2011. október 14., péntek

Orosz férfiak – Kihalófélben?

Ez a férfiak világa, de lehet, hogy már nem sokáig. A tudósok szerint a férfiak kihalófélben vannak, mivel génjeik fokozatosan a háttérbe szorulnak. Az egész világon csökkenő tendenciát mutat a férfiak spermiumszáma, de Oroszországot még komolyabban érinti a probléma.
A modern férfiaknál a szörnyű mutánsok, kétfejű, háromfarkú vagy úszni képtelen spermiumok, ma már szinte normálisnak számítanak.
„Amit korábban csupán meddőségnek hittünk, az mára nagyon más képet mutat. Húsz évvel ezelőtt a milliliterenkénti (milliméterenkénti) 200 milliós spermiumszám számított normálisnak. Ma 15 millió az átlag,” nyiltakozta Margarita Anshina, a Szaporodási és Genetikai Központ igazgatója az RT-nek.
Nagyon nehéz megbízható spermakutatást végezni és Oroszországban egészen mostanáig nem is folytattak ilyet. Shamil Galimov, a Bashkir Állami Egyetem professzora kezdeményezte az elsőt, és azt találta, hogy férfi honfitársainak a fele nem éri el az Egészségügyi Világszervezet által meghatározott normát.
„Kutatásunk azt mutatja, hogy nemcsak a spermák mennyisége, de minősége is jelentősen megváltozott az orosz férfiaknál. A spermiumok szó szerint egy toxikus levesben úsznak,” magyarázza Galimov professzor.
A mérgező anyagok egész sora megtalálható a spermában, az ólomtól a kadmiumon keresztül egészen a higanyig. És ez még nem minden.
„Nemrég arra is rájöttünk, hogy bármilyen stressz, mint például a háború, terrortámadások, környezetszennyezés, stb., hatására kevesebb fiú születik, ami azt bizonyítja, hogy a hím kromoszóma érzékenyebb a külső hatásokra,” mondja Galimov professzor.
A csökkenő számú fiúgyerek még nagyobb csökkenést jelent minden egyes eljövő generációban. Az iskolai évnyitókról készült felvételeken az ember egy masni tengert lát. Oroszországban a lányok komoly létszámfölényben vannak.
A Smiryagin házaspárnak öt lánya van.
„A legidősebbnél, Lenánál csak gyereket akartunk, mindegy volt, hogy fiú vagy lány lesz. Aztán az ikreknél a jövendőmondók biztosak voltak benne, hogy fiúk lesznek és az Artiom és Fjodor neveket ajánlották. Megszületett Anna és Lisa. Olgánk pedig Timofei lett volna. Maria az egyedüli, aki az elejétől kezdve Maria volt. Örültem, hogy lány lett, mert ennyi lány után nem tudtam volna, mit kezdjek egy fiúval,” meséli Svetlana Smiryagina.
Egy nagy boldog család. Csakhogy mire ezek a lányok felnőnek, és saját családot akarnak, rá kell majd ébredjenek, hogy nem lesz könnyű férjet találniuk Oroszországban.
A férfiak teljes kihalása egyelőre nem fenyegeti az emberiséget, de az orosz férfiak halálozási arányának növekedésével és várható életkoruk csökkenésével, a keményfiúk kihalóban vannak.
Ez a szokatlan nevű falucska jobb időket is látott. A „lányok” nevű falu lakói nem voltak egyedül, hiszen a folyó túlpartján elterülő „Fiúk” falu férfijai rendszeres látogatók voltak náluk. Mára csak a lányok maradtak.
Az orosz férfiak várható életkora 60 év, míg a nőké 72. Ez a tizenkét évnyi különbség a férfiak és nők várható életkora között a legrosszabb az egész világon. Míg a világ tudósai azon fáradoznak, hogy megmentsék az emberi faj hímnemű egyedeit, Oroszország nem sokat tett férfitagjai életének megőrzéséért.
„Oroszországban nem létezik program, ami a férfiak egészségmegőrzésével foglalkozna. Az időelőtti elhalálozás esélye hússzor nagyobb egy orosz férfi esetében, mint Európa többi országában. Ez a 90-es évek okozta társadalmi és gazdasági feszültségek valamint a sok alkoholfogyasztás és a dohányzás eredménye,” mondja Galimov professzor.
Most, hogy megkongatták a vészharangot, talán még nem késő megmenteni az orosz férfiakat az elkerülhetetlennek tűnő kihalástól. 

Forrás: RT.com

Kampányidőszak van: "Egységes európai államot!"

Ahogy azt korábban megmondtuk, az európai adósságválság és a nyugati világ pénzügyi válsága a szabadkőműves vezetés alatt álló államok kormányzatainak nyílt egyesítése irányába való terelgetésre van felhasználva, úgy az amerikai médiában, mint az európaiban. A magyarországi fősodratú médiában is egyre rendszeresebben foglalkoznak Soros György kijelentéseivel, aki mint "bölcs guru" irányadóként van felmutatva az egységes európai állam képére továbbra is bizalmatlanul tekintő "magánbefektetőknek".
Soros legutóbb felkapott nyilatkozata szerint azonnali összeomlásra kell számítani abban az esetben, ha a pénzügyi válságra az egyes tagállamok önálló, általa következetesen nemzetinek nevezett megoldásokat keresnek. Minden tagállam vezetői tisztában vannak ugyanis a közelgő összeomlással, és bármilyen fegyelmezetten is ment végbe a nemzetgazdaságok leépítése, az egyes tagállamok vezetői az utóbbi időben mintha elbizonytalanodtak volna. Ezt Soros is megemlíti egy korábbi nyilatkozatában: felrótta az európai politikai elitnek, hogy a "szükséges" lépéseket vonakodnak meghozni, és ha meghozzák is, csak az utolsó utáni pillanatban. Emiatt az eurózóna elhagyása szélén táncoló tagállamok pénzelése is akadozik.
Jól mutatja a cionista elit lehetőségeinek, eszköztárának fogyását, hogy bár Európában (és Magyarországon is) megjelent az az erő, ami természetéből adódóan mindig jóval korábban már tisztában van a következő két lépésükkel, ennek ellenére nem tudnak elvonatkoztatni az előre eltervezett forgatókönyvtől, az egyre gyakrabban felmerülő akadályok ellenére sem. Ahogy az "európai" elit lépései egyre kiszámíthatóbbá válnak, egyre inkább vonakodnak végrehajtani az előre eltervezett lépéseket, de más lehetőségük végül soha nem marad. A hatalom kényszerpályán van.
Soros szerint az európai adósságválság egyetlen megoldása, ha az Európai Unió tagállamai azonnal létrehoznak egy közös gazdasági kormányzatot, ami rendelkezik azzal a joggal, hogy számon kérheti az egyes tagállamokon az általa diktált költségvetési politika végrehajtását. A fősodrató média propaganda-irányvonalát most ez határozza meg, és addig lesz folyamatban a válságpánik fűtése, addig fogják híresebbnél híresebb személyek azt nyilatkozni, hogy szerintük az egyetlen megoldás az egységes európai kormányzat, ameddig az átlag választópolgár tudatába be nem vésődik, hogy nincs más lehetőség.
A nemzetállamok tudatos leépítése idején ez még gördülékenyen ment: egy-egy vezető személyiség felvetette az új ideát, ami meghatározta az irányvonalat, majd rövid és hatékony kampányt követően a nagy többség lelkesen megszavazta. A mostani helyzetben ez nem ilyen egyszerű. Az "európai" politikai elit tisztában van azzal, hogy nem rendelkezik a tömeg támogatásával, tisztában van azzal, hogy a nép ellenében megy. Akármilyen küldetéstudata is legyen az ilyen szabadkőműves vezetőknek, azzal tisztában vannak, hogy a köz nem szavazna meg még egyszer se európai uniós csatlakozást, se NATO csatlakozást, és minden egyes lépésükből - a piac irányítására tett elkeseredett kísérletek, illetve saját hatalmuk bebetonozása - az látszik, hogy bár tudják, hogy a tömeg irányítás nélkül nem képes a változtatásra, félnek a tömeg pusztító erejétől.
Soros kijelentéseinek csúsztatásai közül az első, amire fel kell figyelnünk, hogy nem mond semmi újat. Az európai lakosság tekintélyes része tisztában van azzal, hogy a jelenlegi állapotok tarthatatlanok, a rendszer működésképtelen. A média már elvetette az összeomlás képét az emberek gondolataiban, most az irányba tesznek lépéseket, hogy ezt a kívánt irányba használják fel. "Azonnali összeomlás várható, ha a tagállamok nemzeti megoldásokban kezdenek el gondolkozni". Jól látjuk, a tömeg véleményének formálásánál sokkal inkább szükség van az egyes tagállamok vezetőinek megfélemlítésére, mert jelen helyzetben fokozott kockázatnak tekinthető az önfejűség - hogy egy-egy vezető pusztán a tömeg erejétől való félelemből sokkal inkább foglalkozik saját hatalmának megtartásával, mint - ahogy Soros fogalmazott - az "európai projekt" megvalósításával. Emiatt aztán a "döntéshozók" egy része vonakodik kijelenteni olyan dolgokat, ami a tömeg támogatása híján - az első hazugságok utáni népszerűségvesztést követően - hatalma elvesztésével fenyeget. A tagállamok bábkormányainak egy-egy tagja részéről már megtörténtek a felszólalások, miszerint azonnal létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat, mert ez a válságból kivezető egyetlen járható út - de ezek a hangok rendre elhalkultak, a kiváltani szándékozott nagy hatás elmaradt, ugyanis a vezetők többsége tisztában van vele, hogy számára ez milyen következményekkel járna. Az Európa-szerte futtatott, indikátorként is működő álnemzeti pártok tömegbázisának gyors növekedése pedig azt mutatja, hogy a tagállamok lakossága hivatalosan egyáltalán nem akar lemondani a nemzeti önrendelkezésről (bár a gyakorlatban ez nem sok változást jelentene, csak a már most is érvényben lévő rendszer hivatalossá tételét).
Egy másik fő csúsztatás, miszerint az egységes gazdasági kormányzat kiút lenne valamiféle elkerülhetetlen, sajnálatos módon létrejött problémából. Ezért most ismét emlékeztetnénk mindenkit (igen, Sorost is), hogy a nemzetállamok módszeres lebontásának célja a jelenlegi állapot volt. Az az állapot, hogy az Európai Unió valamennyi tagállama visszafizethetetlenül el legyen adósodva egy és ugyanazon pénzügyi központ felé, vagyis minden tagállam függjön a központi gazdasági kormányzattól, akár elfogadja hivatalosan is annak fennhatóságát, akár nem - miközben állami vagyon híján lehetőség sem marad egy hirtelen bekövetkező kilépésre. Egy valamit mondott még a "magyar" gazdasági elit bálványa (és más személyek is, többek közt a lengyel pénzügyminiszter): ha nem sikerül azonnal megvalósítani a közös kormányzatot és így kilábalni a válságból, Európában háború lesz.
Azon kívül, hogy ez a lakosság megfélemlítésének céljából is elhangozhatott (a tömeg fogadja el a kisebbik rosszat: inkább az Európai Egyesült Államok, mint egy újabb háború), ez a kijelentés egy nagyon is fontos dologra hívta fel a figyelmet. A szabadkőműves Európai Egyesült Államok felépítése végső szakaszába érkezett. A korábbi nemzetállamok gazdasága működésképtelen, valamennyi tagállam a központi gazdasági kormányzattól anyagi függésben van. A "nagy terv" most késélen táncol: vagy beadagolják a tömegeknek, hogy az európai nemzeteknek hivatalosan is fel kell adniuk az önrendelkezést, vagy felbomlik az eurózóna, felbomlik az Európai Unió területi egysége, és egyes tagállamok sikeres kitörési kísérlete esetén a cionista befolyás háttérbe szorulhat.
Amiről most igyekeznek elterelni a figyelmet az, hogy a rendszer most sebezhetőbb, mint valaha. Az eladósodott, önmagában már működésképtelen tagállamok pénzelése akadozik, ezekben az államokban a lakosság megélhetése akármelyik pillanatban teljes egészében megszűnhet, de a tömegek még nincsenek kellőképpen kondicionálva arra, hogy végleg feladják a nemzeti önrendelkezést. A cionista elit régóta dolgozik ezért a pillanatért, de most mégsem tudja kezelni a helyzetet, mert rendre előkerülnek a materializmus korlátai. Egyetlen tagállam kilépése esetén is megindulhat a láncreakció. Akkor pedig eljön a vér és a vas ideje - ami egyben utolsó lehetőség a magyarság feltámadására.
Nógrádi Tamás

