2009. augusztus 30., vasárnap

Kadarkúti Hétfői üzenet - 41. Mennyei Atya: A Mennyország

2009. augusztus 29., Mennyei Atya: A Mennyország
Én: Édes Jézusom, szeretlek, tégy engem békéd eszközévé! Mennyei Atyám! Hálával, alázattal és szeretettel várjuk tanításodat, hogy te Ég és Föld Ura lehajolsz hozzánk kicsi teremtményeidhez.
Szentlélek Isten! Jöjj, segíts, hogy akadálytalanul tudjam közvetíteni Mennyei Atyánk bölcs szavait.
Mennyei Atya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Mennyei Atyátok, aki Éva által szólok hozzátok. Ma egy gyönyörű szép valóságról beszélek nektek, a MENNYORSZÁGRÓL.
1.                  Van-e Mennyország? Ha nincs Mennyország, akkor nincs értelme az Én szent Fiam földi életének: tanításának, kínszenvedésének, halálának, mert mindez azért volt, hogy ti teremtményeink eljuthassatok az Örök Boldogságba. Ha nincs Mennyország, akkor hiábavaló lenne az emberek részéről minden jóság, becsületesség, áldozat, imádság. A Szentírásban számtalan helyen tanúskodnak az Úr Jézus szavai a Mennyország létezése mellett. Pl.: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol rozsda és moly megemészti, és hol tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket az égben, hol sem rozsda sem moly meg nem emészti, és ahol tolvajok ki nem ássák, és el nem lopják!” Vagy az utolsó ítélet alkalmával, mikor mondja: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” Majd máshol így szól: „Atyám házában sok lakóhely van, megyek helyet készíteni számotokra.” Leírhatatlan öröm van a Mennyben, ahogy Szent Pál írja „Szem nem látott, fül nem hallott…” de ez az öröm nem a földi értékekre, vágyakra készült.
2.                  Második kérdés: Kik juthatnak a Mennybe?
A puszta emberi válasz erre az: Az emberek legnagyobb része halála után azonnal nem juthat a Mennybe, először át kell mennie a tisztuláson, és utána üdvözülhet. Viszont Jézus a jobb latorhoz intézett mondatával: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban!” – arra bíztat bennünket, hogy lesznek akik azonnal bejutnak az Örök Életbe, ha szeretettel teli, becsületes, kötelességteljesítő, áldozatos és alázatos életet éltek, és ebben az állapotban haltak meg felvéve a szentségeket.
3.                  Milyen lesz a Mennyország? Miben áll annak boldogsága?
a.)                Látni fogtok Engem a Mindenható Istent. Itt a földön az értelmetekkel és hitetekkel csak homályosan láthattok Engem, de ott szemtől-szemben teljes valóságomban, világosan. De nemcsak Engem fogtok látni, hanem műveimet is. A terveimet, amit sokszor az életben keményeknek, igazságtalanoknak tartottatok. Látni és érteni fogjátok a világ teremtését, a világtörténelem legnagyobb és legkisebb szereplőit, de most már igaz megvilágításban. Látni fogjátok a természet erőit, amiket az emberiség fel sem tudott fedezni.
b.)        Látni fogjátok az angyalok seregeit. A ma élő Vassulának, korotok egyik híres, ismert választottjának a következőképpen mutattam az angyalokat. Kiragadtam a lelkét testéből és Szent Fiam elkísérte a Mennybe. Látott egy óriási fénygömböt. Közöltem vele, hogy az az Én hajlékom. Mikor megközelítette látta, hogy többmillió angyal köröz körülötte.  A gömb belsejében lépcsők vezettek. Vassula belépett és minden bennt kékszínű volt, csönd és béke uralkodott. Körben a fal szorosan egymás mellett álló angyalokból állt és azt énekelték: „Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene…”
Igen, azt mondtam az előbb, hogy látni fogtok Engem, de teljesen nem tudtok majd akkor se belehatolni lényegembe, mint ahogy a tenger vize se fér bele a pohárba. De mindenki annyit láthat és fogadhat be Belőlem, amennyire képes. Tehát mindenki számára más és más lesz az örök boldogság, akkora örömet nyer, amekkorára rászolgált itt a földön. Mégis mindenki végtelenül boldog lesz. Képzeljetek el egy hangversenyt, ahol Bethoven Szimfóniáját adják elő. Mindenki élvezi ugyan, de más és más mértékben, annyira élvezi, amennyire kiművelt a zenei érzéke. Tehát a földi életben minél jobban kiművelitek a lelketeket, minél jobban szerettek Engem, annál többet kaptok Belőlem az Égben.
Esetleg felmerül bennetek a kérdés: Nem fogjuk-e megunni, hogy örökké néznünk kell az Istent és Műveit? Hát megunja-e az anya, hogy órákon át nézze kicsi gyermekét? Hát megunja-e a művész, hogy hetekig festi a témáját? Pedig ezek csak teremtett szépségek, fel sem érnek az Én Szépségemhez és gazdagságomhoz. Istent látni nektek, mint az Én boldogságomban, tevékenységemben és életemben részesülni, ez bizony nem unalmas nyugalom, hanem örök mozgás és tevékenység és ismeretgyűjtés.
Nemcsak látni fogtok Engem, hanem birtokolni. Ez azt jelenti, hogy az Én lényegem belelép a lelketekbe, bennetek élek, mint most legbensőbb gondolataitok élnek értelmetekben. Elborít benneteket az Én örök fényem és tudásom, amit eddig a földön hiába kerestetek.
c.)        Látni fogjátok Szent Fiamat is az égben. Az Oltáriszentségben csak a kenyér és bor színe alatt láthatjátok Őt. Itt színről-színre. Megölelhetitek, megcsókolhatjátok, beszélgethettek vele. Személyesen megköszönhetitek neki a Megváltás művét. Élvezhetitek a hatalmas szeretetet, ami belőle árad rátok.
Látni fogjátok a szenteket és vértanúkat, akik közbenjárását kértétek.
Látni fogjátok kedves hozzátartozóitokat, rokonaitokat, barátaitokat, lelki testvéreiteket. Különös öröm forrása lesz azokat látni, akik a ti imáitok, áldozataitok és felajánlott szenvedéseitek által üdvözülhettek, élvezni fogjátok hálájukat és köszönetüket.
Eddig arról volt szó, hogy kiket fogtok látni a Mennyben. Most egy szikrányit bemutatok nektek abból, hogy a lelkeken kívül milyennek láthatjátok ezt a gyönyörű helyet. Az Én nagyfalui választottam: Éva asszony lelkét is kiragadtam a testéből és egy Vezetőre bízva a Mennyországba küldtem. Egy olyan helyre érkezett, ahol minden a szivárvány színében ragyogott. Minden átlátszó volt, és mintha valami színes felhők szálltak volna ide-oda előtte. Mindenkiből szeretet sugárzott. Megmutattuk neki az őrangyalát, aki nagyon szép és fiatal volt, és mosolygott, ragyogott a szeretettől. Az Én gyermekem meg akarta ölelni, de nem tudta, mert nem kapta meg a végleges szellemi testet, amit halálotok után fogtok kapni. Láthatta, hogy ez olyan hely, ahol nincs gond, szenvedés, öregség, halál, leírhatatlan boldogságban élnek ott a lelkek.
Másik választottam magasabb szintre jutott a Mennyben. Tiszta aranyból lévő átlátszó hegyeket látott, gyémánthoz hasonló alapanyagú palotát, melyet angyalok építettek, mint bizonyságtevő palotát. Mikor egy ember üdvösséget nyert, mindig beleépítettek egy gyémánttömböt. Ugyanennek a léleknek mutattam egy nagy könyvtárhoz hasonló aranyfalu terme. A könyvek nem polcokon, hanem a falba voltak beágyazva: minden ember életének a könyve, aki valaha megszületett a földön. Az angyalok ezeket a könyveket időnként Isten elé vitték ítéletre.
Amit e látomásokban bemutattam választottjaimnak, és amit elmondtam, az csak egy csöpp kis ízelítő, abból a szépségből, amit ott fogtok tapasztalni. Ezt a ti szavaitokkal nem is tudnám megfogalmazni nektek. Különben is ezek mennyei titkok, amiket még rejtve tartunk előttetek.
Több emberben felmerül a kérdés, hogy a Mennybe lépéskor lesz-e a léleknek valamilyen teste? Igen. Ne egy formátlan, szabálytalan fényfoltot képzeljetek el az üdvözült lelkekként, hanem szellemi testben lesznek, amely átlátszó. Egészen a feltámadásig ebben a testben lesznek, majd a feltámadás után olyan testben élnek tovább, mint Jézus és a Szűzanya.
Drága Kicsinyeim! Szívem mélyéből kívánom nektek, hogy vándorló földi életetek után mindnyájan átléphessétek a Mennyország kapuit, és szerető atyai keblemre ölelhesselek benneteket. Megáldalak titeket a szeretet és tisztaság lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

2009. augusztus 29., szombat

Találkozik-e valamikor Hu Csin-tao kínai és Ma Jing-csiu tajvani elnök?


