A válság gyönyörű pillanatához
érkeztünk: Karine Berger szocialista képviselő, a banktevékenységek ún.
szétválasztásáról és szabályozásáról szóló törvényjavaslat
kezdeményezője a következőket mondta, miután a pénzügyi bizottságban
Jean-Paul Chifflet, a francia Bankszövetség elnöke, Frédéric Oudéa, a
Société Générale óriásbank elnöke, valamint Jean-Laurent Bonnafé, a
BNP-Paribas főigazgatója után kért szót: „Hármójuk felszólalásából az
derül ki, hogy a törvényjavaslatban foglaltak nem okoznak gondot
önöknek. Ez egyfelől meglep, másfelől őszintén örülök neki.”[1]
Az a tény, hogy a képviselő meglepődött, együgyűségéről árulkodik
csupán. Viszont hogy ennek örül, egyértelműen megmutatja, melyik oldalon
áll. Én már semmin sem lepődök meg, ami a kormányzó szocialisták és a
pénzügyesek közötti viszonyt illeti. „I am not dangerous” (Nem vagyok
veszélyes) – sietett megnyugtatni Francois Hollande a londoni City-t,
miután egy óvatlan pillanatban – még biztosan a választási tömeggyűlések
hatása alatt – „arctalan ellenségünknek” nevezte őket. Nagy szerencse,
hogy gyorsan helyesbített. Karine Berger képviselő Serge Moscovici
gazdasági és pénzügyminiszterrel vízipisztollyal vette üldözőbe a
Minótauruszt, és közben azt kiabálják: gyerekek, felesleges elbújni, nem lesz vérfürdő!
A bankok megrendszabályozója
Néhány évtized múlva az 1929–33-as és a 2007-es pénzügyi válságra adott
válaszok összehasonlítása igazi történész-ínyencfalat lesz, és akkor
szépen kiderül majd, hogyan viselkedett az elit a két korszakban, milyen
kompromisszumokra volt hajlandó, és mennyire hajolt meg a pénzvilág
urai előtt. „A Liikanen**[2]-jelentésben ajánlott változtatások
bizonyosan túl radikálisak” – állítja mély meggyőződéssel Karine Berger,
a bankok árjegyzést biztosító (market maker) szerepét taglaló
javaslatról, amely a Liikanen-jelentés egyik fejezete. Persze elképesztő
durvaság „tollpihével ütni-verni a bankárokat”, ahogy az Európai
Bizottság jelentése teszi. Nem tudjuk, hogy Karine Berger – a pénzpiac
sok más szakértőjéhez hasonlóan – közvetlen és jól fizető kapcsolatban
áll-e a bankokkal, azt viszont most már tudhatjuk, hogy a pénzvilág egy
árva cent nélkül is megvásárolhat valakit.**[3] Ez talán még rosszabb.
Egyébként Benjamin Masse-Stamberger cikke**[4] a banklobbiról – amely
leírja, hogyan lehet megfosztani egy törvényjavaslatot, esetünkben a
bankok szabályozásáról szólót valódi tartalmától – egyebek mellett
feltárja, hogy Valérie Rabault, a Parlament Pénzügyi Bizottságának
szocialista alelnöke korábban a BNP-Paribas származtatott
részvényügyletekkel foglalkozó Risk Strategy (kockázatvállalás) részleg
felelős munkatársa volt. Törvény a bankok szabályozásáról, pénzügyi
bizottság, szocialista alelnök, BNP-Paribas származtatott részvények... E
lista láttán a mai világban értelmetlen lenne független, kritikus
szakértő után kiáltani, ebbe a körbe külsős nem kerül be. Természetesen
Valérie Rabault egyfajta lovagias cselekedetként, továbbá az
összeférhetetlenség vádját kivédendő nem vállalta a származtatott
részvénykereskedelem szabályozásáról szóló törvényjavaslat benyújtását.
El kell ismerni, hogy ennél vakmerőbb lépés csak az lett volna, ha a
törvényjavaslatot egyenesen Michel Pébereau-val**[5] szövegeztették
volna meg, de akkor már tényleg kilógott volna a lóláb.
Végeredményben miről is van szó? Háromszor is semmiről: a globális
pénzvilág urai mintegy kétezermilliárd dollár veszteséget szenvedtek el a
kapitalizmus történetének egyik legsúlyosabb válságában. A francia
bankok sem úszták meg, nekik is kijutott a jóból. Ugyanis minden
hangoskodás ellenére az Európai Központi Bank (EKB) masszív segítsége,
valamint különböző ad hoc közvetítő intézmények**[6] által folyósított
állami támogatások nélkül a francia bankrendszer egyszer s mindenkorra
eltűnt volna a föld színéről. Vitathatatlan, hogy kevesebb tőkét
mozgósítottak Franciaországban, mint az Egyesült Államokban vagy akár az
Egyesült Királyságban, de azért a hirtelenjében felkért közvetítőknek
97 milliárd eurót**[7] kellett összegyűjteniük szeretett bankjainknak.
A bankárok abban a hitben vannak, hogy megszabadultak minden
kötelezettségüktől, hiszen az állami támogatásokat visszafizették. De
először is emlékeztetni szeretnénk őket, hogy a francia és a belga
adófizetők a Dexia**[8] miatt most is tizenkétmilliárdos adósságot
törlesztenek. És különösen arra hívjuk fel a figyelmet, hogy adósságaik
visszafizetése önmagában az égvilágon semmi alól nem mentesíti a
bankokat. Többek között nem vonhatják ki magukat a válság felelőssége
alól: emiatt állt le a növekedés, és ez hagyott sok tízezer
munkanélkülit maga után. Ennek a levét jelenleg is isszuk.
