"Mind
a mai napig széles körben elfogadott az a nézet, hogy a
nemzetiszocialista német Harmadik Birodalom 1941. június 22-én egy
meglepett, katonailag felkészületlen Szovjetuniót támadott meg, amelynek
Németországgal szemben semmiféle agresszív szándéka sem volt. Ez a
tétel a korszerű, elfogulatlanságra törekvő hadtörténeti kutatás számára
az elmúlt két évtized kutatási eredményeinek tükrében már nem
elfogadható. A két totalitárius nagyhatalom és szövetségeseik háborúját,
annak okait a rendelkezésre álló tények alapján, a korábbinál szélesebb
környezetben kell megvizsgálnunk.
A világtörténelem első szocialista országa, Szovjet-Oroszország
(1922-től Szovjetunió) azt követően jött létre, hogy a bolsevikok
1917-ben átvették a hatalmat. A bolsevikok abban reménykedtek, hogy az
első világháborúba belefáradt Németországban is kitör majd a forradalom,
amely egész Európát magával ragadja. Ez azonban elmaradt, s
Szovjet-Oroszország kapitalista államok gyűrűjében találta magát. A
kapitalista hatalmak az újszerű szocialista társadalmi berendezkedést
veszélyesnek találták, mivel a szovjet példa erősíthette saját országaik
forradalmi mozgalmait. Ezért a bolsevikok elképzelése szerint csak idő
kérdése volt, hogy a kapitalista és egyben imperialista hatalmak mikor
indítanak háborút az első szocialista ország megsemmisítése céljából.
Szerintük ez az összecsapás elkerülhetetlen volt. Ezen kívül a
bolsevikok politikai elképzelései között előkelő helyen állt a
világforradalom eszméje, valamint az, hogy a „szocializmus világméretű
győzelmét” csak erőszak alkalmazásával érhetik el.
A szovjet Vörös Hadsereg, amely a polgárháború poklában született,
1919-1920-ban elhárította ugyan az intervenciós kísérleteket, de nem
volt alkalmas arra, hogy a kapitalista országok korszerű haderőivel
hosszútávon is felvegye a küzdelmet. A hatalmas térségekkel, milliós
emberanyag-tartalékokkal és gazdag ásványkincs-készletekkel rendelkező
országnak alig volt nehézipara, amely az első világháború tapasztalatai
alapján a korszerű katonai hatalom alapja volt. Ezért a bolsevikok
Sztálin vezetésével az 1920-as évek végén igen intenzív ipartelepítési
programba kezdtek, amelyet főleg a parasztság kizsákmányolásából
fedeztek. A cél olyan hadiipari potenciál kiépítése volt, amely a
Szovjetunió számára lehetővé teszi, hogy háborút vívjon a kapitalista
nagyhatalmak szövetsége ellen, és képes legyen forradalmi támadó háborút
indítani a kapitalista országokban élő proletárok felszabadítása
céljából.
Egy évtized alatt a szovjet állam elmaradott agrárállamból vezető ipari
és katonai hatalom lett. A szovjet ipar által épített repülőgépek az
1930-as években több világrekordot is felállítottak. A hadiipar
kialakításával párhuzamosan a vezető szovjet katonai teoretikusok
korszerű elméleteket dolgoztak ki a jövő háborújával kapcsolatban. Ez a
háború az elérendő politikai célok és alkalmazott haditechnika (például a
nagyszámú harckocsi és repülőgép) miatt alapvetően támadó jellegű lett
volna.
Bár a Szovjetunió meghatározó katonai hatalommá vált (az 1930-as évek
közepén több harckocsija és repülőgépe volt, mint a többi államnak
összesen), a politikai vezetés felismerte, hogy a szovjet ipar még nem
képes felvenni a küzdelmet a kapitalista nagyhatalmak együttes ipari
potenciáljával szemben. Ezért a szovjetek egy ilyen Szovjetunió-ellenes
szövetséget alapvetően politikai eszközökkel igyekeztek megakadályozni
(ahogy azt már Lenin is szorgalmazta 1920-ban). Ez nem tűnt túl
nehéznek, hiszen a kapitalista nagyhatalmak között az első világháború
következtében jelentős ellentétek feszültek.
