2009. április 30., csütörtök

A Balkán országai magukra maradtak

A vér felszáradt, a drámák a könyvekbe kerültek
A Balkán országai nem sok embert érdekelnek. Úgy tűnik, a vér felszáradt és drámáik már csak a történelemkönyvek számára témák - írja a Le Monde hasábjain Piotr Smolar, a térség szakértője. Véleménye szerint ennek persze örülni is lehet, lehet méltatni a normalizálást és el lehet sorolni, milyen reális haladást értek el ezek az országok az 1990-es évek háborúi óta. De aggódni is lehet amiatt, hogy a nemzetközi közösség ébersége csökkent ezzel az övezettel kapcsolatban, amely Európa közepébe ékelődik be és EU-tagságra törekszik.
A térség betegségei nem mai keletűek: burjánzó nacionalizmus, többé-kevésbé félkész államok, lezáratlan területi konfliktusok, konzervatív reflexeikbe belemerevedett elitek. Mindehhez járul a gazdasági válság, amely sérülékenyebbé teszi az angolkóros társadalmi alakulatokat.
Az európai vezetők ebben a helyzetben azt igénylik a térség országaitól, hogy ne szüntelenül Brüsszeltől várják a megoldást, maguk tegyék meg azt, ami elvárható. Ez volt Pierre Mirel április 21-i üzenetének lényege. Az Európai Bizottságnak a nyugat-balkáni bővítésért felelős igazgatója egy konferencián fejtette ki nézeteit. „Először az eliteknek kell túllépniük a nézeteltéréseiken. Bátor vezetőkre van szükség." Más szavakkal az üzenetet abban is össze lehet foglalni, hogy „segíts magadon és Európa is megsegít".
Az önálló felelősségvállalásra irányuló bíztatásnak azonban megvannak a maga korlátai. Az EU és az Egyesült Államok pénze és politikai súlya továbbra is nélkülözhetetlen a regionális stabilitáshoz. 2008 októberének végén Bosznia két alapos ismerője figyelmeztetett a veszélyekre. Az egyik az amerikai Richard Holbrooke, az 1995 évi daytoni megállapodás építésze, a másik a brit Paddy Ashdown, a volt boszniai főmegbizott (2002-2006). Kifejtve, hogy „a romboló dinamika gyorsulóban van" és hogy „erősödik a bosnyák és a horvát nacionalizmus", a két diplomata sajnálatának adott hangot amiatt, hogy a Bush-kormányzat érdektelenséget tanúsít a térség iránt és hogy az EU-nak sincs koherens balkáni stratégiája. Egyelőre az Obama-adminisztráció sem mutatott élénkebb érdeklődést a Balkán iránt, amely oly messze fekszik a nagy Pakisztán-Afganisztán-Irán tengelytől.
Az EU belső megosztottsága és balkáni akciójának kétértelműségei tovább bonyolítják a helyzetet. Koszovóban a riasztó előrejelzések ellenére a függetlenség nem vezetett súlyosabb zavarokra. Mindazonáltal, az EU öt országa nem hajlandó elismerni. Ezen túlmenően a nemzetközi jelenlét formája problematikus. Az ENSZ-misszió, a Minuk 2008-ben átalakítás tárgya volt, az EU vette át a kormányrudat. Kialakította az Eulex missziót, amelynek a vámügyi, a rendőrségi és igazságügyi tevékenység helyi hiányosságait kell pótolnia. A technikai jellegűnek feltüntetett misszió a valóságban egy szuverén állam jogköreit gyakorolja: a határellenőrzést, a törvény végrehajtását.   
Koszovó lélegeztető gépen marad tehát. Függetlenségét a Nemzetközi Bíróságon Szerbia kétségbe vonja. Szerbia ugyanakkor Európában szeretné látni a jövőjét és együttműködik a hágai nemzetközi törvényszékkel; ám ugyanakkor nem hajlandó tudomásul venni a szerb Koszovó elvesztését. Horvátország, úgy tűnik, nagyobb utat tett meg, de a csatlakozási tárgyalásokat blokkolja Szlovéniával való régebbi határkonfliktusa. Belépése az EU-ba még néhány évig nem várható. Mindez jól mutatja, milyen távolinak látszik a balkáni országok egészének integrációja.
A kimerültség általános. A térség népeiben az a benyomás alakult ki, hogy az EU mind szigorúbb követelményeit lehetetlen teljesíteni. A Huszonhetek körében a „bővítés-fáradtság" hangulata uralkodott el - a kifejezés azt követően jelent meg, hogy a franciák és a németek népszavazáson utasították el az alkotmányos szerződést.
Az európai vezetőkben kialakult az a meggyőződés, hogy az abszorpciós kapacitás nem bővíthető. Tíz új tagállam belépése 2004-ben felforgatta a belső egyensúlyt. Az intézményes adaptáció továbbra is várat magára. Az EU történelmi magja ellenségesen viszonyul a bővítés folytatásához, legalábbis amíg nem fogadják el a lisszaboni szerződést.
Törökország kérdése megosztja a tagállamokat; ami pedig az EU-tól keletre eső, korábban szovjet perifériát illeti, orientális partnerséget alakítanak ki számára, amelyet május 7-én Prágában fognak hivatalosan is megpecsételni. Ennél nem mennek tovább, hogy ne ingereljék az oroszokat. Marad a Balkán. A folyamat kikerülhetetlen, vélik a diplomaták, de még tíz évet is igénybe vehet, vagy akár többet is.
Mit tehet ilyen körülmények között az EU anélkül, hogy várna addig, amíg többet lehet tudni az amerikai szándékokról? A legfontosabb a térség különböző országai közötti határok kérdésének kézben tartása - ez minden európai integráció előfeltétele. A nemzeti vezetők felelősségérzetére számítani illuzórikusnak tűnik. Január óra az európai Bizottság dolgozik azon, hogy kompromisszumot alakítson ki Szlovénia és Horvátország között.
Végül már idén is az egyik forró dosszié a vízumok liberalizálása. Ez lehetővé tenné a térségben élő polgárok számára, hogy olyan szabadon mozogjanak Európában, mint a hajdani Jugoszlávia idején. Probléma viszont, hogy a térség országai nem nyújtanak egyforma garanciát a határok ellenőrzésének tekintetében. Egyesek - Macedóniától Szerbiáig - előnyben részesülhetnének. Ez viszont növelné a többiek frusztrációját.

http://www.lemonde.fr/opinions/article/2009/04/30/les-pays-des-balkans-livres-a-eux-memes-par-piotr-smolar_1187358_3232.html