2009. augusztus 15., szombat

Valóban elfoglalják a muszlimok az európai városokat?


„1917-ben kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában…”

A liberális Európa egyre több muszlim nőt ragad ki megszokott régi bezártságából, a földrészt a muszlimok „gyarmatosítása" fenyegeti - érvel számos, nagy népszerűségnek örvendő könyv. Miért nem próbálja meg senki ezt a hisztériát lecsendesíteni? - teszi fel a kérdést Pankaj Mishra a The Guardianben.
Vajon tényleg elözönlik a muszlimok Európát? Számos prominens európai és amerikai politikus és újságíró ezt gondolja. Egyesek az „elöregedő" európai lakosság „fiatal" muszlimok általi gyarmatosításáról értekeznek, mások azt állítják, a muszlimok „utcáról utcára" foglalják el az európai városokat. A 493 milliós európai lakosság 3-4%-át adó kisebbség szerintük igenis meghódíthatja a kontinenst: „1917-ben valószínűleg kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában..."
Láthatólag nemcsak az iszlamista forradalmárok, hanem a gyorsan szaporodó muszlimok azok, akik Európát „Eurábiává" alakítják át. Jóllehet a bevándorló muszlimok születési rátája csökkenőben van és közelít a nemzeti átlagokhoz, Caldwell brit szerző mégis úgy véli, hogy „a fejlett kultúrákról már sokszor bebizonyosodott, alábecsülik a primitívek felől rájuk leselkedő veszélyeket". Szerinte Nagy-Britannia és az Európai Unió nem vesz tudomást a „demográfiai időzített bombáról". Jasszer Arafatot idézi, aki egyszer a palesztin nők méhét az ügy „titkos fegyverének" nevezte Izraellel szemben...
Vannak, akik úgy vélik, korlátozni kellene a születések számát, csakhogy ezt a demokrácia korában nem lehet megtenni, kivéve a polgárháborút (ld. szerbek). Egy másik olvasott szerző, Bruce Bawer azt sugallja, hogy a politikusoknak „már holnap" meg kellene kezdeniük a kiutasításokat. Ez a stílus annyira elterjedt, hogy ma már a politikusok is kimondanak korábban „kimondhatatlannak" tűnő dolgokat. A muszlimok kiűzését követelő szélsőjobboldali erők jelentősen előretörtek. Egyre több vezető értelmiségi és újságíró ítéli el a liberális gondolkodókat, akiknek a multikulturalizmusa az „iszlám fasizmusnak" kedvez. Mindez értelemszerűen kihat Törökország uniós csatlakozási terveire.
Egyetlen muszlim ország sem tett olyan sokat, mint Törökország azért, hogy egy európai nemzetállam képét sugározza magáról; a nyugatos elit brutális szekularizációt hajtott végre, ami a jámbor falusi lakosságra is kiterjedt. Annak dacára, hogy szinte mindent megtett a nyugati típusú modernizáció érdekében, Európa mégsem fogadja be. Az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt szerint „a kereszténység ősi ellenségét nem szabad befogadni Európába, mert nála nem ment végbe a felvilágosodás és a reneszánsz, az egyik legfontosabb európai érték, a tolerancia pedig Törökországra nem jellemző".
Tony Judt történész felhívja a figyelmet arra, hogy Európa modern gondolata (demokrácia, emberi jogok, nemek közötti egyenlőség stb.) elhomályosítja mindazon brutális bűnök kollektív emlékezetét, amelyekben minden európai állam cinkos volt. A második világháborús genocídium és az etnikai tisztogatás végeredményben megoldotta Európa régi kisebbségi „problémáját". Európa legnagyobb menekültmigrációja annak a 13 millió németnek az elüldözése következtében keletkezett, akik a világháború után kénytelenek voltak elhagyni Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot és Romániát. Más etnikai csoportok elűzése több országot is közelebb vitt a nemzeti homogenitás kiteljesítésének versailles-i ideáljához.
