2013. június 30., vasárnap

Nyílt levél Eleni Tsakopoulos Kounalakis asszonynak, az Egyesült Államok budapesti nagykövetének.

Tisztelt Excellenciás Asszony!
Mindenekelőtt elnézését kérem, de kénytelen lesz végighallgatni egy meglehetősen obszcén és ízléstelen történetet, amely az én generá­cióm majd minden tagjával megesett a berlini fal innenső oldalán.
Miután 1984-ben felvételt nyertem az ELTE-TFK magyar-történelem szakára, úgynevezett előfelvételisként egy évre elvittek katonának. Az ercsi helyőrségbe vonultam be, a pontonos hidász ezredhez. Késő délután érkeztünk a laktanyába, ahol elkezdődött egy hosszú és elég rémes procedúra, melynek során elvették civil ruhánkat, betereltek a zuhany alá bennünket, majd valami tetűirtó porral beszórták intim testrészeinket, s így, meglehetősen megalázott és kiszolgáltatott helyzetben egyenként oda kellett állnunk egy katonaorvos elé. Az orvos belenézett a torkunkba, felhúzta szemhéjunkat, feltett néhány általános kérdést, majd felszólított, hogy fordítsunk neki hátat, hajoljunk le, és fogjuk meg a bokánkat.
Ez volt a nagy csend pillanata. Ahogy a katonaorvos akkor és úgy belebámult a seggünkbe. Nehéz ám ennél megalázóbb, de egyszersmind ennél groteszkebb pillanatot elképzelni. A pillanatot egyedül Csilló honvéd volt képes fokozni, ugyanis miközben ott állt a doktor előtt a megfelelő pózban, az a következő kérdést tette föl neki:
- Van lyukas foga?
Mire Csilló honvéd őszinte megdöbbenéssel a hangjában így szólt:
- Jézusom! Onnan látszik?
Meg kell értenie ezt a pillanatot, Tisztelt Nagykövet Asszony, csak ezért mesélem el Önnek. Meg kell értenie, hogyan is éltünk mi itt, a Fal innenső oldalán, és azt is meg kell értenie, hogy akkor az Ön hazája volt a mi példaképünk, vágyott menedékünk. Megtestesülése minden szabadságszeretetünknek és szabadságvágyunknak. Amerikába vágytunk és készültünk majd' mindannyian, miközben politikai tisztünk elmagyarázta nekünk, hogyan fogjuk a megfelelő pillanatban elpusztítani a gaz imperialistákat; miközben Csicsó törzsőrmester a maga keresetlen módján összefoglalta nekünk a Falon inneni világképet:
- Majd kapnak a pofájukba töpfével, és ha az nem elég, hát odab.unk nekik acsással!
Feloldom Önnek a problémás szavakat: a töpfe tömegpusztító fegyver; az acsás pedig atomcsapás. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy azok, akik ezt az ideológiát képviselték a Fal innenső oldalán, ma mind az Önök talpát nyalják. De ez nem számít ma már, ezért nem írnék Önnek egy sort sem.
Azért írok, Tisztelt Nagykövet Asszony, mert eltelt 29 év, mióta ott álltam, bokámat fogva az ercsi laktanya alagsorában - s lám, most az Amerikai Egyesült Államok kukucskál a világ seggébe.
És ez nem is olyan vicces ám. A pillanat csöndje még megvan, a megalázottság is ott lapul mellette, de a groteszk valahogy eltűnt menet közben. Pedig nekünk, itt, Kelet-Közép-
Európában a groteszk ám mindenünk, Tisztelt Nagykövet Asszony. De most nem találjuk.
Edward Snowden csak ennyit mondott: "Nem vagyok sem hős, sem áruló. Amerikai vagyok." Nos, ebben nincsen groteszk. Ez nem a 22-es csapdája, nem a katona fehérben, nem Yossarian és nem Őrnagy őrnagy őrnagy; ez nem a Zendülés a Caine hadihajón és nem az idió­ta Queeg korvettkapitány. Ez már rég nem az Oroszlánkölykök, ahol Noah Ackermant saját amerikai katonatársai zsidózzák le, és mondják azt neki, hogy Hitlernek csak a zsidóirtásban van igaza. Bizony, Nagykövet Asszony, vagy Irwing Shaw hazudik, vagy ilyesmi esett meg Önöknél a nagy háborúban.
De ma már ez is mindegy. Minden mindegy. Ez már nem Jack London "First and last chance"-e és nem a Vadon szava. Nem szegény Ginsberg Üvöltése. Updike Nyúlcipője is oda. Elnémult Capote Fűhárfája, nincsenek már Más hangok, más szobák. A Vágy villamosa bedöcögött egy gyorsétterembe, és elnyelte az aznapi kedvezmény. Az Összeomlást még le lehetne forgatni naponta, és egyre jobban megértené mindenki, miközben egyre többen szurkolnának Michael Douglas-nek a hazafelé tartó úton (persze, csak addig). A Madárijesztőt már nem lehetne újra leforgatni. A halál ötven óráját sem. Mert még az is tisztességes volt. A Becstelen brigantik már nem az. Tarantino már nem az - de még zseniális. És mindent elmond mirólunk, hogy a Ponyvaregény a kultuszfilmünk. És persze készült még tisztességes film mostanában is: Clint Eastwood Grand Torinója és Mel Gibson Apocalypto-ja. Például.
De Edward Snowdennek már csak tragédiája és tisztessége van. Mert ki merte mondani, hogy elég. Ez a lényeg, Tisztelt Nagykövet Asszony. Ez az elég.
Elég a PRISM-ből. Elég volt abból, hogy a "terrorellenes harc kulcsfontosságú programjának" keretében az Ön hazája bármilyen adathoz, e-mail-hez hozzáférhet, és bármilyen telefonbeszélgetést lehallgathat.
Elég volt a Fisa-törvényből. "A Fisa lehetővé teszi - az amerikai alkotmány negyedik módosítására hivatkozva -, hogy az amerikai hírszerzés külföldiek adataiban kutakodjon, anélkül, hogy bűncselekmény elkövetésének gyanúja merülne fel." (Ugye milyen nagy rendező a sors? Éppen a negyedik alkotmánymódosításra hivatkozva gyalázzák meg önök a demokrácia alapeszméjét, hát nem különös véletlen?)
Elég volt abból, hogy az Egyesült Államok elnöke likvidáltathat bárkit. És ezt az "apróságot" Eric Holder, az Önök igazságügy-minisztere jelentette be tavaly, csak úgy, mellékesen, egy egyetemi előadás keretében. Eric Holder arról értekezett, hogy az elnök a teljes igazságügyi és igazságszolgáltatási rendszer kikerülésével ítélhet halálra amerikai állampolgárokat. Holder szerint a kormánynak joga van ehhez. Joga van, hogy "célzott támadással" megöljék saját állampolgá­raikat, vádemelés, bíróság és esküdtszék bevonása nélkül. Természetesen a jogi szöveget titkosították.
Hát mi lett az Ön hazájából, Nagykövet Asszony? Ilyesmit Sztálin, Ceausescu és Honecker merészelt utoljára megtenni a saját állampolgáraival, de legalább titokban tartották, és nem merészeltek büszkék lenni rá. Mi lett az Ön hazájából, Nagykövet Asszony?
És ehhez mit szól: Szeptember 11-e után Bush elnök bírósági engedély nélkül lehallgatott és őrizetbe vett amerikai állampolgárokat. Akkor a demokraták hevesen tiltakoztak. Volt köztük egy Obama nevű illinois-i szenátor, aki különösen kikelt a bírósági eljárást nélkülöző fogva tartások ellen.
Ez az Obama most Istent játszik, és ítél, élet s halál felett. A demokraták pedig befogják a szájukat, és lapítanak. Illetve dehogy fogják be! Hangosan, öntudatosan kioktatnak bennünket demokráciából. Abból az országból írnak dörgedelmes leveleket minekünk, ahol az elnök bíró és hóhér egyszerre. Ahol bárkit, bármikor lehallgathatnak, levelezését elolvashatják, és ehhez az sem kell, hogy bármilyen bűncselekmény gyanúja felmerüljön. Abból az országból aláznak meg bennünket, amely országban napi rutin Orwell 1984-e. Abból az országból merészelnek oktatni bennünket, amely ország fenntartja Guantánamót, ahol tárgyalás és ítélet nélkül tartanak fogva embereket hosszú-hosszú évek óta. Az az ország, ahol törvényes a fogvatartottak fizikai kínzása. Az az ország merészel bármit is mondani, amelynek katonái az Abu Ghraib börtönben kutyákat uszítottak a meztelenre vetkőztetett és megkínzott foglyokra, s mindezt röhögve fényképezték. Az az ország aggódik a magyarországi demokráciáért, amelynek katonái halott afgánokat vizelnek le. Az az ország konferenciázgat mirólunk, amely ország bevallotta, hogy pontosan tudták, Szaddám Huszeinnek nincs vegyi fegyvere, csak kellett valami indok a háború megindításához. És ez az ország most éppen Aszad szíriai elnök vegyi fegyvereiről hazudozik, és elnézi, sőt támogatja, hogy Izrael megtámadjon egy független államot ugyanerre hivatkozva.
Ebből az országból dorgál bennünket Scheppele professzor asszony- miért is? A negyedik alkotmánymódosítás miatt? Hűha! Tudja Scheppele professzor, tudja Nagykövet Asszony, ha mi reggeltől estig alkotmányt módosítunk, akkor sem tudunk odáig
süllyedni, ahol maguk tartanak. Ugyanis a mi alkotmánymódosításainkban nincsen semmi végzetes és a demokráciát fenyegető szörnyűség. A maguk hazájában ellenben talán éppen ebben a pillanatban rendeli el az elnök valaki meggyilkolását, bírósági eljárás és ítélet nélkül; a maguk hazájában éppen most olvasgatják a világ bármely országa állampolgárának leveleit, hallgatják le telefonját, s ehhez még bűncselekmény gyanújának sem kell felmerülnie; és eközben maguk azért aggódnak, mert egy pályázaton nem nyert a Klubrádió, és ezért temetik a magyar demokrá­ciát. Nem érzi az egész dolog végtelen igazságtalanságát és penetráns aljasságát, Nagykövet Asszony?
Ez hát a baj, Tisztelt Nagykövet Asszony. Hogy nemcsak szeretni, de már tisztelni is felettébb nehéz az Ön hazáját. Mert az Ön hazája elárult mindent, amiben mi hittünk egykoron. Amiben hittünk, a bokánkat fogva, meztelenül, a Fal innenső oldalán. Az Ön hazája elárulta az én generációm minden álmát, ugyanolyan kegyetlenséggel, ahogy katonáik levizelik a halott ellenséget.
S mindeközben a lehető legfarizeusabb módon bennünket akarnak demokráciára tanítani.
Végezetül azt kell még megértenie Tisztelt Nagykövet Asszony, hogy ezt a levelet A magam akaratából írtam Önnek. Nem kaptam rá utasítást senkitől. Tudom, nehéz ezt elképzelni egy olyan országban, amelyben újságírók megfigyelése és lehallgatása napi gyakorlat, és amelyik éppen most kukucskál a világ seggébe. De higgye el, Nagykövet Asszony, bármennyire is szeretnék, onnan nem látszik a lyukas fog.
Üdvözlettel: Bayer Zsolt
(Ui.: Még egy apróságot fogadjon meg, ha kérhetem. Azt, amit Mel Gibson üzent az Apocalypto elején: Egy nagy birodalmat nem lehet elpusztítani kívülről, csak ha elpusztítja önmagát. Önök most még nagy birodalom. De ráléptek az önpusztítás útjára. Sajnálom.)