A Le
Monde diplomatique februári száma két idevágó cikket is közöl: Alexis
Tsipras-tól Görög adósság, európai megoldás**[9] és Alexis Spire-tól
Hogyan kerülik ki a gazdagok az adófizetést**[10] címmel. Az előbb a
történészekről beszéltünk – van egy millióm, hogy legjobban azon
képednek majd el, mekkora jóindulat övezte a pénzvilág szereplőit akkor
is, amikor már egyértelmű volt, milyen pusztítást okoznak! Ugyanis a
katasztrófa után öt évvel még semmi nem történt, hiszen a
törvényjavaslat a banki tevékenységek szétválasztásáról és
rendszabályozásáról alig több a semminél. Pedig a hatékony beavatkozás
elvileg nagyon is egyszerű: a piac alapvetően kiszámíthatatlan, ebből
következik, hogy nem bízhatunk benne. Sőt, amikor a piac ingadozása
átlépi a kritikus küszöböt, akkor a gazdaság egészét a teljes
bizonytalanságba rántja. Következésképpen két lehetőség közül
választhatunk: vagy elfogadjuk ezt és beletörődünk abba, hogy időnként
válság jön, ami recesszióval jár, és közben a teljes társadalmat
mozgósítjuk a pénzvilág megmentése érdekében, vagy úgy döntünk, hogy
mindenestül véget vetünk ennek a helyzetnek, más szóval egyfajta cordon
sanitaire-rel elszigeteljük a kártételt. Frédéric Oudéa, a Société
Générale vezetője naivitással vegyes önbizalommal valóban nem
akadékoskodott, hogy Karine Berger felfogását idézzük, ám a végén
bevallotta, hogy a banki tevékenységek szétválasztásáról szóló törvény a
bank tevékenységének összesen másfél százalékát érinti. Másfél
százalékért tényleg nem érdemes akadékoskodni!
Ahhoz tehát,
hogy valamirevaló szabályozást javasoljon a kormány, az kell, hogy a
törvény ne rendelje alá magát teljes mértékben a pénzvilág sirámainak. A
pénzügyi szakértők ugyanis eskü alatt vallják, hogy kivétel nélkül
minden pénzpiaci művelet, a legbrutálisabb is, a reálgazdaság
finanszírozását szolgálja. Ám a szocialistákat megfertőzte az a
hiedelem, hogy a piaci finanszírozás korszerű és szakszerű, így aztán
egy szavuk sincs arra, hogy minden pénzpiaci ügylet – fedezeti,
likviditási, származtatott és maga a shadow banking system, az ún.
árnyékbankrendszer is**[11] – fontos, sőt nélkülözhetetlen. Marad tehát
az a szabályzás, ami a bank tevékenységének alig másfél százalékát
érinti.
Mindent a piacra kell bízni
„Ha olyan
vállalatoknak, mint például a Vinci, több százmillió euróra van
szükségük a tíz-tizenöt éves projektjeikhez, akkor nem kereskedelmi,
hanem befektetési bankhoz fordulnak, amely nem spekulatív, hanem a
reálgazdaság szempontjából hasznos tevékenységet folytat” – állította
Karine Berger, amikor elutasította azt a módosító indítványt, amely azt
szorgalmazta, hogy a tőkepiaci tevékenységeket ténylegesen szétválasszák
a kereskedelmi banki tevékenységtől, és ne egyszerűen leányvállalatokba
szervezzék. Semmi nem igazolja azt a megállapítást, hogy a
kötvénykibocsátás olcsóbb finanszírozási forrás, mint a bankhitel, és
hogy a kötvényes finanszírozás összköltsége a hagyományos bankhitelnél
versenyképesebb. Jól tudjuk azt is, hogy egy bajba jutott vállalat nem
fordulhat a kötvénypiachoz, mert meglehetősen durván utasítanák el.
Ilyenkor nincs más választása, csak hagyományos hitelt nyújtó bankot
kereshet fel.
Mindeközben a francia bankárok azért siránkoznak,
hogy ha nem folytathatnak tőkepiaci tevékenységeket, akkor elveszítik a
klienseket, csökken a forgalmuk és a nyereségük. Kertelés nélkül ki
kell mondanunk, hogy teljesen hidegen hagy minket a bankok üzleti
forgalma, nyeresége, továbbá az, hogy milyen helyezést érnek el a
pénzintézetek nemzetközi rangsorában. A társadalomnak nem fűződik
semmiféle érdeke ahhoz, hogy a tőkések, de legfőképpen a bankárok
hatalmas tételekben űzött játékaiban részt vegyen. Sőt, az érdekei ezzel
pontosan ellentétesek. A társadalom ezt mint kellemetlen meglepetést
általában akkor szokta felismerni, amikor a válság idején összeáll a
kép, és egyszerre sokan a tudatára ébrednek, hogy az a bankszektor,
amelynek mérlegfőösszege mintegy négyszerese a GDP-nek – mint
Franciaországban –, katasztrófát okoz, ha beüt a mennykő. Minél
túlfejlettebb a bankrendszer, annál többe kerül, amikor meg kell
menteni.
