Szlovákia: az eurovályú-cirkusz, avagy miről is szól az Európai Stabilizációs Mechanizmus

Az elmúlt napokban a világban, de legalábbis Európában minden szem Szlovákiára szegeződött. Ez a kis ország, de legyünk inkább konkrétak: annak parlamentjében néhány elszánt képviselő arra vetemedett, hogy ne értsen egyet a brüsszeli ukázzal és blokkolni merészelje a Nagyok döntését. Igaz, hogy csak 44 órára, de akkor is.

A téma az EFSF (European Financial Stability Facility) és EFSM (European Financial Stability Mechanism) európai „stabilizációs” (a valóságban jogkör-központosító és pénzelszívó) rendszereket felváltani hivatott ESM (European Stability Mechanism) bevezetése. Minden euro-zónába tartozó ország megszavazta, de Európában immár hagyománynak számít az egyhangú egyetértés. Ez igaz, hogy némileg emlékeztet a kommunista időszak csupa mosoly pártgyűléseire, de tulajdonképpen akiket egyáltalán formálisan megszavaztatnak valamiről, már tudják, mi a helyes válasz. Ebbe a rendszerint olajozottan működő gépezetbe került most homokszem. Tulajdonképpen ezért volt az egész felhördülés, mert az világos volt, hogy az ESM át lesz nyomva. Ha az európai alkotmányt is átnyomták lisszaboni szerződés néven, akkor ilyen ESM-ek természetes, hogy nem akadályozhatják a Tervet. Ami, mint rövidesen meglátjuk, sokkal nagyobb léptékű, mint azt az ártatlanul hangzó ESM rövidítés alapján gondolnánk.

Az ESM az eddigi rendszereknél jóval tovább megy. A lényege: az államoknak haladéktalanul és visszavonhatatlanul be kell fizetni az alaptőkeként (hogy mi alapján, az titok) 700 milliárd euróban meghatározott összeg rájuk eső részét (Szlovákia 7,7 milliárdot) és minden olyan alaptőke emeléshez kellő pénzt, amiről a bankelnökök tanácsa dönt. Az EMS kölcsönöket vehet fel a bankoktól, pénzintézetektől és „egyéb személyektől” (??? közvetlenül Rotschildéktól?), saját működésének – bizonyára alacsony – kiadásait is ebből az alapból fizetné. Az ESM felszabadul az egyes országok törvényei szerinti banki vagy hitelintézeti licenszek megszerzése alól. Mindemellett az ESM-ben a döntéshozatal a betett tőkétől függene, vagyis a kis országoknak gyakorlatilag semmi beleszólásuk sem lenne, egyetlen dolguk az lenne, hogy fizessenek, ha a nagyok úgy döntenek. De a sűrűje csak most jön: az ESM teljes jogi szubjektivitást kap, szerződéseket köthet, manipulálhat ingó és ingatlan vagyonnal és bírósági perek résztvevője (felperese) lehet. Az ESM, annak tulajdona, forrásai és forgótőkéje immunitást élvez minden jogi eljárás valamint nyomozás, behajtás stb. során, minden dokumentuma érinthetetlen, az ESM kormányzótanácsának tagjai, azok helyettesei, az igazgatók és azok helyettesei és más alkalmazottai is immunitást élveznek. Gondolom értjük már mi a tétje ennek a szavazásnak, mert nem csak Görögország és esetleg más bajba jutott országok megsegítése a tét, még ha a média ezt sulykolja is. Egy olyan nemzetek fölötti európai pénzintézet születne, amelyik tökéletesen elszámoltathatatlan és felelősségre vonhatatlan, amellett, hogy a tagállamainak gyakorlatilag bármilyen összeg befizetését előírhatja, amit azoknak 7 napon belül teljesíteni kell, és ha valaki mégis visszapofázna, bárkit beperelhet. Röviden: egy teljes pénzügyi diktatúra születne – ami azonban csupán a pénzügyi oldala egy sok más téren is előkészítés alatt álló diktatúrának. Egyelőre csak az euro-zónában, aztán majd szolidaritási alapon egész Európában is. Az utolsó reménysugár az, hogy az ESM csak 2013-ban lépne életbe (elvileg), ha pedig a világ addig is az elmúlt hónapok sebességével változik, akkor addigra remélhetőleg már más világ lesz.

De térjünk vissza a Felvidékre. Szlovákia azért tolta ki ennyire a szavazás időpontját és maradt utolsónak, mert a koalícióban nagy szerepet játszó liberális SaS párt vezetője és ma reggelig (2011.10.14) a parlament elnöke, Richard Sulík régóta és meglehetősen megingathatatlanul több ízben megmondta, hogy nem fogják megszavazni ezt a tervezetet. A koalíciós „partnerek” gondolták, majd idővel megjön a fiú esze – de nem jött. Paradox, hogy jelenleg egy liberális politikus az egyetlen, aki hajlandó a szavazói és a nemzete érdekeit képviselni, míg a kereszténydemokraták, nemzetiek, szocialisták egyhangúlag, szinte könyörögve nyújtogatják nyelvüket a Nagy Brüsszeli Ülep felé, de ez is csak a jobb/bal, keresztény/szocialista és hasonló politikai ál-kategóriák nevetségességét és az egész rendszer hamisságát jelzi. Aztán nyár végén és szeptemberben, ahogy közelített a nagy nap, lázas koalíciós tanácskozások kezdődtek. Itt merült fel az az ötlet, hogy kössék össze az ESM-ről való szavazást a kormány elleni bizalmi szavazással, ami – ismervén az ESM-tervezet hazaáruló jellegét – nem is annyira bizarr ötlet.