A Nyugat elvesztette a szíriai háborút

Erre a következtetésre jutott számos katonai elemző. Kijelentésüket nem a szíriai harcok állására alapozzák, hanem arra, hogy lemondott trónjáról a katari emír. Egészségi állapotára az emír nem hivatkozhat, mivel 1997-ben műtötték meg, és azóta, habár dialízisre kell járnia, állapota stabil. Hamad bin Khalifa Al-Thani, Katar emírje, fiának adja át a hatalmat.
A szíriai háborúnak a két legnagyobb anyagi támogatója Katar és Szaud-Arábia volt, ám a két ország közötti kapcsolat a szíriai háború ideje alatt sokat romlott, mivel Katar olyan vallási és politikai vezetőket támogatott, amelyek a szaudiak számára nem voltak elfogadhatóak. Rontott a helyzeten az is, hogy a különböző politikai ellenzéki csoportok főhadiszállásukat nem Szaud-Arábiában, hanem Katarban rendezték be. Ennek persze oka van. Az USA legnagyobb főhadiszállása a Közel-Keleten Katar. 13 000 amerikai katona állomásozik itt, köztük az egyik legnagyobb közel-keleti légierő a 609-es légibázison. Éppen ezért az ellenzékiek jobban dörgölőznek az USA közelségéhez. Az egész arab világ felfordulását voltaképpen ez a két állam indította el, mint felbujtók, és csak Szíria esetében eddig legkevesebb 3 milliárd dollárba került, aminek jó részét Szaud-Arábia állta. Ennek ellenére az ellenzék mégis jobban húz Katarhoz, és emiatt a kapcsolatok sokat romlottak a két ország között.
Az év pedofilja - a 11 éves román fiú használója, a Katari Disznó herceg
Az emír távozásával több magas rangú személy is távozik hivatalából. Ez szintén arra utaló jel, hogy a jelenlegi vezetés meghátrál, és kifelé egy új politikai arculatot akar mutatni. De van egy sokkal súlyosabb hatása is az emír távozásának. Az az ország, amelyben egyáltalán nincsenek parlamenti választások, nincs ellenzék, sem szakszervezetek, és a demokrácia egyetlen eleme sem lelhető fel nyomokban sem, mégis az USA nagy demokratikus kegyeltje, úgynevezett "avantgard demokrácia". Ráadásul ez az állam támogatja a demokratikus átalakulásokat? Így saját kardjukba kell dőlniük. A saját portájukon belül ugyanis kénytelenek igazodni azokhoz az elvekhez, melyeknek élharcosai, a demokráciához. Már megjelentek a különböző ellenzéki erők, amelyeket ugyan tiltanak, de a háttérben már kezdik hallatni a hangjukat. Amennyiben nem akarják saját országukat romba dönteni, kénytelenek lesznek engedni a demokratikus folyamatoknak. Aki másnak vermet ás, ugye.
Ezeknek a politikai folyamatoknak a hátterében minden katonai szakértő szerint a szíriai kudarc áll. Egyre többen nyíltan beszélnek a szíriai kudarcról, amit már az USA fegyverszállításai sem tudnak komolyan befolyásolni, csak abban az esetben, ha igen komoly fegyverzetet és hozzá való kezelő személyzetet adnának át. Az pedig nyílt háború lenne, és sokkal komolyabb ellenlépéseket provokálhatnak ki vele, tehát várható az újabb kudarc.
Kemény Gábor

Snowden árnyékában

Edward Snowden jól megkeverte a kását. Szép lassan nem lesz olyan nagyobb ország vagy szervezet, amit nem érintene az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) lehallgatási botránya, amit a fent említett személy robbantott ki.
Most a német Der Spiegel hírmagazin rukkolt elő olyan anyagokkal, hogy az USA titkosszolgálata EU-s és ENSZ-es politikusokat hallgatott le, vagy tört fel ezekben a hivatalokban használt számítógépeket.
A botrány kirobbanásakor leírtuk, hogy ez a kiszivárogtatás, alapjaiban fogja megingatni az USA hírszerzését, mivel hatalmas információ halmaz kerül ki az "ellenséges" hírszerzéshez.
Ki tudja megmondani, hogy a következő hónapokban még hány ország, és politikai képviselet vádolja meg az USA-t kémkedéssel, és ez milyen reakciókat hoz maga után.
Egyben biztosak lehetünk! Amerika nagy bajban van, mert ha nem is vonják felelősségre ténylegesen (ami valószínű), ez akkor is meghatározó negatív alap a jövőbeni politikai tárgyalások során.
Arról nem is beszélve, hogy azok a titkosszolgálatok, akik megfelelő pénzt kínálnak Snowdennek, szinte befektetett munka nélkül jutnak hozzá hatalmas mennyiségű információhoz!
A most kirobbant EU-s botránnyal kapcsolatban, amit a hírmagazin kirobbantott, az Európai Bizottság szóvivője még nem kommentált.
A Wasington Post jelentése szerint, "szigorúan titkos" minősítésű dokumentumok alapján az NSA 2007 ősze óta a következő internet szolgáltatókat figyelte meg. Elsőként a Microsoft csatlakozott, majd a Yahoo, Google, Facebbok, YouTube, Skype, AOL, Apple, PalTalk.
Az ügynek koránt sincs vége! 
Alföldi Pál

2011-2012


Frédéric Lordon: Vízipisztollyal a bankok megrendszabályozásáért

A válság gyönyörű pillanatához érkeztünk: Karine Berger szocialista képviselő, a banktevékenységek ún. szétválasztásáról és szabályozásáról szóló törvényjavaslat kezdeményezője a következőket mondta, miután a pénzügyi bizottságban Jean-Paul Chifflet, a francia Bankszövetség elnöke, Frédéric Oudéa, a Société Générale óriásbank elnöke, valamint Jean-Laurent Bonnafé, a BNP-Paribas főigazgatója után kért szót: „Hármójuk felszólalásából az derül ki, hogy a törvényjavaslatban foglaltak nem okoznak gondot önöknek. Ez egyfelől meglep, másfelől őszintén örülök neki.”[1]



Az a tény, hogy a képviselő meglepődött, együgyűségéről árulkodik csupán. Viszont hogy ennek örül, egyértelműen megmutatja, melyik oldalon áll. Én már semmin sem lepődök meg, ami a kormányzó szocialisták és a pénzügyesek közötti viszonyt illeti. „I am not dangerous” (Nem vagyok veszélyes) – sietett megnyugtatni Francois Hollande a londoni City-t, miután egy óvatlan pillanatban – még biztosan a választási tömeggyűlések hatása alatt – „arctalan ellenségünknek” nevezte őket. Nagy szerencse, hogy gyorsan helyesbített. Karine Berger képviselő Serge Moscovici gazdasági és pénzügyminiszterrel vízipisztollyal vette üldözőbe a Minótauruszt, és közben azt kiabálják: gyerekek, felesleges elbújni, nem lesz vérfürdő!


