Francia polémia az emlékezeti törvényekről
Számos európai történész emelte fel szavát az utóbbi időben a
történelemfelfogás törvényben történő előírása és az azt vitató
vélemények büntethetőségére vonatkozó törvények ellen, amelyeknek a
megalkotása ma európai szinten is napirendre került. A Le Figaro hasábjain két francia akadémikus, Pierre Nora történész és Françoise Chandernagor írónő fejti ki érveit a vitában, amelyhez a lapban számos történész és közíró szólt hozzá.
A Pierre Nora által létrehozott Liberté pour l'histoire (Szabadság a
történelemnek) társaság tiltakozó felhívását már több mint száz
történész írta alá. A mozgalomnak kivált lendületet adott egy olyan
európai keretegyezmény tervezete, amely kifejezetten a történelemírásra
vonatkozna. A javaslat elfogadása egyes vélemények szerint egész
Európában megnyitná az utat bizonyos szabályok meghozatalához, amelyek
a francia megemlékezési törvények (lois mémorielles) - például a még a
szocialista Jospin-kormány kezdeményezésére létrejött Taubira-törvény -
mintáját követnék, amely viszont a korábbi Gayssot törvényhez nyúl
vissza.
Ez utóbbi egyike a Holokauszt-tagadást szankcionáló európai
törvényeknek. Az 1881-es francia sajtótörvényt Jean-Claude Gayssot
kommunista képviselő javaslatára 1990. július 13-án módosította a
francia nemzetgyűlés, bűncselekménynek minősítve a nürnbergi per jogi
alapjául szolgáló 1945-ös Londoni Chartában definiált emberiség elleni
bűntettek tagadását. A Gayssot-törvény első cikke leszögezi, hogy
tiltott minden olyan diszkrimináció, amely egy etnikai csoporthoz,
nemzethez, fajhoz vagy valláshoz való tartozásra - vagy nem tartozásra
- alapozódik.
Robert Faurisson francia történészt, aki tagadta a náci
gázkamrák létezését, a Gayssot-törvény alapján francia ellenállási
szervezetek feljelentése nyomán 1991-ben komoly pénzbüntetésre ítélték
és eltávolították egyetemi katedrájáról. Faurisson az ENSZ Emberjogi
Bizottságához fellebbezett arra hivatkozva, hogy a Gayssot-törvény a
véleménynyilvánítási szabadságát sérti. Keresetét 1996-ban a testület
elutasította, rámutatva egyebek között arra, hogy Faurisson tudományos
kutatás címén közzétett véleménye valójában a zsidóság elleni alaptalan
vád, alkalmas gyűlölet keltésére, viszont az állam kötelessége az ilyen
nézetek, így az antiszemitizmus terjesztése ellen fellépni.
A francia nemzetgyűlés 2001. május 21-én fogadta el a
Taubira-törvényt, amely hasonló elven a rabszolgatartást és a
transzatlanti rabszolga-kereskedelmet (traite négrière) minősítette
emberiség elleni bűntettnek, s ezzel tagadását is büntethetővé tette.
A Taubira-törvény alapján jelentette fel egy antillai
szervezet az emberiség elleni bűntett tagadása címén Olivier
Pétré-Grenouilleau történészt, a rabszolga-kereskedelem elismert
szakértőjét, mert egy sajtóinterjúban kifejtette, hogy a
rabszolga-kereskedelmet nem lehet egy nevezőre hozni a Holokauszttal:
az előbbi emberiség elleni bűntett volt ugyan, de nem a mai értelemben
vett népirtás. Az ügy széles körű polémiát váltott ki, az antillai
szervezet végül 2006-ban visszavonta a feljelentését.
Mivel érvelnek a történelemfelfogás jogi szankcionálásának
ellenzői? Pierre Nora elismeri: első megközelítésben mi sem
természetesebb, mint igazságot szolgáltatni az emberi szenvedésnek, és
dicséretes az olyan gesztus, mint egy jelképes törvényes szankció,
amely azt a minősítést adja meg valamely kollektív bűntettnek, amelyet
az megérdemel. Semmi sem tűnhet igazságosabbnak, mint az áldozatokat a
törvény védelme alá helyezni, ami az esetleges törvénysértőkre
kiszabott büntetéssel és kártérítéssel párosul. Ez adja e törvényeknek
a legitimációt a közvélemény és az azokat megszavazó képviselők
szemében, így jött létre az újfajta törvényes arzenál, amellyel
Franciaország az utóbbi másfél évtizedben vértezte fel magát számos
vitathatatlan kollektív bűntettel kapcsolatban, minden esetben azzal a
céllal, hogy az ilyen szabályozást igénylő csoportoknak megadják
ugyanazokat a biztosítékokat, amelyeket 1990-ben a Gayssot-törvény
nyújtott a zsidóknak.
