2008. július 14., hétfő

Akadémikusok mozgalma a történetírás szabadságáért

Francia polémia az emlékezeti törvényekről
 
Számos európai történész emelte fel szavát az utóbbi időben a történelemfelfogás törvényben történő előírása és az azt vitató vélemények büntethetőségére vonatkozó törvények ellen, amelyeknek a megalkotása ma európai szinten is napirendre került. A Le Figaro hasábjain két francia akadémikus, Pierre Nora történész és Françoise Chandernagor írónő fejti ki érveit a vitában, amelyhez a lapban számos történész és közíró szólt hozzá.
A Pierre Nora által létrehozott Liberté pour l'histoire (Szabadság a történelemnek) társaság tiltakozó felhívását már több mint száz történész írta alá. A mozgalomnak kivált lendületet adott egy olyan európai keretegyezmény tervezete, amely kifejezetten a történelemírásra vonatkozna. A javaslat elfogadása egyes vélemények szerint egész Európában megnyitná az utat bizonyos szabályok meghozatalához, amelyek a francia megemlékezési törvények (lois mémorielles) -  például a még a szocialista Jospin-kormány kezdeményezésére létrejött Taubira-törvény - mintáját követnék, amely viszont a korábbi Gayssot törvényhez nyúl vissza.
        Ez utóbbi egyike a Holokauszt-tagadást szankcionáló európai törvényeknek. Az 1881-es francia sajtótörvényt Jean-Claude Gayssot kommunista képviselő javaslatára 1990. július 13-án módosította a francia nemzetgyűlés, bűncselekménynek minősítve a nürnbergi per jogi alapjául szolgáló 1945-ös Londoni Chartában definiált emberiség elleni bűntettek tagadását. A Gayssot-törvény első cikke leszögezi, hogy tiltott minden olyan diszkrimináció, amely egy etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz való tartozásra - vagy nem tartozásra - alapozódik.
        Robert Faurisson francia történészt, aki tagadta a náci gázkamrák létezését, a Gayssot-törvény alapján francia ellenállási szervezetek feljelentése nyomán 1991-ben komoly pénzbüntetésre ítélték és eltávolították egyetemi katedrájáról. Faurisson az ENSZ Emberjogi Bizottságához fellebbezett arra hivatkozva, hogy a Gayssot-törvény a véleménynyilvánítási szabadságát sérti. Keresetét 1996-ban a testület elutasította, rámutatva egyebek között arra, hogy Faurisson tudományos kutatás címén közzétett véleménye valójában a zsidóság elleni alaptalan vád, alkalmas gyűlölet keltésére, viszont az állam kötelessége az ilyen nézetek, így az antiszemitizmus terjesztése ellen fellépni.
        A francia nemzetgyűlés 2001. május 21-én fogadta el a Taubira-törvényt, amely hasonló elven a rabszolgatartást és a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet (traite négrière) minősítette emberiség elleni bűntettnek, s ezzel tagadását is büntethetővé tette.
        A Taubira-törvény alapján jelentette fel egy antillai szervezet az emberiség elleni bűntett tagadása címén Olivier Pétré-Grenouilleau történészt, a rabszolga-kereskedelem elismert szakértőjét, mert egy sajtóinterjúban kifejtette, hogy a rabszolga-kereskedelmet nem lehet egy nevezőre hozni a Holokauszttal: az előbbi emberiség elleni bűntett volt ugyan, de nem a mai értelemben vett népirtás. Az ügy széles körű polémiát váltott ki, az antillai szervezet végül 2006-ban visszavonta a feljelentését.
        Mivel érvelnek a történelemfelfogás jogi szankcionálásának ellenzői? Pierre Nora elismeri: első megközelítésben mi sem természetesebb, mint igazságot szolgáltatni az emberi szenvedésnek, és dicséretes az olyan gesztus, mint egy jelképes törvényes szankció, amely azt a minősítést adja meg valamely kollektív bűntettnek, amelyet az megérdemel. Semmi sem tűnhet igazságosabbnak, mint az áldozatokat a törvény védelme alá helyezni, ami az esetleges törvénysértőkre kiszabott büntetéssel és kártérítéssel párosul. Ez adja e törvényeknek a legitimációt a közvélemény és az azokat megszavazó képviselők szemében, így jött létre az újfajta törvényes arzenál, amellyel Franciaország az utóbbi másfél évtizedben vértezte fel magát számos vitathatatlan kollektív bűntettel kapcsolatban, minden esetben azzal a céllal, hogy az ilyen szabályozást igénylő csoportoknak megadják ugyanazokat a biztosítékokat, amelyeket 1990-ben a Gayssot-törvény nyújtott a zsidóknak.
        Csakhogy - érvel Nora - meg kell különböztetni az egyes intézkedések konkrét logikáját attól a folyamattól, amelyre reagálnak és attól a következménytől, amelyre vezetnek. A kezdeményezők nemes szándékai mögött a leggyakrabban választási demagógia és politikai gyávaság húzódik meg, a következmény pedig a múltfelfogás általános büntethetősége lesz. Bár maga az államfő jelentette ki, hogy „nem a törvénynek kell írnia a történelmet", a nemzetgyűlésben újra és újra többséget kaptak ilyen értelmű törvények. Így megnyílhat az út az emberiség elleni bűntettek fogalmának és vitatóik büntethetőségének kiterjesztése előtt a nemzeti, sőt az egyetemes történelem minden áldozata tekintetében - hiszen például az 1915 évi örmény népirtáshoz Franciaországnak semmi köze nem volt. (A francia nemzetgyűlés 2001 januárjában egyhangú szavazással népirtásnak minősítette az ottomán birodalom csapatai által 1915-ben az örmények ellen elkövetett mészárlást, válaszul Törökország akkor visszahívta franciaországi nagykövetét.)
 