A bankok megrendszabályozója

Néhány évtized múlva az 1929–33-as és a 2007-es pénzügyi válságra adott válaszok összehasonlítása igazi történész-ínyencfalat lesz, és akkor szépen kiderül majd, hogyan viselkedett az elit a két korszakban, milyen kompromisszumokra volt hajlandó, és mennyire hajolt meg a pénzvilág urai előtt. „A Liikanen**[2]-jelentésben ajánlott változtatások bizonyosan túl radikálisak” – állítja mély meggyőződéssel Karine Berger, a bankok árjegyzést biztosító (market maker) szerepét taglaló javaslatról, amely a Liikanen-jelentés egyik fejezete. Persze elképesztő durvaság „tollpihével ütni-verni a bankárokat”, ahogy az Európai Bizottság jelentése teszi. Nem tudjuk, hogy Karine Berger – a pénzpiac sok más szakértőjéhez hasonlóan – közvetlen és jól fizető kapcsolatban áll-e a bankokkal, azt viszont most már tudhatjuk, hogy a pénzvilág egy árva cent nélkül is megvásárolhat valakit.**[3] Ez talán még rosszabb. Egyébként Benjamin Masse-Stamberger cikke**[4] a banklobbiról – amely leírja, hogyan lehet megfosztani egy törvényjavaslatot, esetünkben a bankok szabályozásáról szólót valódi tartalmától – egyebek mellett feltárja, hogy Valérie Rabault, a Parlament Pénzügyi Bizottságának szocialista alelnöke korábban a BNP-Paribas származtatott részvényügyletekkel foglalkozó Risk Strategy (kockázatvállalás) részleg felelős munkatársa volt. Törvény a bankok szabályozásáról, pénzügyi bizottság, szocialista alelnök, BNP-Paribas származtatott részvények... E lista láttán a mai világban értelmetlen lenne független, kritikus szakértő után kiáltani, ebbe a körbe külsős nem kerül be. Természetesen Valérie Rabault egyfajta lovagias cselekedetként, továbbá az összeférhetetlenség vádját kivédendő nem vállalta a származtatott részvénykereskedelem szabályozásáról szóló törvényjavaslat benyújtását. El kell ismerni, hogy ennél vakmerőbb lépés csak az lett volna, ha a törvényjavaslatot egyenesen Michel Pébereau-val**[5] szövegeztették volna meg, de akkor már tényleg kilógott volna a lóláb.

Végeredményben miről is van szó? Háromszor is semmiről: a globális pénzvilág urai mintegy kétezermilliárd dollár veszteséget szenvedtek el a kapitalizmus történetének egyik legsúlyosabb válságában. A francia bankok sem úszták meg, nekik is kijutott a jóból. Ugyanis minden hangoskodás ellenére az Európai Központi Bank (EKB) masszív segítsége, valamint különböző ad hoc közvetítő intézmények**[6] által folyósított állami támogatások nélkül a francia bankrendszer egyszer s mindenkorra eltűnt volna a föld színéről. Vitathatatlan, hogy kevesebb tőkét mozgósítottak Franciaországban, mint az Egyesült Államokban vagy akár az Egyesült Királyságban, de azért a hirtelenjében felkért közvetítőknek 97 milliárd eurót**[7] kellett összegyűjteniük szeretett bankjainknak.

A bankárok abban a hitben vannak, hogy megszabadultak minden kötelezettségüktől, hiszen az állami támogatásokat visszafizették. De először is emlékeztetni szeretnénk őket, hogy a francia és a belga adófizetők a Dexia**[8] miatt most is tizenkétmilliárdos adósságot törlesztenek. És különösen arra hívjuk fel a figyelmet, hogy adósságaik visszafizetése önmagában az égvilágon semmi alól nem mentesíti a bankokat. Többek között nem vonhatják ki magukat a válság felelőssége alól: emiatt állt le a növekedés, és ez hagyott sok tízezer munkanélkülit maga után. Ennek a levét jelenleg is isszuk.

A Le Monde diplomatique februári száma két idevágó cikket is közöl: Alexis Tsipras-tól Görög adósság, európai megoldás**[9] és Alexis Spire-tól Hogyan kerülik ki a gazdagok az adófizetést**[10] címmel. Az előbb a történészekről beszéltünk – van egy millióm, hogy legjobban azon képednek majd el, mekkora jóindulat övezte a pénzvilág szereplőit akkor is, amikor már egyértelmű volt, milyen pusztítást okoznak! Ugyanis a katasztrófa után öt évvel még semmi nem történt, hiszen a törvényjavaslat a banki tevékenységek szétválasztásáról és rendszabályozásáról alig több a semminél. Pedig a hatékony beavatkozás elvileg nagyon is egyszerű: a piac alapvetően kiszámíthatatlan, ebből következik, hogy nem bízhatunk benne. Sőt, amikor a piac ingadozása átlépi a kritikus küszöböt, akkor a gazdaság egészét a teljes bizonytalanságba rántja. Következésképpen két lehetőség közül választhatunk: vagy elfogadjuk ezt és beletörődünk abba, hogy időnként válság jön, ami recesszióval jár, és közben a teljes társadalmat mozgósítjuk a pénzvilág megmentése érdekében, vagy úgy döntünk, hogy mindenestül véget vetünk ennek a helyzetnek, más szóval egyfajta cordon sanitaire-rel elszigeteljük a kártételt. Frédéric Oudéa, a Société Générale vezetője naivitással vegyes önbizalommal valóban nem akadékoskodott, hogy Karine Berger felfogását idézzük, ám a végén bevallotta, hogy a banki tevékenységek szétválasztásáról szóló törvény a bank tevékenységének összesen másfél százalékát érinti. Másfél százalékért tényleg nem érdemes akadékoskodni!

Ahhoz tehát, hogy valamirevaló szabályozást javasoljon a kormány, az kell, hogy a törvény ne rendelje alá magát teljes mértékben a pénzvilág sirámainak. A pénzügyi szakértők ugyanis eskü alatt vallják, hogy kivétel nélkül minden pénzpiaci művelet, a legbrutálisabb is, a reálgazdaság finanszírozását szolgálja. Ám a szocialistákat megfertőzte az a hiedelem, hogy a piaci finanszírozás korszerű és szakszerű, így aztán egy szavuk sincs arra, hogy minden pénzpiaci ügylet – fedezeti, likviditási, származtatott és maga a shadow banking system, az ún. árnyékbankrendszer is**[11] – fontos, sőt nélkülözhetetlen. Marad tehát az a szabályzás, ami a bank tevékenységének alig másfél százalékát érinti.

Mindent a piacra kell bízni

„Ha olyan vállalatoknak, mint például a Vinci, több százmillió euróra van szükségük a tíz-tizenöt éves projektjeikhez, akkor nem kereskedelmi, hanem befektetési bankhoz fordulnak, amely nem spekulatív, hanem a reálgazdaság szempontjából hasznos tevékenységet folytat” – állította Karine Berger, amikor elutasította azt a módosító indítványt, amely azt szorgalmazta, hogy a tőkepiaci tevékenységeket ténylegesen szétválasszák a kereskedelmi banki tevékenységtől, és ne egyszerűen leányvállalatokba szervezzék. Semmi nem igazolja azt a megállapítást, hogy a kötvénykibocsátás olcsóbb finanszírozási forrás, mint a bankhitel, és hogy a kötvényes finanszírozás összköltsége a hagyományos bankhitelnél versenyképesebb. Jól tudjuk azt is, hogy egy bajba jutott vállalat nem fordulhat a kötvénypiachoz, mert meglehetősen durván utasítanák el. Ilyenkor nincs más választása, csak hagyományos hitelt nyújtó bankot kereshet fel.

Mindeközben a francia bankárok azért siránkoznak, hogy ha nem folytathatnak tőkepiaci tevékenységeket, akkor elveszítik a klienseket, csökken a forgalmuk és a nyereségük. Kertelés nélkül ki kell mondanunk, hogy teljesen hidegen hagy minket a bankok üzleti forgalma, nyeresége, továbbá az, hogy milyen helyezést érnek el a pénzintézetek nemzetközi rangsorában. A társadalomnak nem fűződik semmiféle érdeke ahhoz, hogy a tőkések, de legfőképpen a bankárok hatalmas tételekben űzött játékaiban részt vegyen. Sőt, az érdekei ezzel pontosan ellentétesek. A társadalom ezt mint kellemetlen meglepetést általában akkor szokta felismerni, amikor a válság idején összeáll a kép, és egyszerre sokan a tudatára ébrednek, hogy az a bankszektor, amelynek mérlegfőösszege mintegy négyszerese a GDP-nek – mint Franciaországban –, katasztrófát okoz, ha beüt a mennykő. Minél túlfejlettebb a bankrendszer, annál többe kerül, amikor meg kell menteni.

Ne legyenek a bankok túlságosan nagyok. Továbbá nyugodtan legyenek csak szürkék és unalmasak. Nem kell, hogy mindenki a bankárok fizetését és bónuszait irigyelje, nem kell, hogy túl nagy legyen a nyereségük, hogy nagyzoljanak és töretlenül növekedjenek, nem kell a részvényeseiket és a brókereiket hizlalni. Tulajdonképpen pontosan ez, a bankok visszanyesése a cél. Ami pedig a nagyvállalati ügyfeleket illeti, ők viszonylag hamar felfogják: ha a banki hitel költségei esetleg magasabbak is a tőkepiaci finanszírozásnál, bőven megéri akkor is, mert olyan folyamatos partneri kapcsolat alakul ki, amelyet nem mondanak fel az első probléma esetén, ahogy a tőkepiaci finanszírozást. Kevés az esélye tehát annak, hogy a Vinci kizárólag a Goldman Sachsra bízná sorsát.

Ám a szocialisták piac-bálványa mára akkorára nőtt, hogy a kis- és közepes vállalatok (kkv-k) finanszírozását is a tőkepiacról akarják biztosítani. Közismert, hogy a kkv-k és a bankok közötti együttműködés útja rögös és nincs virágszirmokkal behintve. Hogy a kkv-finanszírozás modernizálásához a tőkepiacon át vezet az út, ennek az elképzelésnek az ostobasága csak ideológiai konokságával vetekszik. Ugyanis két eset lehetséges: vagy csak a kkv-k legjava jut ki a tőkepiacra, s ezáltal a dolog természeténél fogva a sok hűhó semmiért helyzet áll elő, vagy a kkv-k derékhadát, azaz vállalatok ezreit ráengedjük a tőkepiacra. Kérdés azonban, hogy hogyan tudnának a pénzügyi elemzők és a hitelminősítő intézetek ennyi hitelfelvevőt monitorozni. Ezzel szemben a bankfiókok kiterjedt hálózatának pontos helyi ismeretei vannak az ügyfelekről. A kkv-k tőkepiaci finanszírozásakor csak kétes, subprime jellegű minősítésre számíthatnánk.