Ne legyenek a bankok túlságosan nagyok. Továbbá
nyugodtan legyenek csak szürkék és unalmasak. Nem kell, hogy mindenki a
bankárok fizetését és bónuszait irigyelje, nem kell, hogy túl nagy
legyen a nyereségük, hogy nagyzoljanak és töretlenül növekedjenek, nem
kell a részvényeseiket és a brókereiket hizlalni. Tulajdonképpen
pontosan ez, a bankok visszanyesése a cél. Ami pedig a nagyvállalati
ügyfeleket illeti, ők viszonylag hamar felfogják: ha a banki hitel
költségei esetleg magasabbak is a tőkepiaci finanszírozásnál, bőven
megéri akkor is, mert olyan folyamatos partneri kapcsolat alakul ki,
amelyet nem mondanak fel az első probléma esetén, ahogy a tőkepiaci
finanszírozást. Kevés az esélye tehát annak, hogy a Vinci kizárólag a
Goldman Sachsra bízná sorsát.
Ám a szocialisták piac-bálványa
mára akkorára nőtt, hogy a kis- és közepes vállalatok (kkv-k)
finanszírozását is a tőkepiacról akarják biztosítani. Közismert, hogy a
kkv-k és a bankok közötti együttműködés útja rögös és nincs
virágszirmokkal behintve. Hogy a kkv-finanszírozás modernizálásához a
tőkepiacon át vezet az út, ennek az elképzelésnek az ostobasága csak
ideológiai konokságával vetekszik. Ugyanis két eset lehetséges: vagy
csak a kkv-k legjava jut ki a tőkepiacra, s ezáltal a dolog
természeténél fogva a sok hűhó semmiért helyzet áll elő, vagy a kkv-k
derékhadát, azaz vállalatok ezreit ráengedjük a tőkepiacra. Kérdés
azonban, hogy hogyan tudnának a pénzügyi elemzők és a hitelminősítő
intézetek ennyi hitelfelvevőt monitorozni. Ezzel szemben a bankfiókok
kiterjedt hálózatának pontos helyi ismeretei vannak az ügyfelekről. A
kkv-k tőkepiaci finanszírozásakor csak kétes, subprime jellegű
minősítésre számíthatnánk.
A disznó minden része ízletes
A banki elit természetesen nem ismer magára e sertéstelepi hasonlatban,
de tulajdonképpen erre, pontosabban a bankárok következő álokoskodására
gondoltunk: ha a gazdaságfinanszírozás legmagasabb rendű formája a
piac, akkor nagyjából minden, bármi és akármi, ami hozzájárul a tőkepiac
jó működéséhez, elfogadható, sőt többé-kevésbé kívánatos. Ezt az érvet
ragozzák vég nélkül, alig szofisztikáltabb formában, akkor is, amikor a
jó öreg elméletet fejtegetik, miszerint biztosítani kell a piacok
likviditását. Ahhoz, hogy a reálgazdaság alanyai, a vállalatok sikerrel
bocsássanak ki értékpapírokat, vevőket kell találniuk, s ahhoz, hogy a
vevők megvásárolják az értékpapírokat, biztosnak kell lenniük abban,
hogy a papírok nem maradnak a nyakukon, azaz bármikor el tudják majd
adni. Arra van szükség tehát, hogy a piac érintett szegmensében
folyamatosan nagy intenzitással működjön a piac, biztosítva, hogy minden
eladó vevőre találjon és viszont. Ezt nevezik egy szóval likviditásnak,
a piac vagy egy piaci szegmens likviditásának. Ez a spekuláció legfőbb
igazolása, amelyet végül már egyfajta közszolgáltatásnak állítanak be –
és szó se essék az extraprofitról és a harácsolásról.
A
likviditáselmélet tehát tulajdonképpen a profit előnyeit hirdeti. A
spekulánsokat valójában nem érdekli a reálgazdaság, de – mondják a
pénzügyi szereplők – ennek ellenére, végső soron mégiscsak a
reálgazdaság érdeke, hogy a nagyvállalatok értékpapírokat tudjanak
kibocsátani, vagyis likvid értékpapírpiac működjék. Tehát a
reálgazdaságtól idegen spekulánsok, a likviditás elkötelezett hívei,
mivel készséggel rendelkezésére állnak a piacra igyekvő, vagy onnan
távozni szándékozó, illetve kényszerülő nagyvállalatoknak, biztosítják,
hogy az értékpapírpiac gördülékenyen működjön, azaz hatékonyan
finanszírozhassa… a reálgazdaság szereplőit. Quod erat demonstrandum
(„ezt kellett bizonyítani”, a ford.)
Következésképpen
spekulánst emlegetni sértésszámba megy, és teljesen felesleges is,
kellemesebben hangzik a piaci árjegyző (market maker) kifejezés.
Kétségtelen, hogy ez a kifejezés szoros rokonságot mutat a sült galamb
receptjével, hiszen meglepő módon átlagosan tízszer annyi spekulatív,
vagyis tisztán tőkepiaci, mint reálgazdasági műveletre kerül sor, ami
azt mutatja, hogy jól működtetik a piacot. A legmegengedőbb értelmezés
szerint is a „likviditási közszolgáltatás” szerencsétlenül kusza
kifejezés, s csupán ürügyül szolgál a spekuláció elburjánzására. A
likviditást kilencedannyi piaci művelet is képes lenne biztosítani a
viharmentes időszakokban. Merthogy a piaci viharok idején a piac
működtetői sem ostobák, így, mint mindenki más is, sebesen elmenekülnek,
s akkor hagyják a likviditást összeomlani, amikor arra a legnagyobb
szükség lenne.
