2008. július 28., hétfő

Kína és Amerika egymásra vannak utalva

Newsweek
Kína segítsége nélkül megfékezhetetlen a globális gazdasági válság. Rendkívül súlyos következményei lesznek, ha nem sikerül meggyőzni Pekinget, hogy elemi érdeke összefogni az Egyesült Államokkal. Barack Obamának ezért különösen körültekintően kell majd kijelölnie Amerika új kínai nagykövetét - figyelmeztet Fareed Zakaria az amerikai hetilapban.
A tekintélyes publicista szerint egyre inkább körvonalazódik a konszenzus, hogy a gazdasági válságon csak az állami kiadások növelésével lehet úrrá lenni. Az összeomlás megakadályozása érdekében engedni kell a fiskális szigorból: a költségvetési hiány növekedése kevésbé égető probléma, mint a recesszió. A költekezéshez azonban pénz kell, és jelenleg csak Kína rendelkezik a szükséges devizatartalékokkal.
Szeptemberben Kína megelőzte Japánt, és az Egyesült Államok legfőbb hitelezőjévé lépett elő: becslések szerint az amerikai államkötvények 10 százaléka a kínai állam tulajdonában van. Peking 2000 milliárd dollár tartalékkal rendelkezik, amiből futná további hitelekre, csakhogy a kínai vezetés attól tart, hogy az ázsiai ország növekedése is lassul, ezért elsősorban a hazai gazdaság élénkítését tartja szem előtt. A munkanélküliség növekedése miatt ugyanis tüntetések törhetnek ki, és veszélybe kerülhet az ország - és a pekingi vezetés - stabilitása.
A hazai gazdaság védelme mellett azonban Pekingnek az Egyesült Államokat is támogatnia kell. Ha az amerikai gazdaság recesszióba esik, akkor csökken a kereslet a kínai export iránt - írja Zakaria.
A pekingi nagykövetre így rendkívül fontos feladat hárul. Meg kell győznie a kínai politikusokat, hogy ne csak a belső kereslet támogatásával segítsék a kínai gazdaságot, hanem folytassák az amerikai fogyasztás támogatását, hogy a külső kereslet se csökkenjen.

http://www.newsweek.com/id/170357/page/1

A jelenlegi válság a feudalizmus összeomlásához hasonlítható


Amikor egy korszak és egy ciklus vége összeér

A nemzetközi rendszerek kutatásában már a hatvanas években világszerte ismertté lett   Immanuel Wallerstein 2005-ben az egyik aláírója volt a Porto Alegre-i szociális fórum felhívásának (Tizenkét javaslat egy lehetséges másik világért), alapítója a történelmi rendszerek és civilizációk tanulmányozásával foglalkozó Fernand Braudel központnak   New York Állam Egyetemén (SUNY), Binghamptonban. A Le Monde-nak adott interjújában azt elemezte, miként értékelhető a jelenlegi gazdasági-pénzügyi válság a kapitalizmus „hosszú távú" történetében.
Az általa vezetett kutatóközpont névadója, Fernand Braudel (1902-1985) az emberi történelem hosszú távú („longue durée") korszakait elemezte, s ezeken belül a Nicolas Kondratieff (1892-1938) és Joseph Schumpeter (1883-1950) által leírt hosszú konjunkturális ciklusokat. Most - mondja Wallerstein - nyilvánvalóan egy Kondratieff-ciklus B szakaszában vagyunk, amely 35 éve kezdődött, egy olyan A szakasz után (1945-1975), amely a leghosszabb ideig tartott a kapitalista rendszer történetében.
Egy A szakaszban a profit az anyagi - ipari vagy más - termelésből ered, a B szakaszban a kapitalizmusnak a további profittermelés érdekében financiális eszközökhöz kell folyamodnia és a spekulációba kell menekülnie. Márpedig az utóbbi 30 évben a vállalatok, az államok és a háztartások tömegesen adósodnak el. Most egy Kondratieff-ciklus B szakaszának végső részében vagyunk, amelyben a virtuális hanyatlás reálissá válik és a buborékok egymás után pukkadnak ki, a csődök megsokszorozódnak, a tőkekoncentráció nő, a munkanélküliség úgyszintén. Ma azonban a konjunkturális ciklus e szakasza egybeesik két hosszú távú rendszer közötti átmenettel, és azt még súlyosabbá teszi. Ezért azt gondolja Wallerstein, hogy harminc éve beléptünk a kapitalizmus végső szakaszába, amelyben már nem lesz képes új egyensúlyt kialakítani. Most már nem a rendszer hívei és ellenfelei közötti harcnak vagyunk tanúi, hanem minden szereplő közötti küzdelemnek, amelynek az a tétje, hogy mi lépjen a kapitalizmus helyébe.
Eddig létezett kereskedelmi, ipari, majd pénzügyi kapitalizmus. A kapitalizmus mindenevő, mindenütt a profit maximalizálására törekszik, erre szolgáló monopóliumokat hoz létre, legutóbb például a biotechnológiában és az információs technológiákban, de az akkumulációs lehetőségei eljutottak a végső határig - hangoztatja az amerikai kutató. Amióta megszületett a 16. század második felében, a kapitalizmus a profitot összpontosító centrum és a - nem feltétlenül földrajzi - perifériák közötti különbségből táplálkozik. Márpedig ebből a szempontból Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika felzárkózása leküzdhetetlen kihívást jelent a Nyugat számára, amely már nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozás költségeit. A munkaerő és a nyersanyagok ára, valamint az adók évtizedek óta erősen nőnek, a rövid neoliberális periódus csak időlegesen fordította vissza ezt az irányzatot: az 1990-es évek végén a költségek kétségtelenül kisebbek voltak, mint 1970-ben, de jóval nagyobbak voltak, mint 1945-ben. Az utolsó valóságos felhalmozási periódus, a Jean Fourastié (1907-1990) által „30 dicsőséges évnek" nevezett időszak a második világháború után csak azért volt lehetséges, mert a keynesi politikát alkalmazó államok a kapitalizmus szolgálatába álltak - de ezen a téren is elértük a határokat.
Az emberiség történetében Wallerstein szerint voltak hasonló korszakváltások, mert a 19. században elterjedt nézettel ellentétben, amely szerint a fejlődés folyamatos és elkerülhetetlen (van ennek marxista változata is), a haladás csak lehetőség, nem szükségszerű. A kapitalizmus kétségtelenül képes volt az anyagi javak soha nem látott tömegének előállítására, de látni kell az általa a környezetnek és a társadalomnak okozott veszteségeket is. Holott az egyedüli kritérium az lenne, hogy a lehető legtöbb embernek biztosítsanak ésszerű és intelligens életet.
Ennek leszögezése mellett Wallerstein szerint a mostanihoz leginkább hasonlító legutolsó válság a feudalizmus összeomlása és a kapitalista rendszerrel való felváltása volt Európában a 15. század közepén kezdődött száz évben. A vallásháborúk, a városok és a leggazdagabb paraszti közösségek fölötti királyi, földesúri és vallási hatalom összeomlása nyomán puhatolták ki azokat a váratlan megoldásokat, amelyeknek sikere „rendszert alkotott" és fokozatosan megteremtette a kapitalizmust.
Ami a jelenlegi válság időtartamát illeti, egy Kondratieff-ciklus B-szakaszának értékromboló időszaka általában 2-5 évig tart egy újabb A-szakaszba való belépés előtt, de az, hogy ugyanakkor egy rendszerválság is zajlik, olyan politikai zűrzavar korába visz, amelyben a főszereplők, beleértve a vállalatokat és a nyugati államokat, minden technikai lehetőséget felhasználnak az egyensúly helyreállítására - de nagy a valószínűsége annak, hogy sikertelenül.
Egy olyan, meglehetősen ritka periódusban vagyunk, amelyben a válság és a hatalmasok tehetetlensége mindannyiunk számára lehetőséget nyújt a jövő befolyásolására egyéni akcióinkkal, de mivel ez a jövő megszámlálhatatlan akcióból adódik össze, lehetetlen megjósolni, végül milyen modell diadalmaskodik. Tíz, húsz vagy negyven év múlva kialakulhat az új rendszer, amely Wallerstein szerint lehet a kapitalizmus még erőszakosabb kizsákmányoló formája, de lehet egy egyenlősítőbb, újraelosztó változata is.
A jelenlegi válság annak az amerikai hegemóniának a végét is jelenti, amely ugyancsak a hetvenes években alakult ki. Az Egyesült Államok fontos szereplő marad, de nem lesz képes visszahódítani korábbi domináns pozícióját a szaporodó hatalmi központokkal, Nyugat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemen. Egy új hegemonikus hatalom talán 50 év múlva alakulhat ki, de nehéz megmondani, melyik lesz az. Közben számolni kell a válság politikai következményeivel, mivel a hatalom bűnbakokat keres majd az összeomlás magyarázatára. Wallerstein szerint az amerikai nép fele nem fog belenyugodni abba, ami most kialakulóban van, tehát kiéleződnek majd a belső konfliktusok az Egyesült Államokban, amely úton van afelé, hogy a világ politikailag leginkább instabil államává váljék. „És ne felejtsék, hogy mi, amerikaiak, valamennyien fel vagyunk fegyverezve..." - figyelmeztet Immanuel Wallerstein.