Minden Pekingen múlik

Sor kerülhet-e Hu Csin-tao (Hu Jintao) kínai elnök és Ma Jing-csiu (Ma Yingjiu) - a 2008-ban az „Egy Kína" tézist kétségbe nem vonó Kuomintang utódpárt színeiben megválasztott, és ezért Peking számára függetlenségpárti elődjénél elfogadhatóbb  - tajvani elnök csúcstalálkozójára? Ezt a kérdést elemezte Ku Er-tö (Ku Er-de) a China Times című tajvani folyóiratban.
Amikor Ma Jing-csiu elnök bejelentette, hogy megpályázza a KMT-CPC (a hajdan Csang Kaj-sek nevével fémjelzett Kuomintang Tajvanban működő utódpártja) elnöki tisztségét, sokan követték nagy figyelemmel, mire fogja felhasználni a pártot. A következő ebből adódó kérdés az, hogy mikor kerül sor egy Hu-Ma dialógusra? Maga Ma elnök ilyen kérdéseke nem felel, mindazonáltal az általa vezetett kormányzat tagjai azt érzékeltették a sajtóval, hogy ilyen találkozóra 2012 tavasza és 2013 kezdete között kerülhet sor - vagyis akkor, ha Mát  négy év után újjáválasztják és még mielőtt Hu mandátuma lejárna: ez az időszak lenne „a lehetőség ablaka".
A több mint egy éve hatalomra jutott tajvani elnök következetesen a Tajvani-szoros két oldala (Tajvan és a kontinentális Kína) közötti kapcsolatokat állítja központi helyre tennivalói között. Miután az állam ás a kormánypárt vezetését egyaránt a kezébe ragadta és a sziget legerősebb politikai személyiségévé vált, ésszerű az a feltételezés, hogy központi kérdés számára, milyen örökséget hagy maga után és milyen helye lesz a történelemben. Amennyiben Mának sikerülne eddig példa nélküli áttörést elérni a Tajvani-szoros két oldala közötti kapcsolatokban, például egy szimbolikus találkozást létrehozni Hu kínai elnökkel, beírná nevét a történelemkönyvekbe.
Mit érhet el Ma Jing-csiu ezekben a kapcsolatokban? Erre vonatkozó politikájában két pontra összpontosít. Először is erősíteni kívánja a bizalmat a szoros két oldala között és el szeretné kerülni a fölösleges feszültséget és versengést. Másodszor pedig erősíteni szeretné a gazdasági kapcsolatokat a két oldal között. Ami az első pontot illeti, az a tény, hogy kormányának sikerült megfigyelői státuszt szereznie a World Health Assembly (WHA) nevű nemzetközi szervezetben (amit tehát Peking nem vétózott meg), olyan sikerként lehet elkönyvelni, amely Ma Kína-politikájának eredménye. A második pont tekintetében a Ma-kormány szeretne egy gazdasági keretegyezményt elérni Pekinggel (Economic Cooperation Framework Agreement  - ECFA).
A megfigyelői státusz elnyerését nem lenne helyes egyszerűen a két oldal közötti kölcsönös bizalom melléktermékének tekinteni, az az érv is helytállónak tűnik, hogy ez a státusz abból következik, hogy Peking a Ma-kormányzatot preferálja. Peking hozzájárulását  „nagylelkű gesztusként" is lehet értékelni. Azt, hogy a WHA-státusz egyedi eset vagy olyan áttörést jelent, amely azt jelzi, hogy Tajvan a nemzetközi közösség résztvevője lehet, még nem lehet megmondani, a szoros két oldala közötti kapcsolatokban Kínáé az utolsó szó.
A gazdasági keretegyezmény, az ECFA (létrejöttének kérdése) a sziget különböző iparágainak érdekeit érinti. Amennyiben Peking kedvezményes elbánást biztosít bizonyos tajvani termékeknek, az feltétlenül érinti majd a hazai ipar érdekeit. Ehhez azonban Pekingnek saját otthoni érdekkonfliktusait is kezelnie kell. Hasonlóképpen, Tajvan igényei az ECFA tekintetében a másik fél kezdeményezéseitől függenek. Peking ebben az esetben is gyakorolhat „kegyet" Tajvan irányában, de úgy is felfoghatja a kérdést, mint alkalmat bizonyos gazdasági műveletekre Tajvannal.
Egy ilyen keretegyezmény tekintetében Tajvan számára nagy tétet jelent, hogy egyenlő elbánást nyerne Kínával vagy éppen kulcspozícióra tehetne szert a tárgyalóasztalnál. Példa lehet erre Ma Jing-csiu nemrég tett kijelentése, amelynek értelmében reméli, Kína és Tajvan hamarosan megegyezésre jut „a hagyományos írásjelek olvasását és az egyszerűsített írásjelek írását illetően". (Jelenleg a szigeten mindkét vonatkozásban eltérő rendszert alkalmaznak, ami Peking bizalmatlanságát fokozza, mivel elszakadási törekvések jelét látja benne - Globusz). Ez a bejelentés azonnal bírálatot váltott ki Tajvanon, az elnöki hivatalnak gyorsan visszakoznia kellett.
Az írásjelek kérdése nem egyszerűen a hagyományos és az egyszerűsített kínai írásjelek miatt kényes, hanem a Kínával való „megegyezés" vagy „egyetértés" miatt. A tajvaniak nem hajlandóak elfogadni egy olyan típusú szoros-közi megállapodást, amely megváltoztatná kulturális gyakorlatukat, és a kormányzat nem is rendelkezik olyan kényszerítő eszközzel, amely alkalmas lenne egy, az írásjeleket érintő „kulturális forradalom" véghezvitelére. Ha a tajvani társadalom bízik magában, a tajvani kultúra befolyásolhatja Kínát. Hasonlóképpen, nem várható el a tajvani kormánytól, hogy kulturális megállapodást kössön egy olyan kormánnyal, amely népét arra kényszeríti, hogy „zöld gátat" építsen az interneten.
A Tienanmen-téri 1989-es események június 4-i évfordulóján Ma elnök idén is nyilatkozatot tett, amely nem tért el Kínával kapcsolatos korábbi álláspontjától. Az erőteljesebb megfogalmazásokat kerülő stílus egyrészt azt tükrözte, hogy a tajvani vezetés tudja: Kína nem hagyja befolyásolni politikáját a tajvani vezetők által, és mutatja azt is, miként kell a tajvani vezetőknek önkontrollt gyakorolniuk. Megválasztása után Ma elnök kijelentette: „Mindig nehéz volt olyan együttműködési tárgyalásokat elérni, aminőkre törekszünk", mert a tajvaniak „nyilvánvalóan nem gondolják, hogy a kínai (pekingi - Globusz)) kormányzási forma megfelelő számukra". Éppen ezért Tajvan számára kívánatos lenne felvetni a tárgyalásokon Kína politikai rendszerének kérdését - mivel azonban ez nyilvánvalóan lehetetlen, nagyon nehéz elérni a mindkét fél által követett célt, nevezetesen az előrelépést a politikai kérdésekben.
A látszat arra utal, mintha a Tajvani-szoros két oldala közötti kapcsolatokban áttörés készülődne. Közelebbről vizsgálva azonban kitűnik, hogy továbbra is a másik féltől (Kínától) függ minden. Ha tehát Ma tajvani elnök ilyen áttöréssel szeretné biztosítani helyét a történelemben, a feladat rendkívül nehéznek tűnik - fejezi be a tajvani politikai gondolkodás dilemmáit érzékeltető fejtegetését a szerző.

2009. augusztus 25., kedd

Kína az amerikaiak előtt jár a napenergia hasznosítása terén


Európa és Amerika inkább fogyasztó lesz, mint termelő

Obama elnök azt a célt tűzte ki, hogy az Egyesült Államok „a megújuló energia legnagyobb exportőrévé váljon", de az elmúlt hét hónapban, amióta hivatalban van, Kína volt az az ország, amely fokozta arra irányuló erőfeszítéseit, hogy a zöldenergia-piac vezető hatalma legyen, különösen a napsugárzás hasznosítása terén.
Kínai cégek már tavaly nagy szerepet játszottak abban, hogy a napelemes panelek ára csaknem a felére csökkent. Si Cseng-zsung (Shi Zhengrong), a legnagyobb kínai napelem-gyár, a Suntech Holding alapítója és egyben főnöke egy interjúban elmondta, hogy az amerikai piacra való behatolás érdekében a Suntech olcsóbban adja termékeit, mint amennyibe azok anyaga, az összeszerelés és a szállítás összesen kerül - írja Keith Bradsher a The New York Times-ban.A kínai kormány bőséges támogatását élvező cégek úgy akarják megkerülni az amerikai protekcionista törvényeket, hogy termékeik összeszerelésére az Egyesült Államokban építenek üzemeket. Ahogy a japán autógyártók tették több évtizeddel ezelőtt, most a kínai napenergia-társaságok bíztatják amerikai leányvállalataik vezetőit arra. hogy lépjenek be az amerikai ipari szövetségekbe, nehogy megerősödjenek a kínaiakkal szembeni ellenérzések.
Az Obama-kormányzat eltökélt szándéka az amerikai ipar támogatása. Az energiaügyi és a kincstári tárca augusztusban jelentette be, hogy 2,3 milliárd dollár adójóváírást ad a tiszta energia előállításához szükséges felszereléseket gyártó cégeknek. Sokan azonban még a napiparban is attól tartanak, hogy a nyugati vállalatoknak nehéz lesz versenyezniük a kínai konkurensekkel, amelyek olcsó hitelt, villamosságot és munkaerőt használhatnak és a frissen végzett mérnököket évi 7000 dolláros fizetésért tudják alkalmazni.
„Nem hiszem, hogy Európa és az Egyesült Államok a napenergia-termékek fő gyártóivá válhatnak - inkább fogyasztóik lesznek" - jelentette ki Thomas M. Zarrella, a Merrimackban működő GT Solar International cég ügyvezetője. A vállalat specializált gyártóberendezéseket állít elő napelem-paneleket termelő üzemek számára.
Március óta a kínai kormány, a tartományi és még a helyi hatóságok is egymással versengve nyújtanak a napelem-gyártóknak mind bőkezűbb támogatásokat, beleértve az ingyen telket és a kutatásra és fejlesztésre szolgáló pénzeszközöket. Az állami bankok elárasztják az iparágat olyan kölcsönökkel, amelyek kamata jóval alacsonyabb, mint ami Európában vagy az Egyesült Államokban szokásos.
A Vuhsziban (Wuxi) létesült Suntech jó uton van afelé, hogy idén Németországnak is szállítsa termékeit és ezzel a világon a fényelektromos elemek második legnagyobb gyártójává váljon, amelyet csak az arizonai Tempében működő First Solar előz meg. A Suntech mögött hasonló kínai cégek sokasága nyomul.
A nyugati riválisok nehéz helyzetben vannak, a német Q-Cells a múlt héten jelentette be, hogy a csökkenő eladások miatt 2600 alkalmazottjából 500-at elbocsát. Eddig a kormánytámogatások biztosították a keresletet termékeik iránt, most viszont nehéz helyzetben vannak, mivel a kínai termékek olcsóbbak - viszont elérhetőbbé teszik a zöld energiát. Az amerikaiak is nehezen lesznek képesek egységes választ adni a kínai exportoffenzívára, mivel a Suntech amerikai képviselőit vezető posztokra választották meg az iparági szövetségekben
Kína napenergia-kampánya azonban egyhamar aligha változtat a globális felmelegedésen. Kína energiafogyasztása ugyanis minden más országénál gyorsabban nő, bár ma még az Egyesült Államok több energiát fogyaszt. Kína célja az, hogy 2020-ban 20 ezer megawatt napenergiát termeljen - ez még a felét sem éri el a Kínában egy-egy évben felépülő szénerőművek kapacitásának.


http://www.nytimes.com/2009/08/25/business/energy-environment/25solar.html?_r=2&ref=global-home