Főként a legyőzött Németország és győztes nagyhatalmak viszonyában
voltak áthidalhatatlan problémák. A versailles-i békeszerződés nemcsak
katonai leszerelésre és jóvátétel fizetésére kötelezte a németeket,
hanem kiviteli lehetőségeiket is korlátozta. Ez a háború gazdasági
következményeivel együtt a német lakosság széles rétegeinek
életszínvonalára is súlyos csapást mért. Az 1929-es világválság
szociális és gazdasági következményeit a weimari köztársaság
demokráciája már nem tudta kezelni, és így 1933-ban Adolf Hitler és a
nemzetiszocialisták kerültek hatalomra.
Az új német vezetés a versailles-i szerződés megsemmisítése és az
ország gazdasági újjáépítése között igen szoros összefüggést látott. A
katonailag jelentéktelen Németország viszont nem sokat tehetett anélkül,
hogy ne vált volna egy francia-lengyel-cseh katonai intervenció
áldozatává. Ha tehát Németország meg akart szabadulni a gazdasági
megkötésektől, erőteljesebb fegyverkezésbe kellett kezdenie. Ez viszont
ugyancsak a versailles-i előírásokba ütközött. A kényes helyzetben
Hitlernek sikerült kihasználnia a Franciaországban dúló belpolitikai
küzdelmeket, és lépésről lépésre bontotta le a békeszerződés gátjait. Az
újrafelfegyverzés következtében 1938–1939-ben Németország fegyveres
ereje, a Wehrmacht (Véderő) már a világ akkor legerősebb szárazföldi
haderejeként számon tartott francia fegyveres erő számára is jelentős
ellenfélnek számított. A gyors ütemben fejlesztett német Luftwaffe
(Légierő) ekkor már mind a francia, mind pedig a brit légierővel szemben
fölényben volt. A nyugati nagyhatalmak még ekkor is az 1918-ban
alkalmazott széleskörű, de lassú katonai megoldásokból indultak ki. A
németek viszont (elsősorban védelemgazdasági okokból) az ipar és a
polgári lakosság számára kevésbé megterhelő, gyors lefolyású
hadjáratokra képezték ki csapataikat, amelyben a főszerep a légierő
által támogatott páncéloscsapatoknak jutott.
Németország sem volt azonban képes felvenni a küzdelmet Nagy-Britannia,
Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió együttes katonai és
gazdasági erejével szemben. Elsősorban a német nyersanyagforrások voltak
túl szűkösek egy gazdasági blokád vagy éppen egy hosszan elhúzódó
háború sikeres túléléséhez. Különösen a kőolaj-ellátás volt jelentős
probléma, hiszen a szintetikus olaj termelésére tett erőfeszítések
ellenére Németország a kőolaj 60 százalékát továbbra is kénytelen volt
importálni.
1938 elejétől Hitler terjeszkedésbe kezdett, és fokozatosan
helyreállította az 1918-ig létező közép-európai német hatalmi
pozíciókat: Ausztriát a harmadik Birodalomhoz csatolta, Csehszlovákiát
pedig feldarabolta. A frissen megalakított Szlovákia, valamint
Magyarország a berlini vezetéstől remélt külpolitikai támogatást. A brit
és francia kormány Hitler expanzív lépéseit ugyan nemtetszéssel
figyelte, de a német légi fölény miatt mégis engedékenyek maradtak. A
cseh területek 1939. márciusi megszállása és protektorátussá való
átalakítása viszont már sok volt Nagy-Britanniának, és azt szorgalmazta,
hogy vessenek gátat a német birodalmi törekvéseknek. Németországot
Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió
szövetségének kellett volna bekerítenie. A brit szándéknak kedvezett a
kiéleződő német-lengyel viszony is, amely 1934 óta viszonylag nyugodt
volt, de 1939 elején Danzig (Gdańsk) városával kapcsolatban súlyos
válságba torkollott. A Danzigban élő német lakosság zöme a Harmadik
Birodalomhoz csatlakozott volna, de a lengyel közvélemény ebben háborús
okot látott. Hitlernek 1939 nyarán úgy kellett megoldania ezt a német
presztízskérdéssé váló ügyet, hogy közben ne segítse elő jobban a
bekerítéssel fenyegető szövetség kialakulását.
