Az újrakezdés bizonytalanságai

Amerikai-orosz kapcsolatok és eltérő prioritások

Foreign Affairs

Világszerte sok remény fűződött Barack Obama közelmúltban lezajlott moszkvai útjához, melyet egyesek a kampányban tett ígéretek egyfajta próbájaként is interpretáltak. Mára az amerikai-orosz viszony gyors és alapvető változásának lehetősége nem tűnik valószínűnek, még akkor sem – állítja Dimitri K. Simes, a Nixon Center elnöke a neves külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs legutóbbi számának a hasábjain – ha mindjét fél új kezdetekről beszél.

Persze, a magasszintű találkozónak volt jó néhány letagadhatatlan pozitív hozadéka – állapítja meg esszéjében a szerző. Aláírtak egy komoly szándéknyilatkozatot a fegyverzetcsökkentési tárgyalások újraindításáról; megállapodtak abban, hogy Amerika használhatja az orosz légteret az afganisztáni hadműveletek támogatására; végül, de nem utolsó sorban létrehoztak egy bilaterális elnöki bizottságot, mely a legmagasabb szinten permanens egyeztetéseket tesz lehetővé az akut és stratégiai problémákról.

Mindazonáltal ahhoz, hogy valóban „újrakezdésről” lehessen beszélni, ennél azért valamelyest több kell – véli Simes. Amerika számára sohasem jelentett elsőszámú célt, hogy Oroszországot stratégiai partnerként fogadja el, akként kezelje, márpedig ahhoz, hogy új alapokra helyezzék a két nagyhatalom kapcsolatrendszerét, orosz részről ez az egyik elvárás.

Ráadásul egy ilyen lépés megtétele nem is sértene semmilyen amerikai érdeket, mindössze annak racionális elismerését igazolná, hogy mióta nem mindenben egyeznek a két hatalom érdekei, ha kér valamit Washington és az ütközne az orosz érdekekkel, akkor annak Moszkva által kért árát meg kell majd fizetnie.

Amerika prioritásai – orosz szempontból – elsősorban Afganisztánhoz, Iránhoz, illetve Észak-Koreához köthetők. Ami Iránt illeti, igaz, hogy Oroszország nagy üzleteket bonyolít le az országgal és Teherán soha nem támogatta – Törökországgal ellentétben – a kaukázusi szeparatista törekvéseket, ráadásul semlegesnek mutatkozott az Oroszországot elkerülni szándékozó gázvezetékek megépítését illetően, ugyanakkor az is igaz, hogy Moszkvát legalább annyira aggasztja a radikális iszlám ország atomfegyver-projektje, mint Washingtont. Ráadásul, bár Moszkva hangosan ellenez minden katonai beavatkozást az iráni atomlétesítmények ellen, de a háttérben örülnének, ha ez bekövetkezne, elvégre a támadás felverné a kőolaj árát, az arab világot pedig ismét Amerika ellen hangolná.

Nagy ellentétek Afganisztán esetében sem mutathatók ki a két nagyhatalom között. Moszkva egyáltalán nem örülne, ha a táliboknak sikerülne Amerikát, illetve a NATO-t legyőzniük és ismét káoszba taszítaniuk az országot. Ugyanakkor az is igaz, hogy az oroszokat rendkívül frusztrálta, amikor – annak dacára, hogy segítették a Nyugatot a tálib rezsim megdöntésében – szépen kiszorították őket a térséggel kapcsolatos geopolitikai játszmákból.

Viszont valódi nézetkülönbség van a Kelet-Európában felállítani tervezett rakétaelhárító rendszerek, valamint az Oroszországot elkerülni képes energetikai vezetékek megépítésének ügyében. És a Kreml azt is súlyos, sőt megengedhetetlen kihívásnak tartja, hogy a NATO megjelenjék a poszt-szovjet térségben. Látni kell ugyanakkor, hogy az oroszok ebbéli politikai döntéseikkel sokkal több kárt okoznak önmaguknak, mint okozhat a Nyugat nekik, ha támogatja az említett célokat. Az orosz beavatkozás a dél-oszét konfliktusba világszerte bizalmatlanságot szült a moszkvai szándékokkal kapcsolatban, a „közelkülföldön” pedig jelentékeny mértékben hitelesítette azon erőket és politikai tényezőket, amelyek az orosz hegemónia elutasítását szorgalmazzák.

Amerikának könnyű dolga van tehát, hogy ebből a helyzetből hasznot húzzon, és bölcs politikára vall annak bejelentése, hogy Washington sem tartja NATO-tagságra érettnek Ukrajnát, illetve Grúziát. Fontos volt annak az érzéketetése is, hogy Obamát közel sem hajtja olyan „szent” és „megmásíthatatlan” elhatározás a kelet-európai rakétaelhárító-rendszerek telepítésében, mint elődjét, George W. Busht.

Dimitri K. Simes szerint a moszkvai csúcstalálkozót megelőzően Washington eléggé kétértelmű üzeneteket küldött az oroszoknak, ami megelőlegezte a tárgyalások szerény eredményességét. Májusban NATO-hadgyakorlatokat tartottak Grúziában, Moszkva minden tiltakozása dacára, majd a látogatása előtti napon Obama súlyos kritikákkal illette Vlagyimir Putyin miniszterelnököt, mondván „egyik lábával a múltban, másikkal a jelenben állva próbálja intézni az ügyeket”. Az orosz elit ezt egyértelműen úgy interpretálta, hogy Washington éket próbál verni Putyin és az elnök, Dmitrij Medvegyev közzé.

Szintén elutasítás várt arra a moszkvai javaslatra is, hogy Oroszországgal a Nyugat kössön egy átfogó, a hidegháborús időszakon túllépő biztonsági megállapodást, hozzanak létre egy közös amerikai-európai-orosz biztonsági rendszert. Az esszé szerzője ezt az orosz elvárást legitimnek véli, megállapítva: az első világháborút lezáró versailles-i békékből az akkori Oroszországot és Németországot kihagyták, ezzel elvetették egy újabb konfliktus magvát. Ma hasonló a helyzet, és ha Oroszország ismét kiszorul a biztonsági garanciákból, ki mondja meg, nem a Nyugattól való teljes elfordulással reagál-e majd erre, miként egykoron Németország? Amerika érdeke az, hogy Moszkva ne Kínától kérjen szövetséget, hanem a Nyugattól, és ugyancsak érdeke az, hogy ne Amerika ellenségeit segítse, hanem – Amerikával szövetségben – lépjen fel ellenük.

http://www.foreignaffairs.com/