Szervezett Beszivárgás (CoIntelPro)

Kik is pénzelik és manipulálják a civil mozgalmakat, tüntetéseket?
Avagy "Honnan ismerheted meg, ha egy civil megmozdulást nem felülről szerveznek?
Hát onnan, hogy soha nem ismerheted meg!"

A zsidóság is hasonló módszert használ hazánk ellen a demokráciával, pártoskodással, egyéb szerveződésekkel.

Orbán: "Felőlem akár éhen is dögölhetnek" - A Fidesz regisztrációhoz kötné a választójogot

Magyarországon a demokratikus rendszer kiépítése óta - a kezdeti fellángoláson túl - lassan, de biztosan csökken a választói aktivitás. A 2010-es választások minden eddiginél alacsonyabb részvételi aránya (59,28%) előrevetíti a 2014-es országgyűlési választások érvénytelenségének "rémképét". A hatalom már több mint egy évtizede dolgozik a probléma átlényegítésén, hiszen annak bekövetkezte a demokratikus rendszer milyenségéből adódóan előre látható volt. Az első próbálkozásoknak még a félreértelmezés tekinthető, miszerint az emberek kiábrándultak a jelenlegi pártokból - de az újabb pártok felfuttatására tett kísérletekkor nyilvánvalóvá vált, hogy azok már nem képesek felfogni a korábbi pártok szavazóbázisát. A választók nem a korábbi pártokból ábrándultak ki, hanem a pártrendszerből, vagyis - bár ez sokakban nem így fogalmazódik meg - a demokratikus rendszer egészéből.
A jelenlegi fővonalú média (és itt megjegyeznénk: a történelemoktatás is) következetesen abszolút gonosznak mutat be minden olyan rendszert, ami nem demokratikus alapokon áll, és erre a hatalomnak minden oka meg is van. A demokratikus rendszer ugyanis annak a záloga, hogy a választók hallgatólagosan elfogadják a kormány összes intézkedését - nem csak azért, mert rendre újabb idegen bábot választanak meg, hanem mert egy demokratikus rendszerben a kormány állítólag a többségi társadalom támogatását élvezi. Vagyis aki a kormány politikáját ellenzi, az úgy érezheti, a többségi társadalom ellenében hangoskodik. Ezért egy átlagos választópolgártól a "megint hazudtak" vádján kívül nem sokra futja. Éppen ezért a mindenkori kormánynak érdeke, hogy a választások legalább a felszínen hiteles döntéshozatalnak tűnjenek.
A magyar lakosság politikából való kiábrándulása nem a politikából való kiábrándulás, hanem a pártrendszer hallgatólagos támogatásának lassú kimúlása. A társadalomkutatók tisztában vannak ezzel, de a felismerés tabunak minősül - hiszen ha teret nyerne, megszűnne az az illúzió, miszerint a többségi társadalom legfőbb álma a demokratikus jogállam. Pedig nem az. A többségi társadalom egy átlagos "választópolgára" biztos megélhetést akar, olyan munkát, hivatást, amit saját elhatározásából választott, és legfőképpen, ami mellett még a családra is marad idő. A többségi társadalom egy ilyen alapokon álló rendszert akar, és egyáltalán nem érdekli, hogy ezt a rendszert minek hívják. A demokrácia és a kapitalizmus egyvelegét kezdetben elfogadta a társadalom, mert úgy tűnt, az majd biztosítani fogja a fenti három feltételt. Két évtized kellett ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, a demokratikus politikai- és a kapitalista gazdasági rendszer erre nem képes. A kezdeti lelkesedés elmúltával a lakosság egyre kisebb része járul a szavazóurnákhoz, és lassan beáll az az állapot, hogy kampányidőszakban a többség egyszerű érdektelenséggel reagál, ami nyíltan megkérdőjelezi a demokratikus rendszer legitimitását.
A korábbi próbálkozások sikertelensége és elutasítottsága után a Fidesz most újabb javaslattal állt elő. Eszerint a választójogot regisztrációhoz kötnék - csak az lenne jogosult leadni szavazatát, aki előzetesen regisztrálja magát. A demokráciából való kiábrándulás ellensúlyozására tett kísérletek közt ez újabb irányú megközelítésnek tekinthető. A részvételi arány mutatóját két tényező határozza meg: a nyilvántartott szavazók száma, és leadott szavazatok száma. A hatalom eddig a leadott szavazatok számának növelésére törekedett: állampolgárság és választójog a határon túli magyaroknak, a szülőnek plusz leadható szavazat a kiskorú gyermekek után, és a többi - a hatalom számára ami fontos, hogy a leadott szavazatok száma növekedjen. Valószínűleg ez összességében továbbra sem elég, ugyanis az új "ötlet" szerint nem a szavazatok számát kell növelni, hanem a nyilvántartásban lévő választók számát csökkenteni.
Ezzel kiszűrhetőek azok a személyek, akik pusztán érdektelenségből, vagy a rendszer elleni passzív ellenállás okán nem mennek el szavazni. Persze megpróbálkoznak a legkülönbözőbb és legszánalmasabb magyarázatokkal annak kapcsán, hogy miért van erre szükség: például mert kiszűrhetőek lennének azok a szavazók, akiket "kis értékű ajándékokkal" meg lehet venni. Az egységes névjegyzéket most megbontják, és a választónak, ha szavazni akar, előzetesen el kell menni és regisztráltatni magát, ugyanis később csak így adhat le érvényes szavazatot, csak így kerül be a névjegyzékbe, mint szavazásra jogosult személy.
Jól látható az irányvonal: a választásra jogosult személyek száma csökkenni fog, hiszen a társadalom egészéből csak azok rendelkeznek majd szavazati joggal, akik elfogadják a demokratikus rendszert, vagyis szándékukban áll szavazatot leadni. Mindeközben csak azt felejtik el kihangsúlyozni, hogy a részvételi arányokat figyelembe véve az eddig szavazásra jogosultak majdnem fel nem adott le szavazatot, vagyis jelenlegi viszonyok közt a Fidesz a társadalom felének véleményét egyszerűen figyelmen kívül hagyja, akik elkötelezettek egy újabb cionista báb megválasztása mellett, azokra pedig vígan mosolyog az állam, azok szavazójogot kapnak. A pártrendszer szempontjából érdekteleneket kizárva az alig négymillió szavazó alig több mint 50%-ának támogatását kell megnyerni, a zsidók szavaznak az MSZP-re, a maradékot meg majd felfogja a Jobbik, és nem kell tovább foglalkozni azzal, hogy a többség ezt az egész bábszínházat nem támogatja.
Ha ez megvalósul, akkor nem csökkenne 50% alá a részvételi arány, hanem egy-két esettől eltekintve közel 100% lenne. Ez Orbán nyílt üzenete a társadalom felé: "Ha a társadalom elfordul az állam(unk)tól, az állam is elfordul a társadalomtól. Ha nem lesztek jók, felőlünk akár éhen is dögölhettek!"
Fenyvesi Áron