A disznó minden része ízletes

A banki elit természetesen nem ismer magára e sertéstelepi hasonlatban, de tulajdonképpen erre, pontosabban a bankárok következő álokoskodására gondoltunk: ha a gazdaságfinanszírozás legmagasabb rendű formája a piac, akkor nagyjából minden, bármi és akármi, ami hozzájárul a tőkepiac jó működéséhez, elfogadható, sőt többé-kevésbé kívánatos. Ezt az érvet ragozzák vég nélkül, alig szofisztikáltabb formában, akkor is, amikor a jó öreg elméletet fejtegetik, miszerint biztosítani kell a piacok likviditását. Ahhoz, hogy a reálgazdaság alanyai, a vállalatok sikerrel bocsássanak ki értékpapírokat, vevőket kell találniuk, s ahhoz, hogy a vevők megvásárolják az értékpapírokat, biztosnak kell lenniük abban, hogy a papírok nem maradnak a nyakukon, azaz bármikor el tudják majd adni. Arra van szükség tehát, hogy a piac érintett szegmensében folyamatosan nagy intenzitással működjön a piac, biztosítva, hogy minden eladó vevőre találjon és viszont. Ezt nevezik egy szóval likviditásnak, a piac vagy egy piaci szegmens likviditásának. Ez a spekuláció legfőbb igazolása, amelyet végül már egyfajta közszolgáltatásnak állítanak be – és szó se essék az extraprofitról és a harácsolásról.

A likviditáselmélet tehát tulajdonképpen a profit előnyeit hirdeti. A spekulánsokat valójában nem érdekli a reálgazdaság, de – mondják a pénzügyi szereplők – ennek ellenére, végső soron mégiscsak a reálgazdaság érdeke, hogy a nagyvállalatok értékpapírokat tudjanak kibocsátani, vagyis likvid értékpapírpiac működjék. Tehát a reálgazdaságtól idegen spekulánsok, a likviditás elkötelezett hívei, mivel készséggel rendelkezésére állnak a piacra igyekvő, vagy onnan távozni szándékozó, illetve kényszerülő nagyvállalatoknak, biztosítják, hogy az értékpapírpiac gördülékenyen működjön, azaz hatékonyan finanszírozhassa… a reálgazdaság szereplőit. Quod erat demonstrandum („ezt kellett bizonyítani”, a ford.)

Következésképpen spekulánst emlegetni sértésszámba megy, és teljesen felesleges is, kellemesebben hangzik a piaci árjegyző (market maker) kifejezés. Kétségtelen, hogy ez a kifejezés szoros rokonságot mutat a sült galamb receptjével, hiszen meglepő módon átlagosan tízszer annyi spekulatív, vagyis tisztán tőkepiaci, mint reálgazdasági műveletre kerül sor, ami azt mutatja, hogy jól működtetik a piacot. A legmegengedőbb értelmezés szerint is a „likviditási közszolgáltatás” szerencsétlenül kusza kifejezés, s csupán ürügyül szolgál a spekuláció elburjánzására. A likviditást kilencedannyi piaci művelet is képes lenne biztosítani a viharmentes időszakokban. Merthogy a piaci viharok idején a piac működtetői sem ostobák, így, mint mindenki más is, sebesen elmenekülnek, s akkor hagyják a likviditást összeomlani, amikor arra a legnagyobb szükség lenne.

A banki tevékenységek szétválasztásáról szóló francia törvény tulajdonképpen legkevésbé a market making műveleteket kívánja leválasztani a hagyományos kereskedelmi banki tevékenységekről, és így szöges ellentétben áll az Európai Bizottság álláspontjával (lásd a Liikanen-jelentést), amely szemmel láthatóan engedett a populizmus csábításának. Bármelyik spekulatív műveletet gond nélkül, egyszerű kérésre át lehet minősíteni piacot működtető műveletté. Ez meglehetősen kényelmes megoldás. Tehát minden, ami a piacon zajlik, piacot működtető műveletnek minősül, minden kínálati művelet az, mert lehetővé teszi a vásárlónak a vételt, és minden keresleti tranzakció is, mivel lehetővé teszi az eladónak az eladást. Micsoda meglepetés! Ezt az érvelést persze nem volt könnyű kitalálni, de még nehezebb lenyomni a torkunkon. Tekintve, hogy bármilyen művelet hozzájárul a piac működtetéséhez, és a gazdaság finanszírozásához szükségünk van a tőkepiacra, ostobák vagy rosszindulatúak lennénk, ha bármit szét akarnánk választani, elvégre minden azonos célt szolgál. A francia parlament költségvetési bizottsága egyszerűen e józan észen alapuló érvelésnek engedett, mégpedig habozás nélkül – illetve másfél százaléknyi területet kíván szabályozni, ami persze Frédéric Oudéa-t, a Société Générale nagyfőnökét, nem is zavarja.

Ne bántsuk a szívünknek kedves fedezeti alapokat

Ugyanebbe az irányba mutat és azonos érvelést követ a bankok és a fedezeti alapok (hedge funds) kapcsolatainak szabályozásáról szóló törvénytervezet is. Valójában a fedezeti alapokat – amelyek lényegi eleme a kockázatvállalás és a tőkeáttételi hatás**[12], és amelyek hatása felér egy jelentősebb természeti katasztrófával – a pénzügyi eszközök szemétdombjára kellene vetni. De legalábbis be kellene tiltani a bankrendszerhez való kapcsolódásukat. Nyugodtan hagyhatnánk a piac hőseit, hogy a tőkepiacról finanszírozzák magukat! De nem! Moscovici miniszter azzal áll elő, hogy a fedezeti alapok annak az ún. árnyékbankrendszernek (shadow banking system) a részei, amelyek, mint tudjuk, a tőke mintegy húsz százalékát birtokolják. Ezt viszont – a szokásos félreértelmezés miatt – úgy tekintik, hogy húsz százalék erejéig a fedezeti alapok is hozzájárulnak a gazdaság finanszírozásához. Következésképpen a fedezeti alapok is védendők, mivel roppant hasznosak a gazdaság számára.

A folytatás, mint a karikacsapás: semmiképp sem szabad megakadályozni, hogy a bankok hitelezzék a fedezeti alapokat – amelyek meg a reálgazdaságot finanszírozzák! Gratulálunk, miniszter úr! Mindazonáltal röviden jelezhetnénk a miniszternek, hogy a bankok a fedezeti alapok közbeiktatása nélkül, közvetlenül is finanszírozhatnák a gazdaságot. Ezt az ellenvetést egyébként ki lehetne terjeszteni az árnyékbankrendszer egészére, mert olyan kvázi fekete lyukkal állunk szemben, amely a legkétesebb, a legkevésbé szabályozott pénzügyi vállalkozásokat tömöríti; s amely kizárólag úgy válhatott ennyire jelentőssé, hogy a banki hitelezés a modernitás jegyében hagyta magát kiszorítani. A reálgazdaságnak az lenne a legjobb, ha az univerzális bankok egyáltalán nem hiteleznék az árnyékbankrendszert. Ez lenne a leghatékonyabb eszköz a rendszer viszonylagos visszaszorítására, továbbá arra, hogy megszabaduljunk az árnyékbankrendszer által egyre csak terjesztett sorvasztó mételytől. Emlékeztetni kívánunk arra, hogy a Bear Stearns, amikor már egyértelmű volt, hogy bajban van, első lépésként gyorsan bezárta két legszofisztikáltabb fedezeti alapját, továbbá, hogy a BNP-Paribas is arra kényszerült 2007 nyarán, hogy váratlanul három fedezeti alapját is bezárja. Amikor azután a csődhelyzet igazán súlyossá vált, 2008 őszén, akkor rákényszerült a money market fund felszámolására is. Soha senki sem bizonyította még, hogy a vállalatok és a háztartások egészséges finanszírozását a bankrendszer ne tudná önállóan ellátni, és tényleg szükség van a fedezeti alapokra.

De szó sincs arról, hogy komolyan megkérdőjelezzék a hedge funds-ok létét. Az univerzális bankok továbbra is nyújthatnak hiteleket a fedezeti alapoknak, és ezzel komoly kockázatoknak teszik ki a lakossági megtakarításokat. „Minden szükséges elővigyázatossági intézkedést megtettünk” – védekeznek a törvényjavaslat szerzői, hiszen elegendő egy pillantást vetni az első cikk 10. szakaszára. Eszerint a bankoknak csak arra van engedélyük, hogy fedezet mellett hitelezzék a fedezeti alapok tőkeáttételi ügyleteit. Miután kizárólag a fedezett, vagyis biztosított tranzakciókat fogják engedélyezni, az egész művelet ugyebár biztonságos lesz. De a valóságban mit is jelentenek ezek a fedezetek? A spekulációra szakosodott pénzügyi világban a különféle értékpapírok letétbe helyezése a fedezet, a folyósított hitel összegével legalábbis megegyező értékben. Mindenekelőtt, szögezzük le, hogy jelenleg sem nyújtanak fedezet nélkül hiteleket a fedezeti alapoknak. Egyértelmű, hogy a törvény ebben a tekintetben nem jelent semmiféle változást, következésképpen nem érvényesül semmiféle korlátozás.

A fedezet gyakran csak illúzió

Válság idején a fedezetként elhelyezett értékpapírok szinte mindig veszítenek az értékükből, pedig állítólag „nagyon jó minőségű” papírokról van szó. A 2007–8-as eseményekkor derült ki, hogy az AAA minősítésű értékpapírok olykor fabatkát sem érnek. Ilyen esetekben az adóst – a fedezeti alapokat – felkérik, hogy tegyen le nagyobb értékű fedezetet, de persze válsághelyzetben a hedge fund-ok nyomás alá kerülnek, és a likviditásuk rohamosan romlik. Akkor kellene tehát plusz fedezetet, méghozzá likvid fedezetet – még értékét nem veszített, erős értékpapírokat vagy hitelígérvényt – letenniük, amikor nagy a valószínűsége, hogy a pénzügyi pánik következtében teljesen megszűnnek a finanszírozási lehetőségeik. Ismeretes, hogy épp a likvid fedezet hiánya – amely persze láncreakcióként terjedt egyik bankról a másikra –, a letéti felhívások (margin calls) révén keletkezett likviditási problémák rengetették meg 2007–8-ban a pénzügyi rendszert.