        Az emberiség elleni bűntett fogalmát olyan modern kori cselekményekre alakították ki, amelyek szörnyűsége túllépett minden elfogadható határon és semmiféle jogi kategóriába nem volt foglalható, valamint  a közvetlen jelenre, s nem az emlékre, az emlékezetre vagy a múltra vonatkozott. A Gayssot-törvény a Faurisson-féle revizionizmus konkrét esetének összefüggésében nem a történészek ellen irányult, hanem a történelmi hazugságok militáns terjesztői ellen.
        Az emberiség elleni bűntett kategóriájának erre a mintára való általános alkalmazása azonban kétszeres torzulás, nevezetesen a visszamenőleges értékítélet határtalan kiterjesztése és a múltfelfogás általános büntethetőségének irányában - írja Pierre Nora.  
A kezdeményezés célja ugyan az, hogy megakadályozza a történelem olyan émelyítő hazug revízióit, mint amilyen a Holokauszt tagadása volt, ez azonban megnyitja az utat az okvetetlenkedő történész utáni hajsza, a kutató elleni büntetőjogi nyomás és megfélemlítés előtt.
        Az emberiség elleni bűntettek elévülhetetlensége, amelyeket a nürnbergi per kimondott, s amelyből a rá hivatkozó Gayssot-törvény kiindul, a náci bűntettek időszakára korlátozódott. Nem ment vissza a múltba öt-hat évszázaddal. A Toubira-törvénnyel néhány év alatt ötévi visszamenőleges hatályról ötszáz-hatszáz évre nőtt az elévülhetetlenség!
        Nincs ok arra, hogy a francia történelem legkülönbözőbb áldozatainak leszármazottai miért ne követelhetnék ugyanazt, amit a rabszolgák leszármazottai kivívtak. Elismerésére vár a vendée-i „népirtás", az orosz fehéreknek is bőven vannak érvei arra, hogy miért kell népirtásnak minősíteni az orosz vörösök tetteit, s a lengyeleknek is vannak tényeik Katyn esetére. Cáfolhatatlan érvekkel következnének a Szent Bertalan-éj során lemészárolt francia protestánsok, vagy a francia forradalomban lefejezett arisztokraták utódai. És egyetemes elvei jegyében Franciaország miért ne terjesztené ki emlékezeti illetékességét az egész földgolyóra, vádat emelve a spanyolok és az amerikaiak ellen az indiánok kiirtása miatt, amit Dél-, illetve Észak-Amerikában vittek végbe? És mi a helyzet a kínaiakkal Tibetben? Úgy hírlik, hogy a nemzetgyűlés irodájában már vagy húsz ilyen értelmű javaslat vár elbírálásra. És miért ne mennénk vissza a keresztes hadjáratokig? - kérdi Pierre Nora. A muszlimok szemében ez a nyugati bűnök első példája, és bennük Franciaországé a vezető szerep.
        Minden ország találhat rendezni való számlákat történelmében. Egyetlen más ország sem tekint olyan rossz érzéssel a történelmére, mint éppen Franciaország, ez „a francia baj" (le mal français) egyik legnyilvánvalóbb jele és egyik legmélyebb oka. Részben azért, mert Franciaország igen erőteljes képet teremtett  magáról, mint feddhetetlen országról, a szembenézés pedig az e képpel ellentétes történelmi realitásokkal kínos, elkésett és vonakodó volt. Ám az állami hazugságok felváltása állami igazságokkal, a hivatalos igazság jogi igazsággá való változtatása semmi haszonnal nem jár - mutat rá a szerző.