Sztálin ekkor kiváló lehetőségeket látott arra, hogy a kapitalista
nagyhatalmakat egymás elleni játssza ki. Ha a Szovjetunió szövetséget
köt a nyugati hatalmakkal, Németország gazdasági helyzete kilátástalanná
válik. Ha viszont a szovjetek inkább Németországgal lépnek szövetségre,
s egyben biztosítják számára a stratégiai jelentőségű
nyersanyagszállításokat, Sztálin szerint Hitler megkockáztatná a lengyel
válság katonai megoldását, s ezzel a nyugati hatalmakkal való
összecsapást. A szovjet diktátor úgy vélte, ez biztosíthatná a
Szovjetunió teljes katonai felkészüléséhez szükséges időt, hiszen így az
imperialista államok között hosszan elhúzódó háború törhet ki (mint az
első világháború), amelynek végén Európában szocialista forradalmak
sorozata söpörhet végig. Így a Szovjetunió hatalmat gyakorolhatna Európa
felett is.
Hitlernek 1939 nyarán nem maradt más választása, mint elfogadni Sztálin
megnemtámadási szerződésre vonatkozó ajánlatát. Ha nem teszi, a
Szovjetunió támogathatja a britek, franciák és lengyelek németellenes
szövetséget, amely gazdasági eszközökkel bármikor térdre kényszerítheti
Németországot. Ha elfogadja, fejlesztés alatt álló hadereje számíthat a
kimeríthetetlen szovjet nyersanyagforrásokra is. Mivel a britek és a
franciák Moszkvában már tárgyaltak is a szövetség feltételeiről, Hitler
átmenetileg félretette a „Mein Kampf”-ban megfogalmazott ködös
ideológiáját a szerinte zsidók által támogatott bolsevizmus
megsemmisítéséről, és geostratégiai okokból elfogadta Sztálin
javaslatát.
Amikor 1939. augusztus 23-án V. M. Molotov szovjet külügyi népbiztos és
Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter Moszkvában aláírta a 10
évre szóló német-szovjet megnemtámadási szerződést, Lengyelország
bekerítésbe került. A szerződés titkos záradékában a felek nemcsak
Lengyelország negyedik felosztásáról, de a kelet-közép-európai német,
illetve szovjet hatalmi befolyási övezetekről is megállapodtak. Mivel a
varsói vezetés (bízva a brit és francia támogatásban) továbbra sem
engedett a Danziggal kapcsolatos német követeléseknek, a Wehrmacht 1939.
szeptember 1-én támadást indított Lengyelország ellen. A német haderő
gyors lefolyású hadjáratban, néhány hét alatt legyőzte a lengyel
fegyveres erőket. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy a széles körben
elterjedt „villámháború” (Blitzkrieg) kifejezést a német katonai körök
hivatalosan sohasem használták.
Szeptember 17-én a szovjet csapatok is bevonultak az ország nyugati
felébe, hivatkozva az ott élő ukrán és fehérorosz lakosság védelmére.
Valójában az 1918–1920-ban elveszített orosz területek
visszafoglalásáról volt szó, amelyről a nemrégiben kötött német-szovjet
szerződés titkos záradéka is rendelkezett. 1939. szeptember 28-án újabb
német-szovjet megállapodás született. Ezúttal már barátsági és
határszerződés aláírása került sor, mivel a két totalitárius hatalom a
volt lengyel területeken szomszédokká vált.
Ettől kezdve egészen 1940 májusáig a német-szovjet kapcsolatok
kiegyensúlyozottak maradtak, és mindkét fél számára kölcsönös előnyökkel
jártak. A németek még a szovjetek Finnország elleni háborúját is
elnézték 1939. november és 1940 márciusa között.