A banki tevékenységek szétválasztásáról szóló
francia törvény tulajdonképpen legkevésbé a market making műveleteket
kívánja leválasztani a hagyományos kereskedelmi banki tevékenységekről,
és így szöges ellentétben áll az Európai Bizottság álláspontjával (lásd a
Liikanen-jelentést), amely szemmel láthatóan engedett a populizmus
csábításának. Bármelyik spekulatív műveletet gond nélkül, egyszerű
kérésre át lehet minősíteni piacot működtető műveletté. Ez meglehetősen
kényelmes megoldás. Tehát minden, ami a piacon zajlik, piacot működtető
műveletnek minősül, minden kínálati művelet az, mert lehetővé teszi a
vásárlónak a vételt, és minden keresleti tranzakció is, mivel lehetővé
teszi az eladónak az eladást. Micsoda meglepetés! Ezt az érvelést persze
nem volt könnyű kitalálni, de még nehezebb lenyomni a torkunkon.
Tekintve, hogy bármilyen művelet hozzájárul a piac működtetéséhez, és a
gazdaság finanszírozásához szükségünk van a tőkepiacra, ostobák vagy
rosszindulatúak lennénk, ha bármit szét akarnánk választani, elvégre
minden azonos célt szolgál. A francia parlament költségvetési bizottsága
egyszerűen e józan észen alapuló érvelésnek engedett, mégpedig habozás
nélkül – illetve másfél százaléknyi területet kíván szabályozni, ami
persze Frédéric Oudéa-t, a Société Générale nagyfőnökét, nem is zavarja.
Ne bántsuk a szívünknek kedves fedezeti alapokat
Ugyanebbe az irányba mutat és azonos érvelést követ a bankok és a
fedezeti alapok (hedge funds) kapcsolatainak szabályozásáról szóló
törvénytervezet is. Valójában a fedezeti alapokat – amelyek lényegi
eleme a kockázatvállalás és a tőkeáttételi hatás**[12], és amelyek
hatása felér egy jelentősebb természeti katasztrófával – a pénzügyi
eszközök szemétdombjára kellene vetni. De legalábbis be kellene tiltani a
bankrendszerhez való kapcsolódásukat. Nyugodtan hagyhatnánk a piac
hőseit, hogy a tőkepiacról finanszírozzák magukat! De nem! Moscovici
miniszter azzal áll elő, hogy a fedezeti alapok annak az ún.
árnyékbankrendszernek (shadow banking system) a részei, amelyek, mint
tudjuk, a tőke mintegy húsz százalékát birtokolják. Ezt viszont – a
szokásos félreértelmezés miatt – úgy tekintik, hogy húsz százalék
erejéig a fedezeti alapok is hozzájárulnak a gazdaság finanszírozásához.
Következésképpen a fedezeti alapok is védendők, mivel roppant hasznosak
a gazdaság számára.
A folytatás, mint a karikacsapás:
semmiképp sem szabad megakadályozni, hogy a bankok hitelezzék a fedezeti
alapokat – amelyek meg a reálgazdaságot finanszírozzák! Gratulálunk,
miniszter úr! Mindazonáltal röviden jelezhetnénk a miniszternek, hogy a
bankok a fedezeti alapok közbeiktatása nélkül, közvetlenül is
finanszírozhatnák a gazdaságot. Ezt az ellenvetést egyébként ki lehetne
terjeszteni az árnyékbankrendszer egészére, mert olyan kvázi fekete
lyukkal állunk szemben, amely a legkétesebb, a legkevésbé szabályozott
pénzügyi vállalkozásokat tömöríti; s amely kizárólag úgy válhatott
ennyire jelentőssé, hogy a banki hitelezés a modernitás jegyében hagyta
magát kiszorítani. A reálgazdaságnak az lenne a legjobb, ha az
univerzális bankok egyáltalán nem hiteleznék az árnyékbankrendszert. Ez
lenne a leghatékonyabb eszköz a rendszer viszonylagos visszaszorítására,
továbbá arra, hogy megszabaduljunk az árnyékbankrendszer által egyre
csak terjesztett sorvasztó mételytől. Emlékeztetni kívánunk arra, hogy a
Bear Stearns, amikor már egyértelmű volt, hogy bajban van, első
lépésként gyorsan bezárta két legszofisztikáltabb fedezeti alapját,
továbbá, hogy a BNP-Paribas is arra kényszerült 2007 nyarán, hogy
váratlanul három fedezeti alapját is bezárja. Amikor azután a
csődhelyzet igazán súlyossá vált, 2008 őszén, akkor rákényszerült a
money market fund felszámolására is. Soha senki sem bizonyította még,
hogy a vállalatok és a háztartások egészséges finanszírozását a
bankrendszer ne tudná önállóan ellátni, és tényleg szükség van a
fedezeti alapokra.