2008. július 27., vasárnap

A francia állami rasszizmus és idegengyűlölet gyökere

Egy új minisztérium hátteréhez
Olivier Le Cour Grandmaison francia történész a Cultures&Conflits című folyóiratban azt vizsgálja, hogy milyen hagyományai vannak a bevándorlókkal szembeni állami rasszizmusnak és idegengyűlöletnek. A szerző emlékeztet arra, hogy a Franciaországban 2007 májusában a bevándorlók ügyeivel és a nemzeti identitás védelmével foglalkozó minisztériumot állítottak fel. Le Cour Grandmaison kimutatja, hogy az idegengyűlölet már az 1920-as években is jellemezte a francia kormányköröket. A jeles történész cikkében arra keresi a választ, hogy mik voltak ennek a magatartásnak az antropológiai, etnológiai és politikai mozgatórugói.
1924 októberében a kormány megszüntette a tíz évvel korábban bevezetett utazási szabadságot az algériai „három tengerentúli megye" és az anyaország között, a Franciaországban letelepülni szándékozó „bennszülötteket" adminisztratív akadályok elé állította. A nyomoruk elől Franciaországba menekülő algériaiak már akkor titokban, sokszor életük kockáztatása árán próbáltak feljutni az Európába tartó hajókra. Ekkor jelent meg az „illegális bevándorló" kifejezés a politikai életben. A kormány válaszul még szigorúbb szabályokat hozott. A bevándorlónak igazolnia kellett, hogy nem folyik ellene bírósági eljárás, rendelkeznie kellett legalább 150 frankkal és kauciót kellett letennie az esetleges repatriálása költségeire. Eme intézkedéseknek az volt a céljuk, hogy kontroll alatt tartsák a gyarmati lakosság mozgását, biztosítsák a határokat és csökkentsék az anyaországba a kivándorlást.
Mindez kiegészült azzal, hogy a két világháború között a rasszizmus belopózott a „tudományos" életbe is; olyan irományok jelentek meg, amelyek azt bizonygatták, hogy a „fajkeveredés" a „fehérek" és a „négerek", meg a „sárgák" között „alacsonyabb minőségű produktumokat" eredményez, „mentális" problémákat okoz. Mindez „a fajok közötti kibékíthetetlen ellentétek miatt van így, amelyek mindenféle keveredést megakadályoznak". A „bennszülöttek" betegségeket terjeszthetnek, a francia lakosság „faji elkorcsosulását" idézhetik elő. Ilyen körülmények között a bevándorlást megnehezítő intézkedések „tudományos" támogatást kaptak.
Mások azt vizsgálták, milyen tevékenységet folytatnak a bevándorlók az anyaországban. Ezek szerint az idegenek veszélybe sodorják „a franciákat jellemző racionalizmust, a kifinomult szellemet, az elővigyázatosságot". Az ilyen típusú „elemzések" nagy hatást gyakoroltak, mert némelyiküket valóban neves tudósok vetették papírra. E nézetek képviselői a kormányba is bekerültek (pl. Philippe Serre bevándorlásügyi államtitkár-helyettes 1938-ban). A III. Köztársaság idején olyan állami intézmények is működtek, amelyek „tudományos" kutatásaikkal mintegy alátámasztották ezeket a nézeteket és erősítették az állam idegengyűlöletét.
A „szakértők" a bevándorlás társadalmi veszélyeit is kimutatták: az „erkölcsi és fizikai egészség" romlása, a „szifilisz és a tuberkulózis szörnyű dühöngése" és a bűnözés terjedése. Egyesek még azt is bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak „bűnözése tizenötszöröse a francia lakosságénak"... Ehhez járul még az is, hogy az arabok és az ázsiaiak „csökönyösen" ellenállnak az asszimilációnak. Következtetés: a gyarmati és idegen munkaerőt szelektálni kell, csak azokat szabad beengedni, akik „etnikailag asszimilálhatók".
A betegbiztosítással nem rendelkező bevándorlók számára francia-muzulmán kórházat hoztak létre, valamint 1925-ben megalakították az Észak-afrikai Bennszülöttek Felügyeleti és Védelmi Szolgálatát. Ennek ki kellett szűrnie a „nemkívánatos egyéneket" és el kellett különítenie az „egészséges elemektől". Többen is javasolták, hogy a járványok megelőzése érdekében hermetikusan szeparálják el egymástól a bevándorlókat és a „fehéreket" (ez a gyarmatok kórházaiban évtizedek óta megszokott gyakorlat volt). A kórházban nem volt ritka, hogy az arab páciensekkel „alacsonyabb rendű fajként" úgy bántak, mint a „pestisesekkel". Ennek a kórháznak a működése fényesen bizonyítja, hogy a gyarmatokról bevándorolt embereket, akiket odahaza a gyarmati hatóságok elnyomtak, magában Franciaországban is diszkriminatív intézkedések hatálya alá vonták.
A francia hatóságok rendszeresen importálták a gyarmati hatóságok módszereit, sokszor a tisztviselőit is, mert ezt elengedhetetlennek érezték az anyaországban élő „idegenek" hatékony ellenőrzéséhez. A vendégmunkások általában embertelen körülmények között éltek, ezenkívül az otthon maradt családjukat is támogatták. Ráadásul bármikor hazatoloncolhatták őket. Ugyanazért a munkáért kevesebb bért kaptak, mint a francia munkások, akik még meg is vetették őket. A legalantasabb munkát kellett végezniük éhbérért. Az emberi megaláztatásuk teljes volt. A republikánus állam rasszizmusa és a társadalom rasszizmusa kéz a kézben járt. Arra irányult, hogy ezeket az embereket messzemenően kizsákmányolják és elnyomják. Ebben még azok a szervezetek sem találtak kivetnivalót, amelyek pedig a „proletárok anyagi és erkölcsi érdekeinek" védelmét, a „munkásszolidaritást" tűzték a zászlajukra. Ez utóbbi, jelenti ki Le Cour Grandmaison, ebben a tekintetben „nem egyéb, mint mítosz".
A gyarmatiak anyaországba irányuló 1924-es korlátozását csak a baloldali Népfront törölte el 1936. július 17-én. Átmenetileg, s csak Algériára vonatkoztatva. A főkormányzó decemberben már újra követelte a kauciót, 1937 januárjában pedig helyreállította az előzetes orvosi vizsgálatot a bevándorlási engedélyt kérők körében. Csak az 1944. márciusi reformrendeletek szüntették meg ismét az algériai őslakosok utazási korlátozásait.
A kérdés szakértői azonban a második világháború után ugyanazokat az aggályokat fogalmazták meg a bevándorlással kapcsolatban, mint korábban (veszélyezteti a nemzetgazdaság működését, Franciaország identitását, fizikai, szellemi, erkölcsi értékeit, nem lehet őket asszimilálni stb.). Mindössze egy változás történt: a „vallási tényező" megelőzte a továbbra is jelenlévő rasszizmust. Miután kimutatták, hogy az olaszok, spanyolok, belgák, hollandok könnyen asszimilálódnak, azt bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak, a kelet-európaiak és az ázsiaiak (görögök, levanteiek, örmények, zsidók stb.) nem elsősorban „faji", hanem inkább „civilizációs" okok miatt nem olvadnak be a francia társadalomba. Az iszlámot kezdték elsősorban kárhoztatni, mint a vendégmunkások asszimilációjának legfőbb akadályát. Persze ez az asszimiláció az iszlám esetében nem is volt kívánatos. Le Cour Grandmaison ezt „a keveredéstől való félelem klasszikus példájának" nevezi (classique mixophobie). Ez a fóbia már nem biológiai, hanem vallási és kulturális alapokon nyugodott.
Az algériai felszabadító háború kirobbanása (1954. november 1.) jó indokot szolgáltatott az újabb megszorító rendelkezések bevezetésére. Az anyaországba való beutazáshoz az „algériai muzulmán franciáknak" a hatóságok által kiadott „utazási engedéllyel", valamint francia állampolgárságukat tanúsító személyi igazolvánnyal kellett rendelkezniük. Ez érvényes volt a visszaútra is.
A cikk szerzőjének végkövetkeztetése az, hogy Franciaországban kivételt azok az időszakok jelentettek, amikor megvalósult a teljes utazási szabadság a gyarmati bevándorlók előtt. A beutazás jogát sosem tekintette a francia állam a gyarmati lakosság alapjogának, legfeljebb időnként megadta ezt a jogot. Napjainkban a külföldiekre hasonló szabályok vonatkoznak, mint annak idején a gyarmati bevándorlókra: a belső rend, a biztonság, a nemzeti egység és identitás állandóan foglalkoztatja a döntéshozókat. A 2007 óta érvényesülő politika az idegengyűlölet intézményesülése, hiszen - zárja sorait Le Cour Grandmaison - az idegent hivatalosan különböző veszélyek megtestesülésének tekintik, akit a lehető leggyorsabban el kell távolítani Franciaországból.

http://www.conflits.org/index10363.html

Hit - harc? Erősödő radikalizáció a brit muszlim diákok között

Egy felmérés tanulságai
The Telegraph, The Times
„A muszlim diákok támogatják az iszlám nevében történő gyilkolást" címmel számol be a londoni Telegraph arról a napokban nyilvánosságra hozott kutatásról, melyet a felsőfokú tanulmányokat folytató nagy britanniai diákok körében végeztetett a Centre for Social Cohesion (CSC) intézet. A londoni The Times a jelentéssel kapcsolatos írását „A muszlim diákok harmada támogatja a gyilkolást", illetve „Erősödőben a radikalizáció és a saría támogatottsága a nagy-britanniai egyetemeken" címekkel látta el.
A felmérés szerint a tanulók 28 százaléka van azon a véleményen, hogy amennyiben támadás ér egy vallást, úgy igazolható az emberölés. További 4 százalék szerint a vallás hirdetése és megőrzése érdekében is megengedett az emberölés.
Az összes megkérdezett mintegy fele állította, hogy a vallás nevében megengedhetetlen a gyilkolás, ám a nem muszlim diákok között ez az arány jóval  magasabb, 94 százalékos. Érdekes és jellemző adat, hogy a diákok 18 százaléka a szüleinél szigorúbb vallási kötődésről adott számot.
A saría szerepének a muszlimok életében betöltött fontosságáról tanúskodik, hogy 40 százalékuk támogatja az iszlám törvénykezés bevezetését a muszlimok számára Nagy-Britanniában, ezzel szemben 37 százalékuk ellenzi ezt.
A megkérdezettek harmada van egy világméretű muszlim kalifátus megteremtése mellett, míg 25 százalékuk elutasítja, 42 százalékuk pedig nem tudott (vagy nem akart?) válaszolni.
Hannah Stuart a CSC munkatársa, a kutatás egyik társszerzője szerint „ezek az eredmények nagyon riasztóak. A felsőoktatásban tanulók közösségeik jövőbeli vezetői, mégis úgy tűnik, hogy jelentős számban vallanak olyan nézeteket, melyek ellentmondanak a liberális, demokratikus értékeknek."
A diákok radikalizációja az 1990-es évek óta probléma, amely időszakban számos hallgató vett részt véres merényletekben. A Telegraph cikke szerint a kormányzat megkísérelte arra bátorítani az oktatókat, hogy tegyenek jelentést azon hallgatókról, akiknél felmerül a radikalizáció gyanúja, ám a kompetens oktatói szervezetek elutasították ezt a megkeresést.
Wes Streeting, a National Union of Students elítélően nyilatkozott a tanulmányról, kijelentve, hogy az „egy jobboldali intézet előítéleteit tükrözi, nem pedig a nagy britanniai muszlimok nézeteit".
A kutatási anyag készítői több, mint húsz egyetemen tett látogatásaik során megállapították, hogy a szélsőséges vallási szónokok rendszeresen tartanak az intézmények falai között lázító, homofób vagy az antiszemitizmus határát súroló beszédeket. Az egyik jellemző londoni példa kapcsán James Brandon, a CSC igazgatóhelyettese kijelentette: „kutatóink a muszlim diákok közötti gettósodott mentalitást figyeltek meg a Queen Mary College-ben. Fokozott mértékben volt jellemző a muszlim férfiak és nők közötti szegregáció is az intézmény rendezvényein."
A kutatás bizonyos eredményei egyébként megerősítik korábbi felmérések megállapításait, így például a Policy Exchange múlt évi jelentéséét, mely szerint a 16 és 24 év közötti fiatalok 37 százaléka szeretne a saría-rendszer keretei között élni.
Anthony Glees, a Buckinghami Egyetem biztonságpolitikai és hírszerzési professzora szerint azonban szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy „széles kulturális szakadék húzódik a muszlim és nem muszlim diákok között, ezért a megoldás az, ha felhagyunk a különbözőségek ünneplésével és az integrációra és asszimilációra koncentrálunk."
A kulcskérdés azonban továbbra is az, milyen értékek mentén történjék mindez. Ennek megválaszolása szemeink előtt növi ki magát az európai civilizáció egyik legkritikusabb ügyévé.
A teljes jelentés itt olvasható: http://www.socialcohesion.co.uk/pdf/IslamonCampus.pdf

http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/2462911/Muslim-students-back-killing-in-the-name-of-Islam.html

2008. július 25., péntek

Lesújtó kép a Hamaszról az egyik alapító fiától

„Erkölcs és tisztesség nélkül való emberek”
A Ha'aretz figyelemreméltó interjút közöl Abu Maszab (a Hamasz egyik alapítója és jelenlegi csúcsvezetője) fiával, Maszab Juszuffal, aki beszámol kereszténységre való áttéréséről, illetve rendkívül elítélő módon nyilatkozik úgy a Hamaszról, mind az iszlám vallás politikai szerepéről – különösen - az izraeli konfliktusban.
Maszab Juszuf szerint az interjú „sokak szemét fogja megnyitni és minden túlzás nélkül állítható, hogy a gyökeréig megrázza majd az iszlámot.” Szavaiból kiderül, hogy Juszuf egy iszlám diákszervezet vezetőjeként izraeli börtönt is megjárt és hamaszos börtöntársaival való rendkívül negatív tapasztalatai segítették számára megvilágítani a szervezet szellemiségének és tevékenységének valódi lényegét. A Hamasz-vezető fia szerint a Hamasz aktivistái „erkölcs és tisztesség nélkül való emberek”, akik csupán annyiban különböznek a Fatah tagjaitól, hogy ügyesebben leplezik a korrupciós ügyleteiket. „Vakok és tudatlanok. Igaz, hogy mindenhol vannak jók és rosszak is, de a Hamaszt támogatók nem értik, hogy egy gonosz és kegyetlen csoport vezeti őket, mely agymosásnak veti alá a gyermekeiket és elhiteti velük, hogy egy öngyilkos merénylet a paradicsomba repíti őket.”
Juszuf beszámol arról, hogy napról napra tanúja volt mindazoknak a kegyetlen dolgoknak, melyeket a magukat „igazhitűnek” tartó személyek követtek el a vallás nevében. „Alaposan áttanulmányoztam az iszlám tanítást és nem találtam választ. Újra és újra megvizsgáltam a Koránt és a hitelveket és rájöttem, az egész mennyire téves és félrevezető. A muszlimok a környező vallásoktól vették át a rituáléikat és hagyományaikat. … Az iszlámot egy nagy hazugságnak tartom. … Azok, akik állítólag a vallást képviselik, Mohamedet jobban csodálják, mint Istent, ártatlan embereket gyilkolnak az iszlám nevében, verik a feleségeiket és semmi fogalmuk nincsen arról, kicsoda is Isten.” 
Juszuf szerint az iszlámnak mintegy 25 éve van hátra, és eltűnik a föld színéről a tömegkommunikációs lehetőségek biztosította szabad információáramlás leleplező hatásának köszönhetően.
A Hamasz-vezető fia az egész palesztin társadalomról lesújtó képet fest amiatt, hogy „felmagasztalják” a halált és az öngyilkos terroristákat. „A palesztin kultúrában az öngyilkos terrorista hőssé, mártírrá válik. A sejkek tanítványaiknak a sahidok (mártírok) hőstetteiről beszélnek.”
Juszuf ezzel szemben őszinte tisztelettel és csodálattal beszélt Izraelről, majd hozzátette: „Elítélem a civilek gyilkolását alkalmazó politikai taktikát és elismerem Izrael jogát az önvédelemre ezzel szemben.” Abu Maszab fia szerint ha nem lenne ellenségük, a palesztinok egymással harcolnának. „Emlékezzen majd arra amit most mondok: mintegy húsz éven belül a konfliktus a Hamasz különböző csoportjai között fog zajlani. Már elkezdődött a pénz körüli civódás.”
Az izraeli konfliktus kapcsán az egyik legfontosabb és legtöbbet vitatott kérdés, vajon a vallási tényező milyen szinten játszik szerepet a felek közötti ellentétben: pusztán járulékos elem, avagy egészen a gyökerek szintjén bír meghatározó jelentőséggel. „A politikai iszlám Palesztinában a palesztin politika központi eleme marad, és lényeges, hogy ezt a palesztin–izraeli konfliktus bármiféle megoldása esetén tekintetbe vegyük”, fogalmaz Beverley Milton-Edwards Islamic Politics in Palestine című, majd tíz éve megjelent munkájában.
A Hamasz tekintélyes alapítójának fia, a szervezetet belülről jól ismerő Juszuf Maszab talán még ennél is tovább megy: „Önök, zsidók legyenek tudatában: soha, de soha nem fognak tudni békét kötni a Hamasszal. Az iszlám, az őket vezető ideológia nem fogja engedni, hogy békére jussanak a zsidókkal. Hisznek abban a hagyományban, mely szerint Mohamed próféta harcolt a zsidókkal és, hogy ezért nekik is folytatni kell ezt a harcot mindhalálig.”

http://www.wikio.co.uk/news/Masab

„Eddig, és ne tovább!”

