Mahmud Abbasz kötéltánca
A Fatah betlehemi kongresszusa kapcsán Adrien Jaulnes, a párizsi Le Figaro
jeruzsálemi tudósítója rámutat, hogy 40 év alatt a különböző palesztin
fegyveres szervezetek erőszakos akciói csak annyit értek el, hogy
súlyosbították a palesztin lakosság életkörülményeit és kudarcra
kárhoztattak minden olyan törekvést, amely a palesztin állam
megteremtésére irányult.
A palesztin Fatah mozgalom hivatalosan ezúttal sem mondott le az Izrael elleni fegyveres harcról. A Betlehemben a mozgalom logója, a két keresztbetett kalasnyikov alatt egybegyűlt kongresszuson az idős fedajinok megakadályozták pártjuk eme alapító elvének bárminő módosítását, noha Mahmud Abbasz, Arafat utóda már régóta ellenzi az erőszak alkalmazását. Amióta 2004-ben a mozgalom vezetője lett, saját népszerűségének rovására próbál tárgyalásos megoldást elérni Izraellel. Belső politikai okok miatt azonban nem szállhatott szembe a palesztin „ellenállásra" való szent jog elvével. Mindazonáltal a Fatah kongresszusát megnyitó beszédében világosan érzékeltette, hogy ez az ellenállás más formákat is ölthet, mint a fegyveres küzdelem. Példaként említette azokat a nem erőszakos tüntetéseket, amelyek csaknem hetente zajlanak a ciszjordániai Bilinben a biztonsági fal létesítése ellen.
Ez a példa azonban elszigetelt. A palesztin ügy egyik sajátossága, hogy néhány ritka kivételtől eltekintve sohasem folyamodott a passzív, erőszakot nem alkalmazó ellenállás módszeréhez. A Fatah és a Hamász szemében a palesztin követelések kinyilvánításának egyedüli módszere a fegyveres harc.
Az eredmény azonban csúfos kudarc. Negyven év alatt az összes palesztin szervezetek erőszakos akciói csak azt érték el, hogy a palesztin lakosság életkörülményei súlyosbodtak, s hogy kudarcba fulladt minden kísérlet egy palesztin állam megteremtésére. Ciszjordánia izraeli megszállása folyamatosan keményebbé vált és végül elválasztó fal felépítésére vezetett, Gáza blokádja pedig erősödött.
Morális szempontból a palesztin ügy, amely mellett különben számos érv szól, ma egy táborban találhatja magát a modern erőszak legrosszabb formáival. A terrorizmus eszközének alkalmazása mindig elítélendő, de kétszeresen az, ha lejáratja az ügyet és csak fokozza annak a lakosságnak a szenvedéseit, amelyet állítólag védelmez.
A cinikus számítás, amellyel a 20. század forradalmárai és lázadói erőszakhoz és terrorizmushoz folyamodtak, nevezetesen hogy rákényszerítsék ellenfelüket az elnyomó módszerek alkalmazására, aminek eredményeként mozgósítani lehet ellene a lakosságot és végül tárgyalóasztalhoz lehet kényszeríteni a hatalmat, a palesztinok esetében sohasem vált be.
Azoknak az izraelieknek, akik minden tárgyalást elleneznek, sohasem voltak jobb szövetségesei, mint előbb a Palesztin Felszabadítási Szervezet, a PFSZ, majd a Hamász aktivistái. A gépeltérítésektől az öngyilkos merényletekig ezek a mozgalmak tálcán szállították azokat az érveket, amelyek a párbeszéd kapujának bezárásához voltak szükségesek.
Katonailag a palesztin fegyveres harc sohasem jelentett igazi veszélyt izraeli ellenfele számára. Néhány olyan összecsapástól eltekintve, mint a „karamehi csata" a Jordán völgyében 1968-ban, a dél-libanoni csatározások 1978-ban vagy a Bejrút külvárosaiban 1982-ben vívott harcok, a fedajinok gyakorlatilag szinte sohasem bocsátkoztak harcba az izraeli hadsereggel. Sokkal gyakrabban kerültek szembe más arabokkal, például a jordániai Arab Légióval 1970-ben vagy a szíriai hadsereggel és a keresztény milíciákkal a libanoni polgárháború idején. Ezektől eltekintve a palesztin küzdelem haditettei főleg polgári személyek elleni terrorakciók voltak.