Rekordarányú választói passzivitás, a Jobbik erősödése és Orbán Viktor népszerűségvesztése – többek között ez olvasható ki a HVG megbízásából készített Medián-felmérésből.
A tendenciák már egy ideje a lakosság fokozódó elégedetlenségét jelezték, szeptemberre azonban a kiábrándultság a korábbiaknál is súlyosabb jelekben mutatkozott meg. Már önmagában az is sokat elárul a magyarok jelenlegi hangulatáról, hogy abban az elméleti esetben, ha mostanában választást tartanának, a jogosultak mindössze 40 százaléka járulna az urnákhoz. A részvételi hajlandóság már lassan egy éve 50 százalék alatt alakul, de a mostanihoz fogható passzivitást 1991 vége óta nem mért a Medián. A választások utáni hetekhez képest a 30-49 éves korosztály fordult el a legnagyobb arányban a politikától: körükben szinte a felére (67-ről 36 százalékra) esett az aktív szavazók aránya. Ráadásul tovább rontja a képet, hogy a lakosság 36 százalékának nincs pártpreferenciája, sőt, még a választási részvételüket biztosnak gondolók közül is minden ötödik nem támogat egy pártot sem.
Az utóbbi időszak hangulatváltozása amúgy is mély nyomot hagyott a pártok támogatottságán. Bár a választani tudó „biztos” szavazók körében a Fidesz tovább őrzi fölényét, a kormányoldal a teljes szavazókorú lakosság egyre kisebb hányadának támogatására számíthat. A választások után mért 50 százaléknyi kormánypárti tömeg ugyanis mostanra 31 százalékosra apadt, ez pedig a Fidesz számára az elmúlt hat év leggyengébb eredménye. A lakosság csalódottságának legkomolyabb jele mindenképpen a kisebb parlamenti pártok, különösen a Jobbik megerősödése. A radikális pártnak jelenleg ugyanakkora a támogatottsága, mint az MSZP-é: mindkét párt a választókorú népesség 12-12 százalékát, a választani tudó „biztos” szavazók 20-20 százalékát tudhatja maga mögött. Azaz a Jobbik profitált a növekvő elégedetlenségből, az MSZP-nél pedig tovább tart a bénultság.
A Jobbik jelenleg is a fiatalabb szavazókat tudja a leginkább megnyerni (a 40 évesnél fiatalabb választópolgárok 19 százaléka a párt szavazója), de a 40 és 59 év közötti korosztályból is minden tizedik ember jobbikos. És bár a radikálisokat a szavazópolgárok egy része továbbra sem tartja szalonképesnek, elutasítottságuk az év elején mért 52-ről 44 százalékra csökkent, mialatt a Fideszé 29-ről 41 százalékra nőtt. Szeptember elejére egyébként a Jobbik mellett az LMP is minden korábbinál jobban növelte a támogatottságát: a teljes népesség 6 százaléka, a választani tudó „biztos” szavazók 9 százaléka adná rá a voksát.  
(...) 
A kormányzati teljesítménnyel elégedettek aránya 30 százalék alá csökkent. A lakosság romló hangulatát ennél is drámaibb módon jelzi, hogy immár a kétharmadot is meghaladja azok aránya, akik úgy érzik, az országban rossz irányba mennek a dolgok (69 százalék). A pesszimisták aránya fideszes kormány alatt még soha nem volt ilyen magas, az eddigi negatív rekordjuk a 2001 februárjában mért 65 százalék volt. A borúlátás a gazdasági helyzet megítélésében is megmutatkozik, pedig a szeptemberi kutatás adatfelvétele még a hónap közepén nyilvánosságra került országmentő csomag, az újabb adóemeléseket ismertető bejelentések előtt készült. A gazdasági közhangulat enélkül is a Fidesz-kormányzások eddigi legmélyebb szintjére süllyedt, miután az előző év teljesítményének rossz megítélése mellett a válaszadók több mint fele (54-54 százalék) a következő időszakban is romlást valószínűsít az ország és a háztartás helyzetében.
A válsághangulat már jelenidőben is teljesen általánosnak mondható: pártpreferenciától függetlenül alig akadt olyan válaszadó, aki szerint nincs probléma a magyar gazdasággal. A meghatározó többség (79 százalék) egyértelműen úgy gondolja, hogy jelenleg válság van, és a megkérdezettek további 18 százaléka, ha válságot nem is, de kisebb gazdasági nehézségeket érzékel. Azt azonban a többség már az újabb intézkedések bejelentése előtt sem hitte el a kormánynak, hogy „a megszorítás nem szerepel a kormány szótárában”. Az így vélekedők még a kormánypárti szavazótáborban is kisebbségbe szorultak: szeptember elején csupán minden harmadik fideszes hitt abban, hogy „az Orbán-kormány megszorító intézkedések nélkül is képes javítani az ország gazdasági helyzetén”. A kormánypártiak 63 százaléka, az összes megkérdezettnek pedig több mint háromnegyede ezzel szemben úgy látja, hogy „az Orbán-kormány valójában már idáig is számos megszorító intézkedést hozott, és továbbiakra lesz szükség”.
Medián
Jövőnk.info megjegyzés: A szabadkőműves társadalomtudományi műhelyekben halálra vált arccal törik a fejüket demokratáék (zsidokrácia), mit is kellene tenni a rendszerük legitimációs válságának az áthidalására. Szavazó kellene, de abból egyre kevesebb lesz. Még egy újabb párt bevezetése - újabb reménységek - már 'nem jönne be', hiszen az összes puskaporukat ellőtték - és idő sincsen rá -, ráadásul a pártok és a politikusok közmegvetés tárgyai, erkölcsi nullák. Esetleg adnának egy esélyt a nemzeti radikális "brand"-nak? Szorult helyzetükben még ez is felmerülhet, bár ez is csak némi időnyerést eredményezne. Lassan de biztosan haladunk a nyílt diktatúra bevezetése felé, és a cionista logikát követve csak egy rendőri-katonai hatalomátvétellel mehetnének elébe az elkerülhetetlen bukásuknak. Ennek utolsó esélye a jövő év közepéig lenne, mert utána már vége a dalnak. Egy biztos: politikai, gazdasági, legitimációs és erkölcsi válság van, amire nincs megoldásuk, de még ötletük sem. A rendszer menthetetlen!