Csakhogy - érvel Nora - meg kell különböztetni az egyes
intézkedések konkrét logikáját attól a folyamattól, amelyre reagálnak
és attól a következménytől, amelyre vezetnek. A kezdeményezők nemes
szándékai mögött a leggyakrabban választási demagógia és politikai
gyávaság húzódik meg, a következmény pedig a múltfelfogás általános
büntethetősége lesz. Bár maga az államfő jelentette ki, hogy „nem a
törvénynek kell írnia a történelmet", a nemzetgyűlésben újra és újra
többséget kaptak ilyen értelmű törvények. Így megnyílhat az út az
emberiség elleni bűntettek fogalmának és vitatóik büntethetőségének
kiterjesztése előtt a nemzeti, sőt az egyetemes történelem minden
áldozata tekintetében - hiszen például az 1915 évi örmény népirtáshoz
Franciaországnak semmi köze nem volt. (A francia nemzetgyűlés 2001
januárjában egyhangú szavazással népirtásnak minősítette az ottomán
birodalom csapatai által 1915-ben az örmények ellen elkövetett
mészárlást, válaszul Törökország akkor visszahívta franciaországi
nagykövetét.)
Az emberiség elleni bűntett fogalmát olyan modern kori
cselekményekre alakították ki, amelyek szörnyűsége túllépett minden
elfogadható határon és semmiféle jogi kategóriába nem volt foglalható,
valamint a közvetlen jelenre, s nem az emlékre, az emlékezetre vagy a
múltra vonatkozott. A Gayssot-törvény a Faurisson-féle revizionizmus
konkrét esetének összefüggésében nem a történészek ellen irányult,
hanem a történelmi hazugságok militáns terjesztői ellen.
Az emberiség elleni bűntett kategóriájának erre a mintára való
általános alkalmazása azonban kétszeres torzulás, nevezetesen a
visszamenőleges értékítélet határtalan kiterjesztése és a múltfelfogás
általános büntethetőségének irányában - írja Pierre Nora.
A kezdeményezés célja ugyan az, hogy megakadályozza a történelem
olyan émelyítő hazug revízióit, mint amilyen a Holokauszt tagadása
volt, ez azonban megnyitja az utat az okvetetlenkedő történész utáni
hajsza, a kutató elleni büntetőjogi nyomás és megfélemlítés előtt.
Az emberiség elleni bűntettek elévülhetetlensége, amelyeket
a nürnbergi per kimondott, s amelyből a rá hivatkozó Gayssot-törvény
kiindul, a náci bűntettek időszakára korlátozódott. Nem ment vissza a
múltba öt-hat évszázaddal. A Toubira-törvénnyel néhány év alatt ötévi
visszamenőleges hatályról ötszáz-hatszáz évre nőtt az
elévülhetetlenség!
Nincs ok arra, hogy a francia történelem legkülönbözőbb
áldozatainak leszármazottai miért ne követelhetnék ugyanazt, amit a
rabszolgák leszármazottai kivívtak. Elismerésére vár a vendée-i
„népirtás", az orosz fehéreknek is bőven vannak érvei arra, hogy miért
kell népirtásnak minősíteni az orosz vörösök tetteit, s a lengyeleknek
is vannak tényeik Katyn esetére. Cáfolhatatlan érvekkel következnének a
Szent Bertalan-éj során lemészárolt francia protestánsok, vagy a
francia forradalomban lefejezett arisztokraták utódai. És egyetemes
elvei jegyében Franciaország miért ne terjesztené ki emlékezeti
illetékességét az egész földgolyóra, vádat emelve a spanyolok és az
amerikaiak ellen az indiánok kiirtása miatt, amit Dél-, illetve
Észak-Amerikában vittek végbe? És mi a helyzet a kínaiakkal Tibetben?
Úgy hírlik, hogy a nemzetgyűlés irodájában már vagy húsz ilyen értelmű
javaslat vár elbírálásra. És miért ne mennénk vissza a keresztes
hadjáratokig? - kérdi Pierre Nora. A muszlimok szemében ez a nyugati
bűnök első példája, és bennük Franciaországé a vezető szerep.
Minden ország találhat rendezni való számlákat
történelmében. Egyetlen más ország sem tekint olyan rossz érzéssel a
történelmére, mint éppen Franciaország, ez „a francia baj" (le mal
français) egyik legnyilvánvalóbb jele és egyik legmélyebb oka. Részben
azért, mert Franciaország igen erőteljes képet teremtett magáról, mint
feddhetetlen országról, a szembenézés pedig az e képpel ellentétes
történelmi realitásokkal kínos, elkésett és vonakodó volt. Ám az állami
hazugságok felváltása állami igazságokkal, a hivatalos igazság jogi
igazsággá való változtatása semmi haszonnal nem jár - mutat rá a
szerző.
