Vlagyimir Putyinról tudható, hogy
a politikai pozíciója elérésében nem kis szerepet játszott a KGB-s
múltja. Ezen szervezet berkein belül elsajátította a kémkedés művészetét
és annak fontos területeit, úgy mint az álcázást és elterelést. Igazság
szerint azonban a cselvetés ilyen formái jobban jellemzőek az amerikai
politikai rendszer szereplői közötti viszonyokra, mint bármilyen
autokratikus uralomra a világon. Egy országban, ahol a kormányzatnak van
némi ráhatása a médiára, a vezetők őszintébben beszélhetnek anélkül,
hogy ki lennének szolgáltatva az ellenzéknek és az önjelölt
médiamágnásoknak.
Ezzel
szemben az USA-ban és Nagy-Britanniában nagyon oda kell figyelniük a
politikai hatalmasságoknak, hogy mit mondanak és hogyan, vagy azon
kapják magukat, hogy széttépik őket az újságírók, akik lesben állnak,
várva a legkisebb “politikailag nem korrekt” megszólalásokra.
Ezért
tehát az anglo-amerikai politikai tengelynek és az atlantista
csatlósaiknak nagyon megfontoltan kell mondaniuk bármit, nehogy abból a
végén az jöhessen ki, hogy bírálni merészelték a zsidó világhatalom
ranglétrájának akár a legalacsonyabb lépcsőfokán állókat is. Példaképp
vizsgáljuk meg Ken Livingstone esetét, aki London polgármestere volt
1981-1986 és 2000-2008 között. Egy zsidó riporter egyszer nem megfelelő
stílusban beszélt vele egy interjú során, mire Livingstone hasonló
stílusban reagált, kritizálva a riporter stílusát. Másnap a helyi zsidó
kisebbség képviselői és az újságok zsidó politikai rovatvezetői
megvádolták a zsidó szenvedések világháború alatti lekicsinyítésével, és
a holokauszt leegyszerűsítésével. Mindezt csak azért, mert kritizált
egy zsidó riportert. Nem sokkal utána megfenyegették, hogy elmozdítják a
pozíciójából, annak ellenére, hogy a választásokon hatalmas többséggel
nyert.
Természetesen
meg kell értenünk, hogy a zsidó riporter, mint olyan, a "politikai
korrektség" (mind tudjuk ez mit is jelent) kikényszerítésének az első
bástyája. Ő a zsidó világhatalom inkvizítora és rendőre, egy személyben.
Egy ilyen díszpéldány kritizálása gyakorlatilag egyenértékű egy valós,
állományban levő rendőr megsértésével és megalázásával a média szemében.
A
bevezető után már megérthetjük, hogy Putyin egy sokkal hatalmasabb bűnt
követett ez a zsidó média szemében. Ő ugyanis orosz. Nem csak orosz,
hanem orosz patrióta. Annak ellenére, hogy politikai machinációk
sorozatán keresztül jutott el oda, ahol jelenleg van, ez alatt az idő
alatt több befolyásos zsidó szövetségese is volt, hiszen a 90-es évek
Oroszországában a hatalomba csak az ő kegyeiken keresztül vezetett az
út. Azonban Putyinban végig ott lapult az igazi orosz lélek, a hazafi,
csak arra várva, hogy végre felfedhesse magát.
Tehát
Putyin eljátszotta a Nagy Játékot. Tagadhatatlanul mintát vett
Sztálinról. Annak ellenére, hogy Sztálin remekül illeszkedik a korai
cionbolsevik forradalom zsidó miliőjébe a zsidó feleségével, és a zsidó
barátaival, ne felejtsük el, hogy Sztálin maga grúz volt, és tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy soha nem férne bele a legbelső zsidó körbe,
akik Lenin halála után úgy köröztek a megüresedett “trón” felett, akár a
keselyűk. Trockij, Radek, Kamenov, Szverdlov mind-mind a “jó”
vérvonalból származtak. Nem számoltak Sztálinnal, mint potenciális
ellenféllel, meg ha észre is vették, arra gondoltak, hogy “Ki ez a
magányos gój, hogy szembeszegüljön velünk?”. Mikor végre meglátták
Sztálin igazi arcát, mér késő volt.