A végcél: Oroszország

Ez az írás egy lehetséges jövőképet vetít előre, amely jelen időben még fikciónak tekinthető, de a világban zajló folyamatok pillanatnyi állapotát és irányát tekintve kutatóink és elemzőink megítélése szerint valószínűleg bekövetkezik. Ebben is, mint minden modellalkotásban, a tévedés lehetősége fenn áll, tekintettel arra, hogy olyan sokváltozós képlet felállításhoz hasonlít, melynek elemeit matematikai pontossággal meghatározni a jövő vonatkozásában nem lehet. Mivel Mozgalmunk nem rendelkezik (még...) az államok kormányai számára rendelkezésre álló hírszerző és információs apparátussal, ezért elemzésünk teljes egészében a nemzetközi sajtó hírein és a Világháló által megszerezhető információkon alapul. Mindazonáltal megjegyezzük, hogy ma már az államok és kormányok által fenntartott hírszerző ügynökségek is kilencven százalékban ezt a munkamódszert alkalmazzák, és csak kisebb részben hagyatkoznak a hagyományos hírszerzői tevékenységre, egyrészt anyagi okokból, másrészt 'kényelmi' okból valamint az információ ilyen módon megszerezhetőségének gyorsasága miatt.
Természetesen bajtársaink ezt a munkát szabadidejükben, minden anyagi támogatás nélkül végzik, így nem vállalkozhatnak arra, hogy a hivatalos szerveket 'felülmúlják' – bár ha mégis így történne, az bizonyára nem a véletlen műve. Az általunk felvázoltakat soha egyetlen politikai vezető, elnök, vagy miniszter nyilatkozatában nem jelentette ki, és nem is utalt rá egyértelműen, ugyanakkor egyes politikai és közéleti szereplők megjegyzései megerősítik következtetéseinket. Bár az Európai Unió megalapításakor a hosszú távú célokkal kapcsolatban az volt a hivatalos változat, hogy olyan európai rendszert kell létrehozni, ami felveszi a versenyt az Amerikai Egyesült Államok gazdaságával, az Unió politikájának már a kezdetektől minden eleme azt mutatta, hogy az Európai Unió létrejöttével az európai nemzetek sorra ugyanazon erővel szemben kerülnek alávetett helyzetbe, ami az Amerikai Egyesült Államok gazdaságát és társadalmát is mozgatja. A nyugati gazdaságok fokozatos összehangolása és politikai, ideológiai összhangja sokak számára egyértelművé tette azonban, hogy a végcél nem az Egyesült Államokkal szembeni ellensúly létrehozása, hanem azzal egységben egy olyan rendszer létrehozása, ami a korábbi céloknak megfelelően kellő gazdasági és katonai erőt tud kitermelni az Oroszországgal szembeni hatékony fellépésre. Jelenleg is Oroszország természeti kincseinek megszerzéseire törekszenek azok az erők, amelyeknek a hidegháború idején az Egyesült Államok elsődleges eszköze volt. Ma eszköztáruk részét képezi a NATO tagállamok többsége, és a válságpánikkal egységesíteni akart európai rendszerek.
Szemben Oroszországgal - A Nyugat (cion-imperialisták) törekvései
1. Politikai út - Oroszországban a hatalom megszerzése 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által, a putyini vezetés kiszorításával. Például a cionista bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött zsidó Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával. Korábban a jelcini vezetés ideális lett volna számukra, csakhogy a Putyin mögött álló erők még időben észbe kaptak.
2. Katonai út - A nyugati titkosszolgálatok által felbiztatott és támogatott nemzetiségi, vallási szeparatista csoportok által polgárháborús helyzet előidézése, az ország területén élő nemzetiségek föllázítása az orosz vezetés ellen, a közép-ázsiai államokban a 'líbiai forgatókönyv' megismétlése, az orosz érdekszféra államainak 'leválasztása' az orosz birodalomról, Oroszország teljes bekerítése, és végső esetben a katonai invázió, amelyet a líbiai forgatókönyv előzhet meg. McCaine szenátor líbiai nyilatkozata alátámasztja azt, hogy ezzel az utóbbi lehetőséggel valóban számolnak, sőt minden bizonnyal aktívan dolgoznak rajta. Ezért kell nekik az úgynevezett rakétavédelmi pajzs is, hogy a valószínűsíthető orosz válaszcsapást lehetőség szerint vagy kivédjék, illetve ha teljesen nem is tudják elhárítani, hatását legalább az EU peremvidékére korlátozzák - igen, jól gondolják, ez Magyarország lenne.
Az előzmények – amiért az imperialisták kudarcot vallottak a politikai (békés) úttal
Nem megalapozott az az elmélet, miszerint egy átmeneti korszak törvényszerű nehézségei sújtanak bennünket és az egész nyugati világot - amelynek hatásai az egész bolygónkra kiterjednek. Hazánkban a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusból a klasszikus kapitalista rendszerbe való átmenetnek minden különösebb nehézség nélkül kellett volna megtörténnie, mert a termelési feltételek javulása a struktúra kis változtatása mellett nagy termelékenység növekedést eredményezhetett volna. Ám pontosan ez volt az a lehetőség, melyet egyetlen nyugat-európai ország, illetve az EU soha nem fogadott volna el. Nekik már húsz évvel ezelőtt sem versenytársakra, hanem felvevőpiacra és olcsó, kiszolgáltatott munkaerőre volt igényük, valamint az olcsón megvásárolható állami tulajdonokra. Erre alapozva egy óriási komplex európai termelő rendszer kiépítését tervezték, amely a multinacionális cégek vezetésével világviszonylatban is elsők közé emelkedhetett volna. A világpiaci részesedés ebben az esetben kiemelkedőnek ígérkezett. Két tényező miatt nem valósult meg ez a nagyszabású terv. Oroszországot nem sikerült legyűrni, és Kína fejlődése sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottak. Az Oroszországgal kiegészült Európai Unió 600 milliós lakosságával, jól képzett munkaerejével, kimeríthetetlen nyersanyagkészletével, magas technológiai tudásával maga mögé utasította volna az USA-t, és Kínát.
Ez a terv Magyarországon bukott el. Itt történt meg elsőként a változás 1990 után, és a modern, a szociális kérdésekre érzékeny kapitalizmus helyett a legbrutálisabb rablókapitalizmus szabadult rá az országra. A szocialista rendszer bukása után, az 1990-ben elsőként hatalomba került kormány (Antall-kormány), és az őket követő teljes politikai garnitúra árulásával az országra nézve tragikus következményekkel járt mindez, de egyben felnyitotta a szemét azoknak az országoknak, melyek árgus szemekkel figyelték a "legvidámabb barakkban" történteket. A környező országokban Magyarországra hivatkozva tettek tönkre amit tudtak, mondván, ha a magyaroknak ez így jó, akkor ti miért ellenkeztek? Akkor még volt az országnak akkora tekintélye, hogy ezt az érvet többen el is fogadták.
Oroszország Gorbacsov és Jelcin alatt hajlott volna a függetlenség feladására, de a népi ellenállás, a nemzeti kommunisták lázadása és a csecsen háború késleltette ezt a folyamatot. Közben Magyarország politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg összeomlott, elrettentő például szolgálva az EU módszereiről. Putyin és a mögötte álló erők az utolsó pillanatban léptek fel, és propagandájukban a magyarországi helyzet ismertetése meghatározó erejűvé vált. Kellett ez az elrettentés, mert a népi vagyon jó része már náluk is a kapitalisták (oroszországi, többnyire zsidó származású oligarchák) kezébe került, és ezzel tudtak hatni a megvezetett tömegekre. Ezért Oroszországban a hatalom megszerzése a magyarországihoz hasonló 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által hosszú időre lehetetlenné vált. Azonban az ilyen irányú törekvéseiket továbbra sem adták föl, mivel a bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával folyamatosan próbálkoznak, ám a putyini államvezetés nagy támogatottságot élvez és kicsi az esély a hatalomból való kiszorítására politikai úton.
A jelcini vezetés leváltását Putyinra, a mögöttes erők taktikázását a terjedelem miatt most nem részletezzük, de a történet önmagában is megérne egy tanulmányt.
Alapos áttekintés után kijelentjük, hogy a világban a III. világháború már zajlik. Ezzel kapcsolatban nem csak a néhány háborús övezetre gondolunk, hanem az új típusú háború különböző megjelenési formáira is. A szocialista tömb összeomlása után az európai és a világpolitikát nagyjából 2000-ig a közös pontok keresése határozta meg. A központi kérdés az anyagi haszon volt. Kínától az Egyesült Államokon át Oroszországig, az EU-ban, a periférikus országokban mindenütt. Látható volt, hogy az úgynevezett lator-államokat mindenki igyekezett magára hagyni, legyen az Kuba, Észak-Korea, vagy bármelyik. Nem törődött velük senki, mert a közös pontok keresése volt a lényeg. Ennek a közös pontnak a megtalálása azon a közös alapon nyugodott, hogy a gyárak termeljenek, és azt az emberek megvegyék. A gyáraknak olcsó munkaerő kell és rengeteg alapanyag. Az olcsó munkaerőt megtalálták először Kelet-Európában, majd a Távol-Keleten, az olcsó alapanyagokat pedig a kifosztandó országokban, és az új vadnyugaton, (vadkeleten) Oroszországban. Történt azonban valami és ez a valami okozta a jelenleg zajló III. világháborút.
