A francia forradalom száz évig tartott

El kell-e égetni François Furet-t?
Le Nouvel Observateur

Vincent Peillon francia európai parlamenti képviselő, a Szocialista Párt és Ségolène Royal 2007-es kampányszóvivője nemrégiben könyvet jelentetett meg „A francia forradalom nem ért véget" (La Révolution française n'est pas terminée) címmel, amelyben hevesen támadja François Furet-nek a forradalomról vallott nézeteit. A Furet-tanítvány Philippe Raynaud a Le Nouvel Observateur hasábjain szállt vitába Peillonnal.

A vitában Peillon elmondta, hogy minden nemzedéknek feladata újraírni a történelmet. A jelenlegi nemzedék azonban ezt elmulasztotta megtenni. A régi, még ma is domináns történetírás megakadályoz bennünket abban, hogy eljussunk a jelenünkhöz. A hézagos, csonka vagy csalóka történetírás pedig rossz közérzetet, identitásválságot eredményez. A jelenlegi nemzeti válság leginkább emlékezeti válság. Ebből a válságból pedig csak az új történetírás segítségével lábalhatunk ki. Ezért vállalja fel Peillon a vitát a régi történetírás legnagyobbjaival is, köztük Furet-vel. Utóbbi szerint a francia történelmet ellentétpárok sora határozza meg: szabadság/egyenlőség, katolicizmus/protestantizmus, egyén/állam, II. Köztársaság/III. Köztársaság, 1789 jó forradalma/1793 rossz forradalma, liberalizmus/szocializmus. Peillon viszont elveti Furet történelem-olvasatát, filozófiai alapjait és a belőlük levont következtetéseket. E felfogás kapcsolódik a marxista historiográfiához. Meg kell haladnunk őket.

Raynaud nézete szerint François Furet nem volt harcos történész. A forradalomról írt műveiben bizonyos fejlődés figyelhető meg. Az első, még Denis Richet-vel közösen írt könyvében az ún. jakobinus-kommunista historiográfia meghatározó téziseit képviselte ugyanúgy, ahogy Soboul és tanítványai. Arra törekedett, hogy bebizonyítsa, mi inkább 1789, nem pedig 1793 örökösei vagyunk. Ezután három újabb könyvet is kiadott, amelyek közül a legfontosabb „A francia forradalom kritikai szótára" (Dictionnaire critique de la Révolution française) volt. Raynaud úgy látja, Peillon könyvcíme utalás Furet formulájára, mely így hangzott: „A francia forradalom befejeződött" (La Révolution française est terminée). Peillon azonban nem Furet mondandóját tagadja. Furet ugyanis azt akarta mondani, hogy a forradalom abban az értelemben ért véget, hogy az 1980-as években már nem ő jelentette a legfontosabb problémát, akkor már nem voltak ellenforradalmi erők, a forradalom repertoárjából a francia politikai életben semmi sem maradt. Furet azt állította, hogy a francia forradalom csaknem száz évig tartó folyamat volt, mely 1789-ben kezdődött és csak a III. Köztársaság létrejöttével ért véget. A III. Köztársaság korának minden nagy republikánusa, beleértve Clemenceau-t is, úgy vélte, hogy a köztársaság megalakulásával a forradalmak kora lejárt.