De szó sincs arról, hogy komolyan
megkérdőjelezzék a hedge funds-ok létét. Az univerzális bankok továbbra
is nyújthatnak hiteleket a fedezeti alapoknak, és ezzel komoly
kockázatoknak teszik ki a lakossági megtakarításokat. „Minden szükséges
elővigyázatossági intézkedést megtettünk” – védekeznek a törvényjavaslat
szerzői, hiszen elegendő egy pillantást vetni az első cikk 10.
szakaszára. Eszerint a bankoknak csak arra van engedélyük, hogy fedezet
mellett hitelezzék a fedezeti alapok tőkeáttételi ügyleteit. Miután
kizárólag a fedezett, vagyis biztosított tranzakciókat fogják
engedélyezni, az egész művelet ugyebár biztonságos lesz. De a valóságban
mit is jelentenek ezek a fedezetek? A spekulációra szakosodott pénzügyi
világban a különféle értékpapírok letétbe helyezése a fedezet, a
folyósított hitel összegével legalábbis megegyező értékben.
Mindenekelőtt, szögezzük le, hogy jelenleg sem nyújtanak fedezet nélkül
hiteleket a fedezeti alapoknak. Egyértelmű, hogy a törvény ebben a
tekintetben nem jelent semmiféle változást, következésképpen nem
érvényesül semmiféle korlátozás.
A fedezet gyakran csak illúzió
Válság idején a fedezetként elhelyezett értékpapírok szinte mindig
veszítenek az értékükből, pedig állítólag „nagyon jó minőségű”
papírokról van szó. A 2007–8-as eseményekkor derült ki, hogy az AAA
minősítésű értékpapírok olykor fabatkát sem érnek. Ilyen esetekben az
adóst – a fedezeti alapokat – felkérik, hogy tegyen le nagyobb értékű
fedezetet, de persze válsághelyzetben a hedge fund-ok nyomás alá
kerülnek, és a likviditásuk rohamosan romlik. Akkor kellene tehát plusz
fedezetet, méghozzá likvid fedezetet – még értékét nem veszített, erős
értékpapírokat vagy hitelígérvényt – letenniük, amikor nagy a
valószínűsége, hogy a pénzügyi pánik következtében teljesen megszűnnek a
finanszírozási lehetőségeik. Ismeretes, hogy épp a likvid fedezet
hiánya – amely persze láncreakcióként terjedt egyik bankról a másikra –,
a letéti felhívások (margin calls) révén keletkezett likviditási
problémák rengetették meg 2007–8-ban a pénzügyi rendszert.
A
hitelezők, vagyis a mi esetünkben az univerzális bankok szintén egy sor
kockázatos műveletbe kezdenek a fedezetül elhelyezett értékpapírokkal –
pedig a fenti problémákat figyelembe véve a fedezetként letétbe
helyezett értékpapírok csak akkor jelenthetnének valód biztosítékot, ha
szigorúan elkülönített és hozzá nem férhető számlákon tartanák őket. De
ki hiszi el, hogy a bank nem nyúlna hozzá a hitelek ellenértékeként,
fedezetül kapott értékpapírokhoz? Ha a fedezet jó, vagy feltehetőleg jó
minősítésű, akkor olyan pénzügyi erőforrás, amelyet egy bank sem hagyna
parlagon heverni. Maga a bank is haladéktalanul meg fog szabadulni a
normális körülmények között biztosítékként szolgáló fedezettől, eladja a
pénzpiacon, és így készpénzhez jut, vagy letétbe helyezi fedezetként,
amikor hitelt vesz fel. Létezik már a pénzpiacon egy széles, repo-nak (a
repurchasing angol fogalomból származtatott szó) nevezett szegmens,
amely arra szakosodott, hogy a fedezeti biztosítékok ellenében rövid
határidőre likvid eszközöket biztosít. Amikor aztán beüt a krach, s
mondjuk egy adós, például egy fedezeti alap, fizetésképtelenné válik,
hol vannak ezek a fedezetek? Az az értékpapír, amelyet annak idején
azért bocsátottak ki, hogy válság idején elővegyék és eladják, már sehol
sincs, és persze nem fogja megvédeni a hitelező bankot a krach
veszteségeitől. A fedezet, vagy a likviditás szabályozása – bár nagyon
szakszerűnek tűnik – azon biztosítékok közé tartozik, amelyek akkor
működnek kifogástalanul, amikor nincs semmi gond, és főleg nincs
pénzpiaci pánik, és senkit sem kell semmilyen veszélytől megóvni.
A pénzügyi szektorban, szokás szerint, az ördög a részletekben,
pontosabban az obskúrus és rejtett technikai részletekben lakozik. Ilyen
például a származtatott tranzakcióknál támasztott marzs-igény kérdése.
Hogy itt a pénzpiacok számára nagyon is fontos kérdésről van szó, az
abból látszik, hogy az amerikai bankok gondosan kilobbizták maguknak a
jó szándékú Dodd–Frank Act idevágó passzusainak alapos átírását. A
hitelek fedezeteként elhelyezett értékpapírok kezelése is része ennek a
kérdésnek, ugyanis ilyen utakon terjednek tovább a rendszer
válságjelenségei. A szocialista törvényalkotó, ha valóban a szabályozás
volna a szándéka, akkor ahelyett, hogy „a hitelt csak fedezet ellenében”
típusú biztonság illúziójába ringatná magát, gyökeresen átalakítaná a
fedezetekre vonatkozó rendelkezéseket. Pontosabban szólva létre kellene
hoznia ilyen rendelkezéseket, hiszen a pénzügyi szereplők ezen a téren
azt csinálnak, amit akarnak. Azon is lemérhető, hogy mennyire tehetetlen
a szocialista kormány, hogy javaslatainak ereje még a pénzügyi
szereplők „önmérsékleti” szabályainál is csekélyebb. A bankok ugyanis,
mivel nagyon jól tudják, hogy mitől mentek tönkre kis híján, komolyan
foglalkozni kezdtek a fedezetmenedzsment**[13] gyakorlatának
módosításával. Úgy tűnik, készek olyan határozott lépésekre is, amelyek
ténylegesen biztosítanák, hogy a fedezetek betöltsék valódi szerepüket,
vagyis pánik és válság esetén a hitelezőt megvédjék a veszteségektől.