Amikor azonban Németország 1940 májusában és júniusában egy újabb gyors
lefolyású hadjárattal legyőzte Franciaországot és elfoglalta
Nyugat-Európát, a szovjet-német kapcsolatokban változás állt be. Német
ellenőrzés alá került a teljes európai kontinens jelentős része az
Atlanti-óceán partjától a szovjet határig, s ez az ipari lehetőségek
növekedésén túl a német nyersanyaghelyzeten is sokat javított.
Németország függése is csökkent a szovjet szállításoktól. A szovjet
várakozásokkal ellentétben Németország nem bonyolódott hosszan elhúzódó
háborúba a nyugati hatalmakkal, sőt megerősödve került ki a hadjáratból.
Nagy-Britannia a kontinensen vereséget szenvedett, s fennállt a
lehetősége egy esetleges német-brit békekötésnek is. Ez a
nemzetiszocialista Németországnak szabad kezet adott volna az 1939
nyaráig következetesen ideológiai ellenségként emlegetett Szovjetunióval
szemben. Sztálin tehát elrendelte, hogy növeljék a korszerű fegyverzet
és haditechnika termelését, szervezzék át a szovjet fegyveres erőket és
dolgozzanak ki hadműveleti terveket egy Németország elleni háború
esetére. A Vörös Hadsereg csapatai június közepén bevonultak Litvániába,
Észtországba és Lettországba, amelyek július 20-án szovjet
tagköztársaságok lettek. A szovjetek délen is kiterjesztették befolyási
övezetüket, amikor csapataik június 28-án egy ultimátumot követően
bevonultak az 1918-tól Romániához tartozó Besszarábiába és
Észak-Bukovinába.
1940. szeptember 18-án a szovjet vezérkar akkori főnöke K. A. Mereckov
hadseregtábornok, és a honvédelmi népbiztos, Sz. K. Tyimosenko marsall
közösen elkészítettek egy Németország elleni hadműveleti javaslatot. A
terv célja az volt, hogy a Vörös Hadsereg Nyugat-Ukrajnából támadást
indít a dél-lengyel területeken keresztül Szilézia felé, hogy
Németországot elvágja a román olajmezőktől és ezzel végzetes csapást
mérjen annak gazdaságára. Valamivel korábban, 1940 júliusában Sztálin
már jelezte a brit kormány felé, hogy kész szövetségi viszonyai
felülvizsgálatára, és az átállásra Nagy-Britannia oldalára. Ezáltal a
szovjet vezetés fokozta a britek elszántságát a németek elleni küzdelem
folytatására.
A szovjet-brit közeledés Hitler előtt sem maradt rejtve. Mivel az
Amerikai Egyesült Államok is a britek mellett állt ki, a német vezetés
indokoltan tartott egy brit-amerikai-szovjet szövetség
körvonalazódásától. Ennek megakadályozására Hitler utasította a
Wehrmacht főparancsnokságát (OKW) és a német szárazföldi haderő
főparancsnokságát (OKH), hogy dolgozzanak ki terveket a Szovjetunió
elleni hadjáratra. Akkoriban Hitler és tábornokai kevésbé tartottak a
szovjet szárazföldi erőktől, amelyekről pontos adatokkal nem is igen
rendelkeztek. Sokkal inkább számoltak a szovjet légierő jelentette
veszéllyel, amely számbeli fölénye, aránylag korszerű eszközei és a
kedvező geostratégiai helyzet következtében könnyen fenyegethette a
román olajmezőket és Németország középső vidékeit.
1940 nyarán és őszén a németek tehát még csak a lehetőségek szintjén
vizsgálták a Szovjetunió elleni hadjáratot. A német vezetés ekkor még
bizonytalan volt a további katonapolitikai és hadászati kérdéseket
illetően. Ez tetten érhető a hadianyaggyártás változó fontossági
sorrendjén is: a franciaországi győzelem után elsősorban repülőgépek és
tengeralattjárókat kellett gyártani a Nagy-Britannia elleni harchoz, ezt
követően a súlypontot áthelyezték a Szovjetunió ellen bevethető
harckocsik és páncéltörő ágyúk előállítására, majd végül minden
haditechnikai eszköz gyártását egyformán fontosnak minősítették.
