2009. május 15., péntek

Az egykor kínai pártfőtitkár titkos visszaemlékezései

Teng Hsziao-ping szerepe a Tienanmen téri vérfürdőben
Csaknem húsz évvel azután, hogy a kínai hatalom kíméletlenül leverte az 1989-es demokrácia-mozgalmat, Csao Ce-jang titkos naplója címen kínai és angol nyelven is május 19-én megjelenik - Hongkongban és egy amerikai kiadónál - a Kínai Kommunista Párt volt főtitkárának visszaemlékezéseiből szerkesztett kötet. Mint arról a The New York Times olvasható ismertetés beszámol, 1989 májusában Csao Ce-jang (Zhao Zijang), aki akkor hivatalosan a párt első embere, főtitkára volt, személyes találkozót kért a hatalom igazi urától, a veterán Teng Hsziao-pingtől (Deng Xiaoping), hogy a diákmozgalom kezeléséről kérje ki véleményét. Azt a választ kapta, hogy május 17-én legyen Teng otthonában. Csao magánmegbeszélésre számított, de meglepetésére a helyszínen Teng mellett ott találta a legbefolyásosabb hatalmi szerv, a Politikai Bizottság több tagját, köztük legfőbb ellenfeleit is.
„Azonnal megértettem, hogy a dolgok rosszra fordultak" - emlékezik vissza Csao a titkos memoárban, amely most kerül csak napvilágra, a kommunista Kínában szinte példátlan személyes visszaemlékezésként egy már félreállított csúcsszintű vezető részéről. Teng türelmetlen gesztusaiból és vetélytársainak heves bírálatából világos volt, hogy Teng már elvetette Csao javaslatát a diákokkal folytatandó párbeszédre,  és elhatározta, hogy bevezeti a statáriumot - olvasható a memoárban.
„Úgy látszik, küldetésem már befejeződött. Azt mondtam magamnak, hogy bármi is történjen, nem én leszek az a főtitkár, aki a diákok ellen veti be a katonákat" - visszaemlékezései szerint ezt mondta azon a napon a párt egyik idősebb vezetőjének Csao Ce-jang. Csaót valóban rögtön félre is állították, és hamarosan azzal vádolták, hogy „megosztja a pártot". Eltávolították a vezetésből és 2005-ben bekövetkezett haláláig házi őrizetben tartották.
Ám hosszú kényszerű visszavonultságában, mint most kitűnik, Csao titokban rögzítette saját változatát arról, hogy mi történt. A visszaemlékezéseket 30 magnókazetta tartalmazza, amelyeket korábbi munkatársai és támogatói juttattak ki az országból. A volt főtitkár feleleveníti szövetségét és viszályait Tenggel abban a küzdelemben, amelyet a szovjet stílusú pártellenőrzés feloldásáért és azért folytatott, hogy Kínát ráállítsa arra az útra, amely a mai dinamikus gazdasági fejlődést lehetővé tette.
Csao azt hangsúlyozta visszaemlékezésében, hogy szorgalmazta Kína gazdaságának megnyitását a külvilág felé és a piaci erők kezdeti bevezetését a mezőgazdaságba és az iparba - amit szavai szerint hevesen elleneztek a keményvonalasak és nem mindig támogatott teljes mértékben a legfőbb vezető, Teng, akit pedig gyakran tekintenek a piaci nyitás bajnokának.
Az 1970-es évek végén Szecsuan (Sichuan) tartomány pártvezetőjeként Csao kezdte meg a maoista rendszerű kollektív gazdaságok, népi kommunák felszámolását. Teng, aki éppen akkor szilárdította meg hatalmát Mao halála nyomán, 1980-ban rendelte Csaót Pekingbe, hogy miniszterelnökként ő valósítsa meg az átalakításokat.
Roderick MacFarquhar, a Harvard egyetem Kína-szakértője , aki a könyv előszavát írta, kifejtette, hogy a visszaemlékezések alapján másként látja Csao szerepét az olyan gazdasági stratégiák kidolgozásában, mint például a külkereskedelem ösztönzése a tengerparti parti tartományokban -  ezekre inkább ő beszélte rá Tenget, mint fordítva. „Teng Hsziao-ping volt a keresztapa, de a mindennapokban Csao volt a reformok tényleges építésze" - mondta a lapnak az amerikai szakértő.
Csao eredetileg gyermekdalokat tartalmazó magnókazettákra rögzítette visszaemlékezéseit a Tienanmen tértől északra lévő őrzött kormányzati negyedben. Kezdetben írásos feljegyzéseket készített, de 2000 körül áttért a magnóra, és a kazettákat négy olyan személynek adta át, akik egymást váltva jelen voltak a felvételeknél - mondta Pao Tung (Bao Dong), Csao egyik korábbi tanácsadója, akit továbbra is szoros megfigyelés alatt tartanak Pekingben. Pao egy e héten készült interjú során elmondta, hogy 2007-ben szerzett tudomást a kazetták létezéséről és közreműködött a teljes sorozat összegyűjtésében, mivel a memoárt olyan „nagyon ritka történelmi anyagnak" tekinti, „amely Kína egész népére és a világra tartozik".  Hitelességéhez, mivel maga Csao mondta őket magnószalagra, és mivel a jelenlévők is megerősíthetik, nem fér kétség.
Noha az 1989-es események ma távolinak tűnnek sok kínai számára, továbbra is tiltott, az interneten is erősen cenzúrázott témát jelentenek, amelyet csak ritkán említenek az államilag ellenőrzött médiában. A pekingi hatóságokat valószínűleg kellemetlenül fogja érinteni, hogy Csao nyíltan beszél más kínai vezetőkkel, különösen a Li Peng miniszterelnökkel való konfliktusairól, s hogy beszámol arról, hogy hogyan mesterkedtek Tengnél az ő leváltásának eléréséért. Hasonlóan kínos lehet számukra az a következtetés, amelyet a félreállított Csao vont le magányában, nevezetesen hogy Kínának a parlamenti demokrácia felé kell haladnia, ha meg akarja fékezni a korrupciót.
 A konzervatívok sikere elfojtotta azt a reményt, hogy a kínai gazdasági átalakítás politikai reformokkal párosul majd. Az, hogy miként válaszoljanak a diákok követeléseire, része volt a gazdasági vagy a politikai változások elsőbbségével kapcsolatos vitának. Gazdasági sikerei  ellenére Csaóra a legtöbben úgy emlékeznek majd, hogy ő volt az, akinek hiába próbálta megakadályozni az erőszak alkalmazását. A volt főtitkár elmondta, miként tudta meg, hogy a hadsereg megkezdte véres menetelését a Peking központjában lévő, a diákok által megszállt  Tienanmen tér elfoglalására: „Éppen az udvaron üldögéltem családom tagjaival, amikor meghallottam a heves puskaropogást" - emlékezett a leváltott főtitkár.
http://www.nytimes.com/2009/05/15/world/asia/15zhao-transcript.html?_r=2&scp=2&sq=Zhao%20Ziyang&st=cse

Apró lépések a Déli Korridoron

A Nabucco jövője
Az Európai Uniónak végre sikerült tető alá hozni egy energetikai megállapodást Törökországgal - állapítja meg a New Yorkban működő Stratfor elemzőközpont. Az aláírásra Prágában került sor május 8-án, a soros uniós csúcs alkalmával. A rendezők meghívására ott felsorakozott gyakorlatilag valamennyi, a Nabucco projektben érintett ország, így Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Törökország, továbbá Egyiptom és Irak is - vagyis azokat az államokat, melyek az energetikai szállítások „Déli Korridorját" alkotják.
A cél evidens, a megállapodás főként a Nabucco jövőjével kapcsolatban jelent némi előrelépést. Az elemzés emlékeztet rá: a terv elmúlt mintegy egy évtizede során Európában heves viták kísérték a megvalósítás ötletét, de az utóbbi időben Oroszország magatartása nagyjából egységesítette a szándékokat. Ugyanis mindenki számára nyilvánvalóvá vált: Moszkva saját politikai-nagyhatalmi céljaira akarja kihasználni azt, hogy monopóliuma van  az európai energiabeszállítás terén.
Hasonlóan pozitív a Nabucco szempontjából Törökország nemzetközi újjáéledése, illetve az a politikai törekvés, hogy a térségben megszilárdítsa befolyását. Ehhez a vezeték nem kis segítséget tudna nyújtani, megemelve Ankara politikai súlyát azáltal, hogy megkerülhetetlen tényező lehet a kontinens energiaellátásában.
Ám továbbra is maradtak még nem eléggé tisztázott körülmények, mind logisztikai, mind pedig anyagi vonatkozásban. Ez utóbbi tekintetében az utóbbi időben szintén történt előrelépés, Európa nem csak képes, hanem hajlandó is letenni az asztalra a vezeték megépítéséhez és az egyéb infrastrukturális beruházásokhoz szükséges jelentős összeget, ami 12,2 milliárd dollár. Azonban még nem született reális válasz arra a problémára, honnan is származik majd az a gázmennyiség, amit a vezetéknek a kontinensre kell majd juttatnia.
Mint ismeretes, az egyetlen valamirevaló megoldást Azerbajdzsán jelentené, továbbá a közép-ázsiai nagy gázkitermelő államok, és Irak meg Irán - de ez utóbbival szemben egyelőre még érvényben vannak a nemzetközi büntetőszankciók. Ez okból egyébként a prágai csúcsra sem hívták meg. Az Ankara és Brüsszel között szignált dokumentumban ugyanakkor sem az azeri, sem pedig a közép-ázsiai tényezők nem kaptak még szerepet, elsősorban azok bizonytalan, vonakodó álláspontja miatt.
A Stratfor moszkvai forrásokból úgy értesült, hogy Azerbajdzsán mégis hajlana a megegyezésre, de ennek letárgyalásához egy külön uniós-azeri találkozót kért. Ennek okai elsősorban a térség politikai folyamataiban rejlenek, Bakuban ugyanis rendkívül feszült lett a helyzet arra a hírre, hogy Törökország és Örményország „történelmi kiegyezésre" készül. Az egyébként is teljes bizonytalanságot és átmeneti állapotot mutató térség számára e lépés ugyan előnyös lenne, de Azerbajdzsán számára az 1992-ben elvesztett Hegyi Karabah végleges elszakadását jelentené, hisz egymaga nem tud megküzdeni Örményországgal, a terület visszaszerzéséhez csak a hagyományos szövetséges, Törökország segítheti hozzá. Mindenképp számítani kell arra, hogy nemcsak török vonatkozásban, hanem az uniós tárgyalásokon is Baku mindenképp érvényesíteni akarná befolyását, hogy területi integritását helyreállíthassa.

Ami egyébként Ankarát illeti, Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök kormánya igyekszik nagyon taktikusan egyensúlyozni az unió, illetve Oroszország között. Sem egyik, sem másik irányba nem kívánja felgyorsítani a megegyezést. Már csak azért sem, mert számára a lebegtetett helyzet előnyösebb uniós integrációs céljainak elérése érdekében, mint a gyors megegyezés, mely után már ezzel nem lenne képes nyomást gyakorolni.
A prágai csúcson jelen lévő közép-ázsiai országok egyelőre elutasították, hogy a törökökhöz hasonlóan megállapodást írjanak alá az unióval. Bár több mint elégséges gáztartalékaik vannak, hogy ellássák Európát, mindazonáltal olyan pótlólagos vezetéktelepítésre lenne ehhez szükség, ami messze meghaladná a jelenlegi költségvetést. Szükség lenne a Kaspi-tenger alatt is lefektetni egy csőrendszert, ami a horribilis költségeken túl legalább öt évébe kerülne a kivitelezőnek. Az érintett államoknak tehát jó okuk van nem kockáztatni kapcsolataikat Moszkvával egy ennyire bizonytalan és sok elemében kevéssé realisztikus vállalkozás miatt.

A Nabucco projektbe Irán szerepe sem tűnik könnyen beilleszthetőnek. Mindenekelőtt a nemzetközi - főként Amerika által szorgalmazott - embargó feloldására lenne szükség ehhez. Ugyanakkor épp a több évtizedes elszigeteltség miatt le kellene cserélni a teljes kitermelői infrastruktúrát, modernizálni kellene az egész ipari technológiát, ami megint évekig tartana. A csatlakozó vezetékek kiépítése is sokba kerülne az iráni hegyvidék miatt.
Az iraki politikai helyzet sem biztat azzal, hogy az ország egyhamar Európa gázbeszállítóinak egyike lehet.
A Stratfor következtetése: bár fontos lépés volt a megállapodás a törökökkel, a korábbi problémák maradéktalanul megmaradtak. Politikai rendezések egész sorára lesz szükség, s térségi széthulló társadalmak konszolidálására és technológiai-infrastrukturális fejélődésre. Mindeközben pedig Oroszország mindent el fog követni, hogy aláásson bármilyen, a Nabuccót segítő kezdeményezést.
http://www.stratfor.com/