Az Amerikában
generált európai államadósság-válságot arra használják, hogy véget
vessenek az EU-tagállamok maradék szuverenitásának is. Kétségtelenül
erről van szó, és az unió államai már csak névleges szuverenitást
birtokolnak, noha az EU Brüsszelben székelő kormányával szemben az egyes
nemzetek legalább még megőriztek valamit a függetlenségükből.
Washington azonban mindnyájukat a markában tartja, amint azt az Evo
Morales bolíviai elnököt szállító repülőgép elleni legutóbbi kalózakció
ismét bebizonyította.
A
Moszkvából hazafelé tartó bolíviai elnök gépét ugyanis gyakorlatilag a
földre kényszerítették Bécsben, miután az amerikaiak nyomására
Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Portugália megtagadta tőle a
területükön való átrepülést és az üzemanyag-feltöltést, az osztrák
hatóságok pedig éltek a lehetőséggel, és tűvé tették Edward Snowden után
kutatva. Mindez valójában Washington erődemonstrációja volt Snowden
Bolíviából történő elrablására, ha netán az elnöki gépen tartózkodott
volna, fittyet hányva a nemzetközi jogra, és brutális figyelmeztetésül a
Moraleshez hasonló reformerek számára a miheztartás végett.
Szégyenletes
módon az európai marionett-államok meghajoltak a diplomáciai szabályok
és a nemzetközi jog eme hihetetlen megsértése előtt, annak ellenére,
hogy Snowden őket is figyelmeztette: Washington gátlástalanul
lehallgatja a kormányaikat, a diplomatáikat és az állampolgáraikat.
Köszönetképpen aztán szolgaian asszisztáltak az amerikai kormány Snowden
utáni hajtóvadászatához, ismét csak tanújelét adva annak, hogy az
erkölcs, a becsület és a tisztesség mára teljesen kiveszett a nyugati
civilizációból.
Mint
ismeretes, az USA angolszász szövetségesei (Egyesült Királyság, Kanada,
Ausztrália, Új-Zéland) kivételével gyakorlatilag az egész világ
kikémlelésére szakosodott Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA)
informatikusaként Snowden arról tájékoztatta a világ maradékát, hogy
hivatalos és magánbeszélgetéseik, valamint internetes levelezéseik többé
már nincsenek biztonságban Washington szemeitől és füleitől. Noha az
amerikaiak arroganciája e tekintetben is sokkoló, eddig csak három
latin-amerikai ország (Venezuela, Nicaragua és Bolívia) vette magának a
bátorságot, hogy menedékjogot ajánljon Snowdennek, egy negyedik, Ecuador
pedig időközben visszakozott, miután elnökét, Rafael Correát
kereskedelmi retorzióval fenyegette meg Washington.
Kína
és Oroszország számára, amelyek pedig jobbára a pofozógép szerepét
töltik be az amerikaiak hangszerelte „emberi jogi” kampányokban,
csattanós propaganda-győzelmet jelentett volna Snowden befogadása, de
egyik ország sem akarta kivívni az USA rosszallását és megkockáztatni a
kétoldalú kapcsolatok elkerülhetetlen lehűlését. A jelek szerint a világ
országainak kormányai – néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve –
sokkal nagyobbra tartják az amerikaiak pénzét és jóindulatát, mint az
igazságot vagy akár a saját függetlenségüket.
Az
Egyesült Államok gyalázatos fellépése Snowden és Morales ellen újabb
lehetőséget teremtett a világ számára az amerikai kormány leleplezésére,
mielőtt még az arroganciája és az agresszivitása arra nem kényszeríti a
világot, hogy az amerikai hegemónia elfogadása és a harmadik
világháború közül válasszon. Valójában a pénz és előnyök hajhászásában
megosztott országok megengedik, hogy Washington azt csináljon, amit csak
akar, ily módon az általa követett törvénytelen viselkedésmodell
korszakunk új normalitásává válik – ahogyan azt a Snowden-ügy is
eklatánsan példázza.
Még
a latin-amerikai kormányok sem képesek egységesen szembeszállni a jenki
arroganciával. Egyeseket közülük haladó szellemű reformerek vezetnek
ugyan, akik az USA-val szövetséges helyi elitek helyett a népüket
képviselik, de többségük inkább nyugodt kapcsolatra törekszik
Washingtonnal és honi kollaboránsaival. Érezhetően továbbélnek körükben a
régi történelmi reflexek, mindenekelőtt az északi nagy testvérrel
szembeni idült kisebbrendűségi érzés.
Európában
az újságok szalagcímei magukért beszélnek: „Az NSA ténykedése
veszélyezteti az EU-USA szabadkereskedelmi egyezményt” és „Merkel
magyarázatot követel”. A nyilvános tiltakozások a szakszervezeti
minimum, amelyet a marionetteknek tanúsítaniuk kell, és Washington is
így értékeli ezeket. A francia kormány azt mondja, hogy a tárgyalásokat
ideiglenesen fel kellene függeszteni „néhány hétig, hogy elkerüljenek
minden vitát”. A német kormány viszont köti az ebet a karóhoz: „Akarjuk
ezt a szabadkereskedelmi egyezményt, és most akarunk tárgyalni.” Más
szóval az, amit Merkel „elfogadhatatlan hidegháborús magatartásnak”
minősít, azonnal elfogadhatóvá válik, amint Németország megkapja a
szabadkereskedelmi egyezményét – ez viszont Németországot minősíti.
Washington
pénzéhsége vakká teszi Európát a tervezett transzatlanti szabadpiac
valódi következményeit illetően, és képtelenné teszi annak
felismerésére, hogy ez az egyezmény még inkább az amerikai gazdasági
hegemónia igájába fogja hajlítani Európa gazdaságát. Az egyezmény arra
szolgál, hogy kivonja Európát az orosz befolyási övezetből, ahogyan a
transz-csendes-óceáni együttműködési szervezetnek is az a célja, hogy
kiszakítsa az ázsiai országokat Kína gazdasági övezetéből, és
belekényszerítse őket a Washington által és érdekében kialakított
kapcsolatrendszerbe. Ezeknek a megállapodásoknak kevés közük van a
szabadkereskedelemhez, viszont annál több az amerikai hegemóniához. Ezek
a „szabadkereskedelmi” egyezmények a dollár támogatására késztetik az
európai és ázsiai „partnereket”. Valójában ugyanis arra megy ki a játék,
hogy végül a dollár lépjen az euró és egyes ázsiai pénznemek helyébe.
Ily
módon Washington intézményesítheti saját valutáját, és megvédheti a
bankóprés gyászos következményeitől, amelyet maximális fordulatszámon
működtet, hogy biztosítsa az óriásbankok fizetőképességét, és hogy
finanszírozza a szövetségi költségvetés feneketlen hordóját.
Végeredményben Európa és a világ kontójára.
2013. VII. 24.