2009. augusztus 20., csütörtök

Afganisztán: menni vagy nem menni, ez itt a kérdés


A bukott államok talpra állításának titka

Elemzők szerint az afganisztáni választások körüli visszásságok megnehezíti az országot megszállva tartó amerikaiak és szövetségeseik dolgát. Egyre többen vélik úgy, hogy a helyzet reménytelen, és az Egyesült Államok nem képes legyőzni a tálib lázadókat és megerősíteni a demokratikus intézményrendszert, ezért az egyetlen lehetőség a mielőbbi kivonulás. Humphrey Hawksley, a BBC külpolitikai tudósítója még a választások előtt megjelent cikkében azonban arra figyelmeztetett a YaleGlobal magazinban, hogy az elmúlt harminc év bebizonyította, hogy a bukott államok magukra hagyása súlyos geo- és biztonságpolitikai következményekkel jár. A nemzetépítéshez hosszú időre, a bukott állam szuverenitásának korlátozására és tartós külföldi katonai jelenlétre van szükség.
Az elmúlt hetekben számos olyan beszámoló született, amely megkérdőjelezi az augusztus 20-i, Hamid Karzai elnök győzelmét hozó első forduló tisztaságát. Nyugati diplomaták és elemzők szerint tovább ronthatja az ország stabilitását, ha kiderül, hogy az Amerika-barát kormány érintett a szervezett választási csalásban. Ez ugyanis a tálib szélsőségesek népszerűségét növelné, és lehetetlen helyzetbe hozná az amerikaiak vezette szövetségeseket: ha ugyanis kiállnának a korrupt és legitimitását veszített Karzai mögött, akkor ezzel aláásnák a demokratikus intézmények kiépítésére tett kísérletet. Ha viszont kihátrálnak a korrupt Karzai mögül, akkor az egyre több áldozatot szedő tálib ellenállással elkeseredett harcot vívó Amerika- és demokráciaellenes tálib radikálisok kerülnének hatalomra.
A problémák miatt sokan már azt pedzegetik, hogy az Egyesült Államoknak ideje lenne elismernie a vereséget, és mielőbb kivonni a katonákat az ázsiai országból. George Will, a The Washington Post konzervatív kolumnistája szerint az Egyesült Államok magára maradt Afganisztánban, és egyedül képtelen a háború megnyeréséhez szükséges nagyságú haderőt mozgósítani. Ráadásul az amerikaiak még csak az elvileg szövetségesüknek számító Amerika-barát kormányra sem számíthatnak, hiszen a Karzai-rezsim rendkívül korrupt, ahogyan ezt a választási csalás is bizonyítja. ezért nem marad más, mint a csapatkivonás. Hasonló következtetésre jutott a The Wall Street Journal is. A New York-i konzervatív napilap szerkesztőségi cikkében arra szólította fel Obama elnököt, hogy döntse el, hajlandó-e a rendezéshez szükséges pénzt és katonát Afganisztánba küldeni, és ha nem, akkor inkább adja fel a reménytelen harcot, és hívja haza a csapatokat. A brit baloldalon is egyre többen sürgetik a visszavonulást a megnyerhetetlen háborúból.
Hawksley szerint az elmúlt évtized intervenciói azt bizonyítják, hogy elhamarkodott lépés lenne a kivonulás. A demokratikus intézményrendszer megerősödéséhez ugyanis hosszú időre van szükség, és ha a külföldi csapatok magukra hagyják a még nem kellően stabil államokat, akkor félő, hogy eluralkodik a káosz, ami a szélsőséges csoportoknak, egyebek között a globális biztonságot is veszélyeztető nemzetközi terrorista szervezeteknek kedvez. Az al-Kaida és a hasonló militáns szervezetek a bukott illetve az ingatag államokban erősödtek meg. Az afganisztáni intervenció elsődleges stratégiai célja ezért a bukott állam rendezése: olyan kormányzat és intézményrendszer kialakítása, amely garantálja, hogy az országban nem tevékenykedhetnek szabadon a világ biztonságát fenyegető radikálisok.
Ha számba vesszük az elmúlt közel két évtized nagyobb intervencióit, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy azok voltak a sikeres beavatkozások, ahol a nyugati megszállók csak a demokratikus intézmények megerősödése után távoztak. Szomália és Ruanda az elkapkodott kivonulás után hamarosan újra bukott állammá vált - emlékeztet a brit elemző. A boszniai intervenció kudarcnak indult, de miután 1995-ben az Egyesült Államok állt a misszió élére, normalizálódott a helyzet. Hawksley szerint a koszovói beavatkozás is sikertörténetnek tekinthető.
A példák azt bizonyítják, hogy az intervenció sikere a nemzetépítésen múlik. A nemzetépítés pedig leginkább akkor lehet sikeres, ha a helyiek egy időre lemondanak a szuverenitásról, és a megszállókra bízzák a intézményrendszer kialakítását és a rendteremtést. Ez persze sokszor ellenállásba ütközik, hiszen a helyiek közül sokan modern gyarmatosításnak tekintik, ha a megszállók diktálnak. A nagy átalakítás azonban máshogy aligha sikerülhet: a helyi vezetők nem lennének képesek a szokásokat és hagyományokat felrúgva teljesen új normákat is intézményeket kialakítani. Ha túl korán a helyiekre bízzák a fontos döntések meghozását, akkor vakvágányra juthat a demokratikus átalakulás. A palesztin területeken és Irakban is előfordult, hogy a túl korán kiírt választások a radikális iszlámista erők győzelmét hozták. Afganisztánban pedig emberi jogi szempontból elfogadhatatlan engedményekre kényszerült a választások miatt a Karzai-kormány: a szavazás előtt törvénybe iktatta, hogy a „házastársi kötelességét" nem teljesítő nőt férje éheztetheti. A törvényre azért volt szükség, hogy Karzai a keményvonalas iszlámisták támogatásával megnyerhesse a választást.
Ha a nemzetközi erők a fegyverek elhallgatása után azonnal elhagyták volna Koszovót, akkor mára alighanem ismét bukott államként tartanánk nyilván a jelenleg is nemzetközi fennhatóság alá tartozó országot. A tartós stabilitáshoz elengedhetetlen az újjáépítés megkezdése, a gazdaság újraindítása, a kórházak és iskolák megnyitása, a bíróságok kialakítása és a szabad sajtó megteremtése is, amihez szintén hosszú évekre, és természetesen sok pénzre van szükség.
Ha pedig még mélyebbre ásunk - zárja cikkét Hawksley -, akkor elővehetjük a második világháború utáni európai rendezés iskolapéldáját. A szövetségesek tisztában voltak vele, hogy a tartós béke csak akkor garantálható, ha a vesztes államok újjáépítése érdekében átfogó programot indítanak. „Sajnos most azonban, nyolc évvel a szeptember 11-i terrortámadások után sincs átfogó koncepció arról, hogyan kellene rendezni az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó, és a háborúkért felelős bukott államok dolgát."

http://www.yaleglobal.yale.edu/content/lessons-failed-states-rebuilding-sierra-leone-and-liberia

2009. augusztus 17., hétfő

Benjamin Franklin számadása az életről

Úgy kívántam élni, hogy ne vétsek soha, s legyőzzem a természeti hajlam, szokás és társaság kísértéseit. Mivel tudtam, vagy legalább azt hittem: tudom mi jó s mi rossz, elgondolkodtam miért is ne cselekedhetném mindig az egyiket és miért ne kerülhetném el a másikat messzi. Azonban hamarosan látnom kellett, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Míg minden igyekezetemmel egyik hibámat tartottam szemmel, észrevétlen becsusszant a másik; a szokás rajtaütött a figyelmetlenségen; a hajlandóság néha erősebbnek bizonyult a meggondolásnál.
Végül megbizonyosodtam afelől, hogy magammal kötött elvi megállapodásom, mely szerint az erkölcsösség egybevág legszemélyesebb érdekeimmel, nem elegendő ballépéseim megakadályozására; megcsontosodott rossz szokásokat kell letörnöm, majd jókat megszereznem és elplántálnom, mielőtt viselkedésem egyenletes helyességében megbízhatnék. E célból a következő módszert dolgoztam ki.
Tizenhárom erény címszavába gyűjtöttem mindazt amit magam elé mint szükségest vagy kívánatost tűztem, majd minden címszóhoz mellékeltem egy rövid utasítást az erény mibenlétéről. Az erény címszavai s a hozzá fűzött címszavak így hangzottak:
1. MÉRTÉKLETESSÉG
Ne egyél a tunyulásig, ne igyál a részegségig.
2. CSÖND
Csak úgy szólj, ha a magad vagy mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést.
3. REND
Legyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenységed ideje.
4. HATÁROZOTTSÁG
Határozz mit kell tenned; hiánytalanul tedd meg amit elhatároztál.
5. TAKARÉKOSSÁG
Csak úgy költekezz, ha mások vagy a magad javát szolgálod; ne pocsékolj.
6. SZORGALOM
Ne veszíts időt; hasznos dolgon munkálkodj mindig; mellőzz minden fölös tevékenységet.
7. ŐSZINTESÉG
Bántó módon senkit félre ne vezess; jámboran s méltányosan gondolkodj, s ha szólsz eképpen szóljál.
8. IGAZSÁG
Senkit igaztalanul meg ne sérts; iránta való kötelességed el ne mulaszd.
9. MÉRSÉKLET
Kerüld a végleteket; de légy türelmes a legvégső határig azok iránt, akik megsértenek.
10. TISZTASÁG
Ne tűrd sem tested,sem ruhád, sem környezeted tisztátalanságát.
11. NYUGALOM
Állj ellent az apró bosszúságnak; a hétköznapi és elkerülhetetlen hibák ne zavarjanak.
12. MAKULÁTLANSÁG
Ritkán élj a kéjjel; céljának egészségedet vagy a nemzést tekintsd; csömörig, erőd fogytáig, mások vagy magad békéjének, jóhírének rovására ne űzd.
13. ALÁZAT
Kövesd Jézust és Szókratészt
Lévén szándékom mindezen erényekből életmódot formálni, úgy véltem nem volna tanácsos, ha figyelmemet egyszerre osztom meg valamennyi között, hanem egyenként építem őket életembe; s mikor az egyik már véremmé vált, akkor térek a másikra, és így haladok tovább, míg végére nem járok mind a tizenháromnak. Minthogy pedig némely erények előbbi elsajátítása könnyítheti dolgomat a továbbiakban, e célszerűségi sorrend szem előtt tartásával formuláztam meg az erények lajstromát.
Elsőül állítottam a Mértékletesség-et, mert az elmében hűvös tisztaságot teremt, mely oly fontos, ha résen kell állnunk megcsontosodott szokásaink szüntelen vonzása és az örökös kísértések ellenében. Emez erény teljes birtokában könnyebb megfelelni a Csönd parancsolatának. Vágyam az volt hogy tudásom is gyarapodjék, míg erényeimet öregbítem, és meggondolván hogy a beszélgetések során több tudományra tehet szert az ember a füle, mint a nyelve útján: igyekeztem tehát letenni a fecsegés, szójátékfaragás, tréfálkozás szokásáról, mely csak a semmirevaló társaság előtt kedves, épp ezért az erények sorában második helyre a Csönd-et tűztem. Ettől s a soron következő Rend-től reméltem, hogy több időt biztosítanak mind erénytervezetem valóra váltásához, mind tanulmányaimhoz. Ha pedig a Határozottság egyszer véremmé válik, megerősíti majd akaratomat a további erények birtokba vételéhez; Takarékosság és Szorgalom megszabadít megmaradt adósságaimtól, majd jóléthez és anyagi függetlenséghez segítvén megkönnyíti az Őszinteség és Igazság gyakorlását, etc., etc.
Majd eszembe vettem, hogy Püthagorasznak az Arany Versek-ben adott tanácsához híven önvizsgálat volna szükséges naponként; ehhez pedig a következő rendszert dolgoztam ki. Kötöttem egy kis könyvet, melyben minden erénynek külön lapot nyitottam. A lapokra hét-hét hosszanti vonalat húztam, megjelölvén mindeniket egy-egy erény kezdőbetűjével. E keresztvonal mentén, a hét megfelelő napjánál kis fekete ponttal jelölhettem, milyen hibát találtam a napi önvizsgálat során.
Egy lap képe:
Mértékletesség: Ne egyél tunyulásig; Ne igyál részegségig.

H K Sz Cs P Sz V
M






Cs
* *



R * * *

* **
H
*

*

T *





Sz


*


Ő






I






M






T






Ny






M






A






Úgy határoztam hogy egyheti szigorú figyelmet szentelek minden soron következő erénynek. Ilyenformán az első héten legfőbb gondom az volt, hogy legcsekélyebbet se vétsem a Mértékletesség ellen, a többi erényt pedig sorsára bíztam, csupán a táblázaton jelöltem esténként a nap egyéb vétkeit. Az első héten sikerült is tisztán tartanom első soromat, melyet az M betű jelölt, s föltehettem, hogy az erény immár szokássá erősödött bennem; megkíséreltem tehát figyelmemet a második erényre terelni, hogy a következő héten már a két első sorom tisztán álljon. Ily módon járván az erények végére, egy tanfolyamot tizenhárom hét alatt fejeztem be, s minden évben négy tanfolyamra jutott idő. S miként a kertész sem esik a gyomlálásnak kertszerte, mert erejéből nem telnék minden dudvára-gazra, hanem sorra veszi az ágyásokat, hasonlóképpen reméltem bátorítást és erőt a lapok fokozatos megtisztulásától az erényekben való öregbedésemhez, míg majd néhány tanfolyam után boldogan lapozgathatok makulátlan könyvemben naponkénti önvizsgálataim során.