Françoise Chandernagor írónő a törvényi szabályozás
ellentmondásaira hívja fel a figyelmet - kezdve attól, hogy a
rabszolga-kereskedelem a Toubira-törvény előtt is emberiség elleni
bűntettnek számított, de csak a jelenre és a jövőre vonatkoztatva. A
2001-es újítás a múltra vonatkozik. Ráadásul az általánosnak hangzó cím
ellenére a Toubira törvény csak a transzatlanti, a 15. századtól a
feketékkel folytatott rabszolga-kereskedelemre vonatkozik, és nem
terjed ki sem a „belső" arab és afrikai rabszolga-kereskedelemre,
amely nemcsak jelentős méretű, hanem például Nigerben és Maliban a múlt
század 80-as éveiig tartott, Mauritániában pedig csak 2007-ben
tiltották be. Ez azt tükrözi - mondják a törvény védelmezői -, hogy a
franciák saját múltjukért kívánták vállalni a felelősséget, ezért az
európaiak által folytatott rabszolga-kereskedelmet kívánták elítélni -
de figyelmen kívül hagyva, hogy Franciaország csak a 18. században vett
részt ebben a gyakorlatban. Vagyis a francia törvényben elismert
bűntett már azelőtt kezdődött, hogy a franciák elkövették volna, Párizs
az angolok, a hollandok, a portugálok bűneit ismerte el, sőt a 15.
századot említve a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet már Amerika
felfedezése előtt megbélyegzi.
Az írónő rámutat, hogy az emlékezeti törvények özöne a
bírókat is zavarba hozza, egyrészt az általuk érvényesítendő törvények
- a fentiekben jelzett - jogi középszerűsége, másrészt saját történelmi
ismereteik hiányosságai miatt. A jogi egyetemek tanrendjében nem
szerepel történelmi tárgy, így a bírák többsége nem tud többet a
történelemről, mint egy mai érettségiző. Az is gondot okoz, hogy egy
magán feljelentés esetében az ügyész dönti el, helyt ad-e az
eljárásnak, viszont az emlékezeti törvények esetében a szövetségek
tesznek feljelentést, és az ügyész csak azt vizsgálhatja, hogy eltelt-e
öt év az alapításuk óta, de utat kell adnia az eljárásnak. A történész
tehát akkor is bíróság elé kerülhet, ha a feljelentésnek semmi alapja
nincs, és hiába mentik fel végül, ha közben teljesen lejáratják a
médiában (az „emberiség elleni bűntettben való cinkosság" fölöttébb
súlyos vád) és elzárják egyetemi pályájában az előmeneteltől.
Franciaország az egyedüli olyan ország, amely ilyen
emlékezeti törvényeket mért az állampolgáraira, amit egyes képviselők
még újakkal akarnak kiegészíteni. Egyikük azzal érvelt, hogy „ha az
orvoslás ügye nem bízható az orvosokra, miért kellene a történelmet a
történészekre hagyni?" Françoise Chandernagor szerint ez hamis logika:
tény, hogy a hatóságok döntik el a gyógyító tevékenység kereteit, de
még sohasem volt példa arra, hogy az orvosok helyett a parlament írja a
recepteket. Márpedig ezt teszik most a képviselők a múlt tekintetében.
Ezzel a kutatókat a bírók gyámsága alá helyezik, méghozzá egyre
távolibb időszakok és térségek eseményeinek minősítése tekintetében.
A Liberté pour l'histoire e szempontokra alapozódó felhívását, amely a Le Monde
október 11-i keltezésű számában olvasható, a Blois-ban megrendezett
történésztalálkozón számos neves történész biztosította támogatásáról.
A felhívás egyebek között leszögezi: „A történelem nem lehet az
aktualitás szolgája és nem íródhat versengő emlékezetek diktálására.
Egy szabad országban semmiféle politikai szervnek nem lehet
felhatalmazása a történelmi igazság meghatározására és arra, hogy a
történész szabadságát büntetőjogi szankciók kilátásba helyezésével
korlátozza... A politikai felelősöket annak felismerésére kérjük, hogy
miközben feladatuk a kollektív emlékezet fenntartása, nem szabad
törvénnyel és a múltra vonatkozólag olyan állami igazságokat
teremteniük, amelyek jogi érvényesítése súlyos következményekkel járhat
a történész szakmára és általában a szellemi szabadságra nézve."
http://www.wikio.fr/news/Fran%C3%A7oise+Chandernagor