Az orosz-szovjet birodalom elárulásakor az orosz népet, és az orosz katonaságot a zsákmányszerző Nyugat mély nyomorba döntötte. A korábbi megállapodásokat és ígéreteket megszegve a NATO az orosz birodalom határáig nyomult előre – ugyanis ez volt annak a háttér-megállapodásnak az egyik pillére, hogy a Szovjetunió feladta Közép-Európáig nyúló protektorátusát és megszűnhetett a Varsói Szerződés is. A magára büszke Oroszországot olyan mélyen alázták meg, ami sokkal rosszabb volt, mint a trianoni, vagy versailles-i béke. Az orosz népet butának bélyegezték, az orosz hadsereget közel nullává züllesztették. Szándékosan olyan háborúba taszították, amelyben a veszteség megalázó volt: az első csecsen háborúba. A katasztrofális gazdasági helyzet miatt hagytak több ezer oroszt meghalni, nem volt pénz megfelelő tüzérségi, légi támogatásra, hogy a veszteség jól dokumentálható és világgá kürtölhető legyen. Az orosz katonák a mocsárrá változott ideiglenes laktanyákban laktak, a szállásuk és ágyaik elsüllyedve a sárban. Oroszország a világon első lett az alkoholfogyasztásban. Betörtek a drogok, az alvilág teljesen eluralkodott, ezen kívül megkezdődött a vadkeletté válás, a szabad rablás. Oligarchák uralták és ölték a népet mint amolyan maffiavezérek, az orosz termékek gyártása leállt, senki nem vett semmit onnan. A gazdaság mélyrepülésbe kezdett.
2001 október 4-én, a szeptember 11-ei jól ismert események után három héttel, a Siberia Airlines 1812-es járata Tel Avivból tartott Novoszibirszkbe. A TU-154-es a Fekete-tenger fölött hasította a levegőt, amikor máig tisztázatlan körülmények között megsemmisült, állítólag a gyakorlatozó ukrán légvédelem véletlenül lelőtte. Miért érdekes ez a történet? Mert a mai háború kiváltó oka. A vadkeletté válás folyamata megállt. Putyin meglehetősen erős kézzel vezeti az országot, ahogy ilyen helyzetben kell is, ráadásul jó felé. Oroszország pillanatokon belül egyedül találta magát a világban. Megszűnik a világot átmenetileg irányító „profit-egyetértés”. Oroszországnak szövetségesekre van szüksége, és lassan nyit a lator-államok felé, mert más felé nem tud. Irán, Kuba, majd később Venezuela, és a többi. Kapcsolata egyedül Kínával jó. Kína viszont piacorientált, tehát gazdaságilag Nyugat-függő. A Nyugatnak, ha tartani akarja a jelenlegi világban betöltött pozícióját, egyetlen dologra van szüksége, de arra nagyon. A mérhetetlen mennyiségű orosz nyersanyagra. Oroszország most kezdte meg a tundrai olajmezők feltárását, amelyekhez eddig hozzá sem nyúltak. A hírek szerint akkora olajtartalék van ott, amihez foghatót még soha sem tártak fel. Mellé pedig ott vannak az északi-sarki (arktiszi) mezők. Oroszország 10 éve készül arra, amire az északi államok csak most kezdenek ráébredni, az északi-sarki felfedezésekre, feltárásokra, és a Sark valódi meghódítására. Az orosz jégtörőflotta a legnagyobb a világon, kutatóállomásai a legkomolyabbak, és a legfelszereltebbek. Számottevő északi-sarki környezetre kiképzett haderőt állított fel. Tudósai olyan szinten kutatták az elmúlt évtizedben a sarki vidéket és tenger földrajzát, ami messze meghaladta az összes többi országot együttvéve. Nagyjából készen állnak az Arktisz meghódítására. Aki meghódítja a Sarkokat, azé lesz a jövő? Mivel minden kiaknázható területen hatalmas népesség osztozik, mondhatjuk, hogy azé lesz a jövő, akié a Sark, és Oroszország. Az Antarktisz délen teljesen feltáratlan. (Valamennyien hallgatnak az antarktiszi csatáról, az erről készült film a Youtube-on megtekinthető). Ez az okfejtés viszont Oroszországot első számú célponttá teszi.
Az Egyesült Államok és az EU (a Nyugat) Oroszország elfoglalását Jelcin után sem adta fel. Látható, hogy az elmúlt néhány év az orosz sikerek évei voltak. A BRICS létrejötte, a kínai együttműködés, egyes dél-amerikai országok, majd jószerével a déli félteke szembefordulása a Nyugattal szintén orosz sikernek könyvelhető el. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy azok az államok, amelyek évtizedek óta szó szerint kirabolják az egész világot, és ebből felállították a világ legnagyobb kalózhadseregét, ha újra összeáll szétzilálódott elemeiből, olyan haderőt képes felmutatni, amely a Földön még soha nem állt fel.
Az ellenséget elítélhetjük, lenézhetjük, de alábecsülni soha nem szabad. Véleményünk szerint Oroszország olyan veszélyben van, amilyenben még soha nem volt, és az is meggyőződésünk, hogy a Kelet országai, éppúgy mint Oroszország, most döbbentek rá minderre, vagy éppen most szembesülnek a veszéllyel.
Ha a politikai út (1.) nem működik, a katonai (2.) megoldás következik - A NATO rakétavédelmi pajzs szerepe
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hogy érthetőbb legyen miről van szó. A nukleáris fegyverzetkorlátozási szerződések Oroszország számára is 'csak' 1550 stratégiai nukleáris robbanófejet engedélyeznek hadrendben tartani (a taktikai robbanófejeket ezek a szerződések nem korlátozzák). A stratégiai robbanófejek megoszlása az orosz nukleáris csapásmérő erőknél a következő arányban történik: 1100 robbanófejet telepítenek a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárókra. (Jelenleg a felújítás alatt lévő Delfin IV hajóosztály (7 db.), az építés alatt álló új Borej osztály (1+3 db.) és a jelenleg kivonás alatt lévő Tájfun hajóosztály (1+2 db.) képviselik ezt a csapásmérő erőt. Ezek a hajók típustól függően egyenként átlagosan 12-16 tengerészeti ballisztikus rakétát hordoznak, rakétánként akár (szintén típustól függően) tíz robbanófejjel, és ha szükséges, fél évet is eltölthetnek a világ óceánjain, vagy az Északi-Sark jege alatt, de akár az Egyesült Államok partjai közelében meglapulva is.) A maradék mintegy 400 robbanófej a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákkal felszerelt rakétacsapatok (Topol-M, Yars, stb.), valamint a légierő nagy hatótávolságú stratégiai nukleáris bombázói (Tu-95 például) számára van készletezve. Ezt áttekintve látható, hogy az orosz stratégiai nukleáris csapásmérő erők 'aduászai' a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók – és ezektől tart leginkább a Nyugat. Fejlesztésük és gyártásuk – érthetően – mostantól kiemelt figyelmet kap.
A stratégiai interkontinentális ballisztikus támadó rakéták röppályájának vázlata
A támadó stratégiai interkontinentális ballisztikus rakéták megsemmisítése az ábrán látható 1-5-ig terjedő fázisban lehetséges. Ez az emelkedés, és a pályaív legfelső pontján történő haladás. Ha a rakéta kidobja a csalifejeket, valamint az éles robbanófejeket, akkor már szinte lehetetlen megsemmisíteni ezeket. Az 5-6 pont közötti szakasz a rajzzal ellentétesen jóval hosszabb is lehet. Nos, ha ezt az ábrát és az elvet figyelembe vesszük, akkor egy esetleges háborús helyzetben az orosz rakéták, amelyeket akár szárazföldről, akár tenger alól Európa felé indítanak, Európa központi részeiről már nem megsemmisíthetők, mert a rakéták a zuhanási fázisban vannak. Az elfogó rendszert minél közelebb kell telepíteni az orosz határokhoz illetve az Európai Unió határaihoz (a rakétapajzs részeként a tengerekre, óceánokra is), valamint le kell vágni minden olyan orosz szövetségessé válható területet, ami ilyen szempontból veszélyt jelenthet. Afrika felől egy pufferzóna kialakítása szükséges. Ehhez elég elfoglalni (szövetségessé tenni akár bábkormányokkal) katonailag Afrika felső partvidékét. Az Arab-félsziget, Törökország szintén kiváló erre, nem véletlen, hogy Törökországba kívánják telepíteni az elhárító pajzs egyik elemét. Ha feljebb megyünk észak felé, látható merre is alakul a pufferzóna.