Zöld geopolitikai kihívások


Az energiapolitika geopolitikai és biztonságpolitikai vonatkozásai

Köztudott, hogy az energiapolitika jelentősen befolyásolja a geopolitikai egyensúlyt. Az elmúlt években sokan állítják, hogy a környezetbarát és megújuló energiaforrások elterjesztése segíthet az energiahordozók birtoklásáért folytatott nagyhatalmi vetélkedés felszámolásában, és egyúttal csökkentheti a fejlett országok kiszolgáltatottságát az energiahordozókban gazdag államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól, a latin-amerikai és a közép-ázsiai autoritárius rezsimektől és az arab országoktól. David J. Rothkopf külpolitikai szakértő, a Carnegie Endowment for International Peace kutatóintézet munkatársa arra figyelmeztet a Foreign Policy folyóiratban megjelent írásában, hogy az környezetbarát energia nem megszűnteti, csak átalakítja az erőforrásokért folytatott geopolitikai vetekedést.
A környezetbarát technológiák és a megújuló energiaforrások elterjesztése egyáltalán nem halad olyan zökkenőmentesen, mint azt sokan, elsősorban a zöldek remélik. Az Egyesült Államok kongresszusa például azt tervezi, hogy védővámmal sújtja a károsanyag-kibocsátási kvóták bevezetésétől és a környezetszennyezés mértékének csökkentésétől elzárkózó országokból érkező importcikkeket. A törvényjavaslat elsősorban Kínát érintené hátrányosan, hiszen az ázsiai ország egyelőre nem hajlandó a széndioxid-kvóták bevezetésére. Ha elfogadják, az amerikai szigorítás után véget érne az olcsó munkaerő - és lazább munkavédelmi és környezetvédelmi előírások - miatt Kínába történő kiszervezés korszaka is. A szabályozást ellenző országok Kínával és Indiával azt állítják, hogy az Egyesült Államok valójában a protekcionista intézkedéseseket akar bevezetni a környezetvédelemre és a klímaváltozás elleni harcra hivatkozva.
Nem csak a kereskedelemben vezet konfliktusokhoz a zöld technológiák alkalmazása. Nyilvánvaló, hogy az olajban gazdag, többnyire nem demokratikus államok befolyása jelentősen csökkenne, ha az energiaiparban és a közlekedésben sikerülne kiváltani az olajat. Ám nem sokkal lenne megnyugtatóbb egy olyan világban élni, amelyben az olajexportból élő államok költségvetési bevételei elapadnának - figyelmeztet Rothkopf. Belegondolni is rossz, hogy mi lesz, ha például Oroszország költségvetési finanszírozhatatlanná válik, vagy valamelyik arab országban lázadások és hatalmi harcok törnek ki az olaj világpiaci árának esése miatt.
Ráadásul az olajat kiváltó energiaforrások mindegyikével kapcsolatban újfajta problémák vetődnek fel. A mostanában már zöld szervezetek által is támogatott atomenergia elterjedése is komoly biztonságpolitikai következményekkel járna. A reaktorokban használt dúsított urán és plutónium ugyanis könnyen és gyorsan - néhány hét alatt - atomfegyver gyártásához alkalmas tisztaságú hasadóanyaggá alakítható. De még ha minden atomreaktort építő ország elkötelezett híve lenne is a nukleáris energia békés célú felhasználásának sem lenne garancia a visszaélések elkerülésére: a nemzetközi terrorista szervezetek minden bizonnyal igyekeznének hasadóanyaghoz jutni.
További nehézséget jelenthet a megújuló energiaforrások elterjedésében a vízhiány. A Földön már most is több mint egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, ami komoly biztonságpolitikai és geopolitikai kérdéseket vet fel. Egyre több elemző jut arra a következtetésre, hogy a jövő háborúi a vízről fognak szólni. A helyzetet a környezetbarát technológiák fokozhatják: a vízerőművek építésével megváltozik a folyók vízhozama, a bioüzemanyagok előállítása rengeteg vizet emészt fel, a hibrid meghajtású autók is sok vizet fogyasztanak és még a chipgyártásban alkalmazott eljárások is jelentős mennyiségű vizet emésztenek fel. A szűkös vízért folytatott geopolitikai vetélkedés alig különbözne az olajért vívott harcoktól.
Hasonló problémákat vet fel az elektromos autók elterjedése. Igaz ugyan, hogy az elektromos meghajtású járművek gyártásával jelentősen csökkenne a kőolaj jelentősége, ám egyenes arányban nőne az akkumulátorgyártáshoz szükséges lítiumé. A lítium pedig még az olajnál is ritkább természeti kincs, ráadásul nagyon kevés helyen fordul elő: a Föld lítiumkészletének kétharmada Chile és Bolívia területén, az Atacama-sivatagban található.
„Mindez csak futó pillantás a jövőbe. Ráadásul a környezetbarát energia bevezetésével kapcsolatos geopolitikai problémák egy része már ma is érzékelhető - zárja Rothkopf az elemzését. - Összességében kijelenthető, hogy a hagyományos fosszilis üzemanyagok kiváltásával felszámolhatók a jelenlegi legsúlyosabb globális geopolitikai fenyegetések, de azért nincs ok a hurráoptimizmusra. Fel kell készülnünk rá, hogy a zöldebb világ sem lesz mentes a geopolitikai kihívásoktól. Arra kell tehát törekednünk, hogy a jelenlegi fenyegetések felszámolása közben elkerüljük, hogy a technológiai újítások hasonlóan súlyos problémákhoz vezessenek."

http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/08/17/is_a_green_world_a_safer_world_not_necessarily?page=full

2009. augusztus 16., vasárnap

Ez történelem: nyugati vezetők arra bíztatták Gorbacsovot, hogy akár katonai erővel is akadályozza meg a német újraegyesítést

Gorbacsov utálta és megvetette a kelet-európai kommunista vezetőket

Talán Németh Miklós, akkori miniszterelnök, a Népszabadságnak adott nyilatkozatában szólt először arról, hogy Margaret Thatcher mennyire ellenezte 1989-ben a német újraegyesítést (A globusz.net megjegyzése). A Financial Times csütörtöki száma után  a pénteki The Times újabb világtörténelmi súlyú titkos dokumentumokat ismertet az egyesülés körüli nyugati manőverekről.
Az iratokból kitűnt, hogy Margaret Thatcher nem csak hogy ellenezte a német újraegyesítést, de bizalmasan még arról is biztosította Mihail Gorbacsovot, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megértést fog tanúsítani, ha a Szovjetunió beavatkozik a Varsói Szerződés fenntartása és a Szovjetunió biztonságának megóvása érekében. Mitterrand elnök fejében állítólag az is megfordult, hogy katonai szövetségre lép a Szovjetunióval, hogy közösen akadályozzák meg a német újraegyesítést. Gorbacsov azonban hajthatatlan volt, nem akarta leverni a kelet-európai átalakulást - közöl újabb részleteket a londoni napilap a ma nyilvánosságra kerülő eddig titkosított dokumentumokból.
A brit külügyi iroda által pénteken bemutatandó dokumentumokból csütörtökön napvilágot látott részekből kiderült, hogy François Mitterrand francia miniszterelnök egy magánlevélben arra figyelmeztette Margaret Thatchert, hogy  az egyesítést követően Németország ismét rendkívül veszélyessé válhat. Az íratok tanúsága szerint a brit miniszterelnök is komoly aggodalommal szemlélte az újraegyesítést.
A londoni The Times válogatásából újabb pikáns és megdöbbentő részletekre derül fény a német újraegyesítéssel kapcsolatban.
Az egyik nyilvánosságra hozott feljegyzésből kiderül, hogy 1989-ben Margaret Thatcher azt mondta Mihail Gorbacsovnak, hogy Nagy-Britanniát aggasztja az egész Európa stabilitását veszélyeztető német újraegyesítés. A brit miniszterelnök utalt rá, hogy országa megértést tanúsítana, ha a Szovjetunió beavatkozna az egyesítés és a Varsói Szerződés felbomlásának megakadályozása érdekében.
Thatcher arra is felhívta Gorbacsov figyelmét, hogy nem kell komolyan venni a NATO kardcsörtetését. „Jegyzőkönyven kívül" pedig elmondta azt is, hogy Bush elnök sem kíván közbeavatkozni, ha a Szovjetunió biztonsága érdekében fellép az újraegyesítés ellen. (Thatcher szavait a megbeszélés után emlékezetből rekonstruálták a feljegyzések készítői.)
Iratok bizonyítják, hogy Franciaország is hasonló véleményen volt: Jacques Attali, Mitterrand elnök személyes tanácsadója Vadim Zaglagyinnal, Gorbacsov tanácsadójával folytatott egyeztetésén elmondta, hogy Franciaországot meglepte, hogy Moszkva még nem avatkozott be az NDK-ban, és tétlenül nézi a két Németország közeledését. Néhány hónappal később egyenesen úgy fogalmazott, hogy Franciaország legborzalmasabb rémálma válik valóra a német újraegyesítéssel. Egyes beszámolók szerint Mitterand elnök azt is fontolgatta, hogy katonai szövetségre lép a Szovjetunióval, hogy közösen akadályozzák meg az újraegyesítést.
A dokumentumokból kiderül, hogy Gorbacsov hajthatatlan volt, és nem akarta leverni a szocialista országokban megindult átalakulást.
A londoni napilap leírja, hogy a Thatcher és Gorbacsov megbeszéléséről készült jegyzőkönyvek fénymásolatát egy fiatal orosz kutató csempészte ki Oroszországból még 1991-ben, miután felismerte, hogy a hidegháború végét új megvilágításba helyező dokumentumok történelmi jelentőségűek. A több mint 1000 oldalnyi kicsempészett anyagból az is kiderül, hogy Gorbacsov szívből utálta és megvetette a kelet-európai kommunista vezetőket. Erich Honeckert egyenesen „seggfejnek" nevezte.

http://www.timesonline.co.uk/tol/news/politics/article6829735.ece

2009. augusztus 15., szombat

Valóban elfoglalják a muszlimok az európai városokat?


„1917-ben kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában…”