A kontinens azonban hamarosan újabb idegen populációt fogadott be. A háború utáni Nyugat-Európa fejlődő gazdasága olcsó munkaerőt igényelt, amit a legkönnyebben a volt gyarmatokról, Ázsiából és Afrikából lehetett beszerezni. Franciaország, amely az első világháború idején már több tízezer észak-afrikai vendégmunkást importált, ismét a Magrebhez és Nyugat-Afrikához folyamodott. Anglia volt gyarmataihoz, Indiához és Pakisztánhoz fordult. Hollandia muszlimjai Törökországból és Marokkóból jöttek, valamint egykori gyarmatairól, Indonéziából és Suriname-ből. A munkaerőhiány az NSZK-t az 1960-as évek elején arra kényszerítette, hogy török vendégmunkásokat fogadjon be. Az 1970-es években még Spanyolország is nagyszámú muszlimot hívott be, először a rekonkviszta óta.
Akkor azt gondolták, ezek a bevándorlók keményen dolgoznak majd, aztán visszatérnek hazájukba. A városi gettókban éltek, csak kevesen jutottak közülük teljes állampolgársághoz. Az 1973-i olajválság után több európai ország kemény korlátozásokat vezetett be a bevándorlás terén. Csakhogy akkorra már muszlimok milliói döntöttek úgy, hogy letelepednek Nyugat-Európában, amelynek a szociális szegregációja és rasszizmusa még mindig kedvezőbbnek tűnt számukra, mint az otthoni politikai és gazdasági káosz. Az 1970-es években megszületett a muszlimok második nemzedéke, amelynek azonban a munkavállalási kilátásai sokkal rosszabbak voltak, mint a szüleikéi. Napjainkban 15-16 millió muszlim él az EU-ban, elsősorban a városokban.
A felmérések megerősítik, hogy az európai muszlimok szegények, társadalmilag konzervatív felfogásúak, szenvednek a diszkriminációtól, de általában elégedettek, boldogok a gyermekeikkel, akik nem vallásos iskolákba járnak, s lelkesebbek, mint nem muszlim társaik. A műveltség terjedésével folyamatosan csökken a muszlimok körében a születési ráta, de a vallásgyakorlás is hanyatlóban van: Franciaországban a muszlimoknak csak az 5%-a látogatja rendszeresen a mecsetet.
A bevándorlást korlátozó törvények bebizonyítják, hogy a demokrácia képes minden erejét bevetni annak érdekében, hogy az idegeneket a határokon kívül tartsa (dán , német példák). A szélsőjobboldal a nacionalizmusra építve a muszlim veszéllyel való riogatással igyekszik szavazatokat szerezni. A gyanakvásnak és gyűlöletnek kitett átlagos európai muszlim azonban saját magát politikailag tehetetlennek érzi, a közössége nem tart össze, s egyáltalán nem beszél Európa meghódításáról. Erről a jobboldali, neokonzervatív szerzők megfeledkeznek, akik között egy sincs, aki komolyabb ismeretekkel rendelkezne a muszlim társadalmakról, gondolkodásukra a „blokkszemlélet" jellemző. „Monolitikus európai iszlámról" csak az beszél, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen változatos az itteni muszlimok nemzeti származása, nyelve, törvényi háttere, kulturális és vallási szokásrendszere. A szekularizált törököket vagy a szinkretizmusban élő szindhiket és jávaiakat Szaúd-Arábiában eretnekeknek nyilvánítanák.
