A harmincas években több ezren emigráltak a Szovjetunióba
A sztálini terrorról rengeteg könyv jelent meg. A Gulág történetét is számos történész feldolgozta. Tim Tzouliadis
azonban sajátos szemszögből mutatja be a harmincas évek sztálini
terrorját: a világgazdasági válság elől a Szovjetunióba menekült
amerikaiak történetén keresztül. A könyvről Adam Hochshild amerikai publicista készített alapos recenziót a londoni Time-ban.
Bár
az elmúlt két évtizedben sok elsőrangú történész igyekezett megírni a
szovjet totalitárius diktatúra átfogó történetét, még ma sem lehet
pontosan tudni, hogy hány áldozata volt a sztálini terrornak. A
halálraítélteket, a kényszermunka-táborban odaveszetteket és az éhínség
áldozatait is számításba vevő szerzők 20 millió hallottról beszélnek.
A
náci és szovjet totalitárius rezsimek ugyan sok szempontból
hasonlítottak egymásra, de egy dologban különböztek: a sztálini
modellben sokan komolyan hittek, azt remélve, hogy a Szovjetunióban
megvalósulhat az igazságos társadalom eszménye. A sztálinizmussal
szemben táplált reményeket mi sem szemlélteti jobban, mint a több ezer
amerikai sorsa, akik a harmincas években a gazdasági válság elől a
Szovjetunióba emigráltak a jobb és igazságosabb élet reményében. Tim
Tzouliadis könyvében az ő történetüket mondja el. Bár a szovjet terror
amerikai áldozatairól sok információ látott napvilágot korábban,
Tzouliadis műve az első összefoglaló áttekintése a szomorú és egyben
megdöbbentő témának.
A gazdasági világválság miatt az amerikaiak
negyede veszítette el az állását. A szegénység akkora volt, hogy sorok
kígyóztak az ingyenkonyhák előtt, és a tető nélkül maradt munkások és
farmerek összetákolt kunyhói valóságos hajléktalanteleppé álltak össze.
Természetes, hogy sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogy nem lehet-e
másfajta társadalomban élni. Amerika és a kapitalizmus kézenfekvő
alternatívája a húszas években rendkívüli gazdasági fejlődést produkáló
Szovjetunió volt, amelyet a nyugati baloldal példaképnek tekintett -
nem csak a néhány kommunista, de a szociáldemokraták és a baloldali
liberálisok is.
A válság a Szovjetuniót eleinte elkerülte:
Amerikában már egyre több volt a munkanélküli, amikor a szovjet gyárak
még egyre csak vették fel a munkásokat és mérnököket. Ráadásul a
Szovjetunióban minden munkás alanyi jogon kapott egészségügyi ellátást,
ingyen használhatta a könyvtárat és a gyerekeit ingyenes állami óvodába
írathatta. Nem kellett hozzá fanatikus kommunistának lenni, hogy a
válság idején vonzónak tűnjön a modell az amerikaiak szemében. A
szovjet modell iránti amerikai érdeklődést jól mutatja, hogy 1931-ben
az amerikai bestseller-listákat öt hónapon át az angolul is kiadott Ötéves terv vezette.
Sokan
gondolták, hogy rájuk mosolygott a szerencse, amikor a Szovjetunió
külkereskedelmi hivatala álláslehetőséget hirdetett amerikaiak számára.
Sztálin ugyanis Ford-gyárat szeretett volna nyitni, és ehhez - csakúgy,
mint a már korábban vásárolt 75 000 T-modell szervizeléséhez -
tapasztalt mérnökökre és munkásokra volt szükség. A meghirdetett 10 000
helyre összesen 100 000-en jelentkeztek. Sokan azok közül akik nem
kaptak állást, turistavízummal vágtak neki az útnak, azt remélve, hogy
a Szovjetunióban majd sikerül munkát találniuk. A The New York Times 1932-ben
arról cikkezett, hogy csak Moszkvába hetente 1000 amerikai érkezik. Öt
orosz nagyvárosban angol nyelvű középiskolát nyitottak, annyi volt az
amerikai az országban. A harmincas években Moszkva Gorkij terén gyakran
lehetett baseballt játszó amerikaiakat látni.
1936-ban azonban
minden megváltozott: elkezdődött a sztálini tisztogatás. Mindenki
gyanús volt, és természetesen az amerikai bevándorlókkal szemben
különösen bizalmatlan volt a hatalom. Nem lehet pontosan tudni, hány
amerikai áldozata volt a sztálini tisztogatásnak. Hochshild több ezerre
becsüli a számukat, a nyugati állampolgárokét összesen több tízezerre.
Tzouliadis
megrázó könyvének legmegdöbbentőbb részében arról számol be, hogy az
amerikai nagykövetség és a kormány egyaránt elengedte a füle mellett a
letartóztatott amerikaiak segélykiáltását. Pedig nem kétséges, hogy
tehettek volna az amerikaiak megmentéséért: az osztrák nagykövet is
több osztrák üldözöttnek adott menedéket, és a Szovjetunió bizonyára
nem akart volna ellentétbe kerülni az Egyesült Államokkal. Az amerikai
diplomaták sokszor azzal takarództak, hogy a segélykérők
állampolgársága nem bizonyítható. Ami igaz is volt, mert megérkezésük
után a hatóságok általában elvették az útlevelet tőlük.
Tzouliadis
azonban arra mutat rá, hogy az amerikai diplomácia vezetőjéne
magatartása állt a háttérben. Roosevelt elnök moszkvai nagykövete,
Josheph E. Davies a húszas években azzal szerzett hírnevet - és
jelentős vagyont -, hogy amerikai nagyvállalatokat védett az
adóhatósággal szemben. Davies szerette a fényűző életet, amiből
moszkvai nagykövetként bőven kijutott neki: hivatali idejének többségét
műgyűjtésre fordította. Az arisztokratáktól elvett ékszerek,
műalkotások és porcelánok különösen kedvesek voltak a szívének. A
sztálini terror olyannyira nem zavarta, hogy több kirakatperen
személyesen is részt vett, ezzel azt sugallva, hogy Amerika szerint
törvényes és méltányos bírósági eljárások zajlanak a Szovjetunióban.
1937-ben egy személyes megbeszélés után „remek, becsületes embernek"
nevezte Sztálint.
„Tzouliadis könyvében a szovjet mellett egy amerikai történetet is elmesél" - zárja recenzióját Hochshild.