Sajnálatos módon a bankrendszer önszabályozása siralmasan
következetlen. A félelemtől kocsonyaként remegő bankárok esküdöznek,
hogy megtanulták a leckét, és többé nem kerülhetnek bajba. A
tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a jó szándék az idő múlásával,
ahogy egyre távolodunk a traumától, elillan, majd az újabb pénzügyi
buborék eufóriájában feledésbe merül. A szocialista törvényalkotó
szemmel láthatólag nem értette meg, hogy egyedül a törvény tarthatja
kordában az önszabályozókat. A bankok és más pénzintézetek
következetességét ugyanis teljes mértékben pillanatnyi érdekeik
határozzák meg. A szóban forgó törvény leghasznosabb eleme tehát az
lehetett volna, hogy szigorúan előírja a fedezetként kapott aktívák
zárolását. Akkor biztosan erős és panaszos jajgatást hallottunk volna
Frédéric Ouade-tól. Teljesen általános és mindenre kiterjedő törvényt
kellett volna elfogadni, esetleg olyat, amelyik kerek perec megtiltja,
hogy a bankok hitelezzék a befektetési alapokat, illetve az úgynevezett
árnyékbankrendszert. Nos, akkor kiderült volna, hogyan boldogulnak az
urak a bankhitel nélkül, és megtalálják-e a számításukat, ha nem a
lakosság megtakarításainak terhére spekulálnak.
Miféle szétválasztás?
Nem csupán arról van szó, hogy a törvényjavaslat szerinti
szétválasztás, amely bizonyos banki tevékenységeket érintetlenül hagyna,
másokat pedig leválasztana, lényegében jelentéktelen, hiszen a banki
tevékenységek másfél százalékát érinti csupán, hanem arról is, hogy a
szétválasztás formája leginkább a tartós vadházasságra emlékeztet. Ebből
a szempontból a Volcker Rule, a Vickers- és Liikanen-jelentések és a
Moscovici-terv is téves elemzésen alapul, amikor konokul fenntartja azt
az illúziót, hogy nagyobb tőkével nyugodtan folytatni lehet a kockázatos
üzleteket. Konkrétan azt javasolják, hogy a problémás tevékenységeket
magasabb tőkemegfelelési mutatójú leányvállalatokba helyezzék ki
(Tier-1), s azt remélik, hogy ezzel elejét veszik minden további
gondnak.
Ezek szerint továbbra sem értik, hogy a pénzügyi
válságfolyamatokban a fizetőképességnek (szolvencia) másodlagos
jelentősége van. A válságot ugyanis az robbantja ki, hogy bizonyos
aktívák értékét hirtelen és brutálisan leértékeli a piac, ezért előbb
ebben a piaci szegmensben, majd fokozatosan a többiben is ellehetetlenül
a likviditás, és így a piac hirtelen összezsugorodik**[14]. Ezért indul
roham a készpénzért. Sokadszor emlékeztetünk arra, hogy a Bear Stearns
és a Lehman Brothers annak ellenére omlott össze, hogy a legmagasabb
tőkekövetelményeket is teljesítették, jóval az előirt minimum feletti
Tier-1 minősítésű tőkével rendelkeztek. 2008 után immár öt évet szántak a
pénzügyi mechanizmusok és a válság következményeinek alapos
átgondolására, így most megrökönyödhetünk, hogy a szabályozó rendszerek
tanoncai továbbra sem fogják fel: még a leglátványosabb feltőkésítés és a
holdingon belüli elkülönítés sem mentheti meg a befektetési bankokat a
katasztrófától.
Az egyetlen intézkedés, amelynek e téren
értelme lenne, a Goodhart– Persaud-javaslat volt. Eszerint a
fizetőképességi mutatót a végérvényes rögzítés helyett anticiklikussá
kellene tenni**[15], s a szavatoló tőke mennyiségének követelményei a
buborék-kialakulás kockázata, amit az aktívák gyors áremelkedése jelez,
magával vonná a fizetőképességi mutató automatikus emelését. Persze nem
szabad túlbecsülni az intézkedés horderejét. A hozadéka – az unalomig
ismételt szöveggel ellentétben – elsősorban nem az, hogy „a tőke
csillapítja a veszteségek okozta megrázkódtatások erejét”, hanem az,
hogy a kérdéses piaci szegmensben szűkíti a bankok hitelezési
képességét, s ezzel visszafogja a buborékot. Más szóval, az anticiklikus
tőke-koefficiens a gyakran sulykolt tévhittel szemben nem a
prudenciális politika eszköze, hanem a – más eszközökkel folytatott –
monetáris politika része, hiszen nem a bankok feltőkésítése, hanem a
hitelkínálat szabályozása a cél.
Kiszervezés leánybankokba: halottnak a csók
Az elvi eltévelyedés egyáltalán nem zárja ki a téves megvalósítást.
Hogy a tényleges és teljes szétválasztás, bank split helyett leánybankok
létesítése mellett döntöttek, az szomorú bizonyítéka az erőtlenségnek.