Ebben az időszakban a német katonai tervezés elsősorban a
Nagy-Britannia elleni háborúra összpontosított. Mivel a brit szigeteken
végrehajtandó partraszállás túl kockázatosnak tűnt, a németek a brit
gyarmatbirodalom elleni hadműveletekre helyezték a hangsúlyt. A britek
ellen, akiket az USA is támogatott, Hitler szerint Németország,
Olaszország, Franciaország, Spanyolország, a Szovjetunió és Japán
együttes összefogása szükséges. E eurázsiai összefogás résztvevői
terjeszkedési törekvéseiket a brit birodalom kárára elégíthették volna
ki. E németek által tervezett összefogás legnehezebben meggyőzhető
potenciális tagja a Szovjetunió volt, amelynek a németekkel való
kapcsolata 1940 júniusa után hűvösebbé vált. Az eltávolodás oka a
szovjetek terjeszkedési törekvései voltak Skandináviában és a Balkánon. A
szovjetek ennek Finnország, Románia és Bulgária esetében diplomáciai és
katonai nyomás útján hangot is adtak. Finnország azonban nikkelbányái
miatt Németországnak is fontos volt csakúgy, mint a román olajmezők
biztonsága. Ha ezek az országok szovjet ellenőrzés alá kerülnének,
Németország ismét kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Ez pedig a
szovjet-brit közeledés tükrében igen veszélyesnek mutatkozott. Nem
véletlen, hogy 1940. október 13-án a német 72. gyaloghadosztály – mint
„tanalakulat” – Königsbergből Romániába indult, s ezt még további
egységek követték. Hitler mindezek ellenére bízott abban, hogy
megnyerheti Sztálint a kontinentális összefogás ügyének. Erre akkor
látott esélyt, ha a Szovjetunió Skandinávia és a Balkán helyett India és
Perzsa-öböl irányában terjeszkedik, a britek kárára.
1940. november 12-én Molotov Berlinbe érkezett, hogy ezeket a
kérdéseket megvitassa a németekkel. A szovjet külügyi népbiztos azonban
kitartott a skandináviai és délkelet-európai szovjet érdekszférák
mellett. A november 14-ig tartó tárgyalások német fiaskóval végződtek: a
kontinentális összefogás kudarcot vallott. Hitler a szovjet álláspontot
és a Vörös Hadsereg nyugati határ menti csapatösszevonásait úgy
értékelte, hogy Moszkva szándéka a német szárazföldi csapatok és a
légierő zömének lekötése Kelet-Európában, miáltal a Nagy-Britannia
elleni partraszállás lehetetlenné válik, a brit kormány pedig
folytathatja háborús erőfeszítéseit. Ez Németország számára
elfogadhatatlan volt.
Sztálin is veszélyben érezte a korábban kiharcolt időnyereséget. Ha
Németország legyőzi Nagy-Britanniát, a teljes európai kontinenssel a
háta mögött bizonyára támadást indít a Szovjetunió ellen. Ezt a háborút a
szovjetek is elkerülhetetlennek tartották. Még előnytelenebb lett
volna, ha a németek kompromisszumos békét kötnek a britekkel, majd
szovjetellenes szövetségre lépnek, amelyhez Japán is csatlakozna, és
amelyet az USA is támogatna. Az eredmény a Szovjetunió bekerítése lett
volna. Sztálin tehát továbbra is a kapitalista hatalmak közötti
ellentétekre alapozott, de tartott tőle, hogy előbb-utóbb magára vonja a
németek figyelmét, pedig a szovjet haderő még nem készült fel teljesen.