Az európai és az amerikai elit félreismerte Oroszországot
Süddeutsche Zeitung
„Vége a romantika korszakának” – ezzel a címmel közöl interjút a Süddeutsche Zeitung a Német Külpolitikai Társaság vezető Oroszország-szakértőjével, Alexander Rahrral. A müncheni lapnak elmondta:  meggyőződése, hogy Moszkva már régóta készült Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének az elismerésére, csak kivárta, amíg Szaakasvili grúz elnök hibát követ el.
Oroszország újra jelen van a nyersanyagokban gazdag Kaukázusban, Putyin miniszterelnök meg akarja mutatni a Nyugatnak, hol vannak a határai. Rahrt a helyzet a kubai válságra emékezteti, amikor Kennedy amerikai elnök mondta a Szovjetuniónak: „Eddig, és ne tovább!”.
A Németország lehetséges közvetítő szerepét firtató kérdésre Alexander Rahr így válaszolt:
„Attól tartok, hogy ez a szerepkör veszélybe kerülhet, sőt el is veszhet. Azért ilyen lehetetlen a helyzet, mert az európai és amerikai elit az elmúlt években hamis képet formált Oroszországról. Azt gondolták, hogy nagyhatalmi törekvései csak szavak, és hagyták magukat elkötelezni, ezen keresztül pedig korrumpálni azáltal, hogy Oroszország tagja a G8-nak, és kész az együttműködésre a WTO-n – a Világkereskedelmi Szervezeten – belül.”
Rahr szerint  a Nyugat részéről gazdasági szankciókkal, sőt a diplomáciai kapcsolatok megszakításával számolhat miden ország, amely követi az oroszokat Abházia és Dél-Oszétia elismerésében. Különleges eset viszont Kína, amely az olimpia után kevéssé van ráutalva a Nyugatra, bár nem valószínű, hogy követné az oroszokat. Sajátos helyzet Törökországé, amelynek nem hivatalos gazdasági kapcsolatai vannak Abháziával. Nemrégiben Moszkvában járt a jordániai király, aki hírek szerint ígéretet kapott, hogy mecseteket építtethet a Kaukázusban. Ezzel Moszkva az Izrael-ellenes kártyát játssza ki: tudunk a Grúziába irányuló (t.i. izraeli – glóbusz.net) fegyverszállításokról, Szaakasvili pedig egy interjúban azt mondta, hogy külügyminisztere izraeli zsidó. Mindez kelthet némi felzúdulást az arab világban, és szolidaritási gesztusokat válthat ki.
A berlini Oroszország-szakértő a kilátásokat tekintve így fogalmazott: „Vége a romantika korszakának és a reménynek, hogy Oroszország egyre közelebb kerül a Nyugathoz, csak éppen hosszabb időre van szüksége ehhez a méretei miatt. De ez nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatnak meg kell szakadnia.” Rahr  vitákat vár a NATO-n és az EU-n belül – arról is, hogy lehet-e vállalni egy háborút, amennyiben Moszkva tovább építi a birodalmát. Nyilván ki lehet zárni Oroszországot a G8-ból, de Moszkva erre egy gázkartell kialakításával válaszol majd.

2008. július 24., csütörtök

A jelenlegi válság a feudalizmus összeomlásához hasonlítható

Amikor egy korszak és egy ciklus vége összeér
A nemzetközi rendszerek kutatásában már a hatvanas években világszerte ismertté lett   Immanuel Wallerstein 2005-ben az egyik aláírója volt a Porto Alegre-i szociális fórum felhívásának (Tizenkét javaslat egy lehetséges másik világért), alapítója a történelmi rendszerek és civilizációk tanulmányozásával foglalkozó Fernand Braudel központnak   New York Állam Egyetemén (SUNY), Binghamptonban. A Le Monde-nak adott interjújában azt elemezte, miként értékelhető a jelenlegi gazdasági-pénzügyi válság a kapitalizmus „hosszú távú" történetében.
Az általa vezetett kutatóközpont névadója, Fernand Braudel (1902-1985) az emberi történelem hosszú távú („longue durée") korszakait elemezte, s ezeken belül a Nicolas Kondratieff (1892-1938) és Joseph Schumpeter (1883-1950) által leírt hosszú konjunkturális ciklusokat. Most - mondja Wallerstein - nyilvánvalóan egy Kondratieff-ciklus B szakaszában vagyunk, amely 35 éve kezdődött, egy olyan A szakasz után (1945-1975), amely a leghosszabb ideig tartott a kapitalista rendszer történetében.
Egy A szakaszban a profit az anyagi - ipari vagy más - termelésből ered, a B szakaszban a kapitalizmusnak a további profittermelés érdekében financiális eszközökhöz kell folyamodnia és a spekulációba kell menekülnie. Márpedig az utóbbi 30 évben a vállalatok, az államok és a háztartások tömegesen adósodnak el. Most egy Kondratieff-ciklus B szakaszának végső részében vagyunk, amelyben a virtuális hanyatlás reálissá válik és a buborékok egymás után pukkadnak ki, a csődök megsokszorozódnak, a tőkekoncentráció nő, a munkanélküliség úgyszintén. Ma azonban a konjunkturális ciklus e szakasza egybeesik két hosszú távú rendszer közötti átmenettel, és azt még súlyosabbá teszi. Ezért azt gondolja Wallerstein, hogy harminc éve beléptünk a kapitalizmus végső szakaszába, amelyben már nem lesz képes új egyensúlyt kialakítani. Most már nem a rendszer hívei és ellenfelei közötti harcnak vagyunk tanúi, hanem minden szereplő közötti küzdelemnek, amelynek az a tétje, hogy mi lépjen a kapitalizmus helyébe.
Eddig létezett kereskedelmi, ipari, majd pénzügyi kapitalizmus. A kapitalizmus mindenevő, mindenütt a profit maximalizálására törekszik, erre szolgáló monopóliumokat hoz létre, legutóbb például a biotechnológiában és az információs technológiákban, de az akkumulációs lehetőségei eljutottak a végső határig - hangoztatja az amerikai kutató. Amióta megszületett a 16. század második felében, a kapitalizmus a profitot összpontosító centrum és a - nem feltétlenül földrajzi - perifériák közötti különbségből táplálkozik. Márpedig ebből a szempontból Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika felzárkózása leküzdhetetlen kihívást jelent a Nyugat számára, amely már nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozás költségeit. A munkaerő és a nyersanyagok ára, valamint az adók évtizedek óta erősen nőnek, a rövid neoliberális periódus csak időlegesen fordította vissza ezt az irányzatot: az 1990-es évek végén a költségek kétségtelenül kisebbek voltak, mint 1970-ben, de jóval nagyobbak voltak, mint 1945-ben. Az utolsó valóságos felhalmozási periódus, a Jean Fourastié (1907-1990) által „30 dicsőséges évnek" nevezett időszak a második világháború után csak azért volt lehetséges, mert a keynesi politikát alkalmazó államok a kapitalizmus szolgálatába álltak - de ezen a téren is elértük a határokat.
Az emberiség történetében Wallerstein szerint voltak hasonló korszakváltások, mert a 19. században elterjedt nézettel ellentétben, amely szerint a fejlődés folyamatos és elkerülhetetlen (van ennek marxista változata is), a haladás csak lehetőség, nem szükségszerű. A kapitalizmus kétségtelenül képes volt az anyagi javak soha nem látott tömegének előállítására, de látni kell az általa a környezetnek és a társadalomnak okozott veszteségeket is. Holott az egyedüli kritérium az lenne, hogy a lehető legtöbb embernek biztosítsanak ésszerű és intelligens életet.
Ennek leszögezése mellett Wallerstein szerint a mostanihoz leginkább hasonlító legutolsó válság a feudalizmus összeomlása és a kapitalista rendszerrel való felváltása volt Európában a 15. század közepén kezdődött száz évben. A vallásháborúk, a városok és a leggazdagabb paraszti közösségek fölötti királyi, földesúri és vallási hatalom összeomlása nyomán puhatolták ki azokat a váratlan megoldásokat, amelyeknek sikere „rendszert alkotott" és fokozatosan megteremtette a kapitalizmust.
Ami a jelenlegi válság időtartamát illeti, egy Kondratieff-ciklus B-szakaszának értékromboló időszaka általában 2-5 évig tart egy újabb A-szakaszba való belépés előtt, de az, hogy ugyanakkor egy rendszerválság is zajlik, olyan politikai zűrzavar korába visz, amelyben a főszereplők, beleértve a vállalatokat és a nyugati államokat, minden technikai lehetőséget felhasználnak az egyensúly helyreállítására - de nagy a valószínűsége annak, hogy sikertelenül.
Egy olyan, meglehetősen ritka periódusban vagyunk, amelyben a válság és a hatalmasok tehetetlensége mindannyiunk számára lehetőséget nyújt a jövő befolyásolására egyéni akcióinkkal, de mivel ez a jövő megszámlálhatatlan akcióból adódik össze, lehetetlen megjósolni, végül milyen modell diadalmaskodik. Tíz, húsz vagy negyven év múlva kialakulhat az új rendszer, amely Wallerstein szerint lehet a kapitalizmus még erőszakosabb kizsákmányoló formája, de lehet egy egyenlősítőbb, újraelosztó változata is.
A jelenlegi válság annak az amerikai hegemóniának a végét is jelenti, amely ugyancsak a hetvenes években alakult ki. Az Egyesült Államok fontos szereplő marad, de nem lesz képes visszahódítani korábbi domináns pozícióját a szaporodó hatalmi központokkal, Nyugat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemen. Egy új hegemonikus hatalom talán 50 év múlva alakulhat ki, de nehéz megmondani, melyik lesz az. Közben számolni kell a válság politikai következményeivel, mivel a hatalom bűnbakokat keres majd az összeomlás magyarázatára. Wallerstein szerint az amerikai nép fele nem fog belenyugodni abba, ami most kialakulóban van, tehát kiéleződnek majd a belső konfliktusok az Egyesült Államokban, amely úton van afelé, hogy a világ politikailag leginkább instabil államává váljék. „És ne felejtsék, hogy mi, amerikaiak, valamennyien fel vagyunk fegyverezve..." - figyelmeztet Immanuel Wallerstein.