Ez
mára már egy legendás szelete a történelemnek. A bolsevik zsidók ádázul
küzdenek egymás ellen a hatalomért, közülük is Trockij (Bronstein) a
kiemelkedő versenyző, és mivel Sztálin volt köztük az egyetlen nem
zsidó, így úgy gondolták, hogy kaphat némi rendőri hatalmat, mivel nem
jelent veszélyt rájuk nézve. Valójában Sztálin segített nekik eliminálni
a másikat, és a végén ő emelkedett felül, mint nevető utolsó. A 20-as
és 30-as évek tisztogatásai azonban Sztálin számára sok haszonnal
jártak, hiszen a bolsevik hatalmi zsidó klikkek gyakorlatilag egymást
irtották ki. Sztálin okos előrelátással nem távolított el minden zsidót a
kormányzati pozíciókból, sőt, egyéb befolyásos posztokon is maradtak
még zsidók bőven. A legemlítésreméltóbb Lázár Kaganovics volt. Sztálin
emellett még titokban nekikezdett az “újraoroszosítási” programjának,
aminek első állomása a kormányzati szervek voltak. Nagyon jól tudta,
hogy a háborút Hitler ellen nem nyerheti meg, csak akkor, ha feléleszti a
népben újra az orosz hazafias szellemet. Mindez idő alatt kéznél
tartott pár előre betanított siránkozó zsidót, hogy a világszerte ismert
cionzsidó és szovjet összeborulás továbbra is hihető maradjon.
Néhány
befolyásos és odafigyelő zsidó azonban kiszúrta, hogy mi folyik a
Szovjetunióban, de sokat tenni ellene nem tudtak, mert szükségük volt
Sztálinra annak érdekében, hogy megtörjék a számukra legnagyobb
ellenségnek tartott nemzetiszocialista Németországot.
A
bolsevikok lecserélték az orosz himnuszt az Internacionáléra. Sztálin
újra elővette a régi himnusz dallamait, és abból lett az általunk is
ismert szovjet himnusz. Az orosz társadalmi előrelépésnek Sztálin alatt
ismét a teljesítmény lett a mértékegysége, nem pedig a Lenin-érára
jellemző zsidó “törzsi” hűség. Az oroszok elképesztő sebességgel
emelkedtek a ranglétrákon, és foglaltak el katonai és egyéb kormányzati
kulcspozíciókat, és a háború végére, az addigi zsidó hatalmi elit
megtört. A törés ellenére még mindig felülreprezentálva volt a számuk a
vezetésben a nemzetiségi arányukhoz képest, de ez a szám már jóval
kisebb volt, mint a háború előtti. Az oroszok számára az inspirációt már
az “Orosz anyácska”, a haza megvédése jelentette, nem holmi üres
nemzetközi munkásösszefogásról szóló szólamok. Mindezen eredmények
ellenére az akkori Oroszország még mindig meg volt nyomorítva és
terhelve a zsidókommunista rendszer korrupt mivolta által, és emiatt ez a
téves marxista gazdaságpolitikán alapuló rendszer sose volt képes az
orosz embereknek biztosítani az igazi fejlődést, amit megérdemeltek
volna.
Sok
hangadó zsidó média szerint Sztálin egy “végső megoldást” agyalt ki az
orosz zsidók számára, egy áttelepítés formájában, amit már Nagy Katalin
cárnő is megtett egy “elszigetelt kitelepítés”
formájában. Ez annyira nem tetszett az akkori Szovjetunióban élő
zsidóknak, hogy Sztálin zsidó orvosai és a szintén zsidó Lázár
Kaganovics összefogtak, és meggyilkolták Sztálint, még mielőtt
végrehajthatta volna a tervét. Kaganovics még dicsekedett is az
unokaöccsének azzal, hogy ő [Kaganovics] és a testvére, Rózsa (aki orvos
volt) mérgezték meg Sztálint, azzal a trükkel, hogy kicserélték az
szívgyógyszerét egy olyanra, ami képes volt szívrohamot előidézni.
Sztálin köztudottan szívrohamban halt meg.