A munkanélküli, diszkriminált és pszichológiai dezorientáltságtól szenvedő másod- és harmadgenerációs bevándorlók ugyanakkor fogékonyak a politikai iszlám globalizált formáira. Az azonban csak „törpe kisebbség", mely vonzódik az erőszakhoz, a terrorizmushoz. Az európai titkosszolgálatok és biztonsági erők sokkal hatékonyabbak az iszlamista csoportok elleni küzdelemben, mint a hazai militáns szervezetek felszámolásában: a 2004. márciusi madridi és a 2005. júliusi londoni támadások nem vethetők össze az IRA vagy az ETA múltban elkövetett tetteivel. Az Irakban, Afganisztánban, Libanonban és Gázában elpusztuló muszlimok százai, ezrei viszont kevés figyelmet kapnak, miközben a dániai karikatúrák ügye világméretűvé dagadt. Szeptember 11. óta általános paranoia köti össze a muszlimokat a szélsőségességgel. Szerencsére Európában a civil társadalom hatékonyabban tudja kezelni ezt a problémát, mint az állam, mely igyekszik fenntartani a békességet a politikailag különböző közösségek között.
A Caldwell-félék súlyos tévedéseket írnak le (pl. „Olaszországnak nem jelentős a gyarmati múltja"), történelmi ismereteik hézagosak és tendenciózusak. Nézeteik rendkívül egyoldalúak („férfiasság, faji tisztaság" stb.). „Azok az európai országok, amelyek nem támogatták Bush Irak-politikáját, egyenesen arra bátorították a muszlimokat, hogy Amerika-ellenesek legyenek." A megfontoltabb konzervatív gondolkodók már értékesebb vizsgálatokat végeztek arról, hogy a neoliberális kapitalizmus hogyan számolja fel a vén kontinens régi kultúráit és szolidaritásait. A globalizáció, ahogy Indiában és Kínában is, félelmet keltett az egyenlőtlenséggel és a munkanélküliséggel szemben, ami táptalaja a xenofób nacionalizmusnak és az etnikai, vallási kisebbségek elleni gyűlöletnek. Mindez megmagyarázza, az állam miért reagál oly hevesen a fejkendőt viselő nők magatartására, miközben maguk a fejkendős lányok és asszonyok gyakorlatilag nem vesznek részt az értelmiségiek és politikusok által folytatott vitában.
Egyre többen teszik fel a kérdést, összeegyeztethető-e az iszlám és az európai értékek. Az európai muszlimok mindennapi döntéseit már sokkal inkább a globalizált gazdaság és kultúra, semmint a Korán vagy a saría határozzák meg. A gyakorlatban muszlimok milliói inkább választják a demokráciát, a vallásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, semmint hazájuk autoriter államhatalmát.
A fő kérdés az, hogy az európai nemzetállamok régi stílusú liberalizmusa, amely hagyományosan a kulturális homogenitásra épül, együtt tud-e élni a kisebbségi identitással, a többségi európai társadalom mennyire fogja tudni tolerálni a kulturális és vallási különbségek megnyilvánulásait. 2004-ben Franciaországban mindenesetre bebizonyosodott, hogy a muszlim közösség hajlandó lemondani vallási jelképei viseléséről, ha cserébe teljes értékű franciának ismerik el.
Hasonló problémákkal küzdöttek a 19. században a zsidók is, akiket ugyancsak nem vagy nagyon nehezen fogadtak be. Alfred Dreyfus elítélése Theodor Herzlt, a modern cionizmus egyik meghatározó alakját arról győzte meg, hogy a beilleszkedni vágyó zsidót a szekuláris Nyugat továbbra is „áruló idegennek" tekinti. Az 1920-as években egyesek már „veszélyes illúziónak" tartották az asszimilációt.
A fátylat öltő muszlim diáklányok nem ritkán azért veszik fel ezt a ruhadarabot, hogy közszereplőkké váljanak, felfigyeljenek rájuk. Ezzel voltaképpen nemcsak az állammal, de az iszlám tradíciókkal is szembeszálltak. Minden azon múlik, a befogadó állam lehetőséget teremt-e a muszlimok számára arra, hogy otthon érezzék magukat.