Hitler Molotov berlini látogatása után elhatározta a Szovjetunió elleni
hadjáratot és 1940. december 18-án aláírta a „Barbarossa” fedőnevű
tervet tartalmazó 21. számú utasítást. A terv előzménye 1940. augusztus
5-én látott napvilágot, amikor Erich Marcks vezérőrnagy „keleti
hadműveleti vázlatában” előterjesztette, hogy a német csapatok délen
nyomuljanak előre Rosztovig, majd forduljanak Moszkva felé. A
„Barbarossa” hadművelet már három német hadseregcsoport erőire épült. A
tervek szerint a németek négy, egyenként hadsereg méretű páncéloscsoport
gyors előretörésével és az azokat követő tábori (gyalog-) hadseregek
együttműködésével, hatékony légi támogatás mellett szétverik a Vörös
Hadsereg erőit, megakadályozzák visszavonulásukat az ország mélységébe
és megelőzik a hatalmas szovjet emberanyag-tartalék mozgósítását. A
németek előbb birtokba veszik a Szovjetunió nyugati területeit, majd
elfoglalják Leningrádot és Moszkvát. A szovjet ellenőrzést vissza
kellett szorítani az Arhangelszk – Asztrahán vonalon túlra, ahonnan a
szovjetek bombázórepülőgépei a német és román területeket már nem
érhették el, de a német légierő támadásokat indíthatott az Urálban
elhelyezkedő szovjet ipartelepek ellen. A gyors lefolyású győztes
hadjárat után, amely a német tervek szerint 1941 őszén ért volna véget,
az elfoglalt keleti területek átszervezése és gazdasági kihasználása
vette volna kezdetét. A szükséges biztosító erőket a szövetséges
csapatokon kívül 60 német hadosztályra és egy légiflottára becsülték.
A vezérkar 1941. február elejére dolgozta ki a hadművelet részleteit. A
német hadiipar még decemberben utasítást kapott, hogy fokozza a
szárazföldi fegyverzet, főleg a harckocsik termelését. A német
hadianyag-termelés azonban még mindig alárendelt szerepet játszott a
lakosság igényeinek kielégítésével szemben, így a németek továbbra is
békegazdaságot működtettek.
Ekkor már a Szovjetunióban viszont teljes erővel dolgoztak a
hadianyaggyárak. Fokozták a Vörös Hadsereg átszervezési ütemét is: 1941
júniusáig a csapatok összlétszáma megközelítette az ötmillió főt. A
szovjet vezérkar továbbfejlesztette az 1940. szeptemberi hadműveleti
tervet, és újabb változatokat dolgozott ki. 1941. január elején a
szovjetek kiemelt jelentőségű törzsvezetési gyakorlatot tartottak, ahol
északon Königsberg, délen pedig Budapest birtokbavételét szimulálták.
1941 májusában a szovjet vezérkar új főnöke, G. K. Zsukov
hadseregtábornok Tyimosenko marsallal közösen a korábbi elképzeléseket
továbbfejlesztette azzal, hogy a szovjet csapatok Krakkó és Breslau
térségének elfoglalása után észak felé fordulnának, és egy újabb
támadással a Balti-tengerig nyomulnának előre. Ezzel a lengyel területen
és Kelet-Poroszországban állomásozó német csapatokat elvágnák
utánpótlási és visszavonulási útvonalaiktól, bekerítenék és
megsemmisítenék őket. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a szovjet katonai
tervezők korlátozottabb hadászati célokat tűztek ki, mint a németek. Ha
azonban a szovjetek terveiket végrehajtják, akkor Németországot
elvágnák a létfontosságú romániai olajvidéktől, a német csapatok
nehézfegyverzetének zöme elveszne, s ezt az ekkor még alacsony
termelékenységű német hadiipar csak nagyon lassan tudná pótolni. Így
Németország számára a háború folytatása a legsúlyosabb nehézségekbe
ütközne. Tény azonban, hogy a szovjetek e hadművelet során csupán a
német felvonulást akarták megelőzni, és nem tűzték ki célul a főváros
(Berlin) vagy Németország jelentősebb területeinek elfoglalását. Kedvező
helyzet esetén azonban a szovjet csapatoknak egy esetleges Románia
elleni csapásra is készen kellett állniuk.