Így is lett, az eredmény pedig az, hogy a szlovák parlamentben kedden a 124 képviselőből 55-en szavaztak a kormány és az ESM mellett a szükséges 76 helyett, így nem lett megszavazva sem az ESM, sem a „bizalom” a kormány számára. Persze minden országban voltak, akik az ESM ellen szavaztak, de ezek rendszerint vagy a szélsőjobb vagy a szélsőbal kategóriába tartoztak, a szlovákiai SaS pedig nemcsak liberális, hanem ráadásul koalíciós kormánypárt is. Sulík egy európai liberálishoz méltatlanul olyasmit merészelt nyilatkozni, hogy „inkább leszek kiközösített Brüsszelben, mintsem szégyellnem kelljen magam a gyerekeim előtt azért, hogy eladósítottam őket”.

A hírre a „piacok”, akik véleménye mindig elsődleges fontosságú, azon nyomban leértékelték az eurót, elkezdődött az vinnyogás a demokrácia alkonyáról, a Szlovákia „jó hírnevén” (értsd: „szófogadó jó szolga”) esett csorbáról, befektetői bizalomról... csak valahogy a szlovák lakosságról nem esett egy szó sem. Az világos volt, hogy Sulík ezt nem viszi el szárazon, mindjárt fel is kérték, hogy mondjon le önként, amit elutasított, mondván ős csak a lelkiismerete szerint szavazott. Ez ma Európában nem megengedett.

Csütörtök reggel – természetesen titkos szavazáson – a „partnerek” leváltották parlamenti elnöki posztjáról és megszavazták az ESM-et is. Így megy ez a fejlett demokráciákban: amit kedden nem szavazunk meg, majd megszavazzuk csütörtökön, nagyon hasonló cirkuszt eljátszottak már a lisszaboni szerződéssel is Írországban. A Radičová-kormány tehát megbukott, az előrehozott választások időpontját március 10-ére tűzték ki. Az eseménysor nagy nyertese a gerinctelenül és sunyi módon, ám sikeresen taktikázó Fico, aki azzal, hogy második nekifutásra megszavazta az ESM-et, egy csapásra szalonképessé vált és már most kombinálnak, hogy egy leendő koalícióban már esetleg benne lehetne. Sulík még nem adja fel és mivel alkotmány-ellenes, hogy ugyanarról a kérdésről kétszer szavazzanak, most az Alkotmánybírósághoz fordult – de ez már csak epilógus, amit ismerhetünk a sok mindenben etalonként szolgáló lisszaboni szerződés keresztül verésének példájából is. (A legtöbb országban alkotmányellenes volt, hogy népszavazás nélkül döntsön a parlament olyan kérdésről, ami felülírja az adott ország alkotmányát – na és? Azóta is csönd van, pedig „de jure” a lisszaboni szerződés sok országban egyszerűen érvénytelen. Európát már régen nem a jog és pláne nem az igazságosság irányítja.)

De ez már az EU vezetését nem érdekli igazán, a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Nekik oly mindegy, hogy most egy ideig egy másik mór fogja majd végrehajtani az eszement brüsszeli parancsokat. A lényeg az, hogy a „piacok” fellélegeztek, visszatért a mosoly s kacagás az európai parlamentbe/bizottságba, központi bankba, hitelminősítő intézetekbe, bankokba meg a többi hasonszőrű cion-fórumra. Hogyne örülnének, amikor sikerült ismét maguk mögött tudniuk egy fontos mérföldkövet a diktatúra felé.

Egy kis visszatekintés a cikk végére, ami hosszabbra sikerült, mint terveztem.

„A szolidaritás a feje tetejére állt, ha továbbra is fizetni kell a kormányok, az európai intézmények, bankok és a minősítő intézetek felelőtlenségéért, amikor a szegényebbek és felelősebbek segítik ki a gazdagokat és felelőtleneket.”

Nem, nem Sulíktól van az idézet, hanem a Soros-féle Open Society Fund szlovákiai ágának hajdani igazgatójától, későbbi szociális minisztertől … és jelenlegi illetve a minap leváltott miniszterelnöktől, Iveta Radičovától – igaz, hogy még a választás előttről, 2010 áprilisából.

Persze, hogy hazudnak itt is, hiszen politikusok, ez a dolguk. Mondhatni, foglalkozása: hazaáruló – mert a „politikus” kifejezés a mai Európában egyre inkább kezd ezzel azonosulni.

Jó lenne, ha már lassan mindenkinek leesne a tantusz.

Kürti Balázs