Lóránt Károly
közgazdász az MNO online-ban megjelent írását teszem közzé, melyből
kiderül, amit sokan már régóta éreztünk: a ránk erőltetett Európai Unió
sokkal több pénzt visz el Magyarország polgáraitól, mint amennyit ad
nekünk: 2004-2008 között mintegy
nettó ötmilliárd euró uniós támogatás érkezett, ezzel szemben hazánk
ugyanezen időszak alatt nettó harmincmilliárd euró jövedelemátutalást
teljesített a centrumországok felé.
Lóránt Károly: Centrum és periféria a gazdaságpolitikában
Nettó
ötmilliárd euró uniós támogatás érkezett, ám nettó harmincmilliárd euró
jövedelemátutalás ment ki az országból. A centrum és perifériára
vonatkozó közgazdasági elmélet (más néven függőségi elmélet) az 1960-as
évektől fejlődött ki válaszként az úgynevezett fejlődési elméletre,
amely utóbbi Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász, Kennedy és Johnson
tanácsadója nevéhez fűződik. Híres elméletében Rostow azt állította,
hogy az egyes országok ugyanazon az öt fejlődési szakaszon mennek
keresztül, kezdve
a tradicionális (középkori) állapotoktól az eredeti nekiindulás
előfeltételeinek megteremtésén, majd a nekiinduláson (take off) és a
felzárkózáson keresztül a tömegfogyasztó társadalomig jutnak el.
A
függőségi elmélet képviselői, akik közül a legismertebb az argentin
Raúl Prebisch és az amerikai Immanuel Wallerstein, viszont azt állítják,
hogy a jelenlegi szegény vagy kevésbé fejlett országok nem ugyanabban a
helyzetben vannak, mint a mai fejlett országok voltak, mondjuk
egy-másfél évszázaddal ezelőtt. Azoknak ugyanis nem voltak sokkal fejlettebb versenytársaik. A jelenlegi világrendszerben a fejlett országokból származó tőkeberuházások a gazdasági függőség megalapozói.Ha
egy ország eladósodik, vagy a külföldi tőke túlságosan nagy súlyra tesz
szert a gazdaságban, az adott ország a külföldi tőke ellenőrzése alá
kerül. A periféria országait jellemző szegénység nem azért van,
mert azok nem integrálódtak, vagy nem eléggé integrálódtak a
világgazdaságba, hanem azért, mert nem a saját adottságaiknak
megfelelően integrálódtak abba.
Ennyi elmélet után térjünk át arra, amiért a cikk íródik, vagyis hogy mindez hogyan érvényesül az Európai Unión belül, ahova az eredeti fejlett országok mellé fokozatosan, majd lavinaszerűen újabb, lényegesen fejletlenebb országok kerültek be.Hat
év telt el a csatlakozás óta, ami nem nagy idő egy integráció
történetében, de a statisztikai adatok már jelzik, merre is halad a nagy
reményekkel várt uniós tagság.
A
függőségi elmélet egyik alaptétele, hogy a fejlett országokból származó
tőkeberuházások (a működő tőke) tartós gazdasági függéshez vezetnek.
Az Eurostat tőkeáramlásra vonatkozó adataiból világosan látszik, hogy a
kelet-közép-európai országokba a tőkebeáramlás még jóval az uniós
tagság előtt megkezdődött. A működő tőke (foreign direct investments –
FDI) nettó állománya ezekben az országokban a rendszerváltás idején
gyakorlatilag zéró volt, az uniós belépés idejére viszont a GDP
átlagosan 40-50 százalékát tette ki, és a legtöbb országban ezt
követően, tehát a tagság során, ez az arány már nem is nagyon változott.
Ez azt jelenti, hogy az uniós belépés idejére a nyugat-európai cégek
már jelentős mértékben uralták a leendő új tagországok gazdaságát,
kivéve néhány óvatosabb vagy nagyobb országét, mint Szlovénia vagy
Lengyelország, ahol a külföldi befektetések nettó állománya csak 12,
illetve 30 százalékot ért el.