A liberális Európa egyre több muszlim nőt ragad ki megszokott régi bezártságából, a földrészt a muszlimok „gyarmatosítása" fenyegeti - érvel számos, nagy népszerűségnek örvendő könyv. Miért nem próbálja meg senki ezt a hisztériát lecsendesíteni? - teszi fel a kérdést Pankaj Mishra a The Guardianben.
Vajon tényleg elözönlik a muszlimok Európát? Számos prominens európai és amerikai politikus és újságíró ezt gondolja. Egyesek az „elöregedő" európai lakosság „fiatal" muszlimok általi gyarmatosításáról értekeznek, mások azt állítják, a muszlimok „utcáról utcára" foglalják el az európai városokat. A 493 milliós európai lakosság 3-4%-át adó kisebbség szerintük igenis meghódíthatja a kontinenst: „1917-ben valószínűleg kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában..."
Láthatólag nemcsak az iszlamista forradalmárok, hanem a gyorsan szaporodó muszlimok azok, akik Európát „Eurábiává" alakítják át. Jóllehet a bevándorló muszlimok születési rátája csökkenőben van és közelít a nemzeti átlagokhoz, Caldwell brit szerző mégis úgy véli, hogy „a fejlett kultúrákról már sokszor bebizonyosodott, alábecsülik a primitívek felől rájuk leselkedő veszélyeket". Szerinte Nagy-Britannia és az Európai Unió nem vesz tudomást a „demográfiai időzített bombáról". Jasszer Arafatot idézi, aki egyszer a palesztin nők méhét az ügy „titkos fegyverének" nevezte Izraellel szemben...
Vannak, akik úgy vélik, korlátozni kellene a születések számát, csakhogy ezt a demokrácia korában nem lehet megtenni, kivéve a polgárháborút (ld. szerbek). Egy másik olvasott szerző, Bruce Bawer azt sugallja, hogy a politikusoknak „már holnap" meg kellene kezdeniük a kiutasításokat. Ez a stílus annyira elterjedt, hogy ma már a politikusok is kimondanak korábban „kimondhatatlannak" tűnő dolgokat. A muszlimok kiűzését követelő szélsőjobboldali erők jelentősen előretörtek. Egyre több vezető értelmiségi és újságíró ítéli el a liberális gondolkodókat, akiknek a multikulturalizmusa az „iszlám fasizmusnak" kedvez. Mindez értelemszerűen kihat Törökország uniós csatlakozási terveire.
Egyetlen muszlim ország sem tett olyan sokat, mint Törökország azért, hogy egy európai nemzetállam képét sugározza magáról; a nyugatos elit brutális szekularizációt hajtott végre, ami a jámbor falusi lakosságra is kiterjedt. Annak dacára, hogy szinte mindent megtett a nyugati típusú modernizáció érdekében, Európa mégsem fogadja be. Az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt szerint „a kereszténység ősi ellenségét nem szabad befogadni Európába, mert nála nem ment végbe a felvilágosodás és a reneszánsz, az egyik legfontosabb európai érték, a tolerancia pedig Törökországra nem jellemző".
Tony Judt történész felhívja a figyelmet arra, hogy Európa modern gondolata (demokrácia, emberi jogok, nemek közötti egyenlőség stb.) elhomályosítja mindazon brutális bűnök kollektív emlékezetét, amelyekben minden európai állam cinkos volt. A második világháborús genocídium és az etnikai tisztogatás végeredményben megoldotta Európa régi kisebbségi „problémáját". Európa legnagyobb menekültmigrációja annak a 13 millió németnek az elüldözése következtében keletkezett, akik a világháború után kénytelenek voltak elhagyni Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot és Romániát. Más etnikai csoportok elűzése több országot is közelebb vitt a nemzeti homogenitás kiteljesítésének versailles-i ideáljához.
A kontinens azonban hamarosan újabb idegen populációt fogadott be. A háború utáni Nyugat-Európa fejlődő gazdasága olcsó munkaerőt igényelt, amit a legkönnyebben a volt gyarmatokról, Ázsiából és Afrikából lehetett beszerezni. Franciaország, amely az első világháború idején már több tízezer észak-afrikai vendégmunkást importált, ismét a Magrebhez és Nyugat-Afrikához folyamodott. Anglia volt gyarmataihoz, Indiához és Pakisztánhoz fordult. Hollandia muszlimjai Törökországból és Marokkóból jöttek, valamint egykori gyarmatairól, Indonéziából és Suriname-ből. A munkaerőhiány az NSZK-t az 1960-as évek elején arra kényszerítette, hogy török vendégmunkásokat fogadjon be. Az 1970-es években még Spanyolország is nagyszámú muszlimot hívott be, először a rekonkviszta óta.
Akkor azt gondolták, ezek a bevándorlók keményen dolgoznak majd, aztán visszatérnek hazájukba. A városi gettókban éltek, csak kevesen jutottak közülük teljes állampolgársághoz. Az 1973-i olajválság után több európai ország kemény korlátozásokat vezetett be a bevándorlás terén. Csakhogy akkorra már muszlimok milliói döntöttek úgy, hogy letelepednek Nyugat-Európában, amelynek a szociális szegregációja és rasszizmusa még mindig kedvezőbbnek tűnt számukra, mint az otthoni politikai és gazdasági káosz. Az 1970-es években megszületett a muszlimok második nemzedéke, amelynek azonban a munkavállalási kilátásai sokkal rosszabbak voltak, mint a szüleikéi. Napjainkban 15-16 millió muszlim él az EU-ban, elsősorban a városokban.
A felmérések megerősítik, hogy az európai muszlimok szegények, társadalmilag konzervatív felfogásúak, szenvednek a diszkriminációtól, de általában elégedettek, boldogok a gyermekeikkel, akik nem vallásos iskolákba járnak, s lelkesebbek, mint nem muszlim társaik. A műveltség terjedésével folyamatosan csökken a muszlimok körében a születési ráta, de a vallásgyakorlás is hanyatlóban van: Franciaországban a muszlimoknak csak az 5%-a látogatja rendszeresen a mecsetet.
A bevándorlást korlátozó törvények bebizonyítják, hogy a demokrácia képes minden erejét bevetni annak érdekében, hogy az idegeneket a határokon kívül tartsa (dán , német példák). A szélsőjobboldal a nacionalizmusra építve a muszlim veszéllyel való riogatással igyekszik szavazatokat szerezni. A gyanakvásnak és gyűlöletnek kitett átlagos európai muszlim azonban saját magát politikailag tehetetlennek érzi, a közössége nem tart össze, s egyáltalán nem beszél Európa meghódításáról. Erről a jobboldali, neokonzervatív szerzők megfeledkeznek, akik között egy sincs, aki komolyabb ismeretekkel rendelkezne a muszlim társadalmakról, gondolkodásukra a „blokkszemlélet" jellemző. „Monolitikus európai iszlámról" csak az beszél, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen változatos az itteni muszlimok nemzeti származása, nyelve, törvényi háttere, kulturális és vallási szokásrendszere. A szekularizált törököket vagy a szinkretizmusban élő szindhiket és jávaiakat Szaúd-Arábiában eretnekeknek nyilvánítanák.
A munkanélküli, diszkriminált és pszichológiai dezorientáltságtól szenvedő másod- és harmadgenerációs bevándorlók ugyanakkor fogékonyak a politikai iszlám globalizált formáira. Az azonban csak „törpe kisebbség", mely vonzódik az erőszakhoz, a terrorizmushoz. Az európai titkosszolgálatok és biztonsági erők sokkal hatékonyabbak az iszlamista csoportok elleni küzdelemben, mint a hazai militáns szervezetek felszámolásában: a 2004. márciusi madridi és a 2005. júliusi londoni támadások nem vethetők össze az IRA vagy az ETA múltban elkövetett tetteivel. Az Irakban, Afganisztánban, Libanonban és Gázában elpusztuló muszlimok százai, ezrei viszont kevés figyelmet kapnak, miközben a dániai karikatúrák ügye világméretűvé dagadt. Szeptember 11. óta általános paranoia köti össze a muszlimokat a szélsőségességgel. Szerencsére Európában a civil társadalom hatékonyabban tudja kezelni ezt a problémát, mint az állam, mely igyekszik fenntartani a békességet a politikailag különböző közösségek között.
A Caldwell-félék súlyos tévedéseket írnak le (pl. „Olaszországnak nem jelentős a gyarmati múltja"), történelmi ismereteik hézagosak és tendenciózusak. Nézeteik rendkívül egyoldalúak („férfiasság, faji tisztaság" stb.). „Azok az európai országok, amelyek nem támogatták Bush Irak-politikáját, egyenesen arra bátorították a muszlimokat, hogy Amerika-ellenesek legyenek." A megfontoltabb konzervatív gondolkodók már értékesebb vizsgálatokat végeztek arról, hogy a neoliberális kapitalizmus hogyan számolja fel a vén kontinens régi kultúráit és szolidaritásait. A globalizáció, ahogy Indiában és Kínában is, félelmet keltett az egyenlőtlenséggel és a munkanélküliséggel szemben, ami táptalaja a xenofób nacionalizmusnak és az etnikai, vallási kisebbségek elleni gyűlöletnek. Mindez megmagyarázza, az állam miért reagál oly hevesen a fejkendőt viselő nők magatartására, miközben maguk a fejkendős lányok és asszonyok gyakorlatilag nem vesznek részt az értelmiségiek és politikusok által folytatott vitában.
Egyre többen teszik fel a kérdést, összeegyeztethető-e az iszlám és az európai értékek. Az európai muszlimok mindennapi döntéseit már sokkal inkább a globalizált gazdaság és kultúra, semmint a Korán vagy a saría határozzák meg. A gyakorlatban muszlimok milliói inkább választják a demokráciát, a vallásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, semmint hazájuk autoriter államhatalmát.
A fő kérdés az, hogy az európai nemzetállamok régi stílusú liberalizmusa, amely hagyományosan a kulturális homogenitásra épül, együtt tud-e élni a kisebbségi identitással, a többségi európai társadalom mennyire fogja tudni tolerálni a kulturális és vallási különbségek megnyilvánulásait. 2004-ben Franciaországban mindenesetre bebizonyosodott, hogy a muszlim közösség hajlandó lemondani vallási jelképei viseléséről, ha cserébe teljes értékű franciának ismerik el.
Hasonló problémákkal küzdöttek a 19. században a zsidók is, akiket ugyancsak nem vagy nagyon nehezen fogadtak be. Alfred Dreyfus elítélése Theodor Herzlt, a modern cionizmus egyik meghatározó alakját arról győzte meg, hogy a beilleszkedni vágyó zsidót a szekuláris Nyugat továbbra is „áruló idegennek" tekinti. Az 1920-as években egyesek már „veszélyes illúziónak" tartották az asszimilációt.
A fátylat öltő muszlim diáklányok nem ritkán azért veszik fel ezt a ruhadarabot, hogy közszereplőkké váljanak, felfigyeljenek rájuk. Ezzel voltaképpen nemcsak az állammal, de az iszlám tradíciókkal is szembeszálltak. Minden azon múlik, a befogadó állam lehetőséget teremt-e a muszlimok számára arra, hogy otthon érezzék magukat.

http://www.guardian.co.uk/books/2009/aug/15/eurabia-islamophobia-europe-colonised-muslims

Az újrakezdés bizonytalanságai

Amerikai-orosz kapcsolatok és eltérő prioritások
Foreign Affairs

Világszerte sok remény fűződött Barack Obama közelmúltban lezajlott moszkvai útjához, melyet egyesek a kampányban tett ígéretek egyfajta próbájaként is interpretáltak. Mára az amerikai-orosz viszony gyors és alapvető változásának lehetősége nem tűnik valószínűnek, még akkor sem – állítja Dimitri K. Simes, a Nixon Center elnöke a neves külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs legutóbbi számának a hasábjain – ha mindjét fél új kezdetekről beszél.
Persze, a magasszintű találkozónak volt jó néhány letagadhatatlan pozitív hozadéka – állapítja meg esszéjében a szerző. Aláírtak egy komoly szándéknyilatkozatot a fegyverzetcsökkentési tárgyalások újraindításáról; megállapodtak abban, hogy Amerika használhatja az orosz légteret az afganisztáni hadműveletek támogatására; végül, de nem utolsó sorban létrehoztak egy bilaterális elnöki bizottságot, mely a legmagasabb szinten permanens egyeztetéseket tesz lehetővé az akut és stratégiai problémákról.
Mindazonáltal ahhoz, hogy valóban „újrakezdésről” lehessen beszélni, ennél azért valamelyest több kell – véli Simes. Amerika számára sohasem jelentett elsőszámú célt, hogy Oroszországot stratégiai partnerként fogadja el, akként kezelje, márpedig ahhoz, hogy új alapokra helyezzék a két nagyhatalom kapcsolatrendszerét, orosz részről ez az egyik elvárás.
Ráadásul egy ilyen lépés megtétele nem is sértene semmilyen amerikai érdeket, mindössze annak racionális elismerését igazolná, hogy mióta nem mindenben egyeznek a két hatalom érdekei, ha kér valamit Washington és az ütközne az orosz érdekekkel, akkor annak Moszkva által kért árát meg kell majd fizetnie.
Amerika prioritásai – orosz szempontból – elsősorban Afganisztánhoz, Iránhoz, illetve Észak-Koreához köthetők. Ami Iránt illeti, igaz, hogy Oroszország nagy üzleteket bonyolít le az országgal és Teherán soha nem támogatta – Törökországgal ellentétben – a kaukázusi szeparatista törekvéseket, ráadásul semlegesnek mutatkozott az Oroszországot elkerülni szándékozó gázvezetékek megépítését illetően, ugyanakkor az is igaz, hogy Moszkvát legalább annyira aggasztja a radikális iszlám ország atomfegyver-projektje, mint Washingtont. Ráadásul, bár Moszkva hangosan ellenez minden katonai beavatkozást az iráni atomlétesítmények ellen, de a háttérben örülnének, ha ez bekövetkezne, elvégre a támadás felverné a kőolaj árát, az arab világot pedig ismét Amerika ellen hangolná.
Nagy ellentétek Afganisztán esetében sem mutathatók ki a két nagyhatalom között. Moszkva egyáltalán nem örülne, ha a táliboknak sikerülne Amerikát, illetve a NATO-t legyőzniük és ismét káoszba taszítaniuk az országot. Ugyanakkor az is igaz, hogy az oroszokat rendkívül frusztrálta, amikor – annak dacára, hogy segítették a Nyugatot a tálib rezsim megdöntésében – szépen kiszorították őket a térséggel kapcsolatos geopolitikai játszmákból.
Viszont valódi nézetkülönbség van a Kelet-Európában felállítani tervezett rakétaelhárító rendszerek, valamint az Oroszországot elkerülni képes energetikai vezetékek megépítésének ügyében. És a Kreml azt is súlyos, sőt megengedhetetlen kihívásnak tartja, hogy a NATO megjelenjék a poszt-szovjet térségben. Látni kell ugyanakkor, hogy az oroszok ebbéli politikai döntéseikkel sokkal több kárt okoznak önmaguknak, mint okozhat a Nyugat nekik, ha támogatja az említett célokat. Az orosz beavatkozás a dél-oszét konfliktusba világszerte bizalmatlanságot szült a moszkvai szándékokkal kapcsolatban, a „közelkülföldön” pedig jelentékeny mértékben hitelesítette azon erőket és politikai tényezőket, amelyek az orosz hegemónia elutasítását szorgalmazzák.
Amerikának könnyű dolga van tehát, hogy ebből a helyzetből hasznot húzzon, és bölcs politikára vall annak bejelentése, hogy Washington sem tartja NATO-tagságra érettnek Ukrajnát, illetve Grúziát. Fontos volt annak az érzéketetése is, hogy Obamát közel sem hajtja olyan „szent” és „megmásíthatatlan” elhatározás a kelet-európai rakétaelhárító-rendszerek telepítésében, mint elődjét, George W. Busht.
Dimitri K. Simes szerint a moszkvai csúcstalálkozót megelőzően Washington eléggé kétértelmű üzeneteket küldött az oroszoknak, ami megelőlegezte a tárgyalások szerény eredményességét. Májusban NATO-hadgyakorlatokat tartottak Grúziában, Moszkva minden tiltakozása dacára, majd a látogatása előtti napon Obama súlyos kritikákkal illette Vlagyimir Putyin miniszterelnököt, mondván „egyik lábával a múltban, másikkal a jelenben állva próbálja intézni az ügyeket”. Az orosz elit ezt egyértelműen úgy interpretálta, hogy Washington éket próbál verni Putyin és az elnök, Dmitrij Medvegyev közzé.
Szintén elutasítás várt arra a moszkvai javaslatra is, hogy Oroszországgal a Nyugat kössön egy átfogó, a hidegháborús időszakon túllépő biztonsági megállapodást, hozzanak létre egy közös amerikai-európai-orosz biztonsági rendszert. Az esszé szerzője ezt az orosz elvárást legitimnek véli, megállapítva: az első világháborút lezáró versailles-i békékből az akkori Oroszországot és Németországot kihagyták, ezzel elvetették egy újabb konfliktus magvát. Ma hasonló a helyzet, és ha Oroszország ismét kiszorul a biztonsági garanciákból, ki mondja meg, nem a Nyugattól való teljes elfordulással reagál-e majd erre, miként egykoron Németország? Amerika érdeke az, hogy Moszkva ne Kínától kérjen szövetséget, hanem a Nyugattól, és ugyancsak érdeke az, hogy ne Amerika ellenségeit segítse, hanem – Amerikával szövetségben – lépjen fel ellenük.

