annyi volt az amerikai az országban. A harmincas években Moszkva Gorkij terén gyakran lehetett baseballt játszó amerikaiakat látni.
1936-ban azonban minden megváltozott: elkezdődött a sztálini tisztogatás. Mindenki gyanús volt, és természetesen az amerikai bevándorlókkal szemben különösen bizalmatlan volt a hatalom. Nem lehet pontosan tudni, hány amerikai áldozata volt a sztálini tisztogatásnak. Hochshild több ezerre becsüli a számukat, a nyugati állampolgárokét összesen több tízezerre.
Tzouliadis megrázó könyvének legmegdöbbentőbb részében arról számol be, hogy az amerikai nagykövetség és a kormány egyaránt elengedte a füle mellett a letartóztatott amerikaiak segélykiáltását. Pedig nem kétséges, hogy tehettek volna az amerikaiak megmentéséért: az osztrák nagykövet is több osztrák üldözöttnek adott menedéket, és a Szovjetunió bizonyára nem akart volna ellentétbe kerülni az Egyesült Államokkal. Az amerikai diplomaták sokszor azzal takarództak, hogy a segélykérők állampolgársága nem bizonyítható. Ami igaz is volt, mert megérkezésük után a hatóságok általában elvették az útlevelet tőlük.
Tzouliadis azonban arra mutat rá, hogy az amerikai diplomácia vezetőjéne magatartása állt a háttérben. Roosevelt elnök moszkvai nagykövete,  Josheph E. Davies a húszas években azzal szerzett hírnevet - és jelentős vagyont -, hogy amerikai nagyvállalatokat védett az adóhatósággal szemben. Davies szerette a fényűző életet, amiből moszkvai nagykövetként bőven kijutott neki: hivatali idejének többségét műgyűjtésre fordította. Az arisztokratáktól elvett ékszerek, műalkotások és porcelánok különösen kedvesek voltak a szívének. A sztálini terror olyannyira nem zavarta, hogy több kirakatperen személyesen is részt vett, ezzel azt sugallva, hogy Amerika szerint törvényes és méltányos bírósági eljárások zajlanak a Szovjetunióban. 1937-ben egy személyes megbeszélés után „remek, becsületes embernek" nevezte Sztálint.
„Tzouliadis könyvében a szovjet mellett egy amerikai történetet is elmesél" - zárja recenzióját Hochshild.