Bennünk, akik jelenleg a Nyugathoz tartozunk, mint csatlós állam, felvetődik egy kérdés. Mekkora valójában Európa, mekkora területet kell védeni, és mekkora pufferzóna kell. Nos, nem az a kérdés, hogy földrajzilag mekkora Európa, hanem mekkora az ipari zóna, mert védeni csak az ipari zónákat kell. Ez pedig a nyugat–európai országokból áll. Nem tette fel soha senki azt a kérdést, hogyan lehetséges, hogy stratégiai iparágat az EU - bármekkora haszna lehetett volna belőle - nem telepít ki ezekről a területekről? Mert a háború lehetőségét soha nem adta fel, és folyamatosan dolgozik rajta. Így hazánk az iparvidék szélét képezi. Amikor Magyarország mellett Ukrajna stabil NATO és EU várományosként állt szemben az oroszokkal, Magyarországra az EU lassan telepíteni kezdett ipart. Ekkor hazánk az orosz határhoz képest egy európai központi ország volt, mert abban az esetben a peremvidék Ukrajna lett volna. Most, hogy Ukrajna meginogott, hazánk peremvidékké változott, és így is kezelik. Veszteséglistán vagyunk, ez a helyzet. Ugyanis az a rakéta, amely hazánkat célozza, Romániából már nem semmisíthető meg. Ukrajnából még igen. Ezért Oroszország és a Nyugat szempontjából Ukrajna hovatartozása létkérdés. Máris értelmet kap Medvegyev kijelentése: Ukrajna vonatkozásában, és más országok vonatkozásában sem elfogadható a kétkulacsos politizálás. Nincs köztes állapot, dönteni kell. Ide vagy oda.
Tételezzük fel, hogy a Nyugat, élükön az USA-val, tudják az orosz rakéták pontos adatit, de ha nem is tudnak mindent, Oroszország teljes bekerítésével (és az Európa köré font védelmi gyűrűvel) egy háború esetén az orosz válaszcsapást nagyrészt semlegesíteni tudják. Ezért mondja folyamatosan Dimitrij Rogozin, Oroszország NATO nagykövete, hogy a NATO rakétapajzs - melynek minden paramétere jórészt orosz területről indított rakétákra van tervezve - veszélyezteti az orosz stratégiai nukleáris haderő elrettentő képességét. Az orosz birodalom részéről ezzel megszűnik az a fajta hatalmi eszköz, és az elrettentés képessége, ami a 130 milliós orosz nemzetet a legnagyobbak közé emeli. Ha az Egyesült Államok és az EU megfelelően körbebástyázza magát és iparvidékeit, jöhet a második fázis. Egy teljes világszövetségbe összeállt sereg, ami az orosz területre és az ott található természeti kincsekre úgy veti rá magát, mint az éhező egy falat kenyérre. Ha az EU összes országának légi erejét, Kanada, USA, Ausztrália, Japán, és valamennyi csatlós állam légi ereje egy többhetes megrendítő csapással nekiesik Oroszországnak, a ballisztikus rakéták védelme nélkül semmi esélyük. Az S-300-as rendszer paramétereit ismerik, és az orosz légvédelmi rendszerek képességeit is. Meglehet, hogy az orosz válaszcsapás néhány rakétája átcsúszik a pajzson, de ennek kockázatát fölvállalják, mivel ezek nem a legfontosabb területek felé haladnak, mert a központi területeket megcélzó eszközöket a peremvidékről megsemmisítik. Mi van akkor, ha hazánk, Románia, vagy Kelet-Lengyelország kap pár rakétát? Semmi! Majd a Nyugat jól megsajnál bennünket, de legalább annyival kevesebb gond lesz ezekkel a későbbiekben.
Ha az interkontinentális ballisztikus rakéták nem oltalmazzák tovább az orosz népet, akkor a nyersanyagkészletét nem védi a nyugati imperializmustól semmi más, mint egy éppen korszerűsítés alatt álló orosz hagyományos haderő. A hanyatló Nyugat utolsó erejéből ráncba szedett nyugati haderő olyan megrendítő csapást tudna mérni Oroszországra, amibe a jelenlegi kormány rövid idő alatt belebukhatna. Utána következnének a Nyugat bábáskodásával a Prohorov- és Hodorkovszkij-félék. Az orosz nép újra az alkohol és a kábítószerek mételyében fog fetrengeni, éppen csak annyit tartanak meg, amennyi lemegy az imperialista érdekekért a bányába, kitermeli a kőolajat és a földgázt, a híresen szép orosz nők pedig jók lesznek a helyi és európai bordélyházakba. Sőt, nehogy a putyini eset megismétlődhessen, a haderőt megszüntetik, a rendőrség pedig a maffiához lesz hasonló – tehát a magyarországi forgatókönyv valószínűsíthető. Ezzel a cion-imperializmus 200 évre bebetonozta magát, éppúgy, mint az angol gyarmatbirodalommal.
Mikor következhet ez be? Nem holnap, de nem is túl sokára. Ugyanis Oroszország már rájött a Nyugat szándékára. Észak-Koreával eddig nem foglalkozott a világ, most Moszkva hirtelen nyitott Phenjan irányába. Megújuló kapcsolatok, iparvidék létesítése, gabonakivitel, amiért Észak-Korea egyenlőre nem is fizet, hanem törleszt majd a későbbi megállapodások szerint. Moszkva Kínának is felhívta a figyelmét, figyeljenek a NATO tevékenységére, és közös bizottságot hoztak létre, ami a NATO szándékait elemzi, és megfelelő ellenlépéseket dolgoz ki – a kiszivárogtatott közös védelmi rendszer tervét egyelőre cáfolják. A NATO nem engedheti meg, hogy Oroszország új ballisztikus rakétarendszert fejlesszen ki, vagy új légvédelmi rendszert alkosson és rendszeresítsen, vagy kivárja az típusú tengeralattjárók legyártását és felszerelésüket a hozzájuk kifejlesztett új rakéta típusokkal (Bulava, Liner), vagyis nem adhat 5-10 évet. Amint elkészül a pajzs, a Nyugat azonnal lépni fog, amíg még ereje van rá, a visszafordíthatatlan összeomlása előtt.
A közelmúlt hírei és eseményei nem hagynak kétséget a imperialisták valódi céljait és törekvéseit illetően
- McCaine szenátor szeptember 29-én ismét Líbiába látogatott. Tripoliban sajtótájékoztatót tartott, melynek során kijelentette, hogy Líbia példája – vagyis a líbiai forgatókönyv – mintául szolgálhat Irán, Szíria, Kína és Oroszország vonatkozásában is. Úgy fogalmazott, hogy Líbia inspirálja az embereket Teheránban, Damaszkuszban, sőt Pekingben és Moszkvában, de inspirálja az embereket az egész világon.
- Bulgáriába és Romániába amerikai különleges alakulatokat telepítenek, mintegy ötezer fős létszámmal.
- Az Egyesült Államoknak egyértelmű az álláspontja, mely szerint a Fekete-tenger térségét meg kívánja szerezni. Ez pedig kizárólag Oroszország ellenében lehetséges.
Mit tehet Oroszország? Jelen tanulmányunkat azért készítettük, hogy megnézzük, milyen esélyeket és lehetőségeket látunk. A folytatásban erre próbálunk válaszokat találni.
Az Oroszország által vezetett Keleti Szövetség válasza a nyugati imperialista agresszióra
Valójában a kérdés két, illetve három részből áll. Az első, a Nyugat védelme európai vonatkozásban. Ha csak az ipari térnyerésről lenne szó, vagy szellemi határokról, akkor mi értelme euró tíz- vagy százmilliárdok elköltése a térképen nagyon jól látható katonai-stratégiai védvonalra, mi szükség az előretolt USA hadállásokra, mi szükség egy rakétapajzsra, és a még jobban látható, mindenképpen orosz érdekövezetekbe történő erőszakos térnyerésnek? Semmi épeszű válasz nincs rá, csak egy: a Nyugat háborúra készül. A legfőbb védeni valók az imperialista világ ipara és szellemi bázisa. A második ugyanezen világ tradicionális kötődése, Izrael. A harmadik elem pedig a támadás lehetősége. Ne felejtsük el, hogy a védelem kérdésein, az ellenség fegyvereinek kielemzésén hatalmas tudással rendelkező fizikusok, kémikusok, mérnökök, és különböző szakértők dolgoznak.
Miért kezdett az orosz sajtó nagy felhajtásba, mikor kiderült, hogy az orosz elnök leállítja az S-300-as elhárító rendszer további gyártását? Mert ha kiderül, hogy az orosz légelhárítás jelenleg hatástalan a Nyugat ellen, viszont a nyugati fizikusok és mérnökök ezen kívül ismerik az orosz nukleáris elrettentő erők képességeit, továbbá ezek ellen olyan védelmet hoznak létre, amely akár 100 %-os valószínűséggel semlegesíti az orosz eszközöket, akkor Oroszország jelen pillanatban teljességgel kiszolgáltatott a Nyugatnak.
Még ha Szíria közvetlenül ki is maradna a harcokból, erről az oldalról ellenállás nélkül közvetlenül támadható Izrael, illetve berepülhető Iránból. A mai technikák birtoklásával, amelyekre egy közepesen fejlett ország is képes, Irán különösen nagy veszélyt jelenthet számukra. Egy közepes hatótávolságú rakéta (ilyenekkel Oroszország nem rendelkezik, mert a korlátozások miatt meg kellett semmisíteni ezeket), melyeket Irán gyors ütemben fejlesztett és fejleszt, nagy veszélyt jelenthet, főleg akkor, ha a lézer rávezetést is alkalmazni tudják. Ebben az esetben a palesztinoknak már nem RPG rakétákkal kell szaladgálni, hanem célmegjelölőkkel. Irán most jelentette be, hogy elkészült a saját lézer rávezetéses rakétájuk.
Hol látunk kiutat abból a bekerített helyzetből, amelyben jelenleg Oroszország van?
Észak-Afrikában nagyon nehéz a helyzet. Az orosz szolgálatok ott vannak valamennyi helyszínen, a naprakész orosz sajtóból az leszűrhető. Hogy miben bízhatnak? Az egyetlen lehetőséget használják és használták ki, ez pedig Izrael és a zsidók kérdése. Az iszlám államokban a Nyugat cionista-központúsága kivívta a muszlim emberek-tömegek gyűlöletét.