A hitelezők, vagyis a mi esetünkben az univerzális bankok szintén egy sor kockázatos műveletbe kezdenek a fedezetül elhelyezett értékpapírokkal – pedig a fenti problémákat figyelembe véve a fedezetként letétbe helyezett értékpapírok csak akkor jelenthetnének valód biztosítékot, ha szigorúan elkülönített és hozzá nem férhető számlákon tartanák őket. De ki hiszi el, hogy a bank nem nyúlna hozzá a hitelek ellenértékeként, fedezetül kapott értékpapírokhoz? Ha a fedezet jó, vagy feltehetőleg jó minősítésű, akkor olyan pénzügyi erőforrás, amelyet egy bank sem hagyna parlagon heverni. Maga a bank is haladéktalanul meg fog szabadulni a normális körülmények között biztosítékként szolgáló fedezettől, eladja a pénzpiacon, és így készpénzhez jut, vagy letétbe helyezi fedezetként, amikor hitelt vesz fel. Létezik már a pénzpiacon egy széles, repo-nak (a repurchasing angol fogalomból származtatott szó) nevezett szegmens, amely arra szakosodott, hogy a fedezeti biztosítékok ellenében rövid határidőre likvid eszközöket biztosít. Amikor aztán beüt a krach, s mondjuk egy adós, például egy fedezeti alap, fizetésképtelenné válik, hol vannak ezek a fedezetek? Az az értékpapír, amelyet annak idején azért bocsátottak ki, hogy válság idején elővegyék és eladják, már sehol sincs, és persze nem fogja megvédeni a hitelező bankot a krach veszteségeitől. A fedezet, vagy a likviditás szabályozása – bár nagyon szakszerűnek tűnik – azon biztosítékok közé tartozik, amelyek akkor működnek kifogástalanul, amikor nincs semmi gond, és főleg nincs pénzpiaci pánik, és senkit sem kell semmilyen veszélytől megóvni.

A pénzügyi szektorban, szokás szerint, az ördög a részletekben, pontosabban az obskúrus és rejtett technikai részletekben lakozik. Ilyen például a származtatott tranzakcióknál támasztott marzs-igény kérdése. Hogy itt a pénzpiacok számára nagyon is fontos kérdésről van szó, az abból látszik, hogy az amerikai bankok gondosan kilobbizták maguknak a jó szándékú Dodd–Frank Act idevágó passzusainak alapos átírását. A hitelek fedezeteként elhelyezett értékpapírok kezelése is része ennek a kérdésnek, ugyanis ilyen utakon terjednek tovább a rendszer válságjelenségei. A szocialista törvényalkotó, ha valóban a szabályozás volna a szándéka, akkor ahelyett, hogy „a hitelt csak fedezet ellenében” típusú biztonság illúziójába ringatná magát, gyökeresen átalakítaná a fedezetekre vonatkozó rendelkezéseket. Pontosabban szólva létre kellene hoznia ilyen rendelkezéseket, hiszen a pénzügyi szereplők ezen a téren azt csinálnak, amit akarnak. Azon is lemérhető, hogy mennyire tehetetlen a szocialista kormány, hogy javaslatainak ereje még a pénzügyi szereplők „önmérsékleti” szabályainál is csekélyebb. A bankok ugyanis, mivel nagyon jól tudják, hogy mitől mentek tönkre kis híján, komolyan foglalkozni kezdtek a fedezetmenedzsment**[13] gyakorlatának módosításával. Úgy tűnik, készek olyan határozott lépésekre is, amelyek ténylegesen biztosítanák, hogy a fedezetek betöltsék valódi szerepüket, vagyis pánik és válság esetén a hitelezőt megvédjék a veszteségektől.

Sajnálatos módon a bankrendszer önszabályozása siralmasan következetlen. A félelemtől kocsonyaként remegő bankárok esküdöznek, hogy megtanulták a leckét, és többé nem kerülhetnek bajba. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a jó szándék az idő múlásával, ahogy egyre távolodunk a traumától, elillan, majd az újabb pénzügyi buborék eufóriájában feledésbe merül. A szocialista törvényalkotó szemmel láthatólag nem értette meg, hogy egyedül a törvény tarthatja kordában az önszabályozókat. A bankok és más pénzintézetek következetességét ugyanis teljes mértékben pillanatnyi érdekeik határozzák meg. A szóban forgó törvény leghasznosabb eleme tehát az lehetett volna, hogy szigorúan előírja a fedezetként kapott aktívák zárolását. Akkor biztosan erős és panaszos jajgatást hallottunk volna Frédéric Ouade-tól. Teljesen általános és mindenre kiterjedő törvényt kellett volna elfogadni, esetleg olyat, amelyik kerek perec megtiltja, hogy a bankok hitelezzék a befektetési alapokat, illetve az úgynevezett árnyékbankrendszert. Nos, akkor kiderült volna, hogyan boldogulnak az urak a bankhitel nélkül, és megtalálják-e a számításukat, ha nem a lakosság megtakarításainak terhére spekulálnak.

Miféle szétválasztás?

Nem csupán arról van szó, hogy a törvényjavaslat szerinti szétválasztás, amely bizonyos banki tevékenységeket érintetlenül hagyna, másokat pedig leválasztana, lényegében jelentéktelen, hiszen a banki tevékenységek másfél százalékát érinti csupán, hanem arról is, hogy a szétválasztás formája leginkább a tartós vadházasságra emlékeztet. Ebből a szempontból a Volcker Rule, a Vickers- és Liikanen-jelentések és a Moscovici-terv is téves elemzésen alapul, amikor konokul fenntartja azt az illúziót, hogy nagyobb tőkével nyugodtan folytatni lehet a kockázatos üzleteket. Konkrétan azt javasolják, hogy a problémás tevékenységeket magasabb tőkemegfelelési mutatójú leányvállalatokba helyezzék ki (Tier-1), s azt remélik, hogy ezzel elejét veszik minden további gondnak.

Ezek szerint továbbra sem értik, hogy a pénzügyi válságfolyamatokban a fizetőképességnek (szolvencia) másodlagos jelentősége van. A válságot ugyanis az robbantja ki, hogy bizonyos aktívák értékét hirtelen és brutálisan leértékeli a piac, ezért előbb ebben a piaci szegmensben, majd fokozatosan a többiben is ellehetetlenül a likviditás, és így a piac hirtelen összezsugorodik**[14]. Ezért indul roham a készpénzért. Sokadszor emlékeztetünk arra, hogy a Bear Stearns és a Lehman Brothers annak ellenére omlott össze, hogy a legmagasabb tőkekövetelményeket is teljesítették, jóval az előirt minimum feletti Tier-1 minősítésű tőkével rendelkeztek. 2008 után immár öt évet szántak a pénzügyi mechanizmusok és a válság következményeinek alapos átgondolására, így most megrökönyödhetünk, hogy a szabályozó rendszerek tanoncai továbbra sem fogják fel: még a leglátványosabb feltőkésítés és a holdingon belüli elkülönítés sem mentheti meg a befektetési bankokat a katasztrófától.

Az egyetlen intézkedés, amelynek e téren értelme lenne, a Goodhart– Persaud-javaslat volt. Eszerint a fizetőképességi mutatót a végérvényes rögzítés helyett anticiklikussá kellene tenni**[15], s a szavatoló tőke mennyiségének követelményei a buborék-kialakulás kockázata, amit az aktívák gyors áremelkedése jelez, magával vonná a fizetőképességi mutató automatikus emelését. Persze nem szabad túlbecsülni az intézkedés horderejét. A hozadéka – az unalomig ismételt szöveggel ellentétben – elsősorban nem az, hogy „a tőke csillapítja a veszteségek okozta megrázkódtatások erejét”, hanem az, hogy a kérdéses piaci szegmensben szűkíti a bankok hitelezési képességét, s ezzel visszafogja a buborékot. Más szóval, az anticiklikus tőke-koefficiens a gyakran sulykolt tévhittel szemben nem a prudenciális politika eszköze, hanem a – más eszközökkel folytatott – monetáris politika része, hiszen nem a bankok feltőkésítése, hanem a hitelkínálat szabályozása a cél.

Kiszervezés leánybankokba: halottnak a csók

Az elvi eltévelyedés egyáltalán nem zárja ki a téves megvalósítást. Hogy a tényleges és teljes szétválasztás, bank split helyett leánybankok létesítése mellett döntöttek, az szomorú bizonyítéka az erőtlenségnek. Karine Berger a pénzügyi bizottság ülésén azt állította, hogy ha bajba kerül egy adott leánybank, a lakosság megtakarításait összegyűjtő anyabankot ez nem fogja megrázni. A törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy a holdingnak a tőkepiaci műveletekre szakosodott leánybankot külső (azaz tőle független) egységként kell kezelnie. Ebből következően a leánybankra a nagykockázat-vállalási korlátokra vonatkozó irányelvet kell alkalmazni. Utóbbi megtiltja, hogy egy bank saját szavatoló tőkéjének több mint tíz százalékát kockázatos ügyletre használja fel. A banki holding tehát nem siethet e korlátot meghaladó mértékben leánybankjának segítségére. Ebből Karin Berger arra a következtetésre jut, hogy a leánybank csődje esetén „az anyabank garantáltan hermetikusan elszigetelt” marad.**[16] Elképzelhető azonban, mégpedig számos okból, hogy nem célszerű feltétlenül Karine Berger megítélésére hagyatkoznunk.