Karine Berger a pénzügyi bizottság ülésén azt állította, hogy ha bajba
kerül egy adott leánybank, a lakosság megtakarításait összegyűjtő
anyabankot ez nem fogja megrázni. A törvény ugyanis úgy rendelkezik,
hogy a holdingnak a tőkepiaci műveletekre szakosodott leánybankot külső
(azaz tőle független) egységként kell kezelnie. Ebből következően a
leánybankra a nagykockázat-vállalási korlátokra vonatkozó irányelvet
kell alkalmazni. Utóbbi megtiltja, hogy egy bank saját szavatoló
tőkéjének több mint tíz százalékát kockázatos ügyletre használja fel. A
banki holding tehát nem siethet e korlátot meghaladó mértékben
leánybankjának segítségére. Ebből Karin Berger arra a következtetésre
jut, hogy a leánybank csődje esetén „az anyabank garantáltan
hermetikusan elszigetelt” marad.**[16] Elképzelhető azonban, mégpedig
számos okból, hogy nem célszerű feltétlenül Karine Berger megítélésére
hagyatkoznunk.
Először is, e tökéletes és teljes elszigetelés
mellett is az anyabank alaptőkéjének tíz százalékát tökéletesen és
teljesen kockáztatják. Másodszor a Banque de France-nak a nagykockázatok
ellenőrzésére vonatkozó 93-05 sz. rendelete**[17] megállapítja, hogy az
egy egységre megállapított kockázat súlyozott nettó kockázatként
értendő. Más szóval: a holding által a leányvállalatnak biztosított
mentőhitel bruttó összege igencsak meghaladhatja az alaptőke tíz
százalékát. Márpedig válsághelyzetben a bruttó likviditási képességnek
van jelentősége, hiszen az számít, hogy egy komoly fizetőképességi
válság idején milyen nagyságrendű tartalékokat lehet mozgósítani.
Biztosak lehetünk benne, hogy az anyabank minden rendelkezésére álló
forrást biztosít majd a leánybank megmentésére. Egészen addig, amíg
bruttó kötelezettségvállalásai lényegesen meghaladják szavatoló tőkéje
tíz százalékát. Ráadásul például a BNP-Paribas-nál a tíz százalék is 7,5
milliárd eurót jelent. Ez csak szalmaszál persze, amikor a leánybank
bedől. Mint minden hasonló esetben, a tényleges veszélyt nem annyira a
szavatoló tőke felélése jelenti, inkább az, hogy az anyabanknál is
sürgős és teljesíthetetlen likviditási igény jelentkezik. Márpedig
válsághelyzetben a likviditás jelenti az igazi problémát. Amikor egy
holding bonyolult körülmények között arra kényszerül, hogy leánybankja
segítségére siessen, ki hiheti, hogy ez a fejlemény közömbösen hagyja a
piaci szereplőket? Akkor viszont hogyan tudná a holding biztosítani a
tényleges finanszírozási igényeket?
Általában ilyenkor kerül
ismét előtérbe a bank fizetőképessége, a szolvencia egyébként másodrendű
kérdése, ám ezúttal a pénzpiaci pánikot felerősítő tényezőként.
Fogyatékosságai ellenére a fizetőképességi rátát szoros figyelemmel
kísérik a hitelezéssel foglalkozó nagybefektetők, a pénzpiacok
működtetői**[18], akik ezt a mutatót még rövid lejáratú hitelnyújtásnál
is a hitelfelvevő minőségének értékelésére használják.**[19] Mindez
rávilágít a pénzpiac sajátos bájára, ahol a hiedelem – a hit, hogy az
adós képes lesz törleszteni, vagy a jövőbeli pénzügyi megbízhatóság
mutatója – szüli a törvényt. Más szóval elégséges, ha a piaci szereplők
leteszik a garast valamely tetszőleges indikátor mellett, hogy az
érdemtelen jelentőségre tegyen szert, s következményekkel járó hatást
érjen el. Ha a piaci működtetők úgy látják jónak – s ezt teszik
válsághelyzetben –, hogy a hitelfelvevőket a Tier-1 ráta alapján ítéljék
meg, továbbá hogy kizárólag a legjobbakat finanszírozzák, akkor jaj
annak, aki e tekintetben nem bizonyul stabilnak. Ez esetben
finanszírozási forrásai sorra eldugulnak, mindaddig, amíg tönkre nem
megy. Mindez pedig látszatra igazolja, hogy az indikátort jól
választották ki, az helyesen mutatja a piaci folyamatokat és így kvázi
igazolja az elméletet. Persze e jelenség okai igazából máshol
keresendők. Mindenesetre egy ilyen körülmény sarokba szorítja majd a
problémás leánybank terhét cipelő anyabankot. A holding kénytelen lesz a
leány veszteségeit kompenzálni, aminek következtében saját
fizetőképessége rendül majd meg. Mindez végső fokon az anyabank saját
finanszírozási képességének folyamatosságát fenyegeti, pontosan akkor,
amikor a leánybank megsegítése érdekében éppenséggel a legstabilabbnak
kellene lennie.
A banki tevékenységek szigorú szétválasztását szavatoló, úgynevezett banki apartheid törvény
Karine Berger szerint a spekulációs üzletág leányvállalatokba
szervezése képes lenne hermetikusan leválasztani az anyabanktól a
kockázatos pénzpiaci tevékenységeket. Ez azonban az ő felfogása.
