Klement András - Erdélyország ételei, ízei

Erdelyi receptekVagy itt is letölthető: http://www.4shared.com/office/PrKjRTC-/Klement_Andrs_-_Erdlyorszg_tel.html

A gyűlölet, amit nem viszonozunk, elvesztette erejének felét. (Anatole France)

Igaz történet a házastársi és családi összetartásról

A világ megrendült az édesanya hősies példáját látva, aki gyermekeiért adta életét:
„A mennybe megyek, te pedig maradj itt a papával. Ott fogok imádkozni értetek”
.
Az elmúlt napokban bejárta a világot a fiatal olasz édesanya Chiara Corbelle halálának híre, aki férjével együtt hősies módon fogadta el, hogy két olyan beteg gyermeket hoz a világra, akiknek nem volt esélyük az életre. Ezután, pedig saját életét adta azért, hogy megmentse harmadik gyermeküket. Az olaszországi televíziók és médiák a nyilvánosság elé tárták e megrázó történetet, mely tanúságot tesz Chiara hit által megélt nagy szeretetéről és áldozatáról, bizalmáról és a Mindenható Isten iránti hálájáról az élet ajándékáért.
.
Chiara Corbella 28 éves volt, mosolygós fiatalasszony, akinek arca mindig ragyogott az örömtől. Férjével, Enrico Petrilliaval Róma Aurelio nevű kerületében élt. Átlagos házaspár voltak, Wojtyla generációjából. A plébánia vonzáskörzetében nőttek fel, részt vettek a ifjúsági találkozókon. Međugorjéban történt megismerkedésük után, 2008 szeptemberében a házasság szentségével koronázták meg szerelmüket.

Pár hónap múlva Chiara áldott állapotba került. Sajnos, a babánál az első ultrahangos vizsgálat a koponyában súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott, mely szerint a kisbaba teljes vagy részleges agykárosodással fog születni. A fiatal pár azonnal elfogadta az új életet, mint Isten ajándékát, annak ellenére, hogy az orvosok érveikkel többször is megpróbálták őket eltántorítani meggyőződésüktől. Születése után kis Mária részesült a keresztség szentségében, majd 30 percig tartó földi élete után elkísérték „égi születéséhez”. Barátaik számára is felejthetetlen marad a kislány temetése, örökre megmarad „életük egyik legszebb tapasztalataként.” Krisztus halál felett aratott győzelme megerősítést kapott e kicsi fehér koporsó és a két szülő által, akik énekeltek és hálát adva dicsérték az Urat a gyászmisén.

Néhány hónap elmúltával újabb gyermekáldás. Az örömhír első pillanatait azonban megtörte az első ultrahangos vizsgálat eredménye: a gyermeknek, a kis Dávidnak hiányzott a lábacskája. Hittel és szeretettel felfegyverkezve, mely mindenkor megőrizte házasságukat, a házaspár elhatározta, hogy megtartják a gyermeket. A hit választása a bizalom gyümölcse, tudva, hogy az élet és a halál kulcsa egyedül Istennél van. Erről tesznek tanúságot barátaik is, akik emlékeznek arra pillanatra, amikor Enrico örömmel újságolta, hogy gyermekük lesz, bár nincsen lába. Sajnos a hetedik hónap környékén az újabb ultrahang felvétel által megállapítást nyert, hogy a végtaghiányosság mellett, a pici belső szervei sem fejlődtek a megfelelő módon. „A gyermek alkalmatlan az életre” ez volt az ítélet. Lehet, hogy alkalmatlan a földi életre, de nem a mennyeire. Tehát, a házaspár kivárta a gyermek születését. 2010. január 24-én megszületett Dávid, és azonnal megkeresztelték, imádsággal kísérték rövid életét, egészen az utolsó lélegzetvételéig. Dávid temetésén annyi szépség, annyi hit és az irigység egy különleges formája volt jelen, azon öröm miatt, melyet a szülők sugároztak nehéz keresztjük ellenére. Nem szerepjátszás, nem megjátszott öröm, hanem igazi példamutatás sok ma élő család számára.

Szenvedés, trauma, elbátortalanodás, de Chiara és Enrico sohasem zárkóztak el az élettől, olyannyira nem, hogy egy bizonyos idő eltelte után Chiara újra áldott állapotba került: a kis Francescot hordta a szíve alatt. Ez alkalommal minden rendben volt: az ultrahang segítségével megállapították teljesen egészséges a gyermek. Az ötödik hónapban azonban újabb kereszt érkezett: Chiarának súlyos seb keletkezett a nyelvén, majd az első vizsgálat után megerősítették a legsúlyosabb feltételezést miszerint: carciomat (rákot) diagnosztizáltak. Mindennek ellenére Chiara és Enrico nem veszítette el hitét és „szövetséget kötöttek” Istennel és eldöntötték, hogy még egyszer ’igent’ mondanak az életre. Chiara gondolkodás nélkül védte Francesco életét, akkor is, ha ezzel nagy kockázatot vállalt magára, elhalasztva a saját életének megmentésére irányuló kezelést. Csak a szülés után vetette magát teljesen alá a radikális gyógyításnak: a műtétnek, a kemoterápiának és a sugárkezelésnek. A kis Francesco szép, egészséges kisfiúként 2011. május 30-án születetett a világra. Ez idő alatt Chiara azonban testileg annyira kimerült, hogy jobb szemére elveszítette a látását, majd egy éven át tartó emberfeletti küzdelem után nem bírta tovább. 2012. június 13-án, szerdán dél körül családja és barátai körében befejezte az őt üldöző „sárkány” elleni harcot – így nevezte a daganatot, a Jelenések könyvére gondolva.

Családja és barátai is megerősítik, hogy ő e szent élet élő tanúja, minden kísértés, a kemoterápia és a sugárkezelés nehéz hónapjai ellenére is, melyet mosolyogva és vidáman, felfoghatatlan módon, a Gondviselésre bízva magát hordozott.

Fent: Chiara tanúságtétele első gyermeke halála után

A kísértések idején Chiara és Enrico sohasem bátortalanodott el, mert már elfogadták Annak akaratát, aki semmit sem tesz véletlenül. És minden nap elmondták felajánló imájukat Szűz Máriához, a Totus Tuus szavaival befejezve. Francescot pedig a Szűzanyának, Angyalos Boldogasszonynak ajánlották.

„A második Gianna Beretta Molla”, így nevezte Chiarát Agustino Vallini bíboros, Róma város pápai vikáriusa, aki a temetés szertartását vezette 2012. június 16-án a római Szent Franciska templomban. A szertartás minden volt, csak nem temetés: óriási ünnep, melyen több ezer ember vett részt, akik zsúfolásig megtöltötték a templomot és mindvégig énekeltek, dicsőítettek, tapsoltak és imádkoztak.

„Az élet olyan, mint a hímzés, melynek látjuk a visszáját, a rendetlen oldalát és a sok-sok szálat – mondta a bíboros – de idővel a hit lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk az igazi oldalát is”. Chiara esete a bíboros szerint „nagy életlecke, fénysugár, Isten csodálatos tervének gyümölcse.”

„Nem tudom, hogy e fiatalasszony által Isten mit készített számunkra”, de nyomatékosan hangsúlyozta, „biztos, hogy olyan valamit, amit nem szabad elveszítenünk, ezért őrizzük meg ezen örökségünket, mely arra emlékeztet bennünket, hogy igazán értékeljük a legapróbb és legegyszerűbb gesztust is mindennapjaink során”.

„Ezen a reggelen megéljük azt, amit 2000 évvel ezelőtt megélt a római százados, amikor látta, hogy Jézus meghalt. Az mondta: „Ez valóban Isten fia volt”, mondta szentbeszédében fra Vito, fiatal, Assisiben jól ismert ferences, aki Chiara betegsége idején otthonukba költözött, hogy lelkileg segíthesse Chiarát és családját életének utolsó szakaszában.

„Chiara halála telve volt imádsággal, sőt maga volt az ima” folytatta. A fiatalasszony – mesélte a ferences atya „áprilisban az orvosi diagnózis után, mellyel megállapították, hogy betegsége eljutott a ’végső stádiumhoz’, csodáért imádkozott, de nem a gyógyulását kérte, hanem, azt kérte Istentől, hogy ő és a hozzá közel álló személyek a betegség és a szenvedés pillanatában békét élhessenek meg”.

„És mi – tette hozzá megrendülten fra Vito – láttuk, hogyan hal meg egy asszony nemcsak békésen, hanem boldogan.” Ez az asszony mindvégig szeretetből másokért áldozta életét, olyannyira, hogy Enriconak bizalmasan a következőket mondta: „lehet, hogy nem is kívánom a gyógyulásomat, egy boldog férj mosolygó hitves nélkül és egy vidám gyermek édesanya nélkül nagyobb tanúságtétel, mint egy asszony, aki legyőzte a betegséget. Tanúságtétel, mely sok-sok embert megmenthet…”

Különleges Chaiara története, akit menyasszonyi ruhájában temettek el, de ugyanígy az a levél is, amelyet egy héttel halála előtt írt fiának, Francesconak, és amelyet temetésén férje, Enrico olvasott fel: ’A mennybe megyek, hogy gondoskodjak Máriáról és Dávidról, te maradj itt a papával. Onnan fogok imádkozni értetek.’  

Nem maradhatunk közömbösek napjaink e szentségi életet látva. A történet megérdemelte, hogy ismertté váljon, és beszéd tárgya legyen, mert megerősítése annak, hogy van lehetőség ma arra, hogy II. János Pál pápa szavai beteljesedhessenek: „Mindannyian vágyakozhatunk a szentségre, mindennapi életünkben.” Különleges bizonyítéka ez annak, hogy a mai sebzett, önző társadalom ellenére is, amely arra tanít bennünket, hogy bármi áron is, de mentsük meg saját kényelmünket, léteznek olyanok, akik a hit erejével képesek meghalni másokért, életüket adni egy új lehetőség megszületéséhez.

Chiara tanúságtétele első gyermekének születése után

Megszületett Mária. Amikor megláttam, olyan pillanat volt az, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy egész életünkre láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötve. Nem gondoltam arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk, összekapcsolódtunk, mert ő az én kislányom. Ezután elvitték. Az a pillanat, amikor Enrico bejött a szobába és karjában hozta Máriát a második felejthetetlen pillanat, mert karjában tartotta őt, büszkén nézete és nagyon boldog volt. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja. Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élve szülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él”. És akkor megkereszteltük. Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, amelyet az Úr adhatott. Mária fél órát élt, utolsó pillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enrico elkísérte. Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óra volt.
Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre, az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznék elfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit. Mária születésének napjára mindig úgy tudok emlékezni, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatom majd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki a Mennyben van és imádkozik értük. Azt szeretném mondani azoknak az édesanyáknak, akik elveszítették gyermeküket… Azt szeretném mondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít az idő, hogy egy vagy két hónapig, néhány óráig; az a fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ez olyan valami, amit nem lehet elfelejteni.

forrás: www.bitno.net     fordította: Sarnyai Andrea

http://metropolita.hu/2012/09/21/igaz-tortenet-a-hazastarsi-es-csaladi-osszetartasrol/

Dévai Imre: Kereszténység és zsidóság

A mai kereszténység — őszintén szólva — zavarban van. Nem tudja egyensúlyba hozni azt a tényt, hogy a kereszténység alapítója, Jézus, zsidó származású volt és hogy az ó-testamentumot az újnak alapjává tette, azzal a kellemetlen és egy cseppet sem hízelgő véleménnyel, vagy mondjuk így: „hírnévvel”, mely ezt a népet körüllengi. Ideje volna már egyszer szembenézni e kérdéssel és feltenni becsületesen a kérdést, hogy milyen álláspontot foglaljon el a kereszténység, mint kereszténység, a zsidósággal szemben. Pontosabban: milyen összefüggést keressen a kereszténység azokkal a benne levő elemekkel, amelyek a zsidó theológiából jöttek át.

Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a kereszténység olyan fa, mely gyökereit az ó-szövetség világába mélyeszti. Önkéntelenül — és tegyük hozzá, jogosan, — felvetődik a kérdés a ma élő keresztény népek ajkán, akik tanúi a zsidóság világhatalmi törekvéseinek, vajon helyes-e ez? Indítsuk meg e kérdést és próbáljunk arra tiszta eszközökkel, tárgyilagos feleletet adni. Ez a próbálkozás nem theológiai értekezés akar lenni, hanem a keresztény ember részéről egy szükségszerű, tehát őt egészében érintő kérdésnek egyszerű és világos fejtegetése olyan természetű jelenségek és problémák érintésével, melyek minden művelt keresztény ember előtt érthetők, anélkül, hogy a keresztény világnézetet és hitet szétrombolnák.

Induljunk ki abból a — látszólag nem ide tartozó — meghatározásból, hogy — a keresztény etika szerint is — mit nevezhetünk bűnnek? Bűn az a gondolkodás vagy cselekvés, mely valakinek, a bűnt elkövető tudatában is, kárt, szenvedést okoz. Nemcsak az egyén követhet el azonban bűnt, hanem egy közösség is. Gyakorlatban egy közösség csak akkor követhet el bűnt egy másik közösséggel szemben, ha mind a kettő egységes világszemléletként jelentkezik. Elkövethetnek tehát fajok és nemzetek is egymással szemben, de mindjárt szögezzük le a tényt, hogy a fajok között a határvonalak nem elég élesek, aminek egyrészt fiziológiai oka van (keveredés), másrészt, bizonyos rokon gondolkodás vagy ideológia, mely éppen az etikában mutatkozik meg legjobban. Egyetlen egy faj van, amely történetileg mindig egységes, homogén világnézete által tűnt ki s ez a zsidóság. A zsidó nép egész különleges népe a világnak, tipikus és históriai megtestesítője mindannak, amit a bűn fogalmával kapcsolatban az egyénnek hibájául lehet felróni, nevezetesen, hogy a bűn elkövetésekor nincs tekintettel a közösség hasznára, melyből pedig végeredményben neki is haszna származik. A zsidó nép amellett, hogy diaszpórában él, úgy viselkedik, mint egy nagy család, sőt, mint egy „egyén” és ezzel a világszemlélettel a világ bűnözőjévé lett a világ többi nemzetével szemben.

A zsidó néppel, helyesebben szólva a zsidókérdéssel is úgy vagyunk, mint a kereszténység kérdéseivel. Kegyeletsértésnek, tévedésnek és főleg rombolásnak veszik azt, ha valaki hozzányúl. Pedig mennyire le kell számolni vele, mutatja az is, hogy a zsidóság köréből is sokan kívánják, elég ha csak Herzl Tivadarra utalok, aki feltétlenül napirendre óhajtja tűzni a zsidókérdés megoldását. Azonban ebben a cikkben nem általában a zsidókérdéssel, hanem csak azzal akarunk foglalkozni: hogyan értelmezze a kereszténység mindazokat a jelenségeket, amelyek vallásában a zsidósággal összekötik?

Mielőtt kérdésünkre feleletet kapnánk, tegyük vizsgálat tárgyává azt a kissé szokatlan kérdést, hogy mit jelent zsidónak lenni? Ez a kérdés nem egészen hiábavaló és nem olyan, mintha azt kérdezném, hogy mit jelent magyarnak, németnek, vagy angolnak lenni. Az olvasó itt önkéntelenül megérzi, hogy a felvetett kérdéssel szinte két részre osztjuk az emberiséget: ú. m. „zsidó” és „nemzsidó” fajtára. Ez a valóságban is így van s ez a mi vitatásunk tárgyának kiindulópontja. Ha ezt valaki vonakodik elismerni, az nem foglalkozhatik a zsidókérdéssel. Hogy azonban mennyire igaz a mi állításunk, mutatja az is, hogy minden nép felveti a zsidókérdést, mert nincs egyetlen nép sem, amelyiknél e kérdés legfeltűnőbb kísérő jelensége, az antiszemitizmus, ne mutatkozott volna. Ez pedig, mint a zsidó prozelita Weininger írja, abban áll, hogy a zsidó bárhová megy, mindenütt gyűlölik, még fajrokonai, az arabok is. Mi teszi a zsidót gyűlöletessé a világ népei előtt? Egy oly vonás, mely a többi népből hiányzik. A világ összes népei hajlandók összeolvadásra, vagy legalább is egy őszinte, barátságos gondolatközösségre, — a nemzsidó és a zsidó nép között miért van mégis oly nyomasztó, sokszor láthatatlan és megmagyarázhatatlan ellentét? Akármerre megyünk, mindenhol ezt tapasztaljuk. El lehet-e azt képzelni, hogy a világjáró zsidó népet vándorlásai közben ne fogadta volna be valamelyik népfaj és nem védte volna, ha történetesen ezzel a népfajjal a zsidóság gondolatvilágban, érzésben, legalább némi részben megegyezik. Azonban a zsidóság faji sajátságai oly kizárólagos jelleget kölcsönöznek a zsidóságnak, melyek miatt nem tud más keretek közé beilleszkedni. Ha tehát a zsidókérdést a mi célunk szempontjából akarjuk vizsgálni, két dologgal kell tisztában lennünk. Az egyik az, hogy ámbár a zsidóság egy-egy nemzet kebelében, mint ugyanolyan jogú állampolgár él, mégis mindegyik nemzet kívülállónak tekinti; a másik pedig az, hogy maga a zsidóság is elkülönítettnek tartja magát és ismerve vallásának az ó-testamentumban foglalt részét, nem is akar az őt befogadó nemzetekkel eszmei közösségben élni. Hogy miért nem, ezt alább részletesen fogjuk kifejteni, itt röviden csak két szóval fejezzük ki, hogy az ú. n. „zsidó elv” miatt. És itt térünk rá, arra a kérdésünkre, hogy mit jelent zsidó lenni?

A zsidó elv, amelyet judaicumnak is nevezhetünk, olyan idea, mely csak a zsidóságnál van meg. Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert pl. Weininger a „Geschlecht und Karakter” c. művében azt állítja, hogy ez a nemzsidó népeknél is előfordulhat. Ez azonban azért nem helyes, mert a judaicumot a zsidó nép vallása táplálja, sőt e kettő nem is választható el egymástól. Történelmileg csak a zsidó nép van abban helyzetben, hogy zsidó vallású is. Nemzsidó ember, pl. turáni, vagy árja, nem is lehet zsidó vallású, ilyenekkel a zsidók nem is tudnának mit kezdeni, viszont más oldalról: annak a zsidónak, aki keresztény lett, szükségszerűen el kellett szakadnia a zsidóságtól. Ha pedig nem szakadt el, akkor magát, de leginkább a nemzsidó népeket áltatja. Mi tehát a judaicum? Erre megfelel a héber vallástörténet. A zsidó nép vándorlásai közben mindig együvé tartozónak érezte magát: akárhol voltak is a zsidók fogságban (Egyiptom, Babilónia) mert a „judaicum” összetartotta őket, A vallását is úgy formálta, hogy az a faji ideológiával a legszigorúbb kapcsolatban legyen. Keletkezése úgy a vallásuknak, mint a fajnak, vagy magának a judaicumnak a homályba nyúlik vissza. Csak azt lehet tudni, hogy ősidőktől fogva egy eszme hatotta át őket s ez az volt, hogy minden ami teremtetett, tehát az egész föld, az ő boldogításukra való. Ehhez képest az Isten csak őket szereti, de más népek utálatosak az Isten előtt. Viszont e kegyért nékik szigorú formák között tisztelni kell az Istent, hogy ki ne essenek e jóságból. Más népek bálványimádók és szentségtörők. A zsidó vallás eme jellemzésének bárki utána nézhet az ó-szövetségben s ebben áll a judaicum lényege.

Azonban kicsodák a „más népek”, az idegen, a „goj”? Azok, akik nem Ábrahámtól származtak. Ebben két alkatrész találkozik: a vallás és a faj. Isten csak azt szereti, aki Ábrahámtól származik, így oly erős kapcsolatot teremtett a zsidó a fajta és a vallása között, melyek el sem választhatók egymástól, mert egyik a másik nélkül nem állhat meg. Már magában véve csak ez az egy tulajdonság is elegendő arra, hogy felismerjük a tényt, mennyire különbözik a zsidó más népektől, mert minden nép hajlandó bármilyen vallást felvenni, de a zsidónál ez lehetetlen s ez a judaicumnak legfőbb ismérve.

De mi van még tovább a judaicumban? Ugyanis, ha a judaicum csupán „elv” volna, akkor lehetne egy fajnak, a világon egyedül álló világnézete. De a judaicumnak gyakorlati oldala is van, amellyel kilép a világnézeti körből. Ez a fajtának egy önként megnyilatkozó jellege, mely a szintén vele egy theológiából szívja táplálékát. Ezáltal olyan sajátossággá alakul, mely náluk életcél és élettartalom is. A Genesisben olvassuk (Móz. I. 12. 7.) „A te magodnak adom ezt a földet.” Más helyen: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz.” Vagy pedig ugyancsak a Genesisben, mikor Ábrahámnak és feleségének Sárának gyermeke van születendőben, a zsidó theológia a következő szavakat adja az Isten ajkára: „Megáldom őt (Sárát) és fiat is adok tőle néked és megáldom, hogy legyen népekké, nemzetek királyai származzanak tőle.” Ugyanezt hangoztatták a próféták is, akik keményen ostorozták népüket, ha le mertek térni az „igaz útról”, értve alatta mindig ezt a zsidó eszmeiséget, vagyis a judaicumot. A zsidók ez ó-testamentumi ígéretekben fanatikusan hisznek s ma is meg vannak győződve arról, hogy a föld az ő számukra való, a gyümölcsfák nekik teremnek és hogy nekik adta az Isten az uralmat az egész világ és minden ember felett. Ez a fanatizmus hevíti őket s ez az oka annak, hogy oly sokat tudnak tűrni, mert — tagadhatatlanul — sokat kell megalázkodniok és szenvedniük az időnként kirobbanó antiszemitizmus miatt s a folyton fenyegető pogrom veszélyétől. E félelemnek azonban ők maguk az okai, mert ők idézik fel a gyűlöletet a többiek köréből. Jellemző, hogy a zsidóság körében is voltak és vannak a judaicumnak ellenzői az ilyent azonban a zsidóság egyeteme nem hallgatja meg, vagy pedig kiközösíti s ezek maguk is megelégszenek azzal, hogy elszakadnak a zsidóságtól.

Aki csak egyszer is olvasta az ó-szövetséget, az láthatja, hogy az említett judaicum mennyire áthatja és hogy milyen világszemlélet szól hozzánk lapjairól. Ez a világszemlélet teljesen más, mint a többi népeké. Az ó-szövetségi világnézet csak magára vonatkoztatva ismer boldogulást, de másról nem akar tudni. Ezzel csak magát ismeri el embernek, vagyis olyannak, akinek célja és rendeltetése van a földön, más fajnak, vagy népnek a külön sajátos élete nem lényeges, legfeljebb annyiból jön tekintetbe, hogy elő kell mozdítania a zsidó fajnak uralomra jutását. Ezt a helyzetképet oly tekintélyes zsidó írók is állítják, mint Disraeli, vagy a már többször említett Weininger. Egyébként pedig a zsidóság egyeteme ezt gondosan titkolja, nehogy valamiképpen késleltessék, vagy megakadályozzák a világ egyéb népei e terve keresztülvitelében. E tény nagy szakadékra mutat a többi nép és a zsidó etikája között. A többi nép cselekvései, történései a nyíltság jegyében folynak, mert a mi morális megítélésünk a leplezést és a hazugságot bűnnek tartja, de a zsidó morál, ezzel ellentétben, érdemnek tudja be a félrevezetést és a hazugságot. Akik e kijelentést kételkedve fogadják, gondoljanak ismételten az ó-szövetségre, melyben micsoda más hang üti meg fülünket. Ott van például Ézsau és Jákob története. Jákob csal, becsapja becsületes testvérét és édesapját, de az Isten mégis jobban szereti mint Ézsaut. És a zsidó nép Jákobot teszi meg egyik ősének. Ilyesmi a mi istenfogalmunkkal és igazságérzetünkkel nem egyeztethető össze. Mózes hazugságok árán nevelkedik a fáraó udvarában. Dávid házasságtörést követ el, mégis a zsidó nép egyik felejthetetlen uralkodója stb., stb.

De térjünk rá arra, hogy Jézusnak milyen szerepe van a zsidóság történetében és mit jelentsen a kereszténység számára?

Elsősorban is tisztáznunk kell, hogy mi az a zsidó messiásvárás és egyáltalán mi a messiási fogalom, mert a kereszténység is messiásnak mondja Jézust, bár egészen érthetetlenül.

Érthetetlenül azért, mert a messiás teljesen zsidó fogalom és más népeknek nincs is messiásfogalmuk, azzal azért lélekben teljesen idegenül állanak szemben, hiszen semmi sóvárgás nincsen bennük a messiás után s így valójában nem is érzik, hogy szükségük lenne rá.

A messiás és a messiásvárás a judaicum következménye. A zsidóság ellen mutatkozó gyűlölet a más népek részéről, csak jobban erősítette bennük ezt. Várják azt, aki a judaicumot az egész világgal elismerteti. Akiben benne van egymagában a zsidóság minden tulajdonsága s aki nem lassú, kitartó munkával, sok szenvedés és megaláztatás árán, hanem egyszerre, valami „csoda” folytán hatalomra juttatja az uralkodásra teremtett zsidó népet. Miután a judaicum a zsidó népnek úgyszólván a születésénél keletkezett és viszont minden zsidónak ma is a vérében van, a messiás fogalom is legrégibb időktől fogva tartja magát. A messiási fogalom a kereszténységbe az apostolok működése útján jutott be, különösen Péter, János, Jakab apostolok nyomán, akik eleinte csak a zsidók számára hirdették a kereszténységet. Pál volt az, aki a messiásképzetet elidealizálta és azt az egész világon elterjesztette. Ő ugyanis a zsidóságát teljesen elhagyta s valahogy úgy képzelhette, hogy az egész világ a judaicum hálójában gyötrődik, ezért meg akarta értetni mindenkivel, hogy a messiásvárás, még pedig a zsidók messiásvárása, lehetetlen és bűnös dolog, mert hatalmi törekvés, zsarnokoskodni akarás van benne. Innen van az, hogy ő a hatalmaskodást annyira korholja, viszont Jézust, de magát is alázatosnak és szolgainak tartja, aki sokat szenved és a „Krisztus keresztjét hordozza magában”. Az ő egész munkálkodása nem egyéb, mint egy kiáltás kelettől nyugatig: hagyjatok fel a zsidósággal. Szerinte nincsen messiás olyan értelemben, mint ahogyan azt a zsidók gondolják. Jézust kell tehát a zsidóknak elfogadniuk messiásnak, de ez a messiás voltaképpen már nem is messiás a szó eredeti értelmében, hanem egy új magyarázatot ad neki: megváltó, vagyis aki a hatalmi vágytól, gőgtől (vagyis a judaicumtól) váltja meg az embert, de egyszersmind a vele járó sok szorongattatástól, szenvedéstől, nemkülönben a vallási törvények teljesítésének nehézségétől is, melyek, miután a judaicumot száműzni kell, teljesen fölöslegesek is. Ezt ő minden népnek hirdette, mert meg volt győződve arról, hogy Jézus fejtette meg helyesen az élet értelmét és megmutatta az „igaz Istent”, nem azt a Jehovát, akit a zsidók kisajátítottak. Ezért amit Jézus mondott, az minden népre vonatkozik. (Nála az is észrevehető, hogy az általa felfedezett igazság annyira elragadta őt, hogy valósággal kétségbeesik arra gondolatra, hogy ezt az igazságot a zsidók egyszer megint elsikkasztják).

Pál apostolnak igaza volt. Mert ha összefoglaljuk Jézus életének, helyesebben szólva tanításának jelentőségét, akkor a következőképpen alakul a helyzet.

A zsidóság, mint mondottuk, boldogulásra vágyódik, de ezt a boldogulást kizárólagosan értelmezi, vagyis csak magát tekinti. De már jó korán, a zsidó eszmeiség hajnalán is akadtak a zsidók között egyesek, akik az egyetemes emberszeretetet hirdették.

Nézetem szerint Jézusnak nem is lehetett más népek között születni, csak a zsidóknál, mert csak a zsidó faj termelhetett ki magából egy olyan embert, mint Jézus. A judaicumnak legfőbb jellege ugyanis az, hogy nem érti meg az egyetemes, általános és az egész világra, minden népre kiterjedő emberszeretetet. De más népek ezt nemcsak megértik, hanem gyakorolják is, mert emberileg mindent megtesznek a szeretet gyakorlásáért. Jézus tehát ezen a téren a népeknek nem mond újat és főleg: az ő tanítása nem jelenthetett fordulópontot a népek történetében. Hiszen mindazt, amit Jézus az emberi szeretetről mond, azt jóval előtte a hindu, vagy Buddha tanai is hirdették és hirdetik ma is. Ez nem azt jelenti, hogy talán Buddha magasabban áll, mint Jézus, hanem azt, hogy a többi népek morális érzéke magától rájön pl. csak az egyetemes emberszeretetre is. Így tehát kizárólag a zsidóság volt rászorulva arra, hogy egy valóban nagy ember, egy magát „messiás”-nak tartó lény is hirdesse közöttük az egyetemes emberszeretetet, amitől a zsidó mindig távol állott. Jézus következetesen hirdette náluk a judaicum csődjét és megjósolta, hogy a zsidóságot ez romlásba, kárhozatba fogja vinni. (A gonosz szőlőművesekről szóló példázat. Míg az irgalmas szamaritánusról szóló történet az egyetemes, mindenkire kiterjedő emberszeretet soha el nem múló himnusza.) így tehát Jézus eszményi értelemben maga is antiszemita volt s miután azt állította magáról, hogy ő a messiás, még pedig az „igazi” messiás, a zsidók istenkáromlót láttak benne, mert a Jézus messiás-képzete nem egyezett meg az „ősatyák” messiás-képzetével. Ezzel egyúttal tanújelét adták annak is, hogy nem hajlandók mindenkit szeretni és nincs kedvük zsidó mivoltukkal felhagyni. A messiási fogalom kétféle értelmezést nyer Jézus tanításában, de mind a kettő a zsidókra vonatkozik. Egyik messiás a „zsidós messiás”, amelyet jellemeztünk. A másik a „jézusi messiás”, amely célját tekintve (vagyis, hogy a zsidóság számára boldogságot hozzon) ugyanaz, csakhogy ezt nem a judaicummal akarja elérni, hanem egyenesen annak megsemmisítésével: a szelídséggel, egyetemes, még az ellenségre is kiterjedő emberszeretettel. A zsidók világszemlélete azonban ezt nem tudta befogadni; ezért mondotta Jézus, hogy az én országom nem e világból, t. i. nem a zsidók világából való.

Jézus, mint megváltó és messiás, ha csak a zsidóságra vonatkozik is, de tanítása mégis az egész emberiségnek szól. Mint ahogyan örökérvényű minden igyekvés, vagy tanítás, mely az emberiség egyetemes nagy célját: boldogabbá válását, mely egyetlen nagy célja, a szintén egyetlen egy úton: a bűn nélküli (az individuális élet feladása), a szükségszerű jótett, vagyis egyetemleges szeretet útján akarja elérni.

Örökérvényű tehát az a törekvés, mely az említett úton igyekszik az emberiséget céljához juttatni. E tekintetben mindegy, hogy milyen nemzetiségű, vagy fajtájú valaki, aki ezért dolgozik. Aki pedig kivonja magát az egész emberiség céljának eléréséért folyó küzdelemből, az judaicumban szenved, amelyről azonban a valóságban csak a zsidó népnél lehet beszélni.

Ezzel magyarázatát adtuk a judaicumnak, valamint a judaicum körül forgó jelenségeknek (megváltás, messiás), de még azt is meg kell világítanunk, hogy az eddig tárgyaltak milyen következménnyel vannak a kereszténységre nézve?

Azt mondottuk, hogy Jézust, mint az emberiség egyetemes céljáért dolgozó embert, a kereszténység tanítójául természetszerűleg el kell fogadnunk. De, mint messiástól és megváltótól, amelyek a népek eszmevilágától idegenek, el kell tekintenünk. A mai kereszténység azonban felkapta ezt a zsidó gondolatot és ezzel elzsidósítja a keresztény egyházakat, mert Jézus működéséből nem a reá vonatkozó részt ragadta ki, hanem azt, ami a zsidóságnak szól. Az én megítélésem szerint a kereszténység ma jóformán Jézus életének folytonos elmondása. Az ünnepek alkalmával egyebet sem hall az ember a templomokban, mint azt, hogy mik fűződnek Jézus életéből az illető ünnephez. Így karácsonykor például minden évben újból és újból mint csodát hangoztatják Jézus születését, húsvétkor a feltámadását. Csakhogy ezeket már mindenki tudja s ezek lehetnek a történet tárgyai s tudományos kutatások esetleg foglalkozhatnak ez idők részletes felderítésével, de semmiképpen sem lehetnek a vallás „tárgyai”, vagy egyszóval maga a vallás.

Az a lázas törekvés uralkodik a keresztény egyházak vezetői részéről, hogy az embereknél Jézus életének csodálatos eseményeivel keltsen vallást vagy hitet, pedig a népek érzéke nem kívánja a csodát ahhoz, hogy higgyen. Jézus maga nem akarta azt soha, hogy őt istenként tiszteljék, — legalább is ez nem mutatható ki az Újszövetségben — s ha mégis Isten fiának mondotta magát, ez onnan van, hogy alkalmazkodott a zsidók egy korábbi képzetéhez, mely szerint csak az képes Isten dolgairól beszélni, aki az Istentől jött, az Isten fia. Miután Jézus látta a zsidók tévedését és megfejtette a maga lelkében az Isten fogalmát (azt saját magán keresztül mutatta meg), szükséges volt tehát hirdetnie, hogy megfelel a zsidóság eme várakozásának is, mert csak így remélhette a zsidóság jobbrafordulását. (A helyes istenképet ő így fogalmazta meg: „Isten országa ti bennetek van”.)

Még van egy következmény, melyet jó volna a kereszténységnek minél előbb megszívlelnie. Ez a keresztény népek részéről az ó-szövetség teljes mellőzése.

Az ó-szövetség a zsidó nép eszmeiségének codifikátuma, teljesen a zsidóság szellemi terméke, amint erről már meggyőződtünk. Nem fogadható el az, hogy az ó-szövetség nélkül nincsen újszövetség. Elsősorban is nekünk igazság szerint nincs sem ó-, sem újszövetségünk, mert csak a zsidó theológia szerint kötött az Isten szerződéseket az emberekkel, de Jézus sohasem állított olyant, hogy Isten szerződött az emberekkel.

A zsidóra nézve áll, hogy az ó-szövetség nélkül nincs újszövetsége. Hiszen neki fontos, hogy megértse, miként a régi felfogást sutba kell dobnia. A kereszténységnek semmi köze sincs a zsidók történetéhez és kiváltképpen pedig a zsidó theológiához s fölötte naiv dolog az, mikor keresztény templomokban zsidó „ősatyákról” beszélnek. Persze az volna jó, ha a zsidóság is felhagyna az ó-szövetséggel és belátná, hogy a megváltás, ami után öntudatlanul is eseng, nem az uralomra jutásban, hanem a mindenkire kiterjedő szeretetben van. Ha ezt megértenék, az volna a zsidókérdés igazi és gyökeres megoldása.

A kereszténység számára egyenesen veszedelmes az ó-szövetség további fenntartása. Talán legnagyobb akadálya annak, hogy a jézusi és más hozzá hasonló altruista elvek hiány nélkül érvényesüljenek. Tarthatatlan ma már az, hogy az ó-szövetség örökös ellenmondásain törjük a fejünket és valami közbenső, kenetteljes megoldást eszeljünk ki. (Jézusnál, kimutatható az újszövetségben, ellentétes viselkedést találunk az ó-szövetséggel szemben.) Ha a kereszténység fél lemondani az ó-szövetségről és az ezzel kapcsolatos, zsidó theológiából jött képzeletekről, akkor ne csodálkozzék azon a hetyke zsidó közmondáson, hogy ők a világ kovásza.

Ezért nyíltan hangoztatom, hogy a kereszténység első és legfontosabb tennivalója, mely — kimondom merészen — létkérdése is, hogy szakadjon el teljesen a zsidóságtól. Sőt! Forduljon szembe határozottan a zsidósággal. Dobja ki magából azt a naiv felfogást, hogy a zsidó „választott nép” és vallása a keresztény vallás elődje. Ha Jézus, aki a zsidók között született s aki igazán ember volt, ellene fordult a zsidóságnak, mennyivel inkább kell ezt megtennie a kereszténységnek, mely ő reá esküszik. Miért kell nekünk egy ferde, ellentétekkel teli életet élnünk s egy világtörténeti hamisítás keserveit hordoznunk keblünkben, mikor egészséges ösztönünk mélységesen tiltakozik ellene! Ki ne erezné ezt, ha nem is tudja szavakba foglalni?! Itt él egy nép közöttünk, amely Jézust s vele az egyetemes emberszeretetet megfeszítette s amely nem is gondol arra, hogy áthasonuljon hozzánk, Jézust pedig úgyszólván mindennap megfeszíti. Mert nagyon téves az, hogy Jézust a mi bűneink vitték és viszik keresztre s ezért ne is sirassunk olyan bűnöket, melyeket nem cselekedtünk.

Szilárd meggyőződésem az, hogy nemcsak a ma, de az akkor élő népek ha történetesen közöttük élt volna Jézus, nem feszítették volna őt keresztre. De keresztre vitte őt a judaicum. Ezzel nem azt állítom, hogy a népek világában nem fordul elő bűn, de azt már igen is merem állítani, hogy a legjobbat is keresztre vivő bűn, a judaicum, a mi népünknél ismeretlen fogalom, mert ami ítéletünk altruista irányú. S ez kivétel nélkül minden népre vonatkozik, mint ahogy az ellenkezője csak a zsidóságra.

Az elmondottakban nem terjeszkedtünk ki a zsidókérdés megoldására, de annyit mégis mondhatunk, hogy a zsidókérdést igazán megoldani csak úgy lehet, ahogyan azt a közülük való Jézus akarta, aki megváltójuk lehetne valóban: adják fel a zsidóságukat s ha erre nem képesek, feltétlenül valami új, nekik való országba kell kiköltözniök.

(Betiltva.com)