Amikor
a gój kommunista, Nyikita Hruscsov 1957-ben a Szovjet Pártkongresszuson
megvádolta Kaganovicsot azzal, hogy a “karrierje” alatt 20 millió orosz
halálában segédkezett, Kaganovics ezt még csak meg sem próbálta
tagadni, sőt, ehelyett azt válaszolta Hruscsovnak, hogy “A te kezedhez
is vér tapad elvtárs.” Hruscsov azonban kiemelte, hogy ő a háborúban
volt kénytelen embereket ölni a hazáért, amíg Kaganovics volt az, aki a
tömeges kivégzéseket és a Gulág rendszert megtervezte, majd ezeket a
parancsokat végre is hajtatta.
A történelmi dolgokkal nagy
valószínűséggel maga Putyin is tökéletesen tisztában volt. A
kommunizmus bukásával egyidejűleg a zsidók is megindultak a minden
területre kiterjedő hatalmuk visszaszerzése érdekében, aminek Trockij
és Lenin óta nem lehettek részesei. Mindössze két évvel a Szovjetunió
bukása után, vesztegetésekkel, fenyegetésekkel, gyilkosságokkal és más
gengszterfilmbe illő eszközökkel az internacionalista zsidók ismét
kezükbe kaparintották Oroszország javainak nagy részét. Ez a mindössze 2
év alatt lezajló folyamat a világ egyik legnagyobb rablásának a címére
is esélyesen pályázik.
A
zsidó oligarchák (Oroszországban a 90’-es évek 11 leghatalmasabb
oligarchája közül 10 zsidó volt, ez gyanítjuk nem a puszta véletlen
műve) a fent említett két év alatt rátették a kezüket az orosz nemzeti
vagyon 65%-ára. Ezek közül is a legelszántabb és politikailag
legaktívabb neve nem volt más, mint Borisz Berezovszkij. Igen, az a
Borisz, akinek a neve pár hónappal ezelőtt bejárta a világsajtót, amint
Putyin bocsánatáért esedezik. De ne szaladjunk ennyire előre. A 90’-es
évek elején-közepén Putyin felismerte, hogy szüksége lesz Berezovszkij
társaságára a hatalomba vezető rögös úton. Ezért tehát szövetséget
kötött vele. Megtévesztő művelete részeként még olyan cikkek is
megjelentek a Moszkva Times hasábjain, ahol képmellékletekkel
illusztrálták Putyin nyaralását Berezovszkij Spanyolországban levő nyári
rezidenciáján.
Berezovszkij
Borisz Jelcin alatt nőtt nagyra, amikor is az Orosz Belbiztonsági
Szolgálat vezetőjévé lett kinevezve. Ez eléggé széles népi ellenállásba
ütközött, tekintettel, hogy kiderült, Berezovszkij izraeli-orosz kettős
állampolgár (hol is halottunk már ilyenről, hogy izraeli kettős
állampolgárokkal van tele a hatalom?).
Ott
tartottunk, hogy Putyin egyre jobb politikai pozíciókba került. Annyira
jókba, hogy hamarosan megerősödött, és szakított Berezovszkijval és
Guzinszkijvel (Guzinszkij annak idején az Orosz Zsidó Kongresszus feje
volt) ennek egyenes következménye lett, hogy százszámra jelentek meg
cikkek Oroszországban a “hitszegő” Putyinról, és a “jóakaratú és
népbarát” hatalmasságokról név szerint Berezovszkijról és Guzinszkijről.
Érdekes eset, hogy Berezovszkij egyik kritikusát véletlenül lelőtték
egy moszkvai tűzharcban akkortájt. Ilyenek a zsidó média favoritjai a
valóságban. Ami látható, hogy Putyin már ekkortájt olyan ellenségeket
szerzett magának, hogy hasonló kaliberű figuráktól a Nyugat vezető
politikusai hideg izzadsággal a hátunkon riadnak fel éjszakánként azt
sikoltozva, hogy “Nem vagyok rasszista!”.
Putyin
nem lépett fel az összes oligarcha ellen. Túl jól ismerte a
hidegháborús sakklépéseket ahhoz, hogy egy ilyen banánhéjon elcsússzon,
azonban arra figyelt, hogy senki se nőhessen fölé hatalomban.