A
nemzetközi tőke gazdasági hatalomátvétele következtében az unió új
tagállamai jelentős részben elvesztették hazai és külföldi piacaikat,
külkereskedelmi mérlegük gyorsan romlani kezdett. Magyarország
esetében 2004-ig a KSH külkereskedelmi statisztikáiban külön-külön
mutatta be a hazánkban megtelepedett külföldi és a hazai tulajdonú
vállalatok exportját és importját (vámszabad-területi és vámterületi
külkereskedelem). E
statisztikából megtudhatjuk, hogy 2004-ig 1990-hez képest a magyar
gazdaság évi tízmilliárd eurónyi hazai és külföldi piacot veszített el,
ennyi volt ugyanis a hazai gazdaság külkereskedelmi egyenlegének
romlása a két időpont között (ez a GDP több mint tíz százaléka és
évente!). 2004 után az uniós belépéssel a vámszabadterületek megszűntek,
és ezzel a hazai és külföldi vállalatok külkereskedelmi tevékenységének
statisztikai szétválasztása is megszűnt. Az
együttes kereskedelmi egyenleg a külföldi tulajdonú vállalatok nagy
exporttöbblete miatt kissé pozitív, ám exporttöbbletük túlnyomó
többségét jövedelemként kiviszik az országból. A többi ország
helyzete (néhány kivételtől eltekintve) hasonló, mert a külkereskedelmi
forgalmat és fizetéseket összefoglaló fizetési mérleg egyenlege a
legtöbb országban erőteljesen romlik. Például Bulgáriában és
Észtországban a GDP-hez viszonyított negatív egyenleg a húsz százalékot
is elérte, Romániában meghaladta a tízet, Magyarország és néhány más ország esetében a fizetési mérleg hiánya a GDP 5-7 százaléka körül mozog. Stabil
külgazdasági helyzetben tulajdonképpen csak néhány ország van, például
Szlovénia és Csehország, ahol a liberalizáció és privatizáció nyomán a
külföldi tőke nem tett szert akkora súlyra, mint Magyarországon.
A
fizetési mérlegek növekvő hiánya miatt az országok külső adóssága az
1990-es évek közepétől kezdve rakétaszerűen emelkedett a magasba. E
tekintetben Magyarország volt a listavezető, ahol a világbanki adatbázis
szerint a GDP-hez viszonyított bruttó külső adósság a 2000. évi 60
százalékról 2009-re 170 százalékra emelkedett (az IMF szerint 2009-ben
„csak” 137 százalék volt az adósság, az egyes adatbázisok között –
módszertani okok miatt – az abszolút számokat tekintve nagy eltérés
lehet, de a tendenciák azonosak). Hazánkat Észtország és Lettország
követi a listán, ahol a külső adósság GDP-ben vett aránya csak
megduplázódott, végül néhány országban (Csehország, Lengyelország,
Szlovákia) csak mérsékelt volt a külső adósság GDP-hez viszonyított
arányának növekedése. Ha nagyok is voltak az egyes országok közötti
különbségek, a GDP-hez képesti súlyos külső eladósodás szinte mindegyik
országra jellemző. Pannon-info.hu
Ám hasonló helyzetben vannak a dél-európai országok is, különösen Görögország, Spanyolország és Portugália. Igaz, nőtt Németország külső adóssága is, de ez ott nem jelent problémát, mert Németország ugyanakkor jelentős hitelező is. Ténylegesen
a nettó külső adósság az, ami igazán számít, vagy még inkább a nettó
külföldi adósságon fizetett kamatok és a nettó működőtőke-állományon
kivitt jövedelmek egyenlege. És, ha ezt az adatot nézzük, akkor tárul elénk a valóban drámai kép, az Európai Únió igazi arca:
az Eurostat fizetésimérleg-statisztikája szerint a 2004
és 2008 közötti öt évben (a záróéveket is beleértve) az unió három
országa (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország) 460 milliárd
eurós jövedelemre tett szert, míg az uniós tagországok nagyobbik része
(Írország, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország, Görögország,
Magyarország, Portugália és még néhány másik ország) nagyjából
ugyanekkora összeget fizetett ki jövedelemátutalások formájában.
A jövedelemátcsoportosítás mértéke egy évre elosztva megközelíti az
unió éves költségvetését, vagyis az európai unió sokat emlegetett
költségvetésével szemben működik egy
másik jövedelemátcsoportosítás, amely a periféria vagy fél periféria
országaiból szivattyúzza át a jövedelmeket a centrumországokba.
Magyarországra például az említett 2004–2008-as időszakban mintegy nettó
ötmilliárd euró uniós támogatás érkezett, ezzel szemben hazánk
ugyanezen időszak alatt nettó harmincmilliárd euró jövedelemátutalást
teljesített a centrumországok felé.
Ez
az egy a hatos arány a centrum javára mutatja azt, hogy a
demokráciáról, szolidaritásról, felzárkózásról szóló naponta elhangzó
kenetteljes szavak mögött valójában milyen érdekek is mozgatják az
„egyre szorosabb unió” szorgalmazóit.
Az Eurostat adatai fényesen
bizonyítják a függőségi elmélet igazát, a centrum és periféria létét az
Európai Unión belül. És elég egy pillantás a statisztikai idősorokra,
hogy meggyőzzön bennünket: a folyamatok nem az egységesülés, hanem a
differenciálódás, az ellentétek kiéleződése irányába mennek.