Először is, e tökéletes és teljes elszigetelés mellett is az anyabank alaptőkéjének tíz százalékát tökéletesen és teljesen kockáztatják. Másodszor a Banque de France-nak a nagykockázatok ellenőrzésére vonatkozó 93-05 sz. rendelete**[17] megállapítja, hogy az egy egységre megállapított kockázat súlyozott nettó kockázatként értendő. Más szóval: a holding által a leányvállalatnak biztosított mentőhitel bruttó összege igencsak meghaladhatja az alaptőke tíz százalékát. Márpedig válsághelyzetben a bruttó likviditási képességnek van jelentősége, hiszen az számít, hogy egy komoly fizetőképességi válság idején milyen nagyságrendű tartalékokat lehet mozgósítani. Biztosak lehetünk benne, hogy az anyabank minden rendelkezésére álló forrást biztosít majd a leánybank megmentésére. Egészen addig, amíg bruttó kötelezettségvállalásai lényegesen meghaladják szavatoló tőkéje tíz százalékát. Ráadásul például a BNP-Paribas-nál a tíz százalék is 7,5 milliárd eurót jelent. Ez csak szalmaszál persze, amikor a leánybank bedől. Mint minden hasonló esetben, a tényleges veszélyt nem annyira a szavatoló tőke felélése jelenti, inkább az, hogy az anyabanknál is sürgős és teljesíthetetlen likviditási igény jelentkezik. Márpedig válsághelyzetben a likviditás jelenti az igazi problémát. Amikor egy holding bonyolult körülmények között arra kényszerül, hogy leánybankja segítségére siessen, ki hiheti, hogy ez a fejlemény közömbösen hagyja a piaci szereplőket? Akkor viszont hogyan tudná a holding biztosítani a tényleges finanszírozási igényeket?

Általában ilyenkor kerül ismét előtérbe a bank fizetőképessége, a szolvencia egyébként másodrendű kérdése, ám ezúttal a pénzpiaci pánikot felerősítő tényezőként. Fogyatékosságai ellenére a fizetőképességi rátát szoros figyelemmel kísérik a hitelezéssel foglalkozó nagybefektetők, a pénzpiacok működtetői**[18], akik ezt a mutatót még rövid lejáratú hitelnyújtásnál is a hitelfelvevő minőségének értékelésére használják.**[19] Mindez rávilágít a pénzpiac sajátos bájára, ahol a hiedelem – a hit, hogy az adós képes lesz törleszteni, vagy a jövőbeli pénzügyi megbízhatóság mutatója – szüli a törvényt. Más szóval elégséges, ha a piaci szereplők leteszik a garast valamely tetszőleges indikátor mellett, hogy az érdemtelen jelentőségre tegyen szert, s következményekkel járó hatást érjen el. Ha a piaci működtetők úgy látják jónak – s ezt teszik válsághelyzetben –, hogy a hitelfelvevőket a Tier-1 ráta alapján ítéljék meg, továbbá hogy kizárólag a legjobbakat finanszírozzák, akkor jaj annak, aki e tekintetben nem bizonyul stabilnak. Ez esetben finanszírozási forrásai sorra eldugulnak, mindaddig, amíg tönkre nem megy. Mindez pedig látszatra igazolja, hogy az indikátort jól választották ki, az helyesen mutatja a piaci folyamatokat és így kvázi igazolja az elméletet. Persze e jelenség okai igazából máshol keresendők. Mindenesetre egy ilyen körülmény sarokba szorítja majd a problémás leánybank terhét cipelő anyabankot. A holding kénytelen lesz a leány veszteségeit kompenzálni, aminek következtében saját fizetőképessége rendül majd meg. Mindez végső fokon az anyabank saját finanszírozási képességének folyamatosságát fenyegeti, pontosan akkor, amikor a leánybank megsegítése érdekében éppenséggel a legstabilabbnak kellene lennie.

A banki tevékenységek szigorú szétválasztását szavatoló, úgynevezett banki apartheid törvény

Karine Berger szerint a spekulációs üzletág leányvállalatokba szervezése képes lenne hermetikusan leválasztani az anyabanktól a kockázatos pénzpiaci tevékenységeket. Ez azonban az ő felfogása. Ugyanakkor mindenki más láthatja, már aki veszi a fáradságot, hogy megértse a válság mechanizmusát: a törvényjavaslat szövege erősen elfogult. A társadalmat porig romboló pénzhatalom minden túlzás nélkül nevezhető romboló erejűnek, mivel azonban díszes csomagolásban – általában luxusöltönyben – jelenik meg, pusztító hatását gyakorlatilag nem akarják észrevenni. Ha azonban bárki közelebbről szemügyre veszi az utóbbi évek gazdasági történéseit, meggyőződhet róla: szinte az összes kontinens hemzseg az olyan eseményektől, amelyek bizonyítják a tőkepiacok liberalizálásának súlyosan káros következményeit.

Ha ténylegesen válaszolni akarunk a jelenlegi, a kapitalizmus történetének bizonyára legsúlyosabb válságára, akkor a legkevesebb, amit tehetünk, hogy a piaci műveleteket teljesen szétválasztjuk. Ezekről a tőkepiaci műveletekről kézzelfogható bizonyítékok birtokában minden további nélkül kijelenthetjük, hogy érdemlegesen szinte semmivel sem, vagy alig nyújtanak többet, mint a közönséges bankhitelek. „Mi a helyzet akkor a részvénytőzsdével?” – kiáltanak fel kétségbeesetten a tőkepiac barátai, hiszen az már Ford korában is létezett. Igen, de akkoriban a tőzsdepiac nem burjánzott vészesen el, s azért nem vették észre, hogy tulajdonképpen nagyszerűen meglennének nélküle is.**[20]

Vétkes felelőtlenség lenne, de akár hagyjunk meg bizonyos pénzpiaci tevékenységeket. Ez azonban csakis abban az esetben képzelhető el, ha a betéteket befogadó bankoknak szigorúan megtiltanák, hogy bármiféle kapcsolatban álljanak a pénzpiaci műveleteket folytató pénzintézetekkel. Ahogy várható volt, a francia bankárok első – egyébként felesleges – rémült tiltakozása arra utalt, hogy a probléma nem a banki modellben rejlik. Ugyanis láttuk, hogy a szőnyegre kerültek olyan tisztán befektetési bankok, mint a Bear és a Lehman, miközben a „francia típusú” univerzális bankok viszonylag becsülettel megállták a helyüket. Ha elvonatkoztatunk, és nem nyitunk vitát a bankárszakma és a tisztesség kapcsolatáról, valamint a francia bankoknak a válság idején tanúsított tényleges viselkedéséről, akkor leginkább a vakmerőségüket kell értékelnünk. Ők ugyanis naivitástól áthatva kioktatnak bennünket, hogy igenis, ha hatalmas betétállományon trónolunk, akkor jól meg tudjuk rakni a tányérunkat. Ezzel olyan ponthoz értünk, amikor emlékeztetnünk kell őket: a lakosság megtakarítása nem arra való, hogy tompítsa a bankok spekulációs veszteségeit. Hogy még világosabban lássuk a pénzvilág ártatlan arroganciáját: védekezésként szem elől téveszti azt a feladatát, hogy őrködjék a bankbetétek biztonsága felett, és nyíltan bevallja: jól tudja, hogy a spekulációk kockáztatják a bankbetéteket. Sőt, igencsak elégedett, hogy a betétek ellenőrzését kézben tartja.

A problémára az sem kínálna kielégítő választ, ha a Karine Berger egyébként meglehetősen katasztrofális koncepciója szerinti „hermetikus elszigetelés” és a leánybankokba kiszervezés helyett ténylegesen szétválasztanák a banki és tőkepiaci tevékenységeket (banking split)**[21]. Teljesen el kell vágni minden kapcsolatot a betéteket kezelő kereskedelmi bankok és a befektetési bankok között, nemcsak a tulajdonosi, vagyis leánybanki kapcsolatokat, hanem a hitelezést és a fedezetnyújtást is le kell állítani, hiszen ezekkel a lakossági betéteket kockáztatják. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy kereskedelmi bank semmilyen körülmények között nem létesíthet hitelkapcsolatot egy befektetési bankkal, legalábbis hitelezőként semmiképpen sem. Egy ilyen rendelkezés azt feltételezi, hogy „két, egymástól elhatárolt bankközi piacot hozunk létre. Amennyiben komolyan akarjuk venni a banki szétválasztás gondolatát, abból egyenesen következik, hogy ezt a szétválasztást minden területre ki kell terjeszteni! Szét kell választani a banki intézményeket magukat, szét kell választani a működésükre vonatkozó szabályozórendszert (tőkemegfelelési mutató, tőkefedezet, stb.), a bankközi piacokat, továbbá, miként azt nemrégen javasoltuk**[22], a jegybanknak eltérő kamatlábat kell megállapítania a kereskedelmi bankok, valamint a befektetési bankok refinanszírozására.”**[23]

Ha a pénzvilág belülről nem gyarmatosította volna teljesen a szocialista kormányt, ha annak maradt volna még szemernyi bátorsága, s ha képes lett volna felmérni a tőkepiacok által a társadalom egészének okozott súlyos károkat, akkor nem ezt a korcs szétválasztási törvényt, hanem a teljes szétválasztást szavatoló apartheid törvényt kellett volna elfogadnia.



Fordította: Forgács András

Csak semmi felhajtás! Szép csendben rúg ki a Posta 500 dolgozót

A Magyar Posta 250 postás küldött az elmúlt hetekben, és még ugyanennyi dolgozót küldhetnek el. A Népszabadság szombati számában megjelent cikk szerint a társaság a csoportos létszámcsökkentést elkerülendő kisebb, harminc fő alatti csoportokban küldi el dolgozóit, összesen félezren kerülhetnek az utcára.
ROP POSTA
A Magyar Posta “jövője”?  Kis helyen elfér, “keveset fogyaszt” nem zúgolódik!
A Népszabadság úgy tudja, az állami vállalat sokuktól igyekszik közös megegyezéssel elválni, ezzel is elkerülve a bejelentési kényszert. Az elmúlt hetekben több mint 250 postást már elküldtek, és a vezetőknek és a szakapparátus dolgozóinak egyaránt van félnivalójuk. Apáti-Tóth Kata, a társaság szóvivője a lappal azt közölte: a postai piac 2013. január 1-jei liberalizációja után cégük “kiemelt szempontja, hogy a versenykörülmények között is megfelelő hatékonysággal működő, és a piaci igényekre gyorsan reagáló szervezetet alakítson ki.” Ennek érdekében a vállalat “megkezdte tevékenységének átvilágítását, és a hatékonyságnövelés szempontjából releváns intézkedéseket tesz”. Ezek “része lehet egyes tevékenységek racionalizálása, korszerűsítése”. Az idén az irányítási és az adminisztrációs területek racionalizálására, hatékonyabb működésének kialakítására koncentrálnak. Ez pedig “szervezeti átalakításokkal, esetenként a vezetői szintek és a háttérapparátus létszámának csökkentésével jár”.
A 33 ezer főt foglalkoztató vállalat alaposan felkészült a létszámcsökkentésre. Éves beszámolója szerint legalábbis a 14,2 milliárd forintos céltartalékból 2,8 milliárd forintot a “létszámracionalizálással, valamint a 40 éves szolgálati idővel rendelkező nők kedvezményes nyugdíjba vonulásával összefüggésben” a felmentési bérekre és járulékokra tettek félre, további 339,9 millió forint céltartalékot a végkielégítésekre és járulékokra különítettek el – írja az újság.
Mindez természetesen a “Munkahelyvédelmi Akcióprogram” égisze alatt.
Alakulgat az az egymillió új munkahely!

Pénzlenyúlás ciprusi mintára – Hozzányúl az EU a betétekhez

Néhány napja feltettük a költői kérdést: Vajon ki állja majd az új bankmentések számláját? A hivatalos válaszra egy hetet sem kellett várni. Az EU pénzügyminiszterei csütörtökön döntöttek a bankszanálás szabályairól. A megállapodás értelmében ezentúl a százezer eurónál nagyobb betéttel rendelkezőknek is részt kell venni a bankmentésekben. Más szóval a Cipruson látott állami pénzlenyúlás mostantól hivatalos módszerré válik, azzal a különbséggel, hogy a szabályokat előre lefektették.
Az EU tisztviselői elég sokáig bizonygatták, hogy a ciprusi megoldás egyedi eset volt, de most már mindenki láthatja, hogy ez nem igaz. Mára elcsendesedett az ügy kapcsán kirobban nemzetközi felháborodás, így a politikusok szép fokozatosan megvalósíthatják, amit valószínűleg mindvégig terveztek.
Vajon miért pont most hozták meg a döntést? Netán sorozatos bankcsődökre számítanak a közeljövőben? Tudnak valamit, amit nem kötnek az orrunkra?
Említésre méltó, hogy milyen kevés nemzetközi médiafigyelmet kapott ez a fontos döntés. Néhány éve minden hírportál napokig másról sem írt volna, minthogy a betétesekkel fizettetik meg a bankok tévedéseit.
A Portfolio.hu a következőket írta:
Hétórás tárgyalás után a 27 tagállam vezetői összeállították azt a tervezetet, amely alapján a részvényesek mellett a kötvényesek és a 100 ezer euró feletti bankbetéttel rendelkezők is részt kell, hogy vállaljanak az esetlegesen bajba kerülő bankok megmentésében. A szaknyelvben “bail-in”-nek nevezett metódust üdvözölte az Eurócsoport vezetője, a holland Jeroen Dijsselbloem.
Az új szabályok tabut döntenek Európában, hiszen eddig nem nyúltak hozzá a bankbetétekhez a bankok megmentése során, elsősorban adófizetői (költségvetési) pénzeket vettek ehhez igénybe. A jövőben is lesz azért némi mozgásterük a tagállamoknak arra, hogy megállapítsák, miként hárítják át a veszteségeket a befektetőkre.
A Guardian cikke szerint Angela Merkel örül a megállapodásnak, mert így a politikai szereplők a háttérben maradhatnak a bankmentések során és „kiegyensúlyozott kompromisszumnak” nevezte a döntést.
Közben zárójelben érdemes megemlíteni, hogy a Fitch Ratings “CCC” osztályzatról RD, vagyis korlátozott államcsőd kategóriába sorolta Ciprus helyi devizában fennálló adósságát. Tehát a betétek márciusi megsarcolása ellenére továbbra is a csőd közelében van az ország.
Vajon az uniós döntés hatására milyen irányba mozdulnak majd a bankkötvények árfolyamai?
A hivatalos magyarázat szerint a döntésre azért volt szükség, mert az adófizetői pénzekből végrehajtott bankmentések túl sok gondot okoztak:
Az Európai Unió gazdasági termelésének egyharmadát költötte eddig bajba jutott pénzintézeteinek megsegítésére 2008 és 2011 között, a válságot azonban nem tudta adófizetői pénzekből megfékezni, Írország esetében pedig csaknem teljesen államcsődöt okozott.
A márciusban végrehajtott ciprusi mentés azonban keményebb lépéseket eredményezett, amikor az Unió a költségek jelentős részét a betétesekre hárította. Most ezt a módszert tervezik megismételni.
Tehát a ciprusi „megoldást” másolják, azt pedig tudjuk, hogy Cipruson számos vállalkozás többszázezer eurót veszített egyik napról a másikra.
Abban pedig biztosak lehetünk, hogy további bankcsődöket fogunk látni, nemcsak az Európai Unióban, hanem szerte a világon. Ez különösen felgyorsulhat a következő válság beindulása után.
Az újabb válság még el sem érte a világgazdaságot, de a recesszió tünetei mindenhol érezhetőek.
Néhány említésre méltó adat:
- Az autóeladások 20 éves mélyponton vannak Európában.
- Az eurózóna munkanélküliségi rátája nem mozdul a 12,2 százalékról, ami mindenkori rekordnak számít.
- Olaszországban átlag 134 kiskereskedelmi egység zár be minden egyes nap. 2008 óta összesen 224.000 bolt vagy vállalkozás húzta le a redőnyt.
- A jóslatok szerint Olaszország 6 hónapon belül kimentésre fog szorulni.
- Franciaországban a mindenkori legalacsonyabb szintre esett a fogyasztói bizalom index.
- Franciaországban a munkanélküliségi ráta 10,4 százalékon áll, ami az elmúlt 15 év legmagasabb értéke.
- Franciaországban a gazdasági termelés 57 százalékát a kormány adja.
- Az elmúlt 11 hónapban idén májusban csökkent a leggyorsabb ütemben a folyósított személyi kölcsönök értéke Európában.
- Az elmúlt 25 évben az idei első negyedévben csökkentek a leggyorsabban a felhasználható jövedelmek az Egyesült Királyságban.
- Az előrejelzések szerint a spanyol munkanélküliségi ráta jövőre elérheti a 28,5 százalékot.
- Néhány éve a rossz kölcsönök mértéke 2% alatt volt Spanyolországban, ez az arány jelenleg 10,87%.
- A spanyol államadósság 19,1 százalékkal nőtt csak az elmúlt 12 hónapban.
- A görög kormány előrejelzése szerint az ország gazdasága 4,5 százalékkal fog zsugorodni idén.
- Az előrejelzések szerint a görög munkanélküliségi ráta 30 százalékra fog emelkedni 2014-ben.
A helyzetet cseppet sem javítja, hogy Kína eközben kereskedelmi háborút vív Európa ellen.
Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az Európában elindult folyamatok példanélküliek a modernkorban és sajnos sokan sok pénzt fognak még veszíteni.
Források: The Economic Collapse, Portfolio.hu, guardian.co.uk

Banki adósok és a végrehajtás (Fontos!!! Terjeszteni!!!)

Banki adósok és a végrehajtás (Fontos!!! Terjeszteni!!!)Ez az "útmutató" nagyon fontos, életet és életteret menthet, ne legyünk szűkmarkúak, lusták vagy kicsinyesek és juttassuk el mindenkinek, aki nehéz helyzetbe került. Sok múlik azon, hogy minél többen lehetőséget kapjanak kikerülni a bankok és a velük együttműködő volt és jelenlegi "kormányok" valamint a bankokat támogató "igazságszolgáltatási rendszer" piszkos karmai közül.

A Magyarok Istene Áldjon meg minden "Embert"!


/Tulok/

Cselekvési útmutató az ország kifosztott
lakossága részére az Apostoli Magyar Királyság
hatalom átvételi folyamatának befejezéséig,
2013. augusztus 20.-ig

1. A facebookon és más internetes portálokon az AMK térnyerése már megállíthatatlan. A további mozgósítással fel kell gyorsítani a folyamatot. A www.tempopart.hu, www.tempohirek.com,
www.apostolimagyarkiralysag.hu, www.maghirdeto.hu, www.szentkoronabank.hu című hivatalos honlapjainkon lévő adatbázisból minél több hírt osszatok meg a facebookon illetve hozzászólások formájában minden más internetes portálon, ahol van hozzászólási lehetőség, akár regisztráció útján is. Elsődlegesen a Szentkoronára, mint elektronikus fizetőeszközre történő regisztrációval kapcsolatos linket: Link . Célszerű a megosztásokon és a hozzászólásokon túl a levelezőrendszeretekben is kiküldeni más TEMPO Pártos anyagokkal, reklámvideókkal és más ott található fontos dokumentumokkal együtt
(Videó
Video
Video
Apostoli Magyar Királyság Link1
Apostoli Magyar Királyság Link2
Apostoli Magyar Királyság Link3

Ami a csövön kifér, és győz a vér nélküli FORRADALOM!