Válaszában Peillon kifejtette, hogy a forradalom befejeződése nem jelent mást, mint azt, hogy nincs több erőszak, lényegében viták sincsenek többé. Furet azonban még ennél is többet állított! Azt állította, hogy a forradalom által kiváltott bonyolult filozófiai és történelmi következmények kiürültek. Ez egyenlő a francia kivételesség, rendkívüliség végével. Ez azt jelenti, hogy a republikanizmus már csupán nosztalgiaként létezik. Furet ezt az álláspontot védi és képviseli. Peillon ezzel szemben kitart amellett, hogy a forradalom által létrehozott historikus, idealizáló, teológiai-politikai, a szabadságot és az egyenlőséget artikuláló rendszer még mindig hatást gyakorol, újabb interpretációkat tesz lehetővé, vagyis a forradalom mint az értelmezések mátrixa még mindig tart. Igenis ma is vannak ellenforradalmi, konzervatív, retrográd elemek, a ma uralkodó ideológia részben szintén ellenforradalmi, az ideológiai küzdelem pedig éppenséggel akörül zajlik, hogy az egyenlőség igénye ellentmond-e az egyéni emancipációnak. Peillon ugyancsak vitatja 1789 és 1793 szétválasztását. Szerinte Furet 1917 prizmáján keresztül vizsgálta 1793-at, ami jakobinus-sztálinista olvasat, ez pedig történetileg értelmezhetetlen. Mindez a kommunista historiográfia máig nem tisztázott öröksége. Egyáltalán nem igaz, hogy a III. Köztársaság politikusai Furet pártján álltak: valójában folytatni akarták a forradalmat, elveit a gyakorlatba átültetni, amit befejezhetetlen feladatnak tartottak.

Peillon szerint Tocqueville-re és Marxra fittyet hányva Furet az 1848-as forradalomban csupán a nagy francia forradalom mesterkélt megismétlését, valamint politikai és szociális bukást lát. Mindez arra szolgál, hogy a III. Köztársaság kiemelése érdekében szakítani lehessen a II. Köztársasággal. Csakhogy súlyos tévedések sorozatát követi el. Téves következtetéseket von le: helytelenül ítéli meg a francia köztársaság természetét, a republikánus eszmeiséget lényegétől fosztja meg, amikor a köztársaságot „pozitivista lapostányérra" redukálja, intézményesíti a „nemzeti amnéziát". Ezáltal lehetővé válik a republikánus szocializmus likvidálása. Ezzel a történelem-felfogással nagyon nehéz megmagyarázni Jaurès-t, aki egyszerre állítja azt, hogy a szocializmus individualizmus, teremti meg annak lutheri alapjait és hangsúlyozza vallásos dimenzióját.

Raynaud a válaszában kijelenti, hogy a mától nem lehet elvárni azt, hogy 1848-at a francia forradalom szép pillanataként tartsa számon, amint azt Maurice Agulhon tette. Furet ugyan intellektuális szimpátiával viseltetett 1848 szocialistái és republikánusai iránt, ám rámutatott, hogy politikai teljesítményük soványka, sőt katasztrofális: a proletariátus szétverése 1848 júniusában, a december 2-i államcsíny. Furet nem az 1848-as eszmék, hanem az 1848-as politikai történetét írta meg. Ez pedig tragikus történet tragikus véggel.

Peillon úgy látja, Furet a marxizmusból jött, célja pedig az volt, hogy Mathiez és Soboul marxista historiográfiájától megszabadítson bennünket. Ez hasznos és szükséges feladat volt. Csakhogy, amint az lenni szokott, végeredményben osztozik azokkal, akiket kritizál. Furet elvégezte történelmi feladatát. Ez azonban kritikai feladat volt. Az igazság pedig az, hogy nem látott el bennünket azokkal az eszközökkel, amelyekkel rekonstruálhatnánk a valóságot és eljuthatnánk a saját korunkig. Történelem-felfogása megerősíti a francia kivételességet, ez pedig jelentős különbséget jelent politikai gyakorlatunk és azon elméleti eszközök között, amelyekkel a politikai gyakorlat kialakításához rendelkezünk. Ez az eltérés ilyen erőteljesen sehol máshol nem figyelhető meg. A francia politikai és társadalmi modell különlegességét nem Marx és Tocqueville segítségével lehet megérteni. Ezzel szemben nem vesz tudomást azokról a dolgokról, amik a politikai valóságunk elméleti megalapozói és megalkotói voltak: a szociális törvényekről, a szabadságjogokra (gyülekezési jogra, szabad sajtóra, szakszervezeti jogokra) vonatkozó törvényekről, a szövetkezeti mozgalomról, az iskoláról és a laicitásról, a gondoskodó államról, a közszolgáltatásokról. Mindezeket sokkal inkább Alfred Fouillée-nak, Léon Bourgeois-nak, Edgar Quinet-nek, Ferdinand Buissonnak, Jean Jaurèsnek, Léon Duguit-nek, Charles Gide-nek, semmint Marxnak vagy Tocqueville-nek köszönhetjük!