http://www.guardian.co.uk/books/2009/aug/15/eurabia-islamophobia-europe-colonised-muslims

Az újrakezdés bizonytalanságai

Amerikai-orosz kapcsolatok és eltérő prioritások
Foreign Affairs

Világszerte sok remény fűződött Barack Obama közelmúltban lezajlott moszkvai útjához, melyet egyesek a kampányban tett ígéretek egyfajta próbájaként is interpretáltak. Mára az amerikai-orosz viszony gyors és alapvető változásának lehetősége nem tűnik valószínűnek, még akkor sem – állítja Dimitri K. Simes, a Nixon Center elnöke a neves külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs legutóbbi számának a hasábjain – ha mindjét fél új kezdetekről beszél.
Persze, a magasszintű találkozónak volt jó néhány letagadhatatlan pozitív hozadéka – állapítja meg esszéjében a szerző. Aláírtak egy komoly szándéknyilatkozatot a fegyverzetcsökkentési tárgyalások újraindításáról; megállapodtak abban, hogy Amerika használhatja az orosz légteret az afganisztáni hadműveletek támogatására; végül, de nem utolsó sorban létrehoztak egy bilaterális elnöki bizottságot, mely a legmagasabb szinten permanens egyeztetéseket tesz lehetővé az akut és stratégiai problémákról.
Mindazonáltal ahhoz, hogy valóban „újrakezdésről” lehessen beszélni, ennél azért valamelyest több kell – véli Simes. Amerika számára sohasem jelentett elsőszámú célt, hogy Oroszországot stratégiai partnerként fogadja el, akként kezelje, márpedig ahhoz, hogy új alapokra helyezzék a két nagyhatalom kapcsolatrendszerét, orosz részről ez az egyik elvárás.
Ráadásul egy ilyen lépés megtétele nem is sértene semmilyen amerikai érdeket, mindössze annak racionális elismerését igazolná, hogy mióta nem mindenben egyeznek a két hatalom érdekei, ha kér valamit Washington és az ütközne az orosz érdekekkel, akkor annak Moszkva által kért árát meg kell majd fizetnie.
Amerika prioritásai – orosz szempontból – elsősorban Afganisztánhoz, Iránhoz, illetve Észak-Koreához köthetők. Ami Iránt illeti, igaz, hogy Oroszország nagy üzleteket bonyolít le az országgal és Teherán soha nem támogatta – Törökországgal ellentétben – a kaukázusi szeparatista törekvéseket, ráadásul semlegesnek mutatkozott az Oroszországot elkerülni szándékozó gázvezetékek megépítését illetően, ugyanakkor az is igaz, hogy Moszkvát legalább annyira aggasztja a radikális iszlám ország atomfegyver-projektje, mint Washingtont. Ráadásul, bár Moszkva hangosan ellenez minden katonai beavatkozást az iráni atomlétesítmények ellen, de a háttérben örülnének, ha ez bekövetkezne, elvégre a támadás felverné a kőolaj árát, az arab világot pedig ismét Amerika ellen hangolná.
Nagy ellentétek Afganisztán esetében sem mutathatók ki a két nagyhatalom között. Moszkva egyáltalán nem örülne, ha a táliboknak sikerülne Amerikát, illetve a NATO-t legyőzniük és ismét káoszba taszítaniuk az országot. Ugyanakkor az is igaz, hogy az oroszokat rendkívül frusztrálta, amikor – annak dacára, hogy segítették a Nyugatot a tálib rezsim megdöntésében – szépen kiszorították őket a térséggel kapcsolatos geopolitikai játszmákból.
Viszont valódi nézetkülönbség van a Kelet-Európában felállítani tervezett rakétaelhárító rendszerek, valamint az Oroszországot elkerülni képes energetikai vezetékek megépítésének ügyében. És a Kreml azt is súlyos, sőt megengedhetetlen kihívásnak tartja, hogy a NATO megjelenjék a poszt-szovjet térségben. Látni kell ugyanakkor, hogy az oroszok ebbéli politikai döntéseikkel sokkal több kárt okoznak önmaguknak, mint okozhat a Nyugat nekik, ha támogatja az említett célokat. Az orosz beavatkozás a dél-oszét konfliktusba világszerte bizalmatlanságot szült a moszkvai szándékokkal kapcsolatban, a „közelkülföldön” pedig jelentékeny mértékben hitelesítette azon erőket és politikai tényezőket, amelyek az orosz hegemónia elutasítását szorgalmazzák.
Amerikának könnyű dolga van tehát, hogy ebből a helyzetből hasznot húzzon, és bölcs politikára vall annak bejelentése, hogy Washington sem tartja NATO-tagságra érettnek Ukrajnát, illetve Grúziát. Fontos volt annak az érzéketetése is, hogy Obamát közel sem hajtja olyan „szent” és „megmásíthatatlan” elhatározás a kelet-európai rakétaelhárító-rendszerek telepítésében, mint elődjét, George W. Busht.
Dimitri K. Simes szerint a moszkvai csúcstalálkozót megelőzően Washington eléggé kétértelmű üzeneteket küldött az oroszoknak, ami megelőlegezte a tárgyalások szerény eredményességét. Májusban NATO-hadgyakorlatokat tartottak Grúziában, Moszkva minden tiltakozása dacára, majd a látogatása előtti napon Obama súlyos kritikákkal illette Vlagyimir Putyin miniszterelnököt, mondván „egyik lábával a múltban, másikkal a jelenben állva próbálja intézni az ügyeket”. Az orosz elit ezt egyértelműen úgy interpretálta, hogy Washington éket próbál verni Putyin és az elnök, Dmitrij Medvegyev közzé.
Szintén elutasítás várt arra a moszkvai javaslatra is, hogy Oroszországgal a Nyugat kössön egy átfogó, a hidegháborús időszakon túllépő biztonsági megállapodást, hozzanak létre egy közös amerikai-európai-orosz biztonsági rendszert. Az esszé szerzője ezt az orosz elvárást legitimnek véli, megállapítva: az első világháborút lezáró versailles-i békékből az akkori Oroszországot és Németországot kihagyták, ezzel elvetették egy újabb konfliktus magvát. Ma hasonló a helyzet, és ha Oroszország ismét kiszorul a biztonsági garanciákból, ki mondja meg, nem a Nyugattól való teljes elfordulással reagál-e majd erre, miként egykoron Németország? Amerika érdeke az, hogy Moszkva ne Kínától kérjen szövetséget, hanem a Nyugattól, és ugyancsak érdeke az, hogy ne Amerika ellenségeit segítse, hanem – Amerikával szövetségben – lépjen fel ellenük.

http://www.foreignaffairs.com/