2. A fenti anyagokban folyamatosan tettük közzé az adósmentő programpontjainkat. Az alábbiakban fontossági sorrendben ismételjük meg a cselekvés tervszerű feladatait:
a.) A már végrehajtási szakban lévő önálló bírósági végrehajtó előtti eljárásban haladéktalanul jelentsük be a Szentkoronával történő teljesítési szándékunkat a Vht. 41.§ (1.)-re való hivatkozással írásban, illetve a végrehajtói irodán jegyzőkönyv felvétele mellett, melyből kérjünk másolatokat. Link
Amennyiben a végrehajtást kérő a teljesítést írásban elutasítja, úgy jogunkban áll a Vht. 41.§ (5.) alapján pert indítani, ezzel egy időben a végrehajtási eljárást a per jogerős befejezéséig fel kell függeszteni.
b.) 1991. évi XLI. Törvény a közjegyzőkről a 131.§ alapján a közjegyzővel foglaltassuk közjegyzői okiratba, hogy visszavonjuk az egyoldalú tartozáselismerő nyilatkozatunkat. Link (131. § (1) Nem tekinthető közokiratnak az az okirat, amelyet a közjegyző a 120-129. §-ban foglaltak megsértésével vagy elmulasztásával készített.)

120. § (1)259 A közjegyzői okirat elkészítése alkalmával a közjegyző kötelessége, hogy

a) meggyőződjék a fél ügyleti képességéről és jogosultságáról, továbbá valódi szándékáról,
b) tájékoztassa a felet a jogügylet lényegéről és jogi következményeiről,
c) világosan és egyértelműen írásba foglalja a fél nyilatkozatait,
d)260 felolvassa a közjegyzői okiratot a fél előtt; a közjegyzői tanúsítványt csak akkor kell felolvasni, ha e törvény kifejezetten így rendelkezik,
e) meggyőződjék arról, hogy a közjegyzői okiratban foglaltak megfelelnek a fél akaratának,
f)261 előzetesen tájékoztassa a személyazonosság ellenőrzésével érintett felet az ellenőrzés céljáról, módjáról és tartalmáról, a közjegyzői közreműködés megtagadásának kötelezettségéről és a 122. § (8) bekezdésében megjelölt bejelentési kötelezettségéről, valamint az ellenőrzés során megismert adatok kezeléséről.
(2)262 A tervezeten eszközölt változtatás és kiegészítés szövegének kivételével mellőzhető a felek által rendelkezésre bocsátott írásbeli tervezet felhasználásával készített közjegyzői okirat felolvasása, ha a jogi képviselővel eljáró jogi személy felek, vagy a lakáscélú állami támogatásokról szóló külön jogszabály szerinti állami kamattámogatással érintett hitelszerződést (jelzáloghitel szerződést) kötő felek a közjegyző előtt együttesen kijelentik, hogy az okirat tervezetét megismerték és ezért kérik az okirat felolvasásának mellőzését. A felolvasás mellőzése nem érinti a közjegyzői okirat készítésével kapcsolatban előírt egyéb kötelezettségek teljesítését. Nincs lehetőség a felolvasás mellőzésére, ha a felek bármelyike a 124. § a)-c) pontjában megjelölt személy.
A nyilatkozat közjegyző előtti visszavonásával a tartozáselismerő okirat illetve a végrehajtási záradék jogereje megszűnik. Ezáltal a hitelező kényszerül a követelés behajtásának érdekében bírósághoz fordulni. Ezzel egy időben a végrehajtási eljárások megszűnnek.
c.) Az ellehetetlenülésre hivatkozással keressük meg az illetékes bíróságot, hogy foglalják
jegyzőkönyvbe, és tájékoztassák a hitelezőinket, hogy a tartozásunk megszűnt. A törvényes
bírói intézkedések következtében tartozásaink megszűnnek, és kártérítési pereket indíthatunk a hitelezőinkkel szemben.

A teljesítés lehetetlenné válása
312. § (1) Ha a teljesítés olyan okból vált lehetetlenné, amelyért egyik fél sem felelős, a szerződés megszűnik. A teljesítés lehetetlenné válásáról tudomást szerző fél haladéktalanul köteles erről a másik felet értesíteni. Az értesítés elmulasztásából eredő kárért a mulasztó felelős.
(2) Ha a teljesítés olyan okból vált lehetetlenné, amelyért a kötelezett felelős, a jogosult a teljesítés elmaradása miatt kártérítést követelhet.
(3) Ha a teljesítés olyan okból vált lehetetlenné, amelyért a jogosult felelős, a kötelezett szabadul tartozása alól, és követelheti kárának megtérítését.
(4) Ha a vagylagos szolgáltatások közül valamelyiknek a teljesítése lehetetlenné válik, a szerződés a többi szolgáltatásra korlátozódik.
(5) Ha a lehetetlenülésért a választásra nem jogosult fél felelős, a másik fél választhat a lehetséges szolgáltatás és a lehetetlenné válás következményei között.
(6) Ha a lehetetlenné vált szolgáltatás tárgyának maradványa a kötelezett birtokában maradt, vagy a kötelezett a szolgáltatás tárgya helyett mástól kárpótlást kapott vagy igényelhet, a jogosult a maradvány, illetőleg a kárpótlás átengedését követelheti az ellenszolgáltatás arányos része ellenében.

3.) A fenti lépések megtétele a közüzemi számláinkon túlmenően minden további tartozásaink megfizetése alól mentesít bennünket. A továbbiakban ne fizessünk a hitelezőinknek egy fillért sem forintban, hiszen a minden magyar állampolgár részvételével alapított Szent Korona Bank a tartozásainkat átvállalta, és részünkre az igazolt, jogos követelések ellenértékét Szentkoronában folyósítja, hogy magunk tudjunk teljesíteni a hitelezőinknek, ha a követelésük vitatása körülményes, illetve biztosított.

Így a terheket nem mi viseljük tovább, hanem a hitelezőink, mivel ha a követeléseiket be akarják hajtani, nekik kell költséges és hosszadalmas bírósági eljárásokat indítani. A bankok nem élhetnek illetékfeljegyzési joggal, így be kell fizetniük a követelésük teljes összegének a 6%-át a bíróság részére.

Azzal, hogy további teljesítéseket nem eszközölünk hitelezőink felé, anyagilag ellehetetlenülnek, és a még regnáló Orbán-kormány nem tudja tőlük beszedni a bankra kivetett adókat, ezzel elősegítjük, felgyorsítjuk távozásukat. Az eljárások során a "hitelezőink" képviselői, banki ügyintézők, tanácsadók, ügyvédek, könyvelők, bírák, bírósági dolgozók és más "hivatalos személyek" megpróbálnak benneteket megfélemlíteni, lebeszélni a fenti cselekvésről, hogy ez nem kivitelezhető, mert nem jogszerű, stb., stb.. Ne higgyetek nekik, mert a fentiek alapján látható, hogy nem csak az Apostoli Magyar Királyság törvényei védenek bennünket, hanem még az illegitim 3. Magyar köztársaság törvényei is (Ptk., Btk., stb.).

A közüzemi számlák közül is a fontossági sorrend: villany, víz, internet, telefon (hogy kommunikálni tudjatok illetve elérhetők legyetek). Gáz, fűtés, stb. csak ezek után következik.
Otthonról az internetes mozgósítás kivitelezhető, semmilyen utcai megmozduláson ne vegyetek részt, mert az a horda érdekét szolgálja Link

Természetesen az Apostoli Magyar Királyság Kormányzói hivatala közben folyamatosan intézi a KIEGYEZÉS-ben foglalt hatalomátvétellel kapcsolatos teendőket, egyeztetve a hazai és a nemzetközi szervek illetékeseivel. A csata a kezdetek előtt eldőlt, a Jóisten döntött, nekünk már csak harcolni kell, de csak ésszel, mert többet ésszel, mint erővel. Az igazság győzni fog.
Csak jogerős bírói végzéssel kibocsátott fizetési meghagyás alapján lennénk végrehajthatók, és végrehajtásra csak és kizárólag az önkormányzati adóosztály, NAV, bírósági és az önálló bírósági
végrehajtó jogosult (az esetek 90%-ban az önálló bírósági végrehajtót bízzák meg, mivel ő privát veszi le a végrehajtási költségeket, amiből vissza tud osztani a hordának, így az nem kerül az államkasszába, amit még külön el kellene lopniuk). A faktorcégek és más követeléskezelők (OTP Faktoring, EOS, Justitia, stb.), pribékjei nem hajthatnak be rajtunk törvényesen semmit, az általuk történő zaklatás esetén azonnal kérjetek rendőri segítséget, melyet meg fogunk kapni. Ha a fenti lépéseket megteszitek, hivatalos végrehajtók sem tudnak velünk szemben eljárni, ez elősegíti az ő távozásukat is, mivel nem lesz bevételük, és a náluk alkalmazottként dolgozó "polgártársaink" sem fognak ingyen dolgozni, és nekik is érdekükben áll, hogy az új nemzeti fizetőeszköz minél előbb teret nyerjen, mivel nekik is jár a havi 1.000 Stk alapjövedelem.

A fenti cselekvéssorozathoz minden segítséget megadunk, keressetek bennünket az ismert minden elérhetőségi helyeinken.
ÉLJEN AZ APOSTOLI MAGYAR KIRÁLYSÁG!!! ÉLJEN A HAZA, ÉS GYERTEK HAZA, HOGY GYŐZZÖN A VÉR NÉLKÜLI FORRADALOM. AZ UTCÁRA ELEGEK LESZNEK GLATZ FERENC VEZETÉSÉVEL A PATAKI FÉLE BÍRÓK ÉS MÁS HORDATAGOK CIVIL KEZDEMÉNYEZÉSNEK ÁLCÁZVA MAGUKAT, MERT MÁR ÁTLÁTUNK A SZITÁN.

Kecskemét, 2013.06.29.

Borbély József
kormányzó