http://www.foreignaffairs.com/

2009. augusztus 11., kedd

Válságban az iszlám civilizáció


Szektás, etnikai és rasszista alapú gyűlölet fenyegeti az iszlám egységet

 
Rendkívül érdekes interjút készített Joanne J. Myers Ali A. Allavival a The Crisis of Islamic Civilization (Az iszlám civilizáció válsága) címmel nemrég megjelent könyve kapcsán. A beszélgetés a Carnegie Council for Ethics in International Affairs honlapján olvasható. Allavi korábban védelmi és pénzügyminiszter is volt Irakban, az ország megszállásáról írt könyve 2007-ben nagy visszhangot váltott ki. Az új könyv fő mondanivalója az, hogy nem a muszlimok és nem muszlimok közötti ellentét, hanem az iszlámon belüli szektás, etnikai és rasszista alapú gyűlölet fenyegeti az iszlám egység ideálját. Mindez növekvő közömbösséghez vezet a hit etikai és spirituális alapjával szemben.
Allavi arra keresi a választ, hogy az iszlámnak a modern világgal szembeni látszólagos összeegyeztethetetlensége a vallás lényegéből fakad-e, avagy egyéb tényezőknek köszönhető. Három alapkérdéssel indít: (1) beszélhetünk-e egységes iszlám civilizációról vagy az iszlám már visszavonhatatlanul kulturális, nemzeti és etnikai egységekre szakadt szét? (2) Életképes-e még az iszlám civilizáció vagy visszafordíthatatlanul elveszett? (3) Milyen körülmények között lehetne az iszlám kivételességét helyreállítani és a modern világ felé fordítani?
Az interjú elején Allavi elmondja, hogy az 1950-es években az iszlám világban az iszlámnak szinte egyáltalán nem volt politikai szerepe, az államok saját magukat nemzeti vagy etnikai jelzőkkel, kifejezésekkel azonosították. A vallás a mindennapi életben is egyre kisebb szerephez jutott. Dzsihádról senki sem beszélt, az arabok sorsáról és az antiimperializmusról annál többen. A vallásgyakorlat természetesen eleven volt, de az elsősorban nem a nyilvánosság előtt zajlott. A modernség mindenhová eljutott, a városokban mozik, éttermek, szórakozóhelyek nyíltak, ahol alkoholt is fogyasztottak, és ahova nők is jártak. A modernizáló társadalmi csoportok marginalizálták, sőt elutasították az iszlámot, amelyet a szekularizáció is fenyegetett.
Maga Allavi az 50-es évek végén Angliában tanult, majd tanulmányait az Egyesült Államokban folytatta. A „modern világban" is megmaradt muszlimnak, de magától értetődőnek tartotta, hogy a jövő a nyugati világ modernizmusáé. Részt vett a 60-as évek nagyszabású amerikai diákmozgalmaiban, de az iszlámra mint politika- és társadalomformáló tényezőre csak az 1970-es években figyelt fel. Egyre több muszlim fiatal próbálta meg megtalálni a belső egyensúlyát a különböző ellenkultúrák túlzásai közepette. Lényeges esemény volt az 1976-os londoni Iszlám Világfesztivál, mely a Nyugat számára az iszlám civilizáció egységességének képét közvetítette. A fiatal Allavira nagy hatást gyakorolt egy Londonban élő pakisztáni származású, mélyen vallásos imám, aki bevezette őt a hit misztikus dimenzióiba, de feltárta előtte annak politikai és társadalmi megnyilvánulásait is.
Az 1979-es iráni iszlám forradalom aztán mindent a feje tetejére állított, az iszlám társadalmi és politikai forradalomként szinte berobbant a világ színpadára reményt, ill. félelmet keltve emberek millióiban. Párhuzamos forradalom zajlott a szunnita iszlámban is a Szovjetunió afganisztáni inváziója nyomán: megjelent a militáns iszlámizmus. Hirtelen vitázni kezdtek az iszlám társadalmi és politikai szerepéről. Allávi ekkoriban jutott arra a következtetésre, hogy az iszlám belső, lelki világa és a külső, politikai és társadalmi világa közötti egység bomlásnak indult. Az egyensúly a politikai „aréna" felé tolódott el, az iszlám spirituális vagy etikai aspektusaira egyre kevesebb figyelem terelődött.
Mindez az elmúlt 30 év muszlimok közötti konfliktusaiban és háborúiban érhető tetten a leginkább. Az iszlámon belüli megosztottság az erőszak hihetetlen hulláma nyomán egyértelművé vált (iraki-iráni háború, afganisztáni belharcok stb.). A Szaddám Huszein utáni Irak azonban az iszlám belső viszályának tetőpontját képviselte. Az iszlámisták gyilkos erőszakja jogi ellenlépéseket eredményezett, ami értelemszerűen az ártatlanokat is sújtotta. A síita ellenterror válogatás nélkül szedte áldozatait. Százezrek haltak meg, milliók menekültek el a káosz elől Irakban, mindezt pedig olyan cselekedetek miatt, amelyek mögött állítólag iszlám indítékok húzódtak meg. Az iszlámisták úgy váltogatják ideológiájukat, mint más a ruháját, ahogy a széljárás megkívánja. Az iszlám etikai standardjai eltűnnek, a politikában az egyéni haszonszerzés kerül előtérbe, ami a korrupció szintjét növeli. Ennek a folyamatnak a mozgatórugóit próbálta Allavi a könyvében felrajzolni.
Az iszlám civilizáció elfogadja az isteni szerepet a saját felépítésében, s ha ez az elem hiányzik, az iszlám nem képes integritása sérülése nélkül a modernség dinamizmusa felé fordulni. A globalizáció mély nyomokat hagyott a muszlimok gondolkodásában, de ettől függetlenül a civilizáció belső, hitbéli, eszmei részének kell kihatnia a külső, intézményi, jogi, kormányzati és kulturális aspektusaira. Ez az, ami sok esetben nem érvényesül, az iszlám világa fokozatosan „deszakralizálódik", ami azonnali hatást gyakorol a muszlimok gondolkodására, hitére, magatartására. Az iszlám egység helyreállításának a lehetősége azonban nemcsak ettől függ. Kétségtelen, hogy az iszlám vallásként fenn fog maradni, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az iszlám civilizációról is elmondható, hiszen annak belső alapjai megrendültek, az iszlám külső és a belső aspektusai közötti híd pedig erősen kileng.
Allavi meg van győződve arról, hogy a politikai szélsőségek reakciók a változó világra. Egyfajta túlélési stratégiák. A politikai iszlám tálib formája a külvilágban soha nem maradhatna fenn, de ha úgy érzik, támadják őket, akkor persze igen. Allavi szerint a legjobb, ha nem veszünk a tálibokról tudomást. A történet egyik „fázisáról" van szó. Az se jó, ha a vallás kizárólag magánüggyé válik, mert úgy elveszik az iszlám külső aspektusa, s ezzel maga a civilizáció is. Az egyensúlyt kell megtalálni.
A szunnita-síita ellentéttel kapcsolatban Allavi több aspektusra is felhívja a figyelmet. Az első, hogy a szunniták óriási többségben vannak (85%), a síiták földrajzilag jól körülhatárolható területen élnek. A második, hogy erre a megosztottságra nem lehet úgy tekinteni, mint a katolikus-protestáns ellentétre, hiszen ez utóbbi sokkal több áldozatot követelt a reformáció idején. A síiták és a szunniták között a modern időkig nagyon-nagyon ritkán törtek ki fegyveres konfliktusok. A radikális szunnita iszlám politikai ideológiája ezt is megváltoztatta, s az utolsó 20 évben erősödött fel a konfrontáció. Amíg a vahhábita iszlámizmus meghatározó marad, mely hitetlennek bélyegzi a síitákat, addig az ellentétek is megmaradnak.
A reformáció lehetőségét és szükségességét az iszlámban Allavi elutasítja, mert itt nincs olyan egyházi hierarchia, amely ellen az egyénnek fel kellene lázadnia, hogy közvetlenül fordulhasson Istenhez. Európában a reformáció elvezetett a jogokhoz, a felvilágosodáshoz, a szekularizált politikai rendszerekhez. Ilyen lineáris vonal az iszlámban nem igazán alkalmazható. Az iszlám reformmozgalmai (vahhábiták, 19. századi reformerek) nem vezettek el a humanista liberális demokráciához. Sokkal inkább a szélsőségek lenyesegetése, a szektás alapú vallásértelmezés felszámolása a lehetséges út. Az iszlámot a hagyományos iskolák kikötőjében kell lehorgonyozni, nem pedig állandóan az újraértelmezésével próbálkozni.
A délkelet-ázsiai iszlámmal és az ottani szélsőségesekkel kapcsolatban Allavi kifejtette, hogy ott található az iszlám demográfiai súlypontja. Igaz, hogy a Közel-Keleten történtek éreztetik a befolyásukat Délkelet-Ázsiában, de az arab világon kívül az iszlám új interpretációi sorra jelennek meg. India és Indonézia muszlimjai - ilyen-olyan - demokráciákban élnek, ahogy a törökök, európaiak, amerikaiak is. Ez lehetőséget ad politikai életük megszervezésére.
Pakisztánról Allavinak az a véleménye, hogy az atomfegyverek ellenőrzése politikai és stratégiai döntés. A Szvat-völgyben osztályharc folyik a földbirtokosok és a földnélküliek között, a lakosság pedig egyáltalán nem tart a tálibok ottani térnyerésétől, hiszen nem említhetők egy lapon a hadsereggel és a biztonsági erőkkel. A veszély inkább abban rejlik, hogy a feudális Pakisztánban az osztályharc más területekre is átterjed. Meg abban, hogy az állam rosszul működik, a feladatait nem látja el. Ezek az égető feladatok, a tálibok nem jelentenek igazi fenyegetést.
Az európai muszlimok szerepéről nyilatkozva Allavi elmondja, hogy defenzívában vannak, nemigen tudnak hatást gyakorolni az iszlám világ egészére. Amíg marginális elemek maradnak az európai társadalmakban, ez nem is fog változni. Olyan problémákkal szembesülnek, amelyekkel az iszlám világban nem (politikai jogok, nemek helyzete, munkahelyek, mindennapi szokások). Meg kell találniuk a saját helyüket, ez nagyon fontos. Az iszlámról való lemondás ugyanis az identitásuk elvesztését fogja jelenteni. Allavi rámutat, hogy a muszlimoknak a nyugati világban nem sikerült tömegesen megtéríteniük az embereket, pedig a hódítások során ez korábban nem így volt (Andalúzia, India, Malajzia, Afrika stb.). Az európai muszlimok bevándorlók vagy bevándorlók gyermekei, akik általában rossz társadalmi körülmények között élnek. Amerikában más a helyzet, ott a muszlimok gyerekei jó nevelést kapnak, integrálódnak, vagyoni helyzetük kiegyensúlyozott: Amerika sokkal könnyebben fogad be csoportokat, mint Európa, amely etnikailag a nemzetállamokra épít (az Egyesült Királyság kivételével). Az európai iszlám több irányba mehet el: gettósodás, marginalizálódás, kizárás lehet az egyik út, a befogadó társadalom erkölcseinek, értékeinek teljes elfogadása a másik és a saját identitás korlátozott megtartása a harmadik, ami elfogadható a többség számára. A legvalószínűbb a második verzió, az iszlám magánüggyé válása, ami - mivel külső jegyekkel nem párosul - az identitás feladását jelenti. Sok függ az adott országtól.
Az iszlám, a kereszténység és a zsidó vallás kapcsolatáról Allavi úgy nyilatkozik, hogy annak elsősorban a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia. Ennek az iszlámban óriási hagyományai vannak. Specifikus etnikai vagy vallási öldöklések a modern időkig nem voltak. Alkalmazkodásra, kiegyezésre van szükség, de úgy, hogy elfogadom, a másik ember különbözőségét, amit tiszteletben tartok.

http://www.cceia.org/resources/transcripts/0157.html

Kadarkúti Hétfői üzenet - 40. Jézus az örök kárhozatról

2009.08.10., hétfő Jézus: Az örök kárhozat
Én: Édes Jézusom, szeretlek, tégy engem békéd eszközévé! Nagy érdeklődéssel várjuk tanításodat. Szentlélek Úristen! Jöjj, segíts, hogy édes Jézus szavait méltóképpen tudjam közvetíteni!
Jézus: Drága, engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Jézus Krisztus, a ti Üdvözítőtök és Éva által szólok hozzátok. Ma egy megrendítő és súlyos valóságról beszélek nektek, melyről beszélnem kell: az örök kárhozatról.
1.      Van-e pokol? Hogy van Mennyország, egy állapot, ahol véget ér minden földi szenvedés, fájdalom, betegség, halál, ahol minden jócselekedetért jutalom vár – azt könnyű elhinni. De hogy csakugyan volna pokol, ahol örökké, véget nem érő szörnyű gyötrődésben folyik az elkárhozottak örök élete? Bizony van egy állapot, ahol az Isten ellen lázadók örök időkön át szenvednek.
a.) Már az ókori görögök vallása utal a pokol létezésére. Tantulus királynak, aki saját fiát megölte és ételnek elkészítette, szörnyű szenvedést kellett kiállnia a pokolban: büntetésből örök éhség és szomjúság kínozta. Gyümölcs és víz van előtte, de mikor utána nyúl, hátrahúzódnak. „Tantaluszi kínok”-nak szokták mondani. A többi régi kereszténység előtti vallás is beszél a pokol létezéséről. A Szentírás sok helye is bizonyítékul szolgál erre. Máté evangéliumában mit is mond nektek Keresztelő Szent János? „Minden fát, mi jó gyümölcsöt nem terem, kivágnak és tűzre vetnek” Szintén Máté evangéliumában mondom Én, az Úr, hogy a gonoszok olyan állapotba kerülnek, hol az ő férgük meg nem hal, és tüzük el nem alszik. Máshol meg a gyehenna tüzét emlegetem, ahol lesz sírás és fogak csikorgatása. Még sok hasonlót tudnék felsorolni a Bibiából.
b.) Az ész logikája is arra enged következtetni, hogy bizony van pokol. Olvashatjátok az újságokban, interneten, láthatjátok a TV-ben a sok bűnt, kegyetlenséget, gonoszságot: gyilkosságokat, gyűlöletet. Ez a tengernyi bűn kell, hogy valahol elnyerje büntetését. Isten igazságossága csak így tud érvényre jutni, hogy van pokol.
Egyszer már mondtam nektek egyik hétfői tanításomban, hogy ellenségem legravaszabb módszere: elhiteti veletek, hogy nincs pokol, nem lesz számonkérés. Aki ezt elhiszi, bátran elköveti a bűnöket és a pokolba hull. Ezzel sok-sok lelket szerez magának a Sátán.
2.      A pokol valóban örökké tart?
a.) Örökké! Ezt megköveteli Isten igazságossága. Egyesek azt mondják, hogy a pokol nem lehet örök, mert a Jó Isten nem lehet annyira kemény, hogy egy pillanatnyi súlyos bűnért örökre büntessen. Gyermekeim! Isten jósága nem tehetetlen gyöngeség, anyámasszonyos ellágyulás! Mennyei Atyám valóban jó és irgalmas és mindent megbocsát, amit megbántok, még ha bűneitek olyanok is voltak, minta a skarlát, a bűnbánat után fehérre mossa lelketeket. De ha valaki Istennek hátat fordítva él, és így viselkedik a halál perceiben is, nem kér bocsánatot, akkor megérett az örök kárhozatra.
b.) Hogy a kárhozatnak örökké kell tartania, azt megköveteli Isten szentsége. Ha te tiszta kezű ember vagy – utálod a lopást, ha szemérmes, tisztaszívű vagy – gyűlölöd a kicsapongást, ha igazmondó vagy, elítéled a hazugságot. No most képzeld el, hogy Atyám és Én végtelenül tiszták és szentek vagyunk. Előttünk borzalmas a bűn és el kell fordulnunk tőle, örökre.
c.) Ha a pokol nem lenne örök, akkor hiába haltam volna meg értetek a kereszten. Ugyanis egy ideig-óráig tartó kárhozatból a lelkek egyszer csak mind a Mennybe jutnának, így senkit se kellett volna megváltanom, hiszen anélkül is üdvözülnének.
Az igaz, hogy a pokol örökké tart, de vigasztaló, hogy nem ítélünk elhamarkodottan. Figyelembe vesszük a bűnös lélek körülményeit, neveltetését, szenvedélyes természetét. Mi a Szentháromság megadjuk minden embernek a megtérésre hívó kegyelmet. Példának elmondom egy szegény, hitetlen, ateista asszony történetét. Éva, az Én eszközöm, szívén viselte lelke sorsát. Felkereste, elvitte neki naplójából az egyik naplókivonatot. Próbálta meggyőzni, de úgy búcsúztak el, hogy sajnos ő egyáltalán nem tud hinni Istenben és az örök életben. A naplókivonatot hamarosan összetépte azzal, hogy erre neki semmi szüksége nincs. Teltek az évek változatlanul. Egy másik mélyen hívő gyermekemet is elküldtem hozzá, de a beszélgetések után semmi jelét nem adta megtérésének. Régi betegsége elhatalmasodott rajta, hirtelen meghalt. Természetesen nem kért papot haldoklásakor. Ugye – Gyermekeim – azt hiszitek, elkárhozott? Bizony nem kárhozott el. Éva 5 évig imádkozott a lelkéért. Halála perceiben ott állt Előttem reszketve, telve bűntudattal, melyet eszközöm imái esdekeltek ki számára. A tisztítóhely legmélyére került. Ebből az esetből láthatjátok, hogy irgalmam és szeretetem határtalan.
3.   Hogy a bizonytalankodó emberek könnyebben elhiggyék, hogy van örök kárhozat, ezért több választottam lelkét kiragadtam, és elvittem a pokolba, hogy visszatérve beszámolhassanak róla. Ezekben a megtapasztalásokban sok közös dolog van.
Az egyik, amit egyformán mindnyájan állítanak, hogy a kárhozat helye jelenleg lent van, a Föld mélyében, később a tűz tavába lesz vetve. Kinyílik a Föld felszíne, és kísérőjükkel lefelé haladnak, és közben fejük felett bezáródik a föld. A másik, amiről beszámolnak, a sötétség. Azt mondják, soha a földön nem tapasztaltak még ekkora sötétséget. Minden koromfekete és közben milliók kiáltozását, sikoltozását lehet hallani. Azt mondják, hogy a félelem ural mindent. Nem lehet látni semmit, és a szerencsétlen lélek, nem tudja, hogy mikor mi közeledik felé, és mi támadja meg. Ez a félelem felülmúl minden földi félelmet. Mindent undorító szag tölt be: égett hús, nyitott szennycsatorna, romlott tojás, rothadt hús, savanyú tej, kénszag keveredik egymással, torokszorongató szörnyű bűz. A hőség rettenetes a pokolban. A földön ekkora hőségtől pillanatok alatt meghal az ember, de ott mindent tűrni kell, mert nem lehet meghalni. A pokolban rettenetes szárazság van, nincs semmi nedvesség a levegőben és a víz egyetlen cseppje után is epekedik az ember. A pokolban tűz van, és a lángokban égnek az emberek, de nem tudnak elégni, meghalni. És ami mindennél rosszabb, a démonok, a gonosz szellemek kegyetlenül kínozzák a kárhozottakat. Ezeknek a démonoknak szörnyű külsejéről, gyűlöletéről és kegyetlenkedésük módjáról nem kívánok szólni nektek, mert nagyon felkavarna benneteket.
A szenvedésnek fokozatai vannak a pokolban. Mindenki a megérdemelt büntetését kapja. Isten igazságosságának megfelelően.
Drága Gyermekeim! Nem ijesztegetésből beszélek nektek az örök kárhozatról, hanem tanúság céljából. Mert aki hiszi, hogy van pokol, az úgy alakítja a földi életét, hogy messze ívben elkerülje. Óvakodik minden bűntől, különösen a súlyos bűnöktől. Azok a választottjaim, akiknek bepillantást adtam a kárhozat helyére, nagy sajnálatot éreznek és részvétet az oda került lelkek iránt, akiken már semmit sem lehet segíteni. Édesanyám és Én vérző szívvel szemléljük őket, hallgatjuk kiáltozásaikat, de már nem tehetünk semmit. De meg lehet még menteni testvéreitek millióit, akik még élnek, vagy haldokolnak, azokat, akik nagy lépésekben haladnak a pokol kapuja felé. Hogyan? A bűnökben élőkért, a hitetlenekért, a közömbösökért, a rengeteg haldoklóért ajánljátok fel a szentmiséket, amin részt vesztek. Ajánljátok fel a kárhozat felé haldoklókért kisebb – nagyobb testi-lelki szenvedéseiteket, hozzatok értük áldozatokat, imádkozzatok értük szívetek legmélyéből. Ezeket Én mind kegyelemmé alakítom és megtérnek, bocsánatot kérnek és pokol helyett a tisztítóhelyre, a remény helyére jutnak. Édes Kicsinyeim! Engesztelőim! Ilyen sokat tudtok segíteni Nekem. Minden báránykám elvesztése kimondhatatlan fájdalom Nekem és Édesanyámnak, és ti ezt a fájdalmunkat jelentősen tudjátok csillapítani.
Drága Gyermekeim! Ne féljetek, beborítalak benneteket végtelen irgalmammal és szeretetemmel, megáldalak titeket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.