Raynaud készséggel elismerte, hogy ezeket a szerzőket újraolvasva felfedezhető bennük a francia baloldal spirituális vagy vallásos szabadgondolkodása. Csakhogy a kérdés szerinte sokkal inkább az, hogy a jelen problémáit meg lehet-e érteni az ő koruk kifejezéseivel és szóhasználatával. Ha például arról van szó, hogy nem túl bölcs dolog teljesen megszüntetni az örökösödési adót, vagy hogy nem szabadna rögzíteni az egyenlőtlenségeket, akkor ezzel abszolút egyet lehet érteni, ez azonban nem jelent filozófiai ellentétet a liberalizmus és a köztársaság, a liberalizmus és a szocializmus között. A legzavaróbb az, hogy Franciaországban a republikanizmust a liberalizmus ellenében vélik megvalósíthatónak, ami tévedésekhez vezet.

Peillon mindezt teljesen másként látja. Könyve második fejezetének címe „A liberális köztársaság" (la République libérale) és vitatja a francia republikánusok liberalizmus-ellenességét. A republikanizmushoz való első visszatérés az 1880-as évek körül ment végbe, ami végül is sikertelen volt. Mégpedig azért volt sikertelen, mert figyelmen kívül hagyta a republikanizmus individualista, spirituális, internacionalista és gazdasági dimenzióit. Vagyis ez múltba fordulás, a nosztalgia republikanizmusa volt: visszatérés az állami-nemzeti keretek közé, a klerikalizmus-ellenesség és a vallásellenesség összekeverése, ellentét a republikánus erkölcs és a liberalizmus között. Ez pontatlan, anakronisztikus, végeredményben eléggé visszataszító republikanizmus, mely könnyű győzelemhez segítette az internacionalizmust, a vagyonszerzés ás az egyéni szabadságjogok legjobb védelmezőjeként beállított ultraliberalizmust. Létezik azonban egy másik republikánus doktrína is, mely mindenekelőtt a vagyonszerzéssel törődik, mely az egyén emancipációját tartja szem előtt, mely nyitott a világra, mely helyet biztosít a vallásos törekvés számára. E doktrína segítségével folytathatjuk le az ideológiai harcot és hozhatunk létre haladó gondolkodásmódot Franciaországban. A szabadságjogok nevében helyre kell állítani az egyenlőség követelésének jogát, és megmutatni, hogy mindez együtt jár a vagyonszerzés és az egyéni emancipáció hatékony doktrínájával. Csak ily módon harcolhatunk a ma domináns jobboldali ideológia ellen, az ellen a jobboldal ellen, mely magának követeli az ideológiai hegemóniát. Ez az ideológia elhiteti, hogy az egyenlőségre vonatkozó minden törekvés (az örökségek eltörlése, a progresszív adózás, a kockázatok elleni kollektív garanciák, tényleges esélyegyenlőség) gazdaságellenes és egyenlő a szabadságjogok háttérbe szorításával. Mindez lehetővé teszi a republikanizmus likvidálását a republikánus értékek nevében!

Raynaud másként gondolkodik. Mindenekelőtt Tocqueville-ről és Marxról. Igaz, hogy nem modellezték a történelmünket, és hogy kevéssé inspirálták a francia politikát, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volnának érdekesek e politika megértéséhez. Azt sem hiszi, hogy a francia történelem 1789-ben kezdődött volna: az amnézia nemcsak a republikánus örökségre vonatkozik, sokkal globálisabb jelenség, Franciaország egész történelmét érinti. Egyetért azzal, hogy ebben a kontextusban az a mód, ahogyan Sarkozy köztársasági elnök bizonyos problémákhoz közelít, negatív következményekkel fog járni, de azt már nem gondolja, hogy kizárólag a szocialisták lennének a köztársaság természetes örökösei, s azt sem hiszi, hogy az ehhez az örökséghez való visszatérés elég lehet a franciák megmentéséhez...