Ugyanakkor mindenki más láthatja, már aki veszi a fáradságot, hogy
megértse a válság mechanizmusát: a törvényjavaslat szövege erősen
elfogult. A társadalmat porig romboló pénzhatalom minden túlzás nélkül
nevezhető romboló erejűnek, mivel azonban díszes csomagolásban –
általában luxusöltönyben – jelenik meg, pusztító hatását gyakorlatilag
nem akarják észrevenni. Ha azonban bárki közelebbről szemügyre veszi az
utóbbi évek gazdasági történéseit, meggyőződhet róla: szinte az összes
kontinens hemzseg az olyan eseményektől, amelyek bizonyítják a
tőkepiacok liberalizálásának súlyosan káros következményeit.
Ha
ténylegesen válaszolni akarunk a jelenlegi, a kapitalizmus történetének
bizonyára legsúlyosabb válságára, akkor a legkevesebb, amit tehetünk,
hogy a piaci műveleteket teljesen szétválasztjuk. Ezekről a tőkepiaci
műveletekről kézzelfogható bizonyítékok birtokában minden további nélkül
kijelenthetjük, hogy érdemlegesen szinte semmivel sem, vagy alig
nyújtanak többet, mint a közönséges bankhitelek. „Mi a helyzet akkor a
részvénytőzsdével?” – kiáltanak fel kétségbeesetten a tőkepiac barátai,
hiszen az már Ford korában is létezett. Igen, de akkoriban a tőzsdepiac
nem burjánzott vészesen el, s azért nem vették észre, hogy
tulajdonképpen nagyszerűen meglennének nélküle is.**[20]
Vétkes
felelőtlenség lenne, de akár hagyjunk meg bizonyos pénzpiaci
tevékenységeket. Ez azonban csakis abban az esetben képzelhető el, ha a
betéteket befogadó bankoknak szigorúan megtiltanák, hogy bármiféle
kapcsolatban álljanak a pénzpiaci műveleteket folytató pénzintézetekkel.
Ahogy várható volt, a francia bankárok első – egyébként felesleges –
rémült tiltakozása arra utalt, hogy a probléma nem a banki modellben
rejlik. Ugyanis láttuk, hogy a szőnyegre kerültek olyan tisztán
befektetési bankok, mint a Bear és a Lehman, miközben a „francia típusú”
univerzális bankok viszonylag becsülettel megállták a helyüket. Ha
elvonatkoztatunk, és nem nyitunk vitát a bankárszakma és a tisztesség
kapcsolatáról, valamint a francia bankoknak a válság idején tanúsított
tényleges viselkedéséről, akkor leginkább a vakmerőségüket kell
értékelnünk. Ők ugyanis naivitástól áthatva kioktatnak bennünket, hogy
igenis, ha hatalmas betétállományon trónolunk, akkor jól meg tudjuk
rakni a tányérunkat. Ezzel olyan ponthoz értünk, amikor emlékeztetnünk
kell őket: a lakosság megtakarítása nem arra való, hogy tompítsa a
bankok spekulációs veszteségeit. Hogy még világosabban lássuk a
pénzvilág ártatlan arroganciáját: védekezésként szem elől téveszti azt a
feladatát, hogy őrködjék a bankbetétek biztonsága felett, és nyíltan
bevallja: jól tudja, hogy a spekulációk kockáztatják a bankbetéteket.
Sőt, igencsak elégedett, hogy a betétek ellenőrzését kézben tartja.
A problémára az sem kínálna kielégítő választ, ha a Karine Berger
egyébként meglehetősen katasztrofális koncepciója szerinti „hermetikus
elszigetelés” és a leánybankokba kiszervezés helyett ténylegesen
szétválasztanák a banki és tőkepiaci tevékenységeket (banking
split)**[21]. Teljesen el kell vágni minden kapcsolatot a betéteket
kezelő kereskedelmi bankok és a befektetési bankok között, nemcsak a
tulajdonosi, vagyis leánybanki kapcsolatokat, hanem a hitelezést és a
fedezetnyújtást is le kell állítani, hiszen ezekkel a lakossági
betéteket kockáztatják. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy
kereskedelmi bank semmilyen körülmények között nem létesíthet
hitelkapcsolatot egy befektetési bankkal, legalábbis hitelezőként
semmiképpen sem. Egy ilyen rendelkezés azt feltételezi, hogy „két,
egymástól elhatárolt bankközi piacot hozunk létre. Amennyiben komolyan
akarjuk venni a banki szétválasztás gondolatát, abból egyenesen
következik, hogy ezt a szétválasztást minden területre ki kell
terjeszteni! Szét kell választani a banki intézményeket magukat, szét
kell választani a működésükre vonatkozó szabályozórendszert
(tőkemegfelelési mutató, tőkefedezet, stb.), a bankközi piacokat,
továbbá, miként azt nemrégen javasoltuk**[22], a jegybanknak eltérő
kamatlábat kell megállapítania a kereskedelmi bankok, valamint a
befektetési bankok refinanszírozására.”**[23]
Ha a pénzvilág
belülről nem gyarmatosította volna teljesen a szocialista kormányt, ha
annak maradt volna még szemernyi bátorsága, s ha képes lett volna
felmérni a tőkepiacok által a társadalom egészének okozott súlyos
károkat, akkor nem ezt a korcs szétválasztási törvényt, hanem a teljes
szétválasztást szavatoló apartheid törvényt kellett volna elfogadnia.
Fordította: Forgács András