2008. július 22., kedd

Törökország – az iszlám forradalom előestéje

Mi maradt Atatürk államából?
Asia Times
Az Asia Times terjedelmes elemzést szentel a törökországi iszlámizmus veszélyének. Az írás aggodalmait egyre többen osztják, legyenek azok diplomaták vagy vezető publicisták. A szekulárisnak egyre kevésbé nevezhető kormányzat múlt héten 82 egyént tartoztatott le, többségük a katonai elithez tartozott, de szép számmal akad közöttük vezető értelmiségi is. A vádakat egy 2445 oldalas titkos irat összesíti. A kormányhű sajtó káprázatos és ugyanennyire képtelen bűnök özönét sejteti, mely cselekményekben a letartóztatottak érintettek lennének, az al-Kaidához kapcsolódó Ergenekon-összesküvéstől, a betiltott kurd munkáspárti aktivitásig bezárólag
Számos vezető publicista az esettel kapcsolatban már meg is kongatta a vészharangot, bár valódi tények a szóban forgó vádak megalapozottságáról – sőt magáról a vádanyagról és a vaskos titkos dokumentumról – egyelőre nem láttak napvilágot. Michael Rubin, az American Enterprise Instituttól határozottan állítja: olyasféle iszlamista puccs van készülőben, mint amilyen Ruhollah Khomeini ajatollah hajtott végre 1979-ben, Iránban. Az első, indokolt kérdés az üggyel kapcsolatban mindazonáltal nem úgy hangzik, hogy összeegyeztethető-e a tömeges letartóztatás a Törökországról bennünk élő demokratikus és európai képpel – írja az elemzés –, hanem az, hogy a mérvadó világsajtó gyakorlatilag soha nem közölt egyetlen komoly bírálatot sem Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök egész eddigi működéséről.
Ezzel szemben számtalan vád fogalmazott meg az egész demokratikus világban azon szekuláris török erők ellen, akik hosszú évtizedek óta egyetlen támaszai, sőt garanciái az országban a demokráciának, s akik ennek következtében külföldi támogatók nélkül maradtak. Ez a tragikus helyzet könnyen lerombolhatja mindazt, amit Kemal Atatürk, a mai Törökország megteremtője, az első világháború után intézményekben, stabilitásban, értékekben megvalósított. Ám az is igaz, hogy a hadsereg és a titkosszolgálat – a szekularizáció két garanciájának – visszaélései is sokat erodáltak a demokrácia képén, bátorítást adva az iszlamistáknak.
Az Egyesül Államok kormánya pedig úgy tűnik, szeretne megteremteni valamiféle, a moderált iszlámizmust képviselő modellt, melynek megjelenítésében – és világi képviseletében –Törökország játszaná a legfőbb szerepet, s amely rövid távon csillapítólag hatna az iraki helyzetre, hosszú távon pedig kialakíthatna egy szunnita egységet Irán azon ambícióival szemben, ami síita forradalom kirobbantására törekszik a Közel-Keleten.
Az, hogy Franciaország és Németország megakadályozta Törökország gyors uniós csatlakozását, szintén megtette a maga hatását: aláásta azon világi erők hitelét, amelyek az integrációs folyamat legfőbb támogatói voltak. A következmények e téren is világosak: Törökország liberális értelmisége, mely kénytelen volt elszenvedni a szekuláris katonai rendszer időnkénti, de annál brutálisabb fellépéseit, a mai iszlamista kormányzatban saját ellenségeinek ellenségét látja, s az sincs kizárva, hogy olykor közelebb érzi magához e kormányzatot, mint az eszközökben nem válogató hadsereget.
Erdoğan a ’90-es évek elején kezdte karrierjét erőteljes és kevéssé világi iszlamista nézetekre alapozva azt, s minden olyan jelzés, hogy feladta volna e nézeteket, egyelőre nem bizonyítható. Viszont tény, hogy pártja, az Igazság és Fejlődés (AKP) elsöprő sikerrel gyűri maga alá a török vidéket; a falvakban az AKP hasonló missziót teljesít, mint az elmúlt két évtizedben Szaúdi Arábia a pakisztáni medresszék támogatásával, melyeknek vahabita hite eltörölte az ottani világi szemléletet, és mindmáig alkalmas hétteret biztosít az al-Kaida számára.
A kemali szekularizáció és a muszlin törvénykezés (a sárija) nem egyszerűen két politikai tábor – ahogy az Erdoğan és társai szemében tűnik, s melyeknek harcában ők ez utóbbi mellett szállnak síkra –, hanem a török társadalom két, teljesen különböző konfigurációja. Az iszlám az anatóliai vidéket és az Isztambul-környéki slum-ok bevándorló lakóit jelenti, a szekuláris Törökországot viszont a hadsereg, a civil társadalom, az egyetemek népe, a nyugatos műveltségű isztambuliak képviselik.
A modern Törökország egy konstrukció, nem egy hagyományos ország – állapítja meg az elemzés. Vegyes etnikai csoportok roncsain épült fel ez a konstrukció az első világháborúban összeomló oszmán birodalomból számos nyelvvel, szokással, értékkel rendelkező csoportjaiból, melyeknek közös létét kizárólag a felvilágosult hadsereg vezetése tudta – egyébként kegyetlen erőszakkal – összetartani. Az ebből származó bajokat már az alapító, Kemal Atatürk is felismerte. Hatalma és hódításai csúcspontján, a 17. században, az Ottomán Birodalomnak több keresztény alattvalója volt, mint muzulmán; ez utóbbiak pedig nem töröknek, hanem számos más etnikumnak tekintették magukat. Atatürk számára világos volt, hogy Törökországban nincs elég török, így aztán megpróbált valamilyen türk nemzeti identitást felépíteni, mely képes túllépni az etnikai határokon. Az első világháború előtti 20 milliós ország, a vesztett háború után 7 milliósra zsugorodott; a születés kínjait fokozta több millió „idegen” polgár (örmények, görögök) lemészárlása, majd a határozott atatürki nemzetépítést. De a török társadalom 30 százaléka mindmáig kurd, akiknek az integrációja a társadalomba több, mint kérdéses. Már csak azért is, mert ők legalább tudják, hogy kinek is tekintsék magukat: nem töröknek. De a lakosság fennmaradó 70 százaléka nem tudja, hogy tulajdonképpen ki is ő.
Az iszlamista opciónak ez a legfőbb magyarázata – állapítja meg az elemzés, és hozzáteszi – a belső tudatválság vámszedői nem ugrásra várnak, hanem már rég, csendben tevékenykednek, hogy kihasználják ezt a válságot. A hitterjesztő Szaúdi Arábia érdekei most határozottan találkoznak Washington érdekeivel. Erdoğant nagy respektussal fogadták a nemzetközi erők által megszállt Irakban az elmúlt hetekben; a bagdadi kormány szóvivője, Ali al-Dabbagh, sietett kijelenteni: „Törökország Irak kapuja Európa felé. A biztonság és a politikai dimenzió még nagyobb szerepet játszik kapcsolatainkban, hisz mindkét ország a demokrácia útjára lépett…”
Fontos körülmény az is, hogy a múlt heti tömeges letartóztatásokat megelőzően az Alkotmánybíróság megkísérelte betiltani a kormányzó pártot, mert „az aláássa a szekuláris állam biztonságát”. Alighanem Erdoğan biztosította be önmagát így, eltávolítva az útból azokat, akik az Alkotmánybíróság döntésének érvényt tudtak volna szerezni.
De az események formálásában egy másik bíróságnak, a Legfelsőnek is szerepe lehet, mely szintén most hozott egy beszédes döntést. Megsemmisített minden olyan korábbi vádat, melyet egy bizonyos Fetullah Gulen nevű hitszónok ellen korábban emeltek, s aki mindmáig az Egyesült Államokban él száműzetésben. A Legfelső Bíróság döntésének kihirdetése után viszont Ankarában sokan kijelentették: Gulan hazaérkezése minden pillanatban várható.
A történet így kezdődött Iránban is, Khomeini érkezésével.

http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/JG22Ak02.html

Csodagyümölcsös: 57 fán 300 gyümölcsfajta

Csodagyümölcsös: 57 fán 300 gyümölcsfajta
Béla gyümölcsöket gyűjt: 57 fáján már több mint 300 fajta alma, körte, barack, szilva, ringló fejlődik. Ilyet még az édenkert.hu sem látott, úgyhogy interjút kértünk a kertészzsenitől.

Édenkert.hu: 57 gyümölcsfán több mint 300 fajta gyümölcs nő a kertjében. Hol tanult meg ilyen profin oltani, szemezni?

Juhász Béla: Mohácsy Mátyás: Gyümölcstermesztés című könyvéből tanultam meg. Hét évvel ezelőtt ültettem két szilvát, amelyek azonban egyáltalán nem olyan termést hoztak, mint amilyet én szerettem, vártam volna. A kudarcélmény hatására elkezdtem alaposabban utánanézni a gyümölcsfák gondozásának és kísérletezésbe fogtam.
Édenkert.hu: Mennyi időbe telt, amíg megtanulta a fogásokat? Mennyit gyakorolt?
J.B.: Az első évben egy régi öreg almafára próbáltam meg ismerősöktől összegyűjteni az almafajtákat. Az első évben nem sok sikerrel jártam, összesen egy Idared fajtát sikerült szemeznem alvószemzéssel. Ez azt jelenti, hogy negyven szemzésből összesen csak egy maradt meg. Ennek sikerén felbuzdulva 2004-ben már több fajtával is próbálkoztam: tavasszal kipróbáltam az oltást, akkor egy Granny Smith zöldalmával gazdagodtam, ami még nagyobb lökést adott ahhoz, hogy új és különleges fajtákat szerezzek be.
Csodagyümölcsös: 57 fán 300 gyümölcsfajta

Katt: Még több gyümölcsös-Bélás kép

Édenkert.hu: Ön szerint mi a sikeres oltás/szemzés titka?

J.B.: Gyakorlás és elszántság. Már a szemzés előtt egy hónappal elkezdem az alany öntözését (amire szemezni fogok), mert elengedhetetlen az alanynál a jó nedvkeringés. Lehetőleg fiatal, jól begyökeresedett fát válasszunk. Lényeges, hogy az alany igazoltan vírusmentes, egészséges legyen. A szerszám (én szikét használok, nem szemzőkést) steril legyen és nagyon éles. Nem szabad kézzel sem a héj alatti, sem a szem vágott részéhez érni. Fontos még az is, hogy a szemet jól rögzítsük, amihez a rafia vagy spárga tökéletes, és csak akkor távolítsuk el a kötést, ha a szem már kihajtott tavasszal. (Én csak augusztus 10-től szeptember elejéig csinálom.)

Édenkert.hu: Szemzés és oltás után hány év kell, hogy termés érleljen a fa?


J.B.: Almánál kb. 3 év, körte esetén kb. 4 év, a csonthéjasoknál pedig általában 2 év.
Csodagyümölcsös: 57 fán 300 gyümölcsfajta

Almatermésű a csonthéjasokkal nem kombinálható!

Édenkert.hu: Melyik a legkülönlegesebb fája? Hányféle gyümölcs faj/fajta terem rajta?


J.B.: Legbüszkébb egy régi Jonathán almafára vagyok, ami már akkor is nagy fa volt, amikor 1984-ben ideköltöztünk (alanya sajnos ismeretlen). Ezt a fát én ifjítottam: minden évben néhány ágát lefűrészeltem egészen az első elágazásig, ami a törzs közelében volt. Aztán az ebből kinövő vadhajtásokat átválogattam és a jobbakra következő évben ráoltottam vagy alvó szemzéssel rászemeztem. (A szemzési eljárásokat jobban szeretem, mert szerintem egyszerűbb.)
Bemutatom ezt a fát: Jonathan alma (természetesen ilyet is terem).
2004. évi szemzéseim: Freedom, Florina, Gloster, Nyári Fontos alma, Éva, Húsvéti rozmaring, McIntosh, Summerred, Rewena, Batul (Mátyás korabeli ősi almafajta), Julyred, Close, Ozark Gold
2005. évi oltás: Gála alma, Diel vajkörte
2005. évi szemzés: New Gold, Gold Star, Gold Rush, Ingol, Téli banán, Arlet, Delcorf, Red Delicius, Simonffy Piros, Téli Fehér Kálvil, Samba, Vérbélű alma, Sny Gold, Charden, Mollie"s Delicious, Asztraháni piros, Fuji, Braeburn nevű almákat és Fétel Apát, Vérbélű körtéket.
2006-ban szemeztem rá: Aromata de Bistrica, Deboe Vivo, Júliusi selymes, Aurora2, Santa Maria, Zöld Magdolna nevű körtéket.
Idén kb. 10 alma és két körte (Diel vajkörte és Júliusi selymes) terem. Talán jövőre ez is teremni fog annyi fajtát, mint a másik Jonathánom, ami kb. 30 almát termett idén. Bár ezen csak 38 fajta van mégis ez számomra a legkülönlegesebb, mert én még soha nem olvastam olyan fáról, ami almát és körtét is terem. Szerintem ez egy kis csoda!
Csodagyümölcsös: 57 fán 300 gyümölcsfajta

Soha nem olvastam olyan fáról, ami almát és körtét is terem
De persze a csonthéjasok jobban kombinálhatók, van olyan, amiről már 4 fajta sárgabarackot leszedtem, és még lesz rajta két szilva és egy mandula.

Édenkert.hu: Van különbség a gyümölcsök között, hogy melyik szemezhető/oltható könnyebben?

J.B.: Szerintem nincs nagyon különbség. Bár a japán szilváknál - melyeknél túl kicsik a szemek, jobban oda kell figyelni, míg a cseresznyénél - ahol a legnagyobbak a szemek (rügyek) - könnyű kimetszeni a szempajzsot.

Édenkert.hu: Mit javasol kezdő kertészeknek, ha saját kertjükben szeretnének ilyen gazdag gyümölcsöst kialakítani?

J.B.: Vegyenek egy jó könyvet és kezdjenek el gyakorolni pl. orgonabokron. Ősszel ültessenek el egy fát és jövő augusztusban profiként elkezdhetik. De sose feledjék: almatermésű a csonthéjasokkal nem kombinálható. Fajtaválasztáshoz pedig a Soltész Miklós: Gyümölcsfajta ismeret és használat című könyvet ajánlom.

2008. július 17., csütörtök

Amerikai rakétavédelmi rendszer Európában

Miért nem működik?
Ethics & International Affairs
Az amerikai katonai gondolkodásban hosszú ideje kiemelt szerep jut a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer kiépítésének, mint azt a nemrég aláírt lengyel-amerikai rakétavédelmi megállapodás is jelzi. Philip Coyle és Victoria Samson az Ethics & International Affairs című folyairatban alaposan bonckés alá veszi a rendszerrel kapcsolatos nézeteket.
Ronald Reagan elnök 1983-as elhíresült csillagháborús beszéde óta az Egyesült Államok több mint 110 milliárd (!) dollárt költött ezekre a fejlesztésekre, mind ez ideig azonban nem sikerült megbízhatóan működő rendszert kiépíteni.
Az amerikai célkitűzés szerint olyan védelmi rendszert kellene létrehozni, amely nemcsak az Egyesült Államok saját területét és külföldön állomásozó csapatait, hanem a szövetséges államok területét is képes megvédeni egy korlátozott méretű (bővebben lásd később) ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadással szemben. Amerikai érvelés szerint a ballisztikus rakéták elleni védelem ugyanis a tömegpusztító fegyverek jelentette fenyegetés elhárításának legfőbb eszköze. Hiába birtokolna a feltételezett ellenség tömegpusztító fegyvereket, legyen szó akár nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyverekről, ha a célba juttatás legfőbb eszközének tekintett rakétákkal szemben megbízható védelmet sikerül kiépíteni, akkor az a tömegpusztító fegyverektől is megoltalmaz.
Technikai nehézségek
Az elképzelés megvalósításának legfőbb akadályát a technikai nehézségek okozzák. A ballisztikus rakéták ugyanis rendkívül nagy sebességgel, rendkívül nagy magasságban haladnak, és a védekező félnek igen kevés idő áll csak a rendelkezésre. A ballisztikus rakéták útjának három szakaszát szokás megkülöböztetni. Az első az indítási fázis, ekkor gyorsul fel a rakéta és éri el a ballisztikus pályát. Ebben az igen rövid, mintegy öt perces időszakban a védekező fél legfontosabb feladata az indítás minél korábbi érzékelése, és a rakéta pályájának meghatározása, amire elsősorban nagy hatótávolságú radarok és műholdak révén van lehetősége. Jelenleg fejlesztés alatt állnak olyan fegyverrendszerek is, amelyekkel a rakéta már az indítási fázisban támadható volna, például repülőgépre telepített lézerek, ezek azonban még nem működőképesek.
A rakéta útjának második, középső fázisa a leghosszabb, akár 20-25 perces is lehet. Ekkor már a gyorsítást végző rakétarészek leváltak, csak a tényleges harci fej halad a világűrben a célpont felé. Elvileg ez a legideálisabb időszak az ellentámadásra, a középső szakaszban azonban a fejlettebb rakéták akár tucatnyi megtévesztő célpontot is képesek magukból kibocsátani, ami nagyon megnehezíti a védekezést.
A harmadik, célba érési fázis akkor kezdődik, amikor a harci fej visszatér a légkörbe, és addig tart, amíg eléri a célpontot. Ez az időszak a legrövidebb, körülbelül egy perces. Ekkor a harci fej már óriási sebességgel halad - ráadásul még ha a védekező fél el is tudja találni, a lehulló roncsok valószínűleg a saját területén okoznak kárt.
A tervezett amerikai védelmi rendszer több lépcsőből áll majd, és a szándékok szerint képes lesz az elleséges rakétákat az indítástól kezdve folyamatosan figyelemmel kísérni, s azokat mindhárom fázisban hatékonyan támadni. Mindezt azonban csak akkor, ha az elhárítani szándékozott támadás korlátozott méretű, azaz egyidejűleg legfeljebb 5-7 rakétát indít az ellenség. A rendszert nem is kívánják tömeges csapás elhárítására alkalmassá tenni, különösen mivel a jelenlegi korlátozott célok megvalósítása is komoly nehézségeket okoz.
Szemléletes példával élve egy ballisztikus rakéta lelövése körülbelül annak felel meg, mintha egy 28 000 km/h sebességgel mozgó lyukba szeretnénk beletalálni egy golflabdával. Ha az ellenség megtévesztő célpontokat és más ellenintézkedéseket is alkalmaz, akkor a feladat annyival válik bonyolultabbá, hogy a pázsit tele lesz a megcélzott lyukhoz hasonló színű és átmérőjű, ugyancsak 28 000 km/h sebességgel mozgó körökkel. Mindezen nehézségek fényében nem meglepő, hogy a 25 éve zajló fejlesztés és a rakétavédelemre fordított óriási összegek ellenére is az eddigi tizenhárom kísérleti lövészetből csak hétben skerült eltalálni a célpontot - és ezekben az esetekben is csak egyetlen célpontra kellett lőni, ellenőrzött körülmények között!
Ki az ellenfél?
A rakétavédelmi rendszer szükségességét hagyományosan azzal szokták indokolni, hogy a világban egyre több állam birtokol ballisztikus rakétákat, ezek pedig veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államokra és szövetségeseire, így Európára is. A hivatalos amerikai közlemények 20-27 olyan államról szoktak beszélni, amelyik ballisztikus rakétákkal rendelkezik, „és ezek között olyan ellenséges államok is vannak, amelyek terroristákkal tartanak fenn kapcsolatot" - amint azt a Fehér Ház egy 2007. októberi közleménye állítja. A retorika tendenciózusan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett államok nagy része az Egyesült Államok szövetségese, és a többi sem jelent valódi veszélyt, többnyire azért, mert nincsenek tömegpusztító fegyvereik.
Az említett ballisztikus rakétákkal rendelkező országok közül is ki szokták emelni Iránt és Észak-Koreát, mint a két leginkább fenyegető rezsimet, amelyek nemcsak ballisztikus rakétákkal, de tömegpusztító fegyverekkel is rendelkeznek, így tehát elsődleges veszélyforrást jelentenek. Észak-Korea ugyan 2006 októberében valóban végrehajtott egy sikeres nukleáris robbantást, és rendelkezik nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákkal is, azonban a Christopher Hill nevével fémjelzett, jelenleg zajló hatoldalú tárgyalások abba az irányba mutatnak, hogy Phenjan hajlandó lesz leállítani nemcsak nukleáris, de rakétafejlesztési programját is. Ha ez sikerül, az észak-koreai fenyegetés megszűnésével okafogyottá válnak a rakétavédelmi rendszer Alaszkába, Kaliforniába és Japánba telepített elemei. (Nem mellesleg egyébként annak hatására, hogy noha a Clinton-adminisztráció idején William Perry volt védelmi miniszter 1999-ben meggyőzte Phenjant a rakétakísérletek felfüggesztéséről, a Bush-kormányzat nem ösztönözte Észak-Koreát a megegyezés betartására, hanem folyanatosan fenyegette a rendszert, elég itt Bush elnök emlékezetes, „a Gonosz tengelyéről" szóló beszédére utalni.)
 
Kétséges az iráni fenyegetés valódisága is. A titkosítás alól 2007 decemberében feloldott NIE-jelentés szerint Teherán már 2003-ban leállította az atomfegyver megszerzésre irányuló kutatásokat, a polgári atomprogram pedig nagy valószínűséggel 2015 előtt nem lesz képes atomfegyverhez elegendő mennyiségű dúsított uránium előállítására. Ráadásul Irán legfejlettebb rakétái is csak mintegy 2000 km hatótávolságúak, így tehát nem jelentenek érdemi fenyetetést Európa számára. Emellett sem Irán, sem Észak-Korea nem kockáztatna meg egy ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadást, hiszen tisztában vannak a szükségszerű amerikai válaszcsapás kockázatával.
Azonban amíg a tényleges fenyegetés léte legalábbis kérdéses, nem kerülhető meg a tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer hatása a másik két globális hatalomra, Oroszországra és Kínára. Éppen az elemzett technikai nehézségek miatt azt természetesen senki sem ambicionálja, hogy a kiépítendő rendszernek védelmet kellene nyújtania Oroszroszág nukleáris potenciáljával szemben - a tömeges csapás elhárítása nem is szerepel a deklarált célok között. Ennek ellenére Moszkva komoly aggodalommal szemléli a rakétavédelmi rendszer kiépítésére irányuló amerikai lépéseket, különösen pedig azokat, amelyek Oroszország határainak közvetlen közelében szándékoznának telepíteni a rendszer egyes elemeit. Ráadásul Washington elutasította Moszkva kompromisszumos - és az iráni fenyegetés szempontjából igen racionális - ajánlatát, amely az azerbajdzsáni Gabalában működő, korai előrejelző orosz radarállomás közös használatát javasolta. Alapvetően ennek a merev amerikai magatartásnak tudható be, hogy az orosz-amerikai viszony a hidegháború óta nem tapasztalt mélypontra süllyedt.
Kína jelenleg körülbelül két tucat olyan ballisztikus rakétával rendelkezik, amely elérné az Egyesült Államok területét. A kínai vezetés egyelőre nem kezeli prioritásként az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztését. Nem zárható ki azonban, hogy ha Peking úgy érzékeli, hogy a folytatódó amerikai fejlesztések veszélyt jelentenek rá nézve, akkor ez a helyzet megváltozik, és Kína rövid idő alatt az oroszhoz hasonló nukleáris potenciált épít ki. Ha ez bekövetkezik, akkor az amerikai rakétavédelmi rendszer végső soron a rakétafenyegetettség növekedéséhez járulna hozzá, annak csökkentése helyett.
A rakétavédelmi rendszer létrehozására irányuló amerikai lépések már eddig is sokat ártottak a nemzetközi biztonság egyik alappillérnek tartott non-proliferációs [GL1] szerződéseknek. Az Egyesült Államok 2001-ben hat hónapos határidővel felmondta az 1972-es ABM-szerződést, éppen a rakétavédelmi rendszerre való hivatkozással. Oroszország pedig éppen a rakétavédelmi rendszer egyes elemeinek Európába való telepítésével indokolta, hogy 2007. december 12-én felmondta a CFE-szerződést - amivel egyben megszabadult a Grúziából és Moldovából való kivonulásra szóló kötelezettségeitől is, amelyeket még 1999-ben vállalt.
Európa szerepe és kilátásai
Éppen az iráni fenyegetésre hivatkozva szándékozik az Egyesült Államok a meglévő két nagy bázis, az alaszkai Fort Greely és a kaliforniai Vandenberg légitámaszpont mellé harmadikként Kelet-Európába telepíteni a rendszer egyes elemeit. A tervek szerint a csehországi Brydybe nagyhatótávolságú radarállomás, míg a lengyelországi Koszalinba ellenrakéták kerülnének.
Mind a cseh, mind a lengyel vezetés nehéz helyzetben van. A lakosság álláspontja mindkét országban alapvetően elutasító. A cseh kormány a rakétavédelmi rendszer kérdését az Egyesült Államokhoz fűződő viszony elmélyítésére próbálja felhasználni - a nemrégiben garantált vízummegállapodás e stratégia komoly sikerének tekinthető. Prága azonban ragaszkodik a cseh lakosság támogatásának megnyeréséhez is, ez azonban egyre kevésbé tűnik kivitelezhetőnek. A Donald Tusk vezette új lengyel kormány, elődjével ellentétben már sokkal kevésbé elutasító, viszont Varsó - a vízummentesség mellett - közvetlen biztonsági garanciákat szeretne kapni Washingtontól, cserébe a bázis befogadásáért.
A szándék érthető, hiszen noha korábban sem Lengyelország, sem Csehország nem tekintette magát semmiféle terrorista fenyegetés célpontjának, ez a helyzet az amerikai bázisok befogadásával megváltozhat. Mindkét helység elsődleges célpontjává válhat ugyanis azoknak, akik az Egyesült Államok ellen kívánnának rakétatámadást indítani - jelentsen ez akár terrorista csoportokat, akár egy bármilyen okból kiszámíthatatlanná váló Oroszországot. Tágabban értelmezve tehát a rakétavédelmi rendszer Európába való telepítése paradox módon éppenhogy növelné Európa fenyegetettségét.
Az is kétséges továbbá, hogy kire hárulna a cseh és lengyel területen létrehozandó bázisok építési költsége, az amerikai vezetés ugyanis érzékelhetően szívesen venné, ha európai szövetségesei átvállalnák legalább a költségek egy részét.
Összességében tehát Európa számára a rakétavédelmi rendszer sokkal inkább jelentené a fenyegetettség növekedését, mintsem tényleges védelmet vagy akár biztonsági garanciát. Egyrészt azért, mert a fenyegetettség pontos természete sem tisztázott, a hagyományos, Iránra és Észak-Koreára történő hivatkozások egyre kevésbé tűnnek megalapozottnak. Másrészt a rendszer műszakilag nem megbízható, ugyanakkor rendkívül drága. Harmadrészt pedig már az európai telepítés szándéka is meggyengítette a nemzetközi atomcsend- [GL2] és fegyverzetkorlátozási szerződéseket, és jelentősen rontotta a viszonyt Oroszországgal. Az amerikai rakétavédelmi rendszer európai befogadása tehát olyan kötelezettségek és kockázatok vállalását jelentené, amelyek jelenleg semmiféle módon nem látszanak megtérülni.
http://www.cceia.org/resources/journal/22_1/special_report/001.html

Kennedy óta szövetségesek

Az izraeli–amerikai stratégiai kapcsolatok története
Az Egyesült Államok és Izrael szövetségesek, de - mutat rá Gérard Claude francia történész a Revue historique des armées legfrissebb számában - ez nem volt mindig így. A két ország közeledését a nemzetközi környezet fejleményei, a hidegháború, az enyhülés, a közel-keleti válságok tették lehetővé.
Amikor 1948. május 15-én az amerikai kormány elismerte Izraelt, akkor Washington legfeljebb „potenciális" szövetségest látott a zsidó államban. Közel húsz év telt el, mire az amerikaiak stratégiát váltottak. Az elismerés nem jelentett stratégiai döntést, Truman elnök egyéni kezdeményezése volt és elsősorban belpolitikai okok játszottak benne szerepet. A vezető kormánykörök eközben egyáltalán nem osztották az elnök cionistabarát álláspontját. Úgy látták, hogy ezáltal kárt szenvedhet az amerikai befolyás az arab országokban. Roosevelt annak idején kényesen ügyelt az egyensúlyra, s kijelentette, semmi sem történhet Palesztinában Szaúd-Arábia és Szíria beleegyezése nélkül. Washingtonban attól tartottak, hogy az Izraelhez való közeledés a hidegháború logikájából következően az arab államokat a Szovjetunió karjai közé löki, ami ellentétes a Truman-doktrína kommunizmust „feltartóztató" elméletével.
Ez megmagyarázza, miért maradt hűvös a viszony a két fél között 1948 után. Egészen az 50-es évek végéig az amerikaiak nem voltak hajlandók semmilyen fegyvert sem szállítani Tel-Aviv számára. Eisenhower a „feltartóztatás" politikáját folytatta a térségben, igyekezett minél több arab állammal szoros kapcsolatokat kialakítani, hogy a szovjet térhódítást megakadályozza (Bagdadi Paktum, 1955).
Eisenhower második elnöki mandátumának kezdete, 1958 fordulópontot jelentett. Izraelt ettől kezdve nem a közel-keleti amerikai térhódítás akadályának tekintették, hanem éppen ellenkezőleg, „segítőjének", potenciális szövetségesnek. E fordulatot több esemény tette lehetővé. Az első az 1956-os szuezi válság utáni geopolitikai változás volt: a franciák és az angolok befolyása megszűnt. „Politikai vákuum" jött létre. A szuezi háború rámutatott az izraeli katonai potenciál nagyságára is. 1958-ban a pánarab eszme terjedése nyomán létrejött Egyiptom és Szíria uniója (EAK), vagyis már nem a kommunizmus volt az egyetlen fenyegető erő a térségben, hanem az arab nacionalizmus is, amelynek az útjában Izrael jelenthette a legfőbb akadályt. A térségbeli feszültségek (libanoni, jordániai válság, iraki forradalom) megerősítették Washingtont abbéli meggyőződésében, hogy Izrael hatékony partner lehet a közel-keleti fenyegetések elhárításában. Az USA új politikát kezdett folytatni a zsidó állammal szemben. Megteremtették a katonai és stratégiai együttműködés alapjait.
Kennedy volt az első, aki Izraelt az Egyesült Államok valódi szövetségeseként tartotta számon és Hawk rakéták képében fegyvert is szállított neki. A cél a katonai erőegyensúly megteremtése lett. Az 1967-i hatnapos háború konszolidálta az együttműködést. A villámháború Izrael hatalmas győzelmét és az arab nacionalizmus vereségét hozta magával. Új szerepet, a békeközvetítő szerepét kínálta az USA számára a Közel-Keleten. A háború ugyanakkor Izraelt a nyugati érdekek egyetlen védelmezőjévé tette a térségben: hozzájuthatott a szinte korlátlan amerikai katonai és pénzügyi segítséghez. Nixon idején (1968-1974) az amerikai segélyek ömlöttek a zsidó államba.
A hetvenes években az amerikai külügyek élén Henry Kissinger állt, aki „kis lépésekkel" és tárgyalásokkal akarta megteremteni a térség államai között a tartós béke feltételeit. Az amerikai cél Izrael biztonságának garantálása volt, aminek két akadálya mutatkozott: az ellenséges arab országok és a hazátlan palesztinok. Az amerikaiak a palesztinokat és az izraelieket 1977 októberében Genfben megpróbálták tárgyalóasztalhoz ültetni, sikertelenül. Egyiptom esetében viszont az amerikai diplomácia sikerrel járt: 1979-ben Szadat és Begin különbékét kötött egymással.
1979-ben a geopolitikai helyzet a feje tetejére állt: győzött az iráni forradalom, a Szovjetunió pedig bevonult Afganisztánba: Izrael Washington számára még inkább felértékelődött. Az Egyesült Államok vállalta a zsidó állam (és a Perzsa-öböl) biztonságának katonai garantálását a szovjet fenyegetéssel szemben (Carter-doktrína).
Reagan elnöksége döntő szakaszt jelentett a kapcsolatok történetében, Izrael helyét ugyanis intézményesítették az amerikai doktrínában. Reagan szembe kívánt szállni Brezsnyev Szovjetuniójával, a Közel-Kelet pedig potenciális hadszíntérnek számított. Izrael ebben a tekintetben kiemelkedő szövetséges lehetett. 1981 végén memorandumot írtak alá a két ország stratégiai partnerségéről, mely együttműködést írt elő a szovjet fenyegetéssel szemben, ami meghatározta Washington magatartását az 1982-i libanoni invázió alatt. Az invázió céljaival (a PFSZ megsemmisítése, stabil Libanon létrehozása) egyetértett, a civil lakosság veszteségei azonban kényes helyzetbe hozta az amerikai adminisztrációt. Tel-Avivot hadműveletei „korlátozására" szólította fel és a konfliktus diplomáciai megoldását kezdte erőltetni. Ennek ellenére a Reagan-éra az együttműködés legszorosabb időszaka volt a két fél között. Az 1983-i 111. Nemzetbiztonsági Döntés lehetővé tette Izraelben amerikai felszerelés és katonai eszközök állomásoztatását, közös katonai feladatok előkészítését. Aktív és szoros stratégiai együttműködés jött létre. A két hadügyminiszter 1983-ban kutatás-fejlesztési kooperációról is megállapodott, minek következtében az Egyesült Államok logisztikai segítséget nyújthatott Izraelnek. 1987-ben Reagan Izraelt az Egyesült Államok legfontosabb NATO-n kívüli „szövetségesének" nevezte.
A 80-as évek vége változást eredményezett a kapcsolatokban. A hidegháború véget ért. A „feltartóztatás" politikája értelmét vesztette. Izrael tehát elvesztette a stratégiai szerepét. Ezenkívül az 1991-i öbölháború a zsidó államot marginalizálta. A konfliktus megerősítette Amerika jelenlétét az arab országokban. Az 1987-ben kitört első palesztin intifáda nemzetközi visszhangot kapott és az amerikai közvéleményt szembefordította a zsidó állammal. A PFSZ és Arafat presztízse megnőtt, aki elismerte Izraelt és elvetette a terrorizmust. Az új Clinton-adminisztráció a térség békéjének megteremtése érdekében a palesztin kérdés megoldását elengedhetetlennek tartotta s ilyen irányba befolyásolta Tel-Avivot is.
A következőkben a békefolyamat határozta meg az amerikai-izraeli kapcsolatok jellegét. Clinton elkötelezte magát a békefolyamat sikeressége mellett. Az Egyesült Államok már az 1991-i madridi konferenciát követően sürgette a kétoldalú tárgyalások megkezdését. Az oslói megbeszélések 1993. szeptemberében elvezettek a washingtoni kézfogáshoz Arafat és Rabin között. A kezdeti remények a végső rendezésre azonban hiábavalónak bizonyultak. Az amerikaiak lépésről lépésre kívántak haladni, ami Claude szerint stratégiai hiba volt, mert 1996-tól a problémák annyira elmélyültek, hogy a bizalom csökkent, az erőszak pedig ismét teret nyert. Netanjahu 1996-i hatalomra kerülése is megnehezítette a tárgyalásokat, mert ellenezte a Palesztin Állam létrejöttét. Nyílt ellentétbe került a békefolyamat iránt elkötelezett Clintonnal. Az amerikai elnök ezért örömmel fogadta Barak megválasztását 1999 tavaszán. Barak ismét meg akarta erősíteni az amerikaiakkal fenntartott kapcsolatokat, s hajlott az amerikai követelések teljesítésére. Úgy vélte, a terrorizmus ellen szükség van az USA segítségére. Ez sem vezetett el azonban 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalások sikeres befejezéséhez.
A Bush-adminisztráció eleinte visszafogott volt a Közel-Kelettel. A palesztin-izraeli konfliktus háttérbe szorult. A 2000-ben elindult második intifáda megerősítette az amerikaiak azon szándékát, hogy kimaradjanak ebből a „darázsfészekből". A szeptember 11-i merényletek azonban ismét új helyzetet teremtettek a bilaterális viszonyban. A neokonzervatívok terrorizmus elleni harca és az amerikai liberális demokratikus modell exportja Izrael nélkül nem volt lehetséges a térségben. A zsidó állam a „gonosz tengelye" (Irán, Irak, Szíria, Líbia) elleni küzdelemben újfent stratégiai szövetséges lett. Ezért a Bush-adminisztráció érdekeltté vált az Izraellel való szövetség újjáépítésében.
2004-ben Bush a palesztin kérdés rendezését prioritásává tette. Még 2003-ban „útitervet" tett közzé a kérdés megoldására, mely demokratikus Palesztin Állam megteremtését tűzte ki célul. A tervből azóta se lett semmi, javarészt azért, mert Saron kormánya ellenezte. Claude úgy véli, Washington „hallgatólagos" támogatása is kellett a konok izraeli állásponthoz.

http://rha.revues.org/index3343.html

2008. július 16., szerda

Az agresszivitás jegyében

Új orosz külpolitikai koncepció
Kommerszant
Július közepén, zárt ajtók mögött rendezték meg Moszkvában az Orosz Föderáció nagyköveteinek éves értekezletét. A rendezvény jelentőségét emelte, hogy azon beszédet mondott Dmitrij Medvegyev államfő, és ismertette az ország új külpolitikai koncepcióját. A Kommerszant hosszú elemzést szentelt a ténynek, és – név nélkül – megszólaltatott olyanokat is, akik jelen voltak az értekezleten. Valamennyien egybehangzóan állították, hogy az elnöki beszéd nem Medvegyev korábbi stílusát tükrözte, hanem inkább “kifejezetten Putyin stílusában” fogalmazódott. És az is feltűnést keltett, hogy a vezető politikus a nagykövetektől több „aktivizmust”, sőt egyenesen az orosz érdekek agresszív képviseletét követelte.
Oroszország visszanyerte erejét – indította beszédét Medvegyev –, így ma már képes válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek mind globális, mind pedig regionális szinten érik. Sőt, a világnak olyan vidékei, melyek eddig tudomást sem vettek Moszkváról, most várakozással tekintetnek az itt születő döntések elé. Épp ezért változtatni kell az eddigi orosz stíluson a diplomáciában, határozottabban kell fellépni a nemzetközi jogot sértő lépések ellen, mint amilyen – egyebek mellett – Koszovó függetlenségének kikiáltása volt. Könnyebben tudták volna kommunikálni a világgal az orosz álláspontot, ha idejekorán nevén nevezik a problémát, azaz, hogy Koszovó ugyanaz az Európai Unió számára, mint Irak az Egyesült Államoknak.
Nevek említése nélkül Medvegyev hosszan ostorozta azokat az országokat, amelyek „könnyedén megfeledkeznek a történelemről, ha rövidtávú érdekeik úgy kívánják”, és azokat amelyek „civilizációs és felszabadító missziókról beszélnek”, épp úgy, mint egykoron a fasiszta hatalmak és csatlósaik.
Ezt követően a külügyi koncepció ismertetésére került sor, mely – állapítja meg a Kommerszant – csak első ránézésre hasonlít ahhoz a stratégiához, melyet nyolc évvel korábban, még Putyin elnöksége idején dolgoztak ki. Ezek alatt az évek alatt az ország helyzete, céljai és lehetőségei drámaian megváltoztak. Jól jelzi ezt, hogy míg a korábbi dokumentum hevesen kritizálta az unipoláris világot, és kilátásba helyezte, hogy „Oroszország egy többpólusú világért fog küzdeni a nemzetközi kapcsolatokban”, addig az új koncepció már elégedetten konstatálja, hogy a nyolc évvel korábban megfogalmazott célok teljesültek, „a Nyugat elveszítette monopolhelyzetét a globális folyamatokban”.
A mostani koncepció elmozdulást tükröz a regionális politikában is. Míg a korábbi dokumentum megszövegezői úgy fogalmaztak, hogy „szorosabbá kell tenni a kapcsolatokat Oroszország és Fehéroroszország (Belarusz) között”, és ezt tekintették a fő feladatnak, addig a mostani koncepció mintha már elkönyvelte volna ennek lehetetlenségét, s megelégszik annyival, hogy a kapcsolatokban „a fokozatosan át kell térni a piacgazdaságra”. Általában is megfigyelhető, hogy a „közelkülföld” veszített jelentőségéből a globális folyamatok, illetve kapcsolatok előtérbe kerülése miatt, említésre méltónak már csak a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok bizonyultak, azok is inkább csak az Eurázsiai Gazdasági Közösség (EurAsEC) – nyilvánvalóan gazdasági érdekeket előtérbe állító – fontossága okán. Ugyanakkor Medvegyev a „közelkülföld” vonatkozásában is több agresszivitást, az orosz érdekek hangsúlyosabb védelmét követelte. A Kommerszant úgy értesült: új ügynökség alakul a külügyminisztérium keretében, mely a jövőben összefogja a volt szovjet térség kapcsolatainak intézését.
Míg a putyini érában Moszkva abban volt érdekelt, hogy az EBESZ kiegyensúlyozott fejlődést mutasson, addig ma már az orosz diplomácia temeti a szervezetet, és kifejezetten állást foglal amellett, hogy „a következő európai csúcson új biztonsági megállapodásra kell törekedni”, amihez nyilvánvalóan egy új – Moszkvának inkább tetsző – intézmény társulna.
Míg nyolc évvel korábban az akkori koncepció Moszkva legfontosabb európai partnereiként Nagy-Britanniát, Németországot, Olaszországot és Franciaországot említette, addig a mostaniból már hiányzik Nagy-Britannia, ugyanakkor a sor kiegészül Spanyolországgal, Finnországgal, Görögországgal és Hollandiával, nagyjából tehát azokkal – jegyzi meg a Kommerszant –, amelyek Oroszország partnerei a gázüzletben.
A dokumentumban viszont szokatlanul nagy hangsúlyt kap az úgynevezett stratégiai partnerekkel történő kapcsolatépítés, mint India, Kína és Brazília. Igen érdekes módon a mostani dokumentumban Iránt csak mellékesen érintik, olyan államok között, mint Törökország, Egyiptom, Algéria, Szaúdi-Arábia, Szíria, Líbia és Pakisztán, vagyis azok az államok, melyek törzsvásárlói az orosz fegyveriparnak.
Érdekes különbség az egykori, Putyin elnök által szignált, valamint a mostani koncepció között, hogy ez utóbbi megállapítja: „az Orosz Föderáció kormánya alakítja és valósítja meg az ország külpolitikáját”, a korábbi viszont a külügyek intézését az akkori elnök, azaz Putyin kezében hagyta. Ma, amikor Putyin már nem az állam, hanem a kormány élén áll, a jelek szerint a szálak megint csak nála futnak össze.
A lap több diplomata véleményét kérdezte a nagyköveti értekezlettel, s ezen belül főként a koncepcióval kapcsolatban. Legtöbben név nélkül nyilatkoztak, és eléggé kiábrándultan vették tudomásul, hogy a hibákért a felelőséget Medvegyev „egyedül a diplomáciai karra tolja”, hisz a meghirdetett „profilváltás” annak egyértelmű beismerése, hogy a nagykövetek nem végezték elég jól munkájukat.
Nem így Dmitrij Rogozin, Oroszország Nyugat-ellenességéről hírhedt NATO-nagykövete, aki nagyon is helyeselte az „agresszív” stílusváltást: „Medvegyev modern ember – mondta –, mindig is jó menedzser volt és hatékonyságot követel, illetve a hatékonyság érdekében fellépő agresszív diplomatákat akar látni”. A Kommerszant kérdésére, hogy vajon változások fognak-e bekövetkezni a külügy struktúrájában, Rogozin ezt felelte: „Ó igen, ebben egészen biztos vagyok.”

http://www.kommersant.ru/doc.aspx?fromsearch=0103abb1-63c1-40b3-8d97-9ea750b72586&docsid=912790

2008. július 15., kedd

Mit tehet a fejlett világ a fejlődőkért?

Ahol valóban globális a válság
  Az amerikai Yale egyetem globalizációelemző központjának internetes kiadványa, a YaleGlobal cikksorozatot indított, amelyben a fejlődő országok támogatásának jelenlegi elveit és gyakorlatát, valamint a szükséges változtatásokat járják körbe. Az első két részben Gustav Ranis közgazdász és Edward Friedman politológus fejti ki véleményét.
A pénzügyi világválság közepette - mutatja be Ranis - a segélyező államok vezetése és közgazdászai egyre többet vitatkoznak arról, hogy - nemcsak humanitárius szempontokat, hanem az egyes országok jól felfogott érdekét is figyelembe véve - hogyan kellene fellépni a globális szegénység ellen. Néhányan már jó ideje megkérdőjelezik a segélyezés hatékonyságát, ráadásul a 2001. szeptemberi terrortámadások a szegénység és a biztonság összefüggéseire is felhívták a figyelmet. Az Egyesült Államok 2002-ben elfogadott biztonságpolitikai stratégiájában az amerikai külpolitika három pillérének egyike a terrorizmus elleni fellépés fontos eszköze, a fejlődő országok támogatása.
A segélyezés hatékonyságát ma több okból is kétségbe vonják. Ezek egyike az, hogy bár a segélynyújtás feltétele általában a strukturális átalakítás, a segélyezők végül akkor sem tagadják meg a támogatást, ha a feltételek nem teljesülnek, amit a segélyezettek ki is használnak. Másrészt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap 1999 óta közösen bevezetett szegénységenyhítő programjai nem igazodnak az egyes segélyezett országok szükségleteihez, helyzetéhez. Harmadrészt hiába határozzák meg a teljesítendő kritériumokat a segélyező szervezetek, ha a változtatási szándékot nem, csak a már végrehajtott intézkedéseket díjazzák támogatással. A fejlesztési támogatásokért felelős amerikai kormányzati szervezetnek a külügyminisztériumba olvasztása pedig azt sugallja, hogy a rövid távú külpolitikai érdekek fontosabbá válnak, mint a szegénységenyhítés. A segélyezés úgynevezett „holland kórt" okozhat: egyfelől felértékelődik a segélyezett ország valutája, ami rontja az exportlehetőségeket, másfelől hozzájárulhat a hibás politika fennmaradásához, elejét veheti a reformoknak. Az is baj, hogy a segélyezési folyamat bonyolult, sokszereplős, és kézen-közön elfolynak a támogatások.
Az új amerikai adminisztrációnak jelentős változtatásokat kell majd végrehajtania a fejlesztési célú segélyezésben, de nem szakíthat teljesen a jelenlegi gyakorlattal. Ezért a Világbank és az Európai Unió kínálhatna új támogatásokat, de ezeket számos feltételhez kell kötni: 1. a szegénységenyhítő program a támogatott ország egészének kedvezzen, annak növekedését segítse; 2. a programot a helyi szereplőkkel közösen készítsék; 3. a reformcsomag kidolgozását, a támogatások folyósítását célszerű alapítványokra, nem kormányzati szervezetekre bízni; 4. a segélykérő országok maguk határozzák meg, hogy milyen feltételeket tudnak teljesíteni három-öt éven belül, de a támogatók se kényszerüljenek passzív szerepbe, hanem a bankokhoz hasonlóan egyezzenek meg a támogatottakkal a feltételekről, és függesszék fel a támogatást, ha a közösen meghatározott kritériumok nem teljesülnek.
Következésképp változás szükséges a segélyezés és a segélyfelhasználás kultúrájában egyaránt. Egyrészt az OECD-tagoknak engedményeket kell tenniük az átalakítási programok terén, és a támogatók ne rövid távú politikai érdekeiket igyekezzenek érvényesíteni a segélyezésben, másrészt a támogatottaknak is el kell fogadniuk, hogy a támogatás nem a változtatások elodázását segíti, hanem az elkerülhetetlen reformokkal járó nehézségek enyhítésére szolgál.
Az afrikai államok segélyezésében - erről már  Edward Friedman ír -  Amerikánál nagyobb szerepet vállalnak az európai államok, amelyek korábbi gyarmataikat segítik. Az 1990-es években az eladósodottság felett szemet hunyva újabb támogatásokat kínáltak, de ezek feltételéül szabták a korrupció visszaszorítását, a különböző társadalmi csoportok érdekeinek és az emberi jogoknak a tiszteletben tartását. 2006-ban azonban az egyik jelentős olajexportőr, Angola a feltételekhez kötött európai segélyek helyett a feltétel nélküli kínai támogatást választotta. Ugyanakkor a Kínával szemben növekvő kereskedelmi deficit megrendítette Európa jóléti államait, és az európaiak azzal vádolták Kínát, hogy a diktatórikus kormányzást erősíti az afrikai országokban, ezért egyre több afrikai menekül Európába.
Kína gyors gazdasági növekedésével, a pazarló termelési módszerek miatt megnőtt az ország energia- és erőforrás-szükséglete, ugyanakkor az állami vállalatok kamatmentes hitelből az európaiaknál kedvezőbb szerződési feltételeket tudtak ajánlani az afrikai országoknak. A szudáni, kongói, zimbabwei és nigériai autoritárius rezsimek kapva kaptak a kínaiak ajánlatán, akik a befektetést nem kötötték az emberi jogok tiszteletben tartásához. Európa kezdeményezte, hogy közösen próbáljanak politikai-kormányzati változásokat kikényszeríteni, Kína azonban elutasította ezt. Az európaiak ezért mondják, hogy ami most zajlik, az a kizsákmányoló gyarmatosítás új szakasza, és csöppet sem kedvez az afrikaiaknak.
Egyfelől sokaknak épp az nem tetszik, hogy Európa feltételeket szab és beleszólna az afrikai országok irányításába, másfelől a kínaiak valóban nem ismernek határt az erőforrások kiaknázásában. Bár Kínát újfajta gyarmatosítással vádolják, mégis segíthet Afrikának kiemelkedni a szegénységből. A kínai vezetés szerint befektetőik most ugyanúgy „felhúzhatják" a szegény afrikai országokat, ahogyan a második világháború után a kelet- és délkelet-ázsiai országok fejlődhettek Japánt követve. Ezért nekik készítik elő a terepet Afrikában: kialakítanak öt vállalkozástámogató-munkahelyteremtő gazdasági övezetet, amelyekből indulva felpezsdülhet a gazdasági élet. A kínai vállalkozók tömegével települnek Afrikába, hogy az ottani alacsonyabb béreket kihasználva megőrizzék versenyképességüket. Az európaiakhoz hasonlítva jobban meg tudják ragadni a lehetőségeket, kevesebb profittal is megelégszenek, és nagyobb a munkabírásuk.
Mindent összevetve igaz ugyan, hogy Kína kihasználja Afrika természeti kincseit és segíti a korrupt elitek fennmaradását, az afrikaiak azonban úgy érzik, hogy Európa nem tudott rajtuk segíteni, és bíznak abban, hogy kínai támogatással náluk is végbemegy az a fejlődési folyamat, amely mára Ázsiát a világ leggyorsabban növekvő részévé tette.

2008. július 14., hétfő

Akadémikusok mozgalma a történetírás szabadságáért

Francia polémia az emlékezeti törvényekről
 
Számos európai történész emelte fel szavát az utóbbi időben a történelemfelfogás törvényben történő előírása és az azt vitató vélemények büntethetőségére vonatkozó törvények ellen, amelyeknek a megalkotása ma európai szinten is napirendre került. A Le Figaro hasábjain két francia akadémikus, Pierre Nora történész és Françoise Chandernagor írónő fejti ki érveit a vitában, amelyhez a lapban számos történész és közíró szólt hozzá.
A Pierre Nora által létrehozott Liberté pour l'histoire (Szabadság a történelemnek) társaság tiltakozó felhívását már több mint száz történész írta alá. A mozgalomnak kivált lendületet adott egy olyan európai keretegyezmény tervezete, amely kifejezetten a történelemírásra vonatkozna. A javaslat elfogadása egyes vélemények szerint egész Európában megnyitná az utat bizonyos szabályok meghozatalához, amelyek a francia megemlékezési törvények (lois mémorielles) -  például a még a szocialista Jospin-kormány kezdeményezésére létrejött Taubira-törvény - mintáját követnék, amely viszont a korábbi Gayssot törvényhez nyúl vissza.
        Ez utóbbi egyike a Holokauszt-tagadást szankcionáló európai törvényeknek. Az 1881-es francia sajtótörvényt Jean-Claude Gayssot kommunista képviselő javaslatára 1990. július 13-án módosította a francia nemzetgyűlés, bűncselekménynek minősítve a nürnbergi per jogi alapjául szolgáló 1945-ös Londoni Chartában definiált emberiség elleni bűntettek tagadását. A Gayssot-törvény első cikke leszögezi, hogy tiltott minden olyan diszkrimináció, amely egy etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz való tartozásra - vagy nem tartozásra - alapozódik.
        Robert Faurisson francia történészt, aki tagadta a náci gázkamrák létezését, a Gayssot-törvény alapján francia ellenállási szervezetek feljelentése nyomán 1991-ben komoly pénzbüntetésre ítélték és eltávolították egyetemi katedrájáról. Faurisson az ENSZ Emberjogi Bizottságához fellebbezett arra hivatkozva, hogy a Gayssot-törvény a véleménynyilvánítási szabadságát sérti. Keresetét 1996-ban a testület elutasította, rámutatva egyebek között arra, hogy Faurisson tudományos kutatás címén közzétett véleménye valójában a zsidóság elleni alaptalan vád, alkalmas gyűlölet keltésére, viszont az állam kötelessége az ilyen nézetek, így az antiszemitizmus terjesztése ellen fellépni.
        A francia nemzetgyűlés 2001. május 21-én fogadta el a Taubira-törvényt, amely hasonló elven a rabszolgatartást és a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet (traite négrière) minősítette emberiség elleni bűntettnek, s ezzel tagadását is büntethetővé tette.
        A Taubira-törvény alapján jelentette fel egy antillai szervezet az emberiség elleni bűntett tagadása címén Olivier Pétré-Grenouilleau történészt, a rabszolga-kereskedelem elismert szakértőjét, mert egy sajtóinterjúban kifejtette, hogy a rabszolga-kereskedelmet nem lehet egy nevezőre hozni a Holokauszttal: az előbbi emberiség elleni bűntett volt ugyan, de nem a mai értelemben vett népirtás. Az ügy széles körű polémiát váltott ki, az antillai szervezet végül 2006-ban visszavonta a feljelentését.
        Mivel érvelnek a történelemfelfogás jogi szankcionálásának ellenzői? Pierre Nora elismeri: első megközelítésben mi sem természetesebb, mint igazságot szolgáltatni az emberi szenvedésnek, és dicséretes az olyan gesztus, mint egy jelképes törvényes szankció, amely azt a minősítést adja meg valamely kollektív bűntettnek, amelyet az megérdemel. Semmi sem tűnhet igazságosabbnak, mint az áldozatokat a törvény védelme alá helyezni, ami az esetleges törvénysértőkre kiszabott büntetéssel és kártérítéssel párosul. Ez adja e törvényeknek a legitimációt a közvélemény és az azokat megszavazó képviselők szemében, így jött létre az újfajta törvényes arzenál, amellyel Franciaország az utóbbi másfél évtizedben vértezte fel magát számos vitathatatlan kollektív bűntettel kapcsolatban, minden esetben azzal a céllal, hogy az ilyen szabályozást igénylő csoportoknak megadják ugyanazokat a biztosítékokat, amelyeket 1990-ben a Gayssot-törvény nyújtott a zsidóknak.
        Csakhogy - érvel Nora - meg kell különböztetni az egyes intézkedések konkrét logikáját attól a folyamattól, amelyre reagálnak és attól a következménytől, amelyre vezetnek. A kezdeményezők nemes szándékai mögött a leggyakrabban választási demagógia és politikai gyávaság húzódik meg, a következmény pedig a múltfelfogás általános büntethetősége lesz. Bár maga az államfő jelentette ki, hogy „nem a törvénynek kell írnia a történelmet", a nemzetgyűlésben újra és újra többséget kaptak ilyen értelmű törvények. Így megnyílhat az út az emberiség elleni bűntettek fogalmának és vitatóik büntethetőségének kiterjesztése előtt a nemzeti, sőt az egyetemes történelem minden áldozata tekintetében - hiszen például az 1915 évi örmény népirtáshoz Franciaországnak semmi köze nem volt. (A francia nemzetgyűlés 2001 januárjában egyhangú szavazással népirtásnak minősítette az ottomán birodalom csapatai által 1915-ben az örmények ellen elkövetett mészárlást, válaszul Törökország akkor visszahívta franciaországi nagykövetét.)
 
        Az emberiség elleni bűntett fogalmát olyan modern kori cselekményekre alakították ki, amelyek szörnyűsége túllépett minden elfogadható határon és semmiféle jogi kategóriába nem volt foglalható, valamint  a közvetlen jelenre, s nem az emlékre, az emlékezetre vagy a múltra vonatkozott. A Gayssot-törvény a Faurisson-féle revizionizmus konkrét esetének összefüggésében nem a történészek ellen irányult, hanem a történelmi hazugságok militáns terjesztői ellen.
        Az emberiség elleni bűntett kategóriájának erre a mintára való általános alkalmazása azonban kétszeres torzulás, nevezetesen a visszamenőleges értékítélet határtalan kiterjesztése és a múltfelfogás általános büntethetőségének irányában - írja Pierre Nora.  
A kezdeményezés célja ugyan az, hogy megakadályozza a történelem olyan émelyítő hazug revízióit, mint amilyen a Holokauszt tagadása volt, ez azonban megnyitja az utat az okvetetlenkedő történész utáni hajsza, a kutató elleni büntetőjogi nyomás és megfélemlítés előtt.
        Az emberiség elleni bűntettek elévülhetetlensége, amelyeket a nürnbergi per kimondott, s amelyből a rá hivatkozó Gayssot-törvény kiindul, a náci bűntettek időszakára korlátozódott. Nem ment vissza a múltba öt-hat évszázaddal. A Toubira-törvénnyel néhány év alatt ötévi visszamenőleges hatályról ötszáz-hatszáz évre nőtt az elévülhetetlenség!
        Nincs ok arra, hogy a francia történelem legkülönbözőbb áldozatainak leszármazottai miért ne követelhetnék ugyanazt, amit a rabszolgák leszármazottai kivívtak. Elismerésére vár a vendée-i „népirtás", az orosz fehéreknek is bőven vannak érvei arra, hogy miért kell népirtásnak minősíteni az orosz vörösök tetteit, s a lengyeleknek is vannak tényeik Katyn esetére. Cáfolhatatlan érvekkel következnének a Szent Bertalan-éj során lemészárolt francia protestánsok, vagy a francia forradalomban lefejezett arisztokraták utódai. És egyetemes elvei jegyében Franciaország miért ne terjesztené ki emlékezeti illetékességét az egész földgolyóra, vádat emelve a spanyolok és az amerikaiak ellen az indiánok kiirtása miatt, amit Dél-, illetve Észak-Amerikában vittek végbe? És mi a helyzet a kínaiakkal Tibetben? Úgy hírlik, hogy a nemzetgyűlés irodájában már vagy húsz ilyen értelmű javaslat vár elbírálásra. És miért ne mennénk vissza a keresztes hadjáratokig? - kérdi Pierre Nora. A muszlimok szemében ez a nyugati bűnök első példája, és bennük Franciaországé a vezető szerep.
        Minden ország találhat rendezni való számlákat történelmében. Egyetlen más ország sem tekint olyan rossz érzéssel a történelmére, mint éppen Franciaország, ez „a francia baj" (le mal français) egyik legnyilvánvalóbb jele és egyik legmélyebb oka. Részben azért, mert Franciaország igen erőteljes képet teremtett  magáról, mint feddhetetlen országról, a szembenézés pedig az e képpel ellentétes történelmi realitásokkal kínos, elkésett és vonakodó volt. Ám az állami hazugságok felváltása állami igazságokkal, a hivatalos igazság jogi igazsággá való változtatása semmi haszonnal nem jár - mutat rá a szerző.
        Françoise Chandernagor írónő a törvényi szabályozás ellentmondásaira hívja fel a figyelmet - kezdve attól, hogy a rabszolga-kereskedelem a Toubira-törvény előtt is emberiség elleni bűntettnek számított, de csak a jelenre és a jövőre vonatkoztatva. A 2001-es újítás a múltra vonatkozik. Ráadásul az általánosnak hangzó cím ellenére a Toubira törvény csak a transzatlanti, a 15. századtól a feketékkel folytatott rabszolga-kereskedelemre vonatkozik, és nem terjed ki sem a „belső"  arab és afrikai rabszolga-kereskedelemre, amely nemcsak jelentős méretű, hanem például Nigerben és Maliban a múlt század 80-as éveiig tartott, Mauritániában pedig csak 2007-ben tiltották be. Ez azt tükrözi - mondják a törvény védelmezői -, hogy a franciák saját múltjukért kívánták vállalni a felelősséget, ezért az európaiak által folytatott rabszolga-kereskedelmet kívánták elítélni - de figyelmen kívül hagyva, hogy Franciaország csak a 18. században vett részt ebben a gyakorlatban. Vagyis a francia törvényben elismert bűntett már azelőtt kezdődött, hogy a franciák elkövették volna, Párizs az angolok, a hollandok, a portugálok bűneit ismerte el, sőt a 15. századot említve a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet már Amerika felfedezése előtt megbélyegzi.
        Az írónő rámutat, hogy az emlékezeti törvények özöne a bírókat is zavarba hozza, egyrészt az általuk érvényesítendő törvények - a fentiekben jelzett - jogi középszerűsége, másrészt saját történelmi ismereteik hiányosságai miatt. A jogi egyetemek tanrendjében nem szerepel történelmi tárgy, így a bírák többsége nem tud többet a történelemről, mint egy mai érettségiző. Az is gondot okoz, hogy egy magán feljelentés esetében az ügyész dönti el, helyt ad-e az eljárásnak, viszont az emlékezeti törvények esetében a szövetségek tesznek feljelentést, és az ügyész csak azt vizsgálhatja, hogy eltelt-e öt év az alapításuk óta, de utat kell adnia az eljárásnak. A történész tehát akkor is bíróság elé kerülhet, ha a feljelentésnek semmi alapja nincs,  és hiába mentik fel végül, ha közben teljesen lejáratják a médiában (az „emberiség elleni bűntettben való cinkosság" fölöttébb súlyos vád) és elzárják egyetemi pályájában az előmeneteltől.
        Franciaország az egyedüli olyan ország, amely ilyen emlékezeti törvényeket mért az állampolgáraira, amit egyes képviselők még újakkal akarnak kiegészíteni. Egyikük azzal érvelt, hogy „ha az orvoslás ügye nem bízható az orvosokra, miért kellene a történelmet a történészekre hagyni?" Françoise Chandernagor szerint ez hamis logika: tény, hogy a hatóságok döntik el a gyógyító tevékenység kereteit, de még sohasem volt példa arra, hogy az orvosok helyett a parlament írja a recepteket. Márpedig ezt teszik most a képviselők a múlt tekintetében. Ezzel a kutatókat a bírók gyámsága alá helyezik, méghozzá egyre távolibb időszakok és térségek eseményeinek minősítése tekintetében. 
A Liberté pour l'histoire e szempontokra alapozódó felhívását, amely a Le Monde október 11-i keltezésű számában olvasható, a Blois-ban megrendezett történésztalálkozón számos neves történész biztosította támogatásáról.
        A felhívás egyebek között leszögezi: „A történelem nem lehet az aktualitás szolgája és nem íródhat versengő emlékezetek diktálására. Egy szabad országban semmiféle politikai szervnek nem lehet felhatalmazása a történelmi igazság meghatározására és arra, hogy a történész szabadságát büntetőjogi szankciók kilátásba helyezésével korlátozza... A politikai felelősöket annak felismerésére kérjük, hogy miközben feladatuk a kollektív emlékezet fenntartása, nem szabad törvénnyel és a múltra vonatkozólag olyan állami igazságokat teremteniük, amelyek jogi érvényesítése súlyos következményekkel járhat a történész szakmára és általában a szellemi szabadságra nézve."

http://www.wikio.fr/news/Fran%C3%A7oise+Chandernagor