Egyszer csak eljött Mihail Hodorkovszkij ideje. Hodorkovszkij a Jukosz
olajipari vállalat főrészvényese volt 1993-tól 2005-ig. A Jukosz
részvényeinek akkoriban 96%-a zsidó kézben volt, akik leginkább
Hodorkovszkij baráti köréből kerültek ki, és egytől egyig izraeli kettős
állampolgárok voltak. Hodorkovszkij ebben a pozícióban
dollármilliárdokat sikkasztott el (ismerjük az idevágó magyar terminust:
“nem volt tisztában a vonatkozó törvényekkel”). Miután kinőtte magát
Oroszország egyik leggazdagabb emberévé, úgy gondolta, eljött az ideje,
hogy a politikába is beleszóljon. Ezt úgy óhajtotta megvalósítani, hogy
megpróbálta megvásárolni a Duma [az orosz törvényhozás] képviselőit
egyesével. Putyin ezt már nem nézte annyira jó szemmel, és rákérdezett,
hogy ugyan már, az az ember, aki csaláson keresztül szerezte meg a
dollármilliárdokra rúgó vagyonát, miért akarja még korrupcióval
megfertőzni az orosz törvényhozást is? Hodorkovszkij végül 2010-ben
börtönbe került 7 évre, de ilyen-olyan zsidó szervezetek folyamatosan
lobbiznak az ügyének felülvizsgálata érdekében. A nemzetközi “jogvédő”
(értsd: zsidó lobbi) szervezetek képviselői Putyint folyamatosan
antiszemitizmussal vádolják, mert le mert tartóztattatni egy zsidó
tolvajt.
De
itt nem állt meg Putyin. Kifejtette, hogy szerinte egy ország sajtóját
annak az országnak a szülötteinek kellene kézben tartaniuk, izraeli
állampolgárok helyett. Hiszen hogy is lehetne egy sajtó nemzeti, ha más
ország állampolgárai a vezető hangadók, és a zsurnaliszták 70%-a? Ezzel a
kijelentésével végleg kihívta maga ellen a zsidó médiát és annak
képviselőit. Annyira, hogy még George Bush is kiemelte egyszer, hogy
Oroszországban a “szabad” sajtó jelenlétét (értsd: olyan zsidó
oligarchák, mint például Berezovszkij kezében lenne a sajtó helye) kell
biztosítani, ami majd aztán tovább fojtathatná az unalomig ismert zsidó
médiatevékenységet: az adott országban tevékenykedő zsidó mágnások, mint
a nép barátainak bemutatását, és a nemzeti vállalkozók és politikusok
munkájának lekicsinyítését és botlásaik felnagyítását.
George
Bush számára ez nem volt elég (azaz a gazdái számára). Tovább
kritizálta Putyint, hogy nem ad a népnek elég szabadságot, miközben Bush
regnálása alatt hozta meg az amerikai törvényhozás a “Patriot Act”-ot.
Amerikai
elnökök egész sora szólalt fel az orosz demokratikus rendszer hibái
ellen. Álljunk csak meg egy szóra itt. Amerikában két egymást váltó párt
van, volt, lesz, a hatalomban. Ezek a Demokraták, és a Republikánusok.
Mindkettő ugyanazt a zsidó lobbit képviseli. Ezzel szemben
Oroszországban több mint 20 különféle párt működik, ezek közül már a
parlamentbe jutottak is elég széles skálán képviselik az emberek
véleményét. Amerikában azonban több 10 millió állampolgár
érdekképviselet nélkül él, hiszen elképzeléseik nem férnek bele se a
demokraták, se a republikánusok közé. Most akkor hol nem működik az
úgynevezett demokrácia?
Egy,
és csakis egy oka van annak, hogy Putyint és a modern Oroszországot
folyamatosan támadják. Ez nem más, mint hogy az orosz emberek Putyin
vezetésével sikeresen védik meg magukat a zsidó világhatalom ellen. A
cionistáknak kellene Oroszország, annak erőforrásai, és hatalmas
művelhető és beépíthető területei miatt. Támadják Putyint, mert példát
mutat, és a példa ragadós minden nemzetben gondolkodó nép számára.
Putyin és a modern Oroszország miatt fog elvérezni az Új Világrend. Ehhez csak kitartást tudunk kívánni neki és az orosz népnek.
Nagy Kálmán