1941 tavaszán a balkáni események rávilágítottak az egyre erősödő
német-szovjet ellentétekre. Miután az olaszok balkáni terjeszkedése
miatt 1940 novemberében Görögországba (Kréta szigetére) brit csapatok
érkeztek, a britek igyekeztek Jugoszláviát is az oldalukra állítani.
Ezekből az országokból a brit közepes hatótávolságú bombázórepülőgépek
támadhatták a román olajvidéket. A németek ezért a hamarosan nehéz
helyzetbe került olasz erőknek nyújtandó katonai segítséget
kiegészítették a britek elűzésével a Balkánról. A szovjetek
helytelenítették a Wehrmacht 1941. áprilisi balkáni hadjáratát, s ezzel a
német vezetés szemében a brit csapatok görögországi állomásoztatását
helyeselték. Hitlernek már semmi kétsége sem maradt a szovjet hadjárat
indokoltságát illetően, amelyhez a német csapatok felvonulását az OKH
már 1941. január 31-én elrendelte.
Sztálin 1941. május 5-én a Kremlben igen jelentős tartalmú beszédet
mondott a szovjet hadiakadémiák végzős hallgatói előtt. Ebben kiemelte a
szovjet fegyveres erők jelentős ütemű korszerűsítésének jelentőségét.
Egy, a beszédet követő pohárköszöntőn pedig kifejtette, hogy a
Szovjetunió hamarosan offenzív katonapolitikába kezd, valamint azt, hogy
„a Vörös Hadsereg korszerű hadsereg, a korszerű hadsereg pedig támadó
hadsereg”. Ahogy Dmitrij Volkogonov, a kiváló orosz történész magyarul
is (igaz, rövidített kiadásban) megjelent könyvében megállapítja: a
szovjetek „mindig hangsúlyozták az állam katonai doktrínájának védelmi
jellegét, de megvalósításához támadó stratégiát kívántak alkalmazni”.
1941
nyarán a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió ugyanazzal a problémával
küszködött: miként titkolja a másik fél előtt csapatai átcsoportosítását
és összevonását a szomszéd határai mentén. A németek saját
csapatszállításaikat a küszöbönálló britek elleni partraszállás
érdekében végrehajtott megtévesztő manőverként állították be. A támadás
főerőit alkotó páncéloscsapatokat csak néhány héttel a támadás
megindítása előtt akarták átcsoportosítani a szovjet határra. A
szovjetek ezen idő alatt igyekeztek megnyugtatni a németeket. Növelték a
Németországnak szánt nyersanyag- és élelmiszerszállítmányokat, miközben
támadásra felkészített hadseregeiket a határtól néhány száz kilométerre
gyülekeztették. A határ közelében állomásozó szovjet csapatok utasítást
kaptak, hogy semmilyen körülmények között sem provokálhatják a
németeket. A szovjet hadvezetés eredetileg úgy gondolta, hogy 1941
augusztusában vagy szeptemberében már készen áll a támadásra. A német
felvonulás gyorsabb üteme viszont arra kényszeríttette a szovjeteket,
hogy előkészületeiket július 10-ig lehetőleg fejezzék be.
A német hadvezetés ugyan felismerte a szovjet hadászati felvonulás
alapvonásait, de a pontos szovjet szándékokat nem ismerte. A szovjet
fegyveres erők lehetőségeinek felmérésekor a németek ráadásul erősen
alábecsülték a Szovjetunió erejét. Ugyanis az 1941. június 21-ig
felvonult első és második szovjet hadászati lépcső csapatai együttesen a
németek és szövetségeseik keleti haderejével szemben élőerő
vonatkozásában 1,3 : 1 arányú fölényben voltak. A szovjet túlerő a
haditechnika vonatkozásában még szembetűnőbb. A Vörös Hadsereg bevethető
harckocsikból négyszer, repülőgépekből csaknem ötször, tüzérségi
eszközökből pedig nyolcszor nagyobb mennyiséggel rendelkezett.