2009. augusztus 10., hétfő

Nagy árat fizetünk az olcsó húsért


Meg kell reformálni a húsfogyasztási és az állattartási szokásokat

Az állatvédők már régóta ellenzik az ipari állattenyésztést. Az elmúlt években kialakult sertés- és madárinfluenza járványok arra figyelmeztetnek, hogy nem csak az állatok, de az emberek egészségét is veszélyeztetik a modern, olcsó hús előállítására alakult állatfarmok. Az Egyesült Államokban hovatovább népbetegségnek számító túlsúlyosság, az antibiotikumokkal és vegyszerekkel fertőzött élelmiszerek egyaránt az ipari körülmények közötti állattartásra vezethetők vissza. Ráadásul a modern állattenyésztés jelentősen hozzájárul a klímaváltozáshoz is - figyelmeztet Bryan Walsh az amerikai Time magazinban.
Upton Sinclair amerikai író és publicista A dzsungel című könyvében már több mint száz éve felhívta a figyelmet a modern, nagybani állattenyésztés visszásságaira: a borzalmas körülményekre, az állatok szenvedésére. A huszadik század második felétől pedig egyre több állatvédő szervezet lép fel az állítok jogainak védelmében, de sokáig elsősorban csak jogi aktivisták tekintették fontosnak a kérdést, az amerikaiak többségét az érdekelte, hogy minél több olcsó hús legyen a piacon.
Az elmúlt évtizedekben egyre hatékonyabbá váló óriási farmokon jelentősen csökkent a hús előállításának költsége: a kis ketrecekben hizlalt sertések gyakorlatilag egyáltalán nem mozognak, így már öt hónap alatt elérik a vágósúlyt. A kiadásokat és velük a hús árát csökkenti az állami támogatásnak és a modern vegyszerezésnek köszönhetően olcsó kukorica. A rossz körülmények között, az ürülék közvetlen közelében élő sertéseket antibiotikumokkal óvják a betegségektől és a fertőzésektől. A farmok hatékonyságának köszönhetően az amerikaiaknak egyre kevesebbet kell húsra fordítani: a mezőgazdasági minisztérium adatai szerint 1966-ban egy átlagos háztartás még bevételeinek 18 százalékát költötte élelmiszerre, ma viszont mindössze 10 százalékot, annak ellenére, hogy jelentősen nőtt az élelmiszer-fogyasztás.
Az elmúlt években azonban egyre inkább világossá kezd válni, hogy nem csak az állatok szenvedésének enyhítése érdekében lenne szükséges megreformálni az állattartási szokásokat.
Az olcsó hús miatt az elmúlt évtizedek során egyre nőtt a túlsúlyos és az elhízott amerikaiak aránya is - figyelmeztet Walsh. Az államilag támogatott kukoricának köszönhetően olcsó az ennivaló: egy 5 dolláros kisebb McDoanld's menü 1200 kalóriát tartalmaz, ami több mint fele egy felnőtt számára ajánlott napi bevitelnek. Nem véletlen, hogy az amerikaiak ma átlagosan 20 százalékkal több kalóriát visznek be naponta, mint negyven éve. A probléma elsősorban a szegényeket sújtja: szakértők számítása szerint egy dollárból 1200 kalóriányi sült krumplit, 875 kalóriányi üdítőitalt lehet venni, zöldségből viszont mindössze 250 kalóriát, gyümölcsből alig 170 kalóriát. Szinte természetes, hogy a kevésbé tehetősek a kalóriában gazdag, egészségtelen ételeket fogyasztják. „Nem meglepő, ha a szegények körében magasabb az elhízottak aránya, hiszen soványnak lenni túl sokba kerül."
Súlyos környezetvédelmi problémát jelent az állati ürülék is. A trágyát gyakran a szabad ég alatt hagyják, ahonnét az eső az ivóvízbe mossa az ürüléket. A Mississippi olyan szennyezetté vált a trágya és a mezőgazdaságban alkalmazott vegyszerek miatt, hogy a folyó torkolatánál a Mexikói-öbölben több mérföldes körzetben kihaltak a halak. Az olcsó húst biztosító nagy kukoricahozamhoz viszont elengedhetetlen az intenzív műtrágyázás és vegyszerezés.
Az állattartás közvetlenül hozzájárul a globális felmelegedéshez is. A klímaváltozásért felelős, üvegházhatást okozó gázok egy jelentős része az állattartás során képződik: az Egyesült Államok összes energiafogyasztásának 19 százalékát az állattarásban használják fel.
Komoly egészségügyi kockázatokat jelent az állatok gyógyszeres kezelése is. A modern ipari farmok egyre több antibiotikumot használnak: az amerikai összes antibiotikum 70 százalékát kapják tenyészállatok - közel kétszer annyit, mint amennyit a lakosság. Az antibiotikumok persze megjelennek a húsban is, és így bejutnak az emberi szervezetbe.
Ráadásul - teszi hozzá Walsh -, a farmokon összezárt, az agyongyógyszerezés miatt gyenge immunrendszerű állatok között új, ellenálló baktérium- és vírustörzsek fejlődhetnek ki. Halálos vírusok a természetben is létrejönnek, de az ipari állattartás az újabb és veszedelmesebb mutációk kialakulásának melegágya. Szakértők szerint a sertésinfluenza néven ismertté vált A/H1N1 vírustörzs kialakulásában minden bizonnyal nagy szerepet játszott a modern ipari állattartás. Amerikai biológusok feltételezése szerint a sertésektől származó vírustörzs, amely a Mexikóban kirobbant járványt okozta, egy észak-karolinai sertésfarmon korábban kialakult változat mutációja.
Walsh szerint az elkövetkező években még súlyosabbá válhatnak a fenti problémák, hiszen Kína és India felzárkózásával egyre inkább nő a hús iránti igény. Szakértők szerint 2015-re 25 százalékkal nőhet a globális csirke- és sertésállomány. Ezért mielőbb átfogó reformokra van szükség: nem csak az állattartási előírásokat kell szigorítani, de az étkezési szokásokat is át kell alakítani.
A leginkább előnyös az lenne, ha a fejlett nyugati államok visszatérnének a hagyományos állattartáshoz, a legeltetéshez: ezzel ugyanis egyszerre meg lehetne oldani a fenti problémákat. A szabadon tartott állatok életminősége jelentősen javulna, csökkenne a környezetszennyezés és az előállított hús nemcsak egészségesebb, de ízletesebb is lenne. Nyilvánvaló, hogy mindez a húsárak emelkedésével járna - ám egészségügyi szempontból az is előnyös lenne, ha az amerikaiak kevesebbet ennének.

http://www.time.com/time/printout/0,8816,1917458,00.html

A palesztin fegyveres küzdelem teljes kudarca


Mahmud Abbasz kötéltánca

A Fatah betlehemi kongresszusa kapcsán Adrien Jaulnes, a párizsi Le Figaro jeruzsálemi tudósítója rámutat, hogy 40 év alatt a különböző palesztin fegyveres szervezetek erőszakos akciói csak annyit értek el, hogy súlyosbították a palesztin lakosság életkörülményeit és kudarcra kárhoztattak minden olyan törekvést, amely a palesztin állam megteremtésére irányult.
A palesztin Fatah mozgalom hivatalosan ezúttal sem mondott le az Izrael elleni fegyveres harcról. A Betlehemben a mozgalom logója, a két keresztbetett kalasnyikov alatt egybegyűlt kongresszuson az idős fedajinok megakadályozták pártjuk eme alapító elvének bárminő módosítását, noha Mahmud Abbasz, Arafat utóda már régóta ellenzi az erőszak alkalmazását. Amióta 2004-ben a mozgalom vezetője lett, saját népszerűségének rovására próbál tárgyalásos megoldást elérni Izraellel. Belső politikai okok miatt azonban nem szállhatott szembe a palesztin „ellenállásra" való szent jog elvével. Mindazonáltal a Fatah kongresszusát megnyitó beszédében világosan érzékeltette, hogy ez az ellenállás más formákat is ölthet, mint a fegyveres küzdelem. Példaként említette azokat a nem erőszakos tüntetéseket, amelyek csaknem hetente zajlanak a ciszjordániai Bilinben a biztonsági fal létesítése ellen.
Ez a példa azonban elszigetelt. A palesztin ügy egyik sajátossága, hogy néhány ritka kivételtől eltekintve sohasem folyamodott a passzív, erőszakot nem alkalmazó ellenállás módszeréhez. A Fatah és a Hamász szemében a palesztin követelések kinyilvánításának egyedüli módszere a fegyveres harc.
Az eredmény azonban csúfos kudarc. Negyven év alatt az összes palesztin szervezetek erőszakos akciói csak azt érték el, hogy a palesztin lakosság életkörülményei súlyosbodtak, s hogy kudarcba fulladt minden kísérlet egy palesztin állam megteremtésére. Ciszjordánia izraeli megszállása folyamatosan keményebbé vált és végül elválasztó fal felépítésére vezetett, Gáza blokádja pedig erősödött.
Morális szempontból a palesztin ügy, amely mellett különben számos érv szól, ma egy táborban találhatja magát a modern erőszak legrosszabb formáival. A terrorizmus eszközének alkalmazása mindig elítélendő, de kétszeresen az, ha lejáratja az ügyet és csak fokozza annak a lakosságnak a szenvedéseit, amelyet állítólag védelmez.
A cinikus számítás, amellyel a 20. század forradalmárai és lázadói erőszakhoz és terrorizmushoz folyamodtak, nevezetesen hogy rákényszerítsék ellenfelüket az elnyomó módszerek alkalmazására, aminek eredményeként mozgósítani lehet ellene a lakosságot és végül tárgyalóasztalhoz lehet kényszeríteni a hatalmat, a palesztinok esetében sohasem vált be.
Azoknak az izraelieknek, akik minden tárgyalást elleneznek, sohasem voltak jobb szövetségesei, mint előbb a Palesztin Felszabadítási Szervezet, a PFSZ, majd a Hamász aktivistái. A gépeltérítésektől az öngyilkos merényletekig ezek a mozgalmak tálcán szállították azokat az érveket, amelyek a párbeszéd kapujának bezárásához voltak szükségesek.
Katonailag a palesztin fegyveres harc sohasem jelentett igazi veszélyt izraeli ellenfele számára. Néhány olyan összecsapástól eltekintve, mint a „karamehi csata" a Jordán völgyében 1968-ban, a dél-libanoni csatározások 1978-ban vagy a Bejrút külvárosaiban 1982-ben vívott harcok, a fedajinok gyakorlatilag szinte sohasem bocsátkoztak harcba az izraeli hadsereggel. Sokkal gyakrabban kerültek szembe más arabokkal, például a jordániai Arab Légióval 1970-ben vagy a szíriai hadsereggel és a keresztény milíciákkal a libanoni polgárháború idején. Ezektől eltekintve a palesztin küzdelem haditettei főleg polgári személyek elleni terrorakciók voltak.
Az 1972-es müncheni merényletektől a 2000-es évek öngyilkos merénylőiig ennek a „fegyveres harcnak" fő eredménye a palesztin ügy lejáratása volt, valamint az, hogy növelte ellenfeleinek nemzetközi támogatottságát, csaknem teljesen eltűntette a békés megoldás híveinek táborát Izraelben és nehezebbé tette a palesztin lakosság életkörülményeit
Mahmud Abbasz megértette, milyen zsákutcába vitte a palesztin ügyet a „fegyveres harc". Bár nem rendelkezik sem egy Gandhi karizmájával, sem egy Martin Luther King ékesszólásával, most meg kell győznie a palesztinokat arról, hogy a békés módszerek sokkal hatásosabbak lehetnek.


http://www.lefigaro.fr/debats/2009/08/10/01005-20090810ARTFIG00168-l-impasse-de-la-lutte-armee-palestinienne-.php