Befejezésül Peillon kifejtette, hogy a forradalom François Furet által hirdetett vége szimmetrikus az osztálynélküli társadalommal. Csupáncsak dogma. Az a dolgunk, hogy az előrelépés érdekében meghaladjuk Furet-t. Jelenleg a nemzet hanyatlásának korát éljük. Ez részben a történelmünk és történelmi elveink félreismerésének köszönhető. Úgy tűnhet, mindez távol áll napjaink törekvéseitől, csakhogy ez tévedés. Mindazok, akik azt állítják, hogy megspórolható ez az újabb megalapozás és ez az ideológiai küzdelem, hozzájárulnak ehhez a hanyatláshoz. Filozófia, történelem és politika a forradalom óta elválaszthatatlanok egymástól. Ezért aztán az emlékezetünknek ez a hosszú kitérője talán a legrövidebb út a jövőnk felé. Amikor Mendès-France csatlakozott a szocializmushoz, Merleau-Ponty írt egy szöveget, amelyben azt állította, hogy a kommunista borzalom és a liberális ámítás után az egyetlen lehetséges politikai túlélés a reformista szocializmus útján mehet végbe. A tét a politikai túlélés.

A vitához a Le Nouvel Observateur szeptember 11-i számában Mona Ozouf filozófus-történész, Furet egykori munkatársa is hozzászólt „Olvasta Ön François Furet-t?" (Avez-vous lu François Furet?) című cikkében. A vita Ozoufot megdöbbentette. Felteszi a kérdést: annak érdekében, hogy a Szocialista Pártnak „kiegészítő lelkületet" nyújtsanak, elégséges-e Pierre Leroux spiritualizmusához és az emberiség vallásához folyamodni? Ez a „szimpatikus terv" nem teljesen világos. Az azonban nagyon is egyértelmű, hogy ezt az ellentétet azért választották, hogy minél inkább kihangsúlyozzák François Furet munkásságát. Raynaud helyesen állapítja meg, hogy Peillonnak Furet művéről leginkább csak elképzelése van. Ozouf azt ajánlja neki, hogy olvassa Furet-t. Az általa indított boszorkányper alapvetően két kifogással él. Először is maró gúnnyal beszél Furet II. Köztársaságról vallott nézeteiről. Peillon idézetekkel is előhozakodik, csak az a probléma, hogy nem Furet-től, hanem Ozouftól veszi ezeket. Furet valójában e „történelem előtti" republikánusok „gyermekének" tekintette saját magát.

Ozouf szerint a második vád még extravagánsabb. Furet állítólag negligálta a francia forradalom vallásos dimenzióját és figyelmen kívül hagyta Edgar Quinet munkásságát. Ezzel szemben Furet minden olvasója tisztában van azzal, hogy senki sem mutatott nagyobb érdeklődést az iránt „a szakadék iránt, mely a forradalom és a katolikus egyház közötti összecsapás nyomán a francia közéletben létrejött". Senki sem elmélkedett többet azon a „spirituális deficiten", mely mindebből következett. Ami pedig Quinet-t illeti, Ozouf Peillon figyelmébe ajánlja Furet róla szóló alapvető jellemrajzát.

A Le Nouvel Observateur-cikk címe felháborította Ozoufot. Szerinte szó sem lehet Furet elégetéséről. A cím sokat mond a vitapartnerek közötti mély véleménykülönbségről. Ozouf záró megjegyzése pedig így hangzik: „A történelem már épp eléggé megtanított bennünket arra, hogy a könyvégetők a legritkábban olvasták az általuk elégetni szánt műveket."

http://hebdo.nouvelobs.com/hebdo/parution/p2286/articles/a381786-.html