1941. június 22-én a Wehrmacht és Németország szövetségesei hadüzenet
nélküli támadást indítottak a Szovjetunió ellen. A Vörös Hadsereg erőit
ez a támadás saját befejezetlen hadászati felvonulása közben érte, ezért
a csapatok hadászati védelemre képtelenek voltak berendezkedni. A
szovjet csapatösszevonások és erőátcsoportosítások a nagy távolságok és a
feladat méreteihez képest gyenge teljesítményű vasúthálózat miatt
részben késedelmet szenvedtek.
Kétségtelen, hogy a szovjet hadvezetést harcászati-hadműveleti szinten
és az időpont tekintetében a németek valóban meglepték, de az invázió
hadászati szinten és katonapolitikai körökben hosszabb ideje várható
volt (a számtalan hírszerzési adatról és az egyéb, diplomáciai úton
érkezett figyelmeztetésről nem is beszélve).
A „Barbarossa” hadművelet tervezési szakaszában, amint ez a német
katonapolitikai és hadászati dokumentumokban megfigyelhető, a
nemzetiszocialista ideológia alig játszott szerepet. Kivétel ez alól az
úgynevezett „komisszár-parancs”, amely még a támadás előtt elrendelte a
Vörös Hadsereg majdan elfogott politikai biztosainak fizikai
megsemmisítését (igaz, 1942 tavaszán végrehajtását felfüggesztették). A
hadjárat megindulása után viszont a német sajtóban ismét felbukkantak a
korábban használt nemzetiszocialista ideológiai fogalmak (úgymint
„keleti élettér”, „világnézeti háború”, „antikommunista keresztes
hadjárat”, „fajilag alacsonyabb rendű embercsoportok” stb.). Ezek
gyakorlati megvalósítása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a keleti
fronton minden eddiginél kegyetlenebb küzdelem vegye kezdetét.
A második világháború hadtörténetével kapcsolatban jelenleg is dúl egy –
sajnos sokszor a legkevésbé sem szakmai jellegű – vita az úgynevezett
„preventív háború” problémájáról. Ennek lényege, hogy ha Németország és
szövetségesei nem támadják meg a Szovjetuniót 1941 júniusában, akkor
néhány héttel később a Vörös Hadsereg lendült volna támadásba, vagyis a
németek megelőzték a szovjet agressziót. A fő probléma ezzel csak az,
hogy Hitler és Németország katonai tervezői – részben geostratégiai
kényszerítő körülmények hatására, részben a nemzetiszocialista ideológia
alapvető célkitűzéseit követve – anélkül láttak hozzá a Szovjetunió
elleni hadjárat kidolgozásához és végrehajtásához, hogy a szovjet támadó
előkészületek méreteiről, üteméről és céljairól pontosabb információk
álltak volna rendelkezésre, vagy ezeket a hadjárat előkészítésekor
erőteljesebben hangsúlyozták volna. A szovjetek ezzel szemben
meglehetősen pontos információkkal rendelkeztek a német szándékokról és a
Wehrmacht felvonulásáról. Ám Sztálin és a Vörös Hadsereg vezetése is
inkább a támadásban bízott. Abban, hogy saját csapataik felvonulásával
megelőzhetik a németeket, és hadászati védelem helyett (amelyre a
szovjet csapatok egyébként sem voltak kiképezve) végrehajthatják az
1941. májusi Zsukov-féle hadműveleti tervet.
Ha a felek kitűzött hadászati céljait vizsgáljuk, úgy tűnik, hogy a
megelőző jelleget inkább a szovjet terv viseli magán, mivel
területfoglalás helyett csak az ellenséges csapatösszevonások
megsemmisítésére törekedett. Mindazonáltal megállapítható, hogy mindkét
fél – különböző időpontban megindított – támadásra készült. Így a
tényeknek jobban megfelel (s kevésbé politikai színezetű), ha 1941
júniusával kapcsolatban „preventív háború” helyett inkább eltérő ütemű
'párhuzamos felkészülésről' beszélünk."
(roncskutatas.hu )