Az orosz politika ugyan fáziskéséssel ismerte fel a helyzetet, de a legjobb döntést hozta meg, ráadásul köszönetet mondhatunk Putyinnak a döntésért. Törökországot vette célba. Na nem azzal, hogy átcsábítsa, mert az történelmi okok miatt sem lehetséges. Nekik azonban jobb egy muszlim nagy szomszéd, amely szemben áll a Nyugattal is, mint egy Nyugat-barát Törökország. Meggyőződésünk, hogy Moszkva bedobta a csalit a törököknek, és azok rá is haraptak. Elég volt az évek óta lebegtetett EU csatlakozást, a történelmi sérelmeket, a gazdasági kiszolgáltatottságot (Nyugat függőség) említeni, ráadásul Moszkva felvillantotta a lehetőséget, hogy itt az idő a muszlimok összefogására. Oroszország részéről nem lesz akadály gördítve ez elé, a Nyugat gazdaságilag megroppant, most vagy soha! Törökország ezeket a lépéseket Oroszország nélkül soha nem lépte volna meg. Egy török haderő képtelen lenne egy görög-izraeli-USA flottával háborúzni, főleg úgy, hogy ha szembe helyezkedik Moszkvával, esetleg a helyzetet kihasználva Moszkva is lépéseket tesz, főleg Szíria felé. Törökországnak szüksége van arra, hogy Oroszország legalább hallgatólagosan támogassa. Ankara felméri a lehetőségeket. Két nagy hadsereggel kell számot vetni az muszlim világban, az egyik Szíria, a másik Irán. Milyen szerepet szánt nekik Törökország, ha ki akarja vívni a vezető hatalom szerepét?
Iránnak nehéz a helyzete, Afganisztán és Irak között két tűz között, északon a kurd kérdés, nyakában egy kirobbanni látszó pakisztáni polgárháborúval, a Perzsa-öbölben a NATO jelenlétével. Törökország szerint a perzsa katonanép, háborúzhat, addig is le lesznek kötve. Nem véletlen, hogy Szíriával rosszabb a viszonya, mert helyi vita alakult ki. A mostani szír helyzet is kapóra jön. Éppen csak annyira kellene őket lenyomni, hogy Szíria elismerje vezetőnek Törökországot. Ebben a helyzetben, ha ez a képlet a Nyugat akaratával szemben feláll, Izraelnek vége. Vagy feladják az egész háborús tervet, vagy Izraelből menni kell. Oroszország felől - ha Törökország és Szíria kimarad -, az orosz haderő közvetlen csapást tud mérni. Izrael egy fél Dunántúlnyi ország. Ezzel végül is Európa és az USA egy hatalmas tehertől szabadulna meg, de elképzelhető, hogy enélkül is feladják. Ebben az esetben a zsidóság közel-keleti bázisa elveszett. Ezek fontos kérdések, de látható, hogy Moszkva jó helyen ragadta meg a problémát. Ha Izrael elveszik a Közel-Keleten, az iszlám eufória következtében könnyen lehet, hogy a Nyugat elveszti a talajt ebben a térségben. Irán és Törökország együttesen bármelyik iszlám országot képes felszabadítani, ráadásul hatalmas népi támogatottsága lenne, mert az oszmán birodalom emléke még mindig él az emberekben. Jó ez Oroszországnak? Ha Moszkva mindezt elősegíti, azért kapnia kell valamit, és ez elsősorban a kaukázusi nyugalom lehet, és kijárás a Földközi-tengerre. Cserébe a kaukázusi muszlim ellenállást le kell törnie Iránnak és Törökországnak, elsősorban az utóbbinak, mivel a szunnita irányzatról van szó. Vajon miről tárgyaltak az irániakkal a tálibok pár nappal ezelőtt? Pakisztánról? Afganisztánról? Vagy esetleg az új lehetőségekről? Törökország hatalmas külpolitikai versenyfutásba kezdett. Líbia, Tunézia, Egyiptom, Arab-liga, Irán, sorba tárgyal a vezetőkkel. Ráadásul ha ez így alakul, akkor Grúzia a Nyugat számára elveszett. Abban a pillanatban a Nyugat teljességgel kiszorult a térségből. Törökország így biztosíthatja az orosz hajók kijutását a Földközi-tengerre. Ez szintén lényeges, mert ha ez bekövetkezik, az észak-afrikai pajzs értelmét veszti, és a rengeteg beleölt pénz kidobott pénzzé válik. Törökország kulcspont! Mivel ez valóban lényeges kérdés, sokakban felvetődik a csapda lehetősége. Valóban! Ez a lehetőség ott van a többi között. Mi van, ha az egész arról szól, hogy a Nyugat fel akarja adni Izraelt, de úgy, hogy abból újra ő jöjjön ki a szegény üldözött szerepében. Készül egy újabb holokauszt legenda? Felvetődött sokakban annak a lehetősége, hogy Izrael Törökországot használja fel. Törökország beadagolja a muszlim világnak az összefogást, és mint nyugati csatlós igyekszik az élére állni. Elhiteti, hogy ellenszegül a cionizmusnak, Izraelnek, összefogást hirdet az arabok, és az egész muszlim világ között. Izrael kiszorul a térségből, ezzel a zsidók újabb 50 évig játszhatják a világban a szegény elnyomott zsidók szerepét, akiket mindig csak bántanak a szélsőségesek, ezért a számukra biztonságos – általuk uralt - vidékeken sokkal erősebben lehet ezek ellen fellépni, és pozicionálni a hatalmat. Ez persze fikció, de nem minden alap nélkül. A legutolsó ilyen témájú EU szavazást is figyelembe kell vennünk, ahol a cionista EU Palesztina mellett tette le a voksát. Hogy lehet ez? Eljátsszák, hogy az egyik zsidó a másik zsidó ellen szavaz? Népi nyomásra hivatkoznak? Mikor érdekelte az őket ez a haszonnal és az érdekeikkel szemben? Mivel a fősodratú média nem hangsúlyozza ki, hogy az EU parlament egylényegű az izraelivel, az átlag polgár úgy érezheti, szegény zsidókat megint bántják, szorongatják a politikusok. A Nyugat már ennél nagyobb átvágásokra is képes volt, az árulás, kétszínűség a fő jellemzője, arról nem is beszélve, hogy cionista érdekei miatt bármikor odadob egy népet vagy országot.
Nem véletlen, hogy Medvegyev elnök Ukrajna tekintetében kifejtette: nincs kétkulacsos politika. Valahová állni kell. Ez vonatkozik Törökországra is. Hiába próbálja önmagát helyzeti előnybe hozni. Látszólag Törökország saját érdekében politizál. Pillanatnyilag azonban a világ nem Törökországról szól, hanem a két pólus újrarendezéséről, ahol olyan nagy országok is megtalálják a helyüket, mint Kína. Azt, hogy Törökország önállóan egy harmadik pólust hozzon létre, pillanatnyilag kivitelezhetetlennek kel minősítenünk. Ehhez nem rendelkezik elég erővel, ugyanis a harmadik hely kivívásáért mindkét féllel meg kell mérkőzni.
A másik csapásirány, ahol Moszkva tehet valamit, az Belorusszia és Ukrajna. Ezt a két országot - habár nemrégen Nyugat-barát politikát folytattak -, szándékosan nem soroltuk a Nyugathoz. Itt érvényesül valamelyest az orosz külpolitikai nyomás. Számunkra miért jó ez? Mert így hazánk perifériára szorult. Amennyiben Izraelt fel kell adni, az ottani lakosság bolond lenne új hazának egy elsőlépcsős államot keresni, főleg akkor, ha a Nyugat valóban ki is akarja használni a helyzeti előnyét a rakéták vonatkozásában. Oroszországban egy líbiai forgatókönyv elkezdésére a legalkalmasabb időpont a jövő tavaszi elnökválasztás lenne. A szavazatok újraszámlálását követelő tüntetéseken páran meghalnak, amivel kezdetét veheti a beavatkozás.
A harmadik csapásirány az oroszok számára a nyelvi és vallásbeli, vagy annál szorosabb kapcsolatok miatt Bulgária, és utána Szerbia lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ebben a két országban kezdődnek az utóbbi időkben a felfordulások. Amennyiben Oroszországnak sikerül megbontania ezt a pajzsot bármerről, és rést ütni rajta, az egész háborús terv dugába dőlt. Abban az esetben azonban a Nyugat nagyon rövid idő alatt elhullik. Az EU felbomlása elindítja az országokon belül a felelősségre vonásokat, és a cionista alapú berendezkedésnek hosszú időre – vagy örökre - vége a térségben. Most már érthető, miért van a hatalmas háborús készülődést, a tízezerszám megrendelt bombák, a románok hadseregének felduzzasztása, és sorolhatnánk. Továbbá értelmet nyer rengeteg apró, összefüggéstelen kis hír. A Nyugat egy hatalmas, de utolsó dobásra készül. Mindent egy lapra kell feltennie, mert nincs más választása. Vagy megszerzi a gigászi orosz nyersanyagbázist, vagy lehúzhatja a redőnyt. A Nyugatnak Oroszország nélkül semmi esélye a fennmaradásra (a jelenlegi formában). Még egy utolsó erőbedobásra talán képes, de aztán el kell fogadnia az orosz hegemóniát. A kérdés csak az, hogy ez az utolsó erőmutatvány milyen lesz.
Mekkora esélye lenne egy ilyen nyugati támadásnak? Erre mindenki azt mondja, Oroszországot még senki sem foglalta el soha. Most sem fogja, és nem is akarja. A lényeg a líbiai forgatókönyv. Utána pedig az oda beáramló idegenek, legfőképp Izraelből. Ahol nagyon sokan tudnak, és tanulnak oroszul (mert a volt Szovjetunió területéről települtek oda). A politikai ellentábor felállítása, mint új „narancsos forradalom”. A söpredék, a semmire való, a pedofil, a fajtalankodó (buzi) és megannyi selejtes, emberre emlékeztető lény azonnal a Nyugat mellé állna. Oroszország sajnos fáziskésésben, de megkezdte az ellenlépéseket.
Elemzésünknek ezzel még mindig nem értünk a végére, a folytatással rövidesen jelentkezünk. Bízunk benne, hogy akik eddig követték írásunkat, a továbbiakat is érdeklődéssel olvassák majd.
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet

Szlovákia: az eurovályú-cirkusz, avagy miről is szól az Európai Stabilizációs Mechanizmus

Az elmúlt napokban a világban, de legalábbis Európában minden szem Szlovákiára szegeződött. Ez a kis ország, de legyünk inkább konkrétak: annak parlamentjében néhány elszánt képviselő arra vetemedett, hogy ne értsen egyet a brüsszeli ukázzal és blokkolni merészelje a Nagyok döntését. Igaz, hogy csak 44 órára, de akkor is.
A téma az EFSF (European Financial Stability Facility) és EFSM (European Financial Stability Mechanism) európai „stabilizációs” (a valóságban jogkör-központosító és pénzelszívó) rendszereket felváltani hivatott ESM (European Stability Mechanism) bevezetése. Minden euro-zónába tartozó ország megszavazta, de Európában immár hagyománynak számít az egyhangú egyetértés. Ez igaz, hogy némileg emlékeztet a kommunista időszak csupa mosoly pártgyűléseire, de tulajdonképpen akiket egyáltalán formálisan megszavaztatnak valamiről, már tudják, mi a helyes válasz. Ebbe a rendszerint olajozottan működő gépezetbe került most homokszem. Tulajdonképpen ezért volt az egész felhördülés, mert az világos volt, hogy az ESM át lesz nyomva. Ha az európai alkotmányt is átnyomták lisszaboni szerződés néven, akkor ilyen ESM-ek természetes, hogy nem akadályozhatják a Tervet. Ami, mint rövidesen meglátjuk, sokkal nagyobb léptékű, mint azt az ártatlanul hangzó ESM rövidítés alapján gondolnánk.
Az ESM az eddigi rendszereknél jóval tovább megy. A lényege: az államoknak haladéktalanul és visszavonhatatlanul be kell fizetni az alaptőkeként (hogy mi alapján, az titok) 700 milliárd euróban meghatározott összeg rájuk eső részét (Szlovákia 7,7 milliárdot) és minden olyan alaptőke emeléshez kellő pénzt, amiről a bankelnökök tanácsa dönt. Az EMS kölcsönöket vehet fel a bankoktól, pénzintézetektől és „egyéb személyektől” (??? közvetlenül Rotschildéktól?), saját működésének – bizonyára alacsony – kiadásait is ebből az alapból fizetné. Az ESM felszabadul az egyes országok törvényei szerinti banki vagy hitelintézeti licenszek megszerzése alól. Mindemellett az ESM-ben a döntéshozatal a betett tőkétől függene, vagyis a kis országoknak gyakorlatilag semmi beleszólásuk sem lenne, egyetlen dolguk az lenne, hogy fizessenek, ha a nagyok úgy döntenek. De a sűrűje csak most jön: az ESM teljes jogi szubjektivitást kap, szerződéseket köthet, manipulálhat ingó és ingatlan vagyonnal és bírósági perek résztvevője (felperese) lehet. Az ESM, annak tulajdona, forrásai és forgótőkéje immunitást élvez minden jogi eljárás valamint nyomozás, behajtás stb. során, minden dokumentuma érinthetetlen, az ESM kormányzótanácsának tagjai, azok helyettesei, az igazgatók és azok helyettesei és más alkalmazottai is immunitást élveznek. Gondolom értjük már mi a tétje ennek a szavazásnak, mert nem csak Görögország és esetleg más bajba jutott országok megsegítése a tét, még ha a média ezt sulykolja is. Egy olyan nemzetek fölötti európai pénzintézet születne, amelyik tökéletesen elszámoltathatatlan és felelősségre vonhatatlan, amellett, hogy a tagállamainak gyakorlatilag bármilyen összeg befizetését előírhatja, amit azoknak 7 napon belül teljesíteni kell, és ha valaki mégis visszapofázna, bárkit beperelhet. Röviden: egy teljes pénzügyi diktatúra születne – ami azonban csupán a pénzügyi oldala egy sok más téren is előkészítés alatt álló diktatúrának. Egyelőre csak az euro-zónában, aztán majd szolidaritási alapon egész Európában is. Az utolsó reménysugár az, hogy az ESM csak 2013-ban lépne életbe (elvileg), ha pedig a világ addig is az elmúlt hónapok sebességével változik, akkor addigra remélhetőleg már más világ lesz.
De térjünk vissza a Felvidékre. Szlovákia azért tolta ki ennyire a szavazás időpontját és maradt utolsónak, mert a koalícióban nagy szerepet játszó liberális SaS párt vezetője és ma reggelig (2011.10.14) a parlament elnöke, Richard Sulík régóta és meglehetősen megingathatatlanul több ízben megmondta, hogy nem fogják megszavazni ezt a tervezetet. A koalíciós „partnerek” gondolták, majd idővel megjön a fiú esze – de nem jött. Paradox, hogy jelenleg egy liberális politikus az egyetlen, aki hajlandó a szavazói és a nemzete érdekeit képviselni, míg a kereszténydemokraták, nemzetiek, szocialisták egyhangúlag, szinte könyörögve nyújtogatják nyelvüket a Nagy Brüsszeli Ülep felé, de ez is csak a jobb/bal, keresztény/szocialista és hasonló politikai ál-kategóriák nevetségességét és az egész rendszer hamisságát jelzi. Aztán nyár végén és szeptemberben, ahogy közelített a nagy nap, lázas koalíciós tanácskozások kezdődtek. Itt merült fel az az ötlet, hogy kössék össze az ESM-ről való szavazást a kormány elleni bizalmi szavazással, ami – ismervén az ESM-tervezet hazaáruló jellegét – nem is annyira bizarr ötlet.
Így is lett, az eredmény pedig az, hogy a szlovák parlamentben kedden a 124 képviselőből 55-en szavaztak a kormány és az ESM mellett a szükséges 76 helyett, így nem lett megszavazva sem az ESM, sem a „bizalom” a kormány számára. Persze minden országban voltak, akik az ESM ellen szavaztak, de ezek rendszerint vagy a szélsőjobb vagy a szélsőbal kategóriába tartoztak, a szlovákiai SaS pedig nemcsak liberális, hanem ráadásul koalíciós kormánypárt is. Sulík egy európai liberálishoz méltatlanul olyasmit merészelt nyilatkozni, hogy „inkább leszek kiközösített Brüsszelben, mintsem szégyellnem kelljen magam a gyerekeim előtt azért, hogy eladósítottam őket”.
A hírre a „piacok”, akik véleménye mindig elsődleges fontosságú, azon nyomban leértékelték az eurót, elkezdődött az vinnyogás a demokrácia alkonyáról, a Szlovákia „jó hírnevén” (értsd: „szófogadó jó szolga”) esett csorbáról, befektetői bizalomról... csak valahogy a szlovák lakosságról nem esett egy szó sem. Az világos volt, hogy Sulík ezt nem viszi el szárazon, mindjárt fel is kérték, hogy mondjon le önként, amit elutasított, mondván ős csak a lelkiismerete szerint szavazott. Ez ma Európában nem megengedett.
Csütörtök reggel – természetesen titkos szavazáson – a „partnerek” leváltották parlamenti elnöki posztjáról és megszavazták az ESM-et is. Így megy ez a fejlett demokráciákban: amit kedden nem szavazunk meg, majd megszavazzuk csütörtökön, nagyon hasonló cirkuszt eljátszottak már a lisszaboni szerződéssel is Írországban. A Radičová-kormány tehát megbukott, az előrehozott választások időpontját március 10-ére tűzték ki. Az eseménysor nagy nyertese a gerinctelenül és sunyi módon, ám sikeresen taktikázó Fico, aki azzal, hogy második nekifutásra megszavazta az ESM-et, egy csapásra szalonképessé vált és már most kombinálnak, hogy egy leendő koalícióban már esetleg benne lehetne. Sulík még nem adja fel és mivel alkotmány-ellenes, hogy ugyanarról a kérdésről kétszer szavazzanak, most az Alkotmánybírósághoz fordult – de ez már csak epilógus, amit ismerhetünk a sok mindenben etalonként szolgáló lisszaboni szerződés keresztül verésének példájából is. (A legtöbb országban alkotmányellenes volt, hogy népszavazás nélkül döntsön a parlament olyan kérdésről, ami felülírja az adott ország alkotmányát – na és? Azóta is csönd van, pedig „de jure” a lisszaboni szerződés sok országban egyszerűen érvénytelen. Európát már régen nem a jog és pláne nem az igazságosság irányítja.)
De ez már az EU vezetését nem érdekli igazán, a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Nekik oly mindegy, hogy most egy ideig egy másik mór fogja majd végrehajtani az eszement brüsszeli parancsokat. A lényeg az, hogy a „piacok” fellélegeztek, visszatért a mosoly s kacagás az európai parlamentbe/bizottságba, központi bankba, hitelminősítő intézetekbe, bankokba meg a többi hasonszőrű cion-fórumra. Hogyne örülnének, amikor sikerült ismét maguk mögött tudniuk egy fontos mérföldkövet a diktatúra felé.
Egy kis visszatekintés a cikk végére, ami hosszabbra sikerült, mint terveztem.
„A szolidaritás a feje tetejére állt, ha továbbra is fizetni kell a kormányok, az európai intézmények, bankok és a minősítő intézetek felelőtlenségéért, amikor a szegényebbek és felelősebbek segítik ki a gazdagokat és felelőtleneket.”
Nem, nem Sulíktól van az idézet, hanem a Soros-féle Open Society Fund szlovákiai ágának hajdani igazgatójától, későbbi szociális minisztertől … és jelenlegi illetve a minap leváltott miniszterelnöktől, Iveta Radičovától – igaz, hogy még a választás előttről, 2010 áprilisából.
Persze, hogy hazudnak itt is, hiszen politikusok, ez a dolguk. Mondhatni, foglalkozása: hazaáruló – mert a „politikus” kifejezés a mai Európában egyre inkább kezd ezzel azonosulni.
Jó lenne, ha már lassan mindenkinek leesne a tantusz.
Kürti Balázs