A palesztin Fatah mozgalom hivatalosan ezúttal sem mondott le az Izrael elleni fegyveres harcról. A Betlehemben a mozgalom logója, a két keresztbetett kalasnyikov alatt egybegyűlt kongresszuson az idős fedajinok megakadályozták pártjuk eme alapító elvének bárminő módosítását, noha Mahmud Abbasz, Arafat utóda már régóta ellenzi az erőszak alkalmazását. Amióta 2004-ben a mozgalom vezetője lett, saját népszerűségének rovására próbál tárgyalásos megoldást elérni Izraellel. Belső politikai okok miatt azonban nem szállhatott szembe a palesztin „ellenállásra" való szent jog elvével. Mindazonáltal a Fatah kongresszusát megnyitó beszédében világosan érzékeltette, hogy ez az ellenállás más formákat is ölthet, mint a fegyveres küzdelem. Példaként említette azokat a nem erőszakos tüntetéseket, amelyek csaknem hetente zajlanak a ciszjordániai Bilinben a biztonsági fal létesítése ellen.
Ez a példa azonban elszigetelt. A palesztin ügy egyik sajátossága, hogy néhány ritka kivételtől eltekintve sohasem folyamodott a passzív, erőszakot nem alkalmazó ellenállás módszeréhez. A Fatah és a Hamász szemében a palesztin követelések kinyilvánításának egyedüli módszere a fegyveres harc.
Az eredmény azonban csúfos kudarc. Negyven év alatt az összes palesztin szervezetek erőszakos akciói csak azt érték el, hogy a palesztin lakosság életkörülményei súlyosbodtak, s hogy kudarcba fulladt minden kísérlet egy palesztin állam megteremtésére. Ciszjordánia izraeli megszállása folyamatosan keményebbé vált és végül elválasztó fal felépítésére vezetett, Gáza blokádja pedig erősödött.
Morális szempontból a palesztin ügy, amely mellett különben számos érv szól, ma egy táborban találhatja magát a modern erőszak legrosszabb formáival. A terrorizmus eszközének alkalmazása mindig elítélendő, de kétszeresen az, ha lejáratja az ügyet és csak fokozza annak a lakosságnak a szenvedéseit, amelyet állítólag védelmez.
A cinikus számítás, amellyel a 20. század forradalmárai és lázadói erőszakhoz és terrorizmushoz folyamodtak, nevezetesen hogy rákényszerítsék ellenfelüket az elnyomó módszerek alkalmazására, aminek eredményeként mozgósítani lehet ellene a lakosságot és végül tárgyalóasztalhoz lehet kényszeríteni a hatalmat, a palesztinok esetében sohasem vált be.
Azoknak az izraelieknek, akik minden tárgyalást elleneznek, sohasem voltak jobb szövetségesei, mint előbb a Palesztin Felszabadítási Szervezet, a PFSZ, majd a Hamász aktivistái. A gépeltérítésektől az öngyilkos merényletekig ezek a mozgalmak tálcán szállították azokat az érveket, amelyek a párbeszéd kapujának bezárásához voltak szükségesek.
Katonailag a palesztin fegyveres harc sohasem jelentett igazi veszélyt izraeli ellenfele számára. Néhány olyan összecsapástól eltekintve, mint a „karamehi csata" a Jordán völgyében 1968-ban, a dél-libanoni csatározások 1978-ban vagy a Bejrút külvárosaiban 1982-ben vívott harcok, a fedajinok gyakorlatilag szinte sohasem bocsátkoztak harcba az izraeli hadsereggel. Sokkal gyakrabban kerültek szembe más arabokkal, például a jordániai Arab Légióval 1970-ben vagy a szíriai hadsereggel és a keresztény milíciákkal a libanoni polgárháború idején. Ezektől eltekintve a palesztin küzdelem haditettei főleg polgári személyek elleni terrorakciók voltak.
Az 1972-es müncheni merényletektől a
2000-es évek öngyilkos merénylőiig ennek a „fegyveres harcnak" fő
eredménye a palesztin ügy lejáratása volt, valamint az, hogy növelte
ellenfeleinek nemzetközi támogatottságát, csaknem teljesen eltűntette a
békés megoldás híveinek táborát Izraelben és nehezebbé tette a
palesztin lakosság életkörülményeit
Mahmud Abbasz megértette, milyen zsákutcába vitte a palesztin ügyet a „fegyveres harc". Bár nem rendelkezik sem egy Gandhi karizmájával, sem egy Martin Luther King ékesszólásával, most meg kell győznie a palesztinokat arról, hogy a békés módszerek sokkal hatásosabbak lehetnek.
Mahmud Abbasz megértette, milyen zsákutcába vitte a palesztin ügyet a „fegyveres harc". Bár nem rendelkezik sem egy Gandhi karizmájával, sem egy Martin Luther King ékesszólásával, most meg kell győznie a palesztinokat arról, hogy a békés módszerek sokkal hatásosabbak lehetnek.
http://www.lefigaro.fr/debats/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése