A vér felszáradt, a drámák a könyvekbe kerültek
A
Balkán országai nem sok embert érdekelnek. Úgy tűnik, a vér felszáradt
és drámáik már csak a történelemkönyvek számára témák - írja a Le Monde hasábjain Piotr Smolar,
a térség szakértője. Véleménye szerint ennek persze örülni is lehet,
lehet méltatni a normalizálást és el lehet sorolni, milyen reális
haladást értek el ezek az országok az 1990-es évek háborúi óta. De
aggódni is lehet amiatt, hogy a nemzetközi közösség ébersége csökkent
ezzel az övezettel kapcsolatban, amely Európa közepébe ékelődik be és
EU-tagságra törekszik.
A térség betegségei nem mai keletűek:
burjánzó nacionalizmus, többé-kevésbé félkész államok, lezáratlan
területi konfliktusok, konzervatív reflexeikbe belemerevedett elitek.
Mindehhez járul a gazdasági válság, amely sérülékenyebbé teszi az
angolkóros társadalmi alakulatokat.
Az európai vezetők ebben a
helyzetben azt igénylik a térség országaitól, hogy ne szüntelenül
Brüsszeltől várják a megoldást, maguk tegyék meg azt, ami elvárható. Ez
volt Pierre Mirel április 21-i üzenetének lényege. Az Európai
Bizottságnak a nyugat-balkáni bővítésért felelős igazgatója egy
konferencián fejtette ki nézeteit. „Először az eliteknek kell
túllépniük a nézeteltéréseiken. Bátor vezetőkre van szükség." Más
szavakkal az üzenetet abban is össze lehet foglalni, hogy „segíts
magadon és Európa is megsegít".
Az önálló felelősségvállalásra
irányuló bíztatásnak azonban megvannak a maga korlátai. Az EU és az
Egyesült Államok pénze és politikai súlya továbbra is nélkülözhetetlen
a regionális stabilitáshoz. 2008 októberének végén Bosznia két alapos
ismerője figyelmeztetett a veszélyekre. Az egyik az amerikai Richard
Holbrooke, az 1995 évi daytoni megállapodás építésze, a másik a brit
Paddy Ashdown, a volt boszniai főmegbizott (2002-2006). Kifejtve, hogy
„a romboló dinamika gyorsulóban van" és hogy „erősödik a bosnyák és a
horvát nacionalizmus", a két diplomata sajnálatának adott hangot
amiatt, hogy a Bush-kormányzat érdektelenséget tanúsít a térség iránt
és hogy az EU-nak sincs koherens balkáni stratégiája. Egyelőre az
Obama-adminisztráció sem mutatott élénkebb érdeklődést a Balkán iránt,
amely oly messze fekszik a nagy Pakisztán-Afganisztán-Irán tengelytől.
Az
EU belső megosztottsága és balkáni akciójának kétértelműségei tovább
bonyolítják a helyzetet. Koszovóban a riasztó előrejelzések ellenére a
függetlenség nem vezetett súlyosabb zavarokra. Mindazonáltal, az EU öt
országa nem hajlandó elismerni. Ezen túlmenően a nemzetközi jelenlét
formája problematikus. Az ENSZ-misszió, a Minuk 2008-ben átalakítás
tárgya volt, az EU vette át a kormányrudat. Kialakította az Eulex
missziót, amelynek a vámügyi, a rendőrségi és igazságügyi tevékenység
helyi hiányosságait kell pótolnia. A technikai jellegűnek feltüntetett
misszió a valóságban egy szuverén állam jogköreit gyakorolja: a
határellenőrzést, a törvény végrehajtását.
Koszovó lélegeztető
gépen marad tehát. Függetlenségét a Nemzetközi Bíróságon Szerbia
kétségbe vonja. Szerbia ugyanakkor Európában szeretné látni a jövőjét
és együttműködik a hágai nemzetközi törvényszékkel; ám ugyanakkor nem
hajlandó tudomásul venni a szerb Koszovó elvesztését. Horvátország, úgy
tűnik, nagyobb utat tett meg, de a csatlakozási tárgyalásokat blokkolja
Szlovéniával való régebbi határkonfliktusa. Belépése az EU-ba még
néhány évig nem várható. Mindez jól mutatja, milyen távolinak látszik a
balkáni országok egészének integrációja.
A kimerültség általános.
A térség népeiben az a benyomás alakult ki, hogy az EU mind szigorúbb
követelményeit lehetetlen teljesíteni. A Huszonhetek körében a
„bővítés-fáradtság" hangulata uralkodott el - a kifejezés azt követően
jelent meg, hogy a franciák és a németek népszavazáson utasították el
az alkotmányos szerződést.
Az európai vezetőkben kialakult az a
meggyőződés, hogy az abszorpciós kapacitás nem bővíthető. Tíz új
tagállam belépése 2004-ben felforgatta a belső egyensúlyt. Az
intézményes adaptáció továbbra is várat magára. Az EU történelmi magja
ellenségesen viszonyul a bővítés folytatásához, legalábbis amíg nem
fogadják el a lisszaboni szerződést.
Törökország kérdése
megosztja a tagállamokat; ami pedig az EU-tól keletre eső, korábban
szovjet perifériát illeti, orientális partnerséget alakítanak ki
számára, amelyet május 7-én Prágában fognak hivatalosan is
megpecsételni. Ennél nem mennek tovább, hogy ne ingereljék az
oroszokat. Marad a Balkán. A folyamat kikerülhetetlen, vélik a
diplomaták, de még tíz évet is igénybe vehet, vagy akár többet is.
Mit
tehet ilyen körülmények között az EU anélkül, hogy várna addig, amíg
többet lehet tudni az amerikai szándékokról? A legfontosabb a térség
különböző országai közötti határok kérdésének kézben tartása - ez
minden európai integráció előfeltétele. A nemzeti vezetők
felelősségérzetére számítani illuzórikusnak tűnik. Január óra az
európai Bizottság dolgozik azon, hogy kompromisszumot alakítson ki
Szlovénia és Horvátország között.
Végül már idén is az egyik
forró dosszié a vízumok liberalizálása. Ez lehetővé tenné a térségben
élő polgárok számára, hogy olyan szabadon mozogjanak Európában, mint a
hajdani Jugoszlávia idején. Probléma viszont, hogy a térség országai
nem nyújtanak egyforma garanciát a határok ellenőrzésének tekintetében.
Egyesek - Macedóniától Szerbiáig - előnyben részesülhetnének. Ez
viszont növelné a többiek frusztrációját.
http://www.lemonde.fr/