        Françoise Chandernagor írónő a törvényi szabályozás ellentmondásaira hívja fel a figyelmet - kezdve attól, hogy a rabszolga-kereskedelem a Toubira-törvény előtt is emberiség elleni bűntettnek számított, de csak a jelenre és a jövőre vonatkoztatva. A 2001-es újítás a múltra vonatkozik. Ráadásul az általánosnak hangzó cím ellenére a Toubira törvény csak a transzatlanti, a 15. századtól a feketékkel folytatott rabszolga-kereskedelemre vonatkozik, és nem terjed ki sem a „belső"  arab és afrikai rabszolga-kereskedelemre, amely nemcsak jelentős méretű, hanem például Nigerben és Maliban a múlt század 80-as éveiig tartott, Mauritániában pedig csak 2007-ben tiltották be. Ez azt tükrözi - mondják a törvény védelmezői -, hogy a franciák saját múltjukért kívánták vállalni a felelősséget, ezért az európaiak által folytatott rabszolga-kereskedelmet kívánták elítélni - de figyelmen kívül hagyva, hogy Franciaország csak a 18. században vett részt ebben a gyakorlatban. Vagyis a francia törvényben elismert bűntett már azelőtt kezdődött, hogy a franciák elkövették volna, Párizs az angolok, a hollandok, a portugálok bűneit ismerte el, sőt a 15. századot említve a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet már Amerika felfedezése előtt megbélyegzi.
        Az írónő rámutat, hogy az emlékezeti törvények özöne a bírókat is zavarba hozza, egyrészt az általuk érvényesítendő törvények - a fentiekben jelzett - jogi középszerűsége, másrészt saját történelmi ismereteik hiányosságai miatt. A jogi egyetemek tanrendjében nem szerepel történelmi tárgy, így a bírák többsége nem tud többet a történelemről, mint egy mai érettségiző. Az is gondot okoz, hogy egy magán feljelentés esetében az ügyész dönti el, helyt ad-e az eljárásnak, viszont az emlékezeti törvények esetében a szövetségek tesznek feljelentést, és az ügyész csak azt vizsgálhatja, hogy eltelt-e öt év az alapításuk óta, de utat kell adnia az eljárásnak. A történész tehát akkor is bíróság elé kerülhet, ha a feljelentésnek semmi alapja nincs,  és hiába mentik fel végül, ha közben teljesen lejáratják a médiában (az „emberiség elleni bűntettben való cinkosság" fölöttébb súlyos vád) és elzárják egyetemi pályájában az előmeneteltől.
        Franciaország az egyedüli olyan ország, amely ilyen emlékezeti törvényeket mért az állampolgáraira, amit egyes képviselők még újakkal akarnak kiegészíteni. Egyikük azzal érvelt, hogy „ha az orvoslás ügye nem bízható az orvosokra, miért kellene a történelmet a történészekre hagyni?" Françoise Chandernagor szerint ez hamis logika: tény, hogy a hatóságok döntik el a gyógyító tevékenység kereteit, de még sohasem volt példa arra, hogy az orvosok helyett a parlament írja a recepteket. Márpedig ezt teszik most a képviselők a múlt tekintetében. Ezzel a kutatókat a bírók gyámsága alá helyezik, méghozzá egyre távolibb időszakok és térségek eseményeinek minősítése tekintetében. 
A Liberté pour l'histoire e szempontokra alapozódó felhívását, amely a Le Monde október 11-i keltezésű számában olvasható, a Blois-ban megrendezett történésztalálkozón számos neves történész biztosította támogatásáról.
        A felhívás egyebek között leszögezi: „A történelem nem lehet az aktualitás szolgája és nem íródhat versengő emlékezetek diktálására. Egy szabad országban semmiféle politikai szervnek nem lehet felhatalmazása a történelmi igazság meghatározására és arra, hogy a történész szabadságát büntetőjogi szankciók kilátásba helyezésével korlátozza... A politikai felelősöket annak felismerésére kérjük, hogy miközben feladatuk a kollektív emlékezet fenntartása, nem szabad törvénnyel és a múltra vonatkozólag olyan állami igazságokat teremteniük, amelyek jogi érvényesítése súlyos következményekkel járhat a történész szakmára és általában a szellemi szabadságra nézve."

http://www.wikio.fr/news/Fran